Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Recenzió a Pataki György és Vári Anna szerkesztette „Részvétel – akció – kutatás:
Magyarországi tapasztalatok a részvételi-, akció- és kooperatív kutatásokból” c. kötetről
(MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest, 2011., 211 oldal)
Szerző:
Sorozatcím:
Parola
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2012
Szám:
3
Oldalszám:
15
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:



Vajon mi lehet a közös az alábbiakban: őshonos babfajták termesztése az Őrségben, közösségi kertészet Igricen, a szegedi cigányság önszerveződésének támogatása, a vállalati etikának az emberi erőforrás menedzsmentben történő fokozottabb érvényesítése, és az alternatív élelmiszer-hálózatok létrejöttének elősegítése? Nos, a felsorolt célok, tevékenységek mindegyike egy-egy akciókutatás tárgya (eredménye) volt a közelmúltban, továbbá hogy mindezen témákról szó esik a Pataki György és Vári Anna által szerkesztett Részvétel – akció – kutatás. Magyarországi tapasztalatok a részvételi-, akció- és kooperatív kutatásokból (MTA Szociológiai Kutatóintézete, Budapest, 2011.) című kötetben.
A könyv kiindulópontja a „Civil társadalom a fenntarthatóságért” című EU 7-es Keretprogram által támogatott akciókutatási projekt, melyet Vári Anna, Ferencz Zoltán és Bozsó Brigitta az általuk írt fejezetben részletesen be is mutatnak. A négy ország kutatóinak és civil szervezeteinek közreműködésével zajlott projekt célja, hogy kapcsolatot teremtsen a fenntartható fejlődéssel foglalkozó civilek és kutatócsoportok között. Ennek a szándéknak megfelelően adják itt közre néhány, a közelmúltban lezajlott hazai akciókutatási projekt eredményeit, tanulságait. Rendkívül izgalmas és sokszínű anyagot tárnak elénk a szerzők és szerkesztők. Az egyes kutatások a nyugati határszéltől a Borsodi Mezőségig, a fővárostól Szegedig a legkülönfélébb régiókra irányulnak, megjelenik a nemzetközi szereplők közötti, illetve a civilek és a kutatók, civilek és állami intézmények közötti kooperáció sokféle formája. A kutatások intézményi háttere is változatos: jelen van az akadémiai kutatói színtér, különféle felsőoktatási intézmények és kutatóhelyek, helyi önkormányzati, területfejlesztési szereplők, civil szervezetek. Ennek megfelelően az egyes kutatások tudományos beágyazottsága is eltérő, a vezetéstudomány, közösségfejlesztés, környezetgazdálkodás éppúgy megjelenik, mint a jogvédelem vagy az élelmiszergazdálkodás. Ez a sokféleség mégsem veti szét az anyagot, mert van egy nagyon markáns szemléletbeli vezérfonal, és ennek nyomában járó közös elköteleződés az akciókutatás mint szemlélet és módszer iránt. Valamennyi bemutatott kutatás ennek alapelveire épít, ennek módszertanát igyekszik alkalmazni a részvételi vagy a kooperatív kutatás valamely változatát megvalósítva.
Pataki György Bodorkós Barbara, Balázs Bálint, Bela Györgyi, Kelemen Eszter és Mérő Ágnes az őshonos, hagyományos haszonnövény-fajták megőrzése és népszerűsítése érdekében az Őrség-Vendvidéken folytatott részvételi akciókutatásuk menetét, fontosabb elemeit és eredményeit mutatják be. Két tanulmány is foglalkozik a Mezőcsáti Kistérségben több ciklusban zajlott vidékfejlesztési kutatás egyes fázisaival: Pataki György, Bodorkós Barbara, Balázs Bálint, Bela Györgyi, Kelemen Eszter és Kohlheb Norbert írásából maga a keretjellegű fejlesztési projekt rajzolódik ki, míg Szombati Kristóf egy ebből kinövő újabb kutatás kapcsán ad közre elmélyült kutatói reflexiókat. Egy még folyamatban lévő szegedi fejlesztés első szakaszába nyerhetünk bepillantást, ha elolvassuk Málovics György, Mihók Barbara, Szentistványi István és Balázs Bálint írását, mely a szegedi roma közösség önszerveződésének előmozdítására irányuló projektről számol be. Vári Anna, Ferencz Zoltán és Bozsó Brigitta már említett tanulmánya az egész kezdeményezés kiindulópontját adó nemzetközi projektet ismerteti, hasonlóan Balázs Bálint írásához, mely egy szintén nemzetközi kooperációban lezajlott, az élelmiszer-hálózatok fejlesztését támogató projektet mutat be. A könyvet Csillag Sára írása zárja, aki az emberi erőforrás fejlesztés területén megkezdett kooperatív kutatásába enged betekintést. Kutatótársaival együtt azt vizsgálják, hogy miként volna lehetséges az etikai szempontok fokozottabb érvényre juttatása az emberi erőforrás menedzsment vállalati gyakorlatában.
Meglehetősen közhelyes fordulat egy recenzióban az a kijelentés, hogy a bemutatott mű hiánypótló a maga területén – ez a könyv azonban Magyarországon valóban úttörő jelentőségű. A részvételi és kooperatív kutatási paradigma kevéssé ismert idehaza, szerencsére a könyv szerzői közül többen is szisztematikus elméleti áttekintést adnak az elvi alapokról, célokról, módszerekről, illetve a kutatási beszámolók részletein keresztül élményszerűen is ráismerhetünk ezekre. Hadd vegyem itt én is sorra a legfontosabbakat, hogy ezzel is népszerűsítsem ezt a számomra egyébként nagyon rokonszenves közelítésmódot. Miben más tehát az akciókutatás részvételi és kooperatív formája, mint a társadalomkutatók által leggyakrabban alkalmazott egyéb közelítésmódok és módszerek?
Ha a kutató személye és a kutatói szerep felől indulunk, akkor egészen nyilvánvaló különbségként tűnik fel az, hogy ennek a paradigmának az elkötelezett követői nem gondolják magukról, hogy ők „jobban tudják”. Nem állítják, hogy a kutatott egyének és közösségek problémáját, helyzetét képesek az érintetteknél pontosabban megismerni, és nem ígérnek biztos megoldásokat. Hiszik, hogy adott helyzetben csak az az ismeret tekinthető érvényesnek, mely az érintettek, kutatottak saját tudását veszi alapul, mert ki ismerhetné jobban a helyzetüket, problémáikat, mint ők maguk. Ez a mozzanat közel hozza egymáshoz a tudományos és a mindennapi tudást, sőt azt is sugallja, hogy tudományos tudás csak a mindennapi tudás talaján jöhet létre. A mindennapi tudás a gyakorlatból fakad, tehát a tudományos tudásnak is gyakorlat közelinek kell lennie.
A kutató, tudós nem a társadalom mérnöke, inkább közösségi facilitátor, akinek a felkészültsége és képességei sem mérnökiek: nem az íróasztalon készíti terveit, melyeket aztán pontosan, változtatás nélkül végrehajt, kivitelez. A részvételi kutatások ciklikus dinamikája a megvalósítás során, a tapasztalatok kiértékelése alapján újra és újra visszakérdez az eredeti koncepcióra, tervekre. Rugalmas, mert csak így tud élő kapcsolatban maradni a kutatás céljával és a kutatottak tényleges érdekeivel.
A reflexivitás nem csak a kutatási ciklus (tervezés–akció–reflexió) összefüggésében jellemző erre a módszerre, hanem számos más területen is. Maga a részvétel elve a hagyományos pozitivista tudományosság több előfeltevésének újragondolására ösztönöz (mi a tudomány célja, a valóság természete – lásd Csillag Sára írását a kötetben), vagyis az alapfeltevéseket is reflexió tárgyává teszi. A reflexivitás ezen túlmenően magának a kutató személyének vonatkozásában is lényegi követelmény. A részvételi kutatást csak akkor lehet jól csinálni, ha a kutató újra meg újra rákérdez saját előfeltevéseire, reflexeire, céljaira és eszközeire, és ha kell, szembenéz az esetleges kudarcokkal, ha kell, változat, ha kell, lemond eredeti elgondolásairól, céljairól. Sőt, talán az érintettek vonatkozásában is beszélhetünk reflexivitásról, hiszen a kutatás mintegy tükröt tart a kutatottaknak is, hozzásegíti őket ahhoz, hogy a számukra megszokottól némileg eltérő módon tekintsenek saját helyzetükre, számba vegyenek olyan felkészültségeket, lehetőségeket, melyeket talán maguk sem értékeltek eléggé.
A részvétel elvén alapuló kutatási paradigma a szokásos kutatási metódusokhoz képest – éppen a részvétel elvéből adódóan – jóval demokratikusabb. A kutatottakat egyenrangú partnerként kezeli, bevonja, nem fejleszteni akarja őket, hanem hozzásegíteni a fejlődéshez, kibontakozáshoz, meglévő erőforrásaik, felkészültségeik jobb kiaknázásához, ötleteik megvalósításához. Nem tudok szabadulni egy ezzel kapcsolatos kedves emléktől: néhány éve egy zalai aprófalvas térségben folytatott kutatás alkalmával az egyik elöregedő, hátrányos helyzetű településen egy idős férfival beszélgettünk. Egy idő után a falu határában álló, valamilyen támogatott fejlesztési program keretében megépített – amúgy teljesen funkciótlan – esővízgyűjtő került szóba. A bácsi hamiskás mosollyal jegyezte meg: „Na, ezt is ideépítették nekünk, hogy fejlődjünk…” Hát épp az ilyen, kívülállók által kiötlött, a tényleges szükségleteket, igényeket figyelembe nem vevő, a meglévő rendszerekhez szervesen nem illeszkedő fejlesztések kerülhetők el a részvétel elve és a belső tudás mozgósítása révén.
Ebben a tekintetben maga a részvételi és kooperatív kutatási módszer is a fenntarthatóságra (a kutatás és fejlesztés fenntarthatóságára) törekszik: elindítani igyekszik valamit az adott közösségben (gondolkodást, útkeresést, kooperációt, bizakodást) annak reményében, hogy a kezdő lendület megmarad, és a helyi közösség képes lesz azután saját erejéből folytatni a megkezdett munkát. Nem véletlen, hogy a részvételi kutatás sok esetben kéz a kézben jár a környezeti fenntarthatóság gondolatával, hogy ehhez kapcsolódó tevékenységeket, akciókat kezdeményez, erre ösztönzi a kutatás alanyait.
Nem lehet nem észrevenni az emancipatórikus mozzanatokat mindebben: ha sikerül a rászorulókat hozzásegíteni ahhoz, hogy maguk is hozzájáruljanak helyzetük javításához, képesek legyenek tenni önmagukért, ha a kutatott közösségekben elindul valami, ami aztán jó esetben önjáróvá válik, azzal fejlődik maga a helyi közösség is. Megtanul valamit, például bízni önmagában, együttműködni másokkal, kezdeményezni. A kutatási folyamat egyszerre segíti a kutatottakat és a kutatókat is, akik a tapasztalatok visszacsatolása révén módszertani felkészültségüket, attitűdjeiket, ismereteiket illetően fejlődnek.
A fenntarthatóság és a fejlődés mindig csak a lokalitásra, a helyi adottságokra, lehetőségekre, hagyományokra építve, azokat tiszteletben tartva valósulhat meg. Az érintettek tudása lokális eredetű és lokálisan érvényes tudás. A kutatás során ezért a kutatók tanulni kényszerülnek: meg kell ismerniük, meg kell érteniük ezt a tudást, és bele kell tudniuk helyezkedni ebbe a lokalitásba.
A könyvet olvasva ezek után fájóan merülhet fel a kérdés: ha ezt lehet így is, akkor miért nincs több részvételi és/vagy kooperatív kutatás, miért nincs jelen látványosabban ez a szemléletmód és praxis a szakmai-tudományos folyóiratokban, az egyetemi kurrikulumokban, a tudományos közgondolkodásban?
Mindenesetre a könyvet olvasva láthatóvá válnak számunkra ennek a paradigmának azok a vonásai is, melyek „nehézzé”, sok munkát és energiát igénylővé, ebben az értelemben (legalábbis a kutatók kiképzését illetően) „költségessé” teszik a módszert. Ahhoz, hogy a fenti elveknek megfelelően jól kutassunk, egy sor olyan készségre és felkészültségre van szükség, amely a jelenlegi felsőoktatási és kutatási intézmények felől nézve „luxusnak” tűnik. A kutatóktól ez a közelítésmód ugyanis – mindenek előtt – valódi önismeretet, önreflexív és önkritikára is hajló szemléletet, empátiát, igényel. Gondolkodásbeli nyitottságot, a kutatói tevékenységben rugalmasságot feltételez. A sok buktatóval és nehézséggel járó részvételi praxisban csak azok képesek kitartani, akiket mély kíváncsiság, a nehéz helyzetben lévők iránti szolidaritás, a problémák megoldásával kapcsolatban valódi elköteleződés, és bizony jó kudarctűrő képesség jellemez. Ezek a felsorolt tulajdonságok, készségek – bár tanulhatóak és fejleszthetőek – erősen habituális jellegűek, az akciókutatók „egész személyiségükkel” dolgoznak a terepen. A részvételi és kooperatív akciókutatók (így e könyv szerzői is) elismerik, hogy a módszertani kiképzés kulcsfontosságú, ugyanakkor a módszert megtanulni csak a gyakorlatban lehet, amire a hazai felsőoktatási intézményeknek, műhelyeknek sajnos egyre kevesebb lehetőségük van.
Miért üdvözlendő mégis ez az irányzat, milyen haszonnal kecsegtet? Általa a tudomány – melynek legitimációját manapság egyre inkább a társadalom által közvetlenül hasznosítható tudás előállítása adja – valódi problémákhoz és valódi megoldásokhoz kerülhet közel, ténylegesen részt vállalhat a társadalmi problémák kezelésében. Persze nem „nagyban”, nem átfogó programoknak, univerzális érvényű modelleknek a döntéshozók, hatalmi intézmények számára történő felkínálásával, hanem „kicsiben”: kis helyi kezdeményezések támogatásával, a helyi erőforrások feltárásával és mozgósításával, mindenhol az éppen ott érvényes lehetőségeknek megfelelően.
A Pataki és Vári által szerkesztett könyv megjelenése már önmagában nagy előrelépés ennek a kutatási paradigmának a szélesebb körű megismertetése és elfogadtatása terén. Külön erénye, hogy olyan tudományterületeken is bizonyítja a közelítésmód alkalmazhatóságát és a belőle származó társadalmi előnyöket, ahol a kooperatív módszertan vagy a részvétel elve a hazai főáramtól igencsak távol esik (például a vezetéstudományban).
A szerzők és szerkesztők személyükben, munkájukban hitelesen képviselik a módszertani könyvekben olvasható alapelveket. A könyv legtanulságosabb, legérdekesebb és leghasznosabb részei éppen azok, melyekben a kutatók arról beszélnek, hogy milyen kudarcokat éltek meg a kutatás során, mivel és hogyan szembesültek, milyen terveikről kellett lemondaniuk, mit kellett újragondolniuk a részt vevő partnerek visszajelzéseire, reakcióira való tekintettel. Lenyűgöző ez a nyitottság, rugalmasság, önreflexivitás, és az, ahogyan a kutatók a legbelsőbb gondolataikat, dilemmáikat, saját tanulási folyamatukat az olvasó elé tárják. Nagyon tisztességes, korrekt és rokonszenves kutatói attitűdök ezek.
Mivel a könyvnek a részvételi és kooperatív akciókutatás elvi alapjait és módszereit bemutató tárgyszintje mellett egy ilyen önreflexiós „metaszintje” is van, kiválóan használható a módszertani képzésben, mert alkalmas a konkrét terepi, kutatói tapasztalatok átadására. Ez nem utolsósorban a szerzők/kutatók érett szakmai látásmódjának és jó (a műfajnak és az oktatási célnak is teljes mértékben megfelelő) írásbeli stílusának, valamint az egész anyag megfelelően strukturált elrendezésének köszönhető. A kötet legjobban sikerült írásai azok, amelyeken egyfelől átsugárzik a szerzők önreflexiója, másfelől érzékletesen kirajzolódik maga a terep, a kutatott közösség tagjainak attitűdjei, reakciói, félelmei, hatalmi és egyéb játszmái. A könyv egyúttal ékes bizonyítéka annak, hogy az akciókutatás praxisa milyen hihetetlenül gazdag, változatos és érdekes világ.
A közreadott anyagnak sajnos különös aktualitást ad a bennünket körülvevő komplex és kiterjedt (gazdasági, társadalmi, szociális, morális) válság. Ahogy a könyv utolsó fejezetében olvasható (173. o.), maga a részvételi kutatási paradigma is a modernitás válságára adott reakció eredménye. A társadalomtudományi kutatásban a képviselet (az érintettek szempontjainak megjelenítése), az érvényesség (adott kontextusra érvényes tudás) és gyakorlat (-i alkalmazhatóság) terén kialakult deficitek a tudományok legitimitását, valódi hasznosságát kérdőjelezik meg. A részvételi paradigma ezek meghaladására törekszik, és „…a mindennapok gyakorlatára koncentrálva, az egyének, a szűkebb közösségük és ökoszisztémájuk felvirágoztatását célozza” (173. o.). A könyv hazai terepi kutatásokról szóló tanulmányai mind valamilyen mély, nehezen kezelhető (szociális, ökológiai, morális) válságjelenséggel foglalkoznak: szegénység; kirekesztés; az önszerveződés és kezdeményezőképességének hiánya, lokális és etnikai közösségekben, az etikusság hiánya, az emberi erőforrásokkal kapcsolatos vállalati gyakorlatban; a kooperáció hiánya, a civil szervezetek és a tudományos műhelyek között. Annak alapján, amit ma magunk körül látunk, valószínűsíthető, hogy egyre nagyobb szükség lesz olyan szakmailag megalapozott, az érintettek bevonására épülő, lokális hatókörű és fenntartható problémakezelési akciókra, mint amelyekről e könyvben olvashatunk.
Nos, egyetemi hallgatók, kutatók figyelem: forgassuk a könyvet, tanuljunk belőle, és gondolkozzunk el azon, hogyan hasznosíthatók a szerzők által bemutatott módszerek, technikák, tapasztalatok szélesebb körben. És töprengjünk kicsit azon is, amit Csillag Sára kérdez a könyv utolsó mondataiban: „A kutatás legelejétől kezdve nagy bizalommal fordultunk egymás felé a kutatócsoportban (…). A külső világról alkotott képekben és reflexiókban (…) azonban alapvető elem volt a bizalmatlanság. A mi kutatócsoportunk (akik bízunk egymásban és szeretnénk jobbá tenni a világot) és a „mai magyar valóság” (ahol az individualizmus, az egoizmus, az etikátlanság az úr) kontrasztban állnak egymással Az etikussághoz kapcsolódó társadalmi változás kulcskérdése lehet, hogyan lehet áttörni ezt a falat, és a csoportot kiterjesztve a bizalmat magasabb szintre emelni?! S megint fölvethető a kérdés, hogy mi lehet ebben a tudományos szféra képviselőinek a szerepe.”
Glózer Rita
Pécsi Tudományegyetem BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék
Parola archívum