Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
„Country Living” – Hommage á Váradi András juhásznak, Alcsútdoboz polgármesterjelöltjének
Szerző:
Varsányi Erika
Sorozatcím:
Parola
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2014
Szám:
3
Oldalszám:
30
A cikkben lévő
Nevek:
R. Dahrendorf, Mihályi Péter, Csillag István, Somlai Péter
Intézmények:
ÉS Élet és Irodalom, Feltétel Nélküli Alapjövedelem FNA, LÉT
Települések:
Alcsútdoboz, Érpatak, Cserdi
Tárgyszavak:
értelmiség, felelősség, mélyszegénység elleni program, társadalom szétszakítottsága, városi és vidéki szegénység, városba költözés, destruktív településpolitika
Megjegyzés:
kategória: publicisztika
Annotáció:

Varsányi Erika
„Country Living”
Hommage á Váradi András juhásznak, Alcsútdoboz polgármesterjelöltjének

Értelmiség és felelősség: FNA
Miután a közösségfejlesztők szakmai orgánumában találkoztam a mélyszegénység elleni programmal, amelyet műhelymunkában dolgoznak ki a szakma képviselői, kapcsolódom ahhoz a fórumhoz, ahol megoszthatom e téma kapcsán felmerülő gondolataimat. A társadalom szétszakítottsága nem pusztán gazdasági „válságtermék”, hanem éveken keresztül folytatott társadalompolitikai gyakorlat szükségszerű következménye. Inkompetens, sőt kizárólag a saját hasznot szolgáló döntések és a korrupcióval szembeni érdektelenség, hatalmi visszaélés és passzív beletörődés, doktrinerség és önkény vezettek a mai kilátástalan helyzethez, amelyben e tendenciák a legmélyebb pontig süllyedtek. Semmi nem jogosít fel arra, hogy különböző szakmai koncepciókat értékeljek: mivel nem vagyok aktív, és nem folytattam módszeres kutatást, kizárólag az a dilemma késztet vélemény-nyilvánításra, amely egész szakmai pályám egyik főkérdése volt: miről szól az állam, és hol húzódik az állampolgár felelőssége. Különböző értelmiségi nézetek jelenítik meg azt a felelősséget, amelyet az állami politika az évtizedek során polgáraival szemben elmulasztott gyakorolni. Felidézve szociális munkásként töltött éveimet, feloldhatatlan feszültséget jelentett minden egyes eset, amikor az anyagi támogatás jogosultsága volt a kérdés. Világos volt, hogy akinek az aznapi élelem is gond, az rászorul a támogatásra, miközben azt is tapasztaltam, hogy a másnap ezzel nem lett könnyebb és változatlanul hagyja a társadalmi pozíciót: a kilátástalan nyomorúságot. Ezért is próbálkoztam közösségi munkateremtési megoldásokkal.

Ami felélesztette bennem az egykori
feszültséget, az a hónapokkal ezelőtt az
ÉS-ben, majd más fórumokon is követett vita a
Feltétel Nélküli Alapjövedelemről. Az FNA,
amely nemzetközi, ezen belül EU-civil
kezdeményezésként már hosszabb ideje
napirenden van, kiindulása az az állítás, hogy a
jelenlegi technikai fejlettség szintjén egyre
szűkül azoknak a munkalehetőségeknek a köre,
amelyek megélhetést biztosító
jövedelemforrásul szolgálhatnak. A nyugati
irodalomban is hosszabb ideje felvetődik a
kérdés, lehet-e továbbra is a munkát tekinteni
a társadalomhoz tartozás elsődleges
tényezőjének. Ehhez a vitához szól hozzá a
liberális R. Dahrendorf, aki szintén fontosnak
tart az állampolgári léthez egyfajta megélhetési
minimumot. Az FNA szerzői is idézik ezt az
álláspontot.
Dahrendorf, R.: Egy új rend nyomában.
Napvilág Kiadó, 2004.
Úgy vélem, a munka, a
tevékeny hozzájárulás nem elsősorban – mint
másokkal vitázva, állítja - a kontroll eszköze,
hanem az önbecsülés és a társadalmi
részvétel eddig még mással nem helyettesített
módja. A múltban alkalmazott baloldali
szociálpolitikai eszközök túl tágan húzták meg
a jogosultság határait, ellentétben az autokrata
rezsim elsődlegesen az ellenőrzés illiberális, a rászorultságot végleges állapotként kezelő politikájával. Az FNA-val
Csak néhány írás, kiemelve: GébertJ.-Tőzsér J.: Ami jár, az jár M. Narancs, 2013./23. sz.
Scharle: Ágota: Szegények és szakpolitikusok,Szuverén, 2014. jan. 6.
Kósa E.: A baloldal friss levegője, Szuverén, 2014. jan. 27.
Szikra Dorottya: Produktív szociálpolitika, Szuverén, 2011. jún. 29.
HVG.HU Kapitalizmus BLOG \ HVG \ LÉTEZHET-E KAPITALISTA SZOCIÁLPOLITIKA? 2014. szept. 3. kapcsolatban egymással szembenálló, olykor szélsőséges álláspontok is megjelentek különböző fórumokon: néhány hozzászóló óvatos, mások erőteljesebb kételyeiket fogalmazták meg, amelyekben én is osztozom.
„Ajánlatunk: a „LÉT”, vagy „LÉT-pénz”
Kivétel nélkül minden tartósan Magyarországon lakó állampolgárnak (ha nem külföldön adózik), biztosít a magyar állam havonta egy pénzösszeget, ami őt feltétel nélkül megilleti elidegeníthetetlen, alkotmányos alapjoga. Ez a LÉT.2015-re kalkulálva, havonta gyereknek 25, felnőttnek 50, várandós édesanyának 75 ezer forint készpénz jár, amiért cserébe nem követelhető semmilyen magatartás, amin nincs közteher, és ami, mert ez az életéhez, a létéhez és egyben a személyéhez fűződő, szabadon elkölthető.” Megjelent 2014. január 11-én, a munkacsoport www.255075.hu honlapján
Bár úgy tűnik, az FNA bevezetése sem máshol, sem itt, nincs és a közeljövőben nem is lesz a politikai agenda része, ennek ellenére nem kétséges, hogy óriási szakmai felkészültséggel és morális fűtöttséggel alkotta meg koncepcióját a magát LÉT-nek nevező szakmai közösség. Az a vonzereje, hogy újítóként, szakítva az eddigi jóléti újraelosztási mechanizmusokkal, radikális megoldást ígér a legmélyebb nyomorszintről történő kiemelkedésre, legalábbis az éhség ellen. A programként hirdetett tételt azonban erősen vitathatónak látom, mivel rövidtávon talán elemi szinten biztosítaná a túlélést, és enyhíti azt a végzetes élethelyzetet, amelybe leszakadt társadalmi csoportok kerültek, de egyrészt nem számol hosszabb távon a demográfiai következmények globális összefüggéseivel, másrészt az „égi manna” nem szolgálja az integrációt, viszont rögzítene olyan kulturális mintákat, amelyek érintetlenül hagynák a társadalom mai, szélsőséges egyenlőtlenségekre épülő szerkezetét. A globalitás mezőjében érdemes emlékezni az afrikai államoknak éveken át nyújtott nyugati pénzsegélyekre, majd azok sorsára, s az ebből levont tanulságra: humanitárius krízis és közvetlen fenyegetettség esetén szükséges élelem és egyéb tárgyi támogatás a közvetlen érintetteknek. Minden egyéb támogatás a korrupciót és terrort szolgálja. A nyugati jóléti országok, közülük még a legnagyobb hagyományú Anglia és Svédország is átértékeli az állam újraelosztó szerepét. Németországban a szociáldemokrata kormány vizsgálta felül addigi gyakorlatát, ami egyébként mind a mai napig viták fókuszában áll, a szabadság és paternalizmus összefüggésében. Die Grenzen der Wirksamkeit des Staats.Merkur, Klett-Cotta Verl. 2010.szept/okt.
Az a tény, hogy a társadalmi piramis felső, leginkább legfelső szintjein felfoghatatlan nagyságú összegek, gyaníthatóan közpénzek csúsznak át magánzsebekbe, nem indokolja, hogy a pénzt, mint általános értékmérőt, egységes összegekben ossza szét az állam: az előbbi ui. közönséges bűncselekmény (amely éppen ezen a szinten marad büntetlen), és az állampolgárok módszeres kifosztása, a másik eset pedig beláthatatlan következményekkel járhat a történelmileg kialakult emberi normákra nézve.
Az FNA koncepció a szélesebb nyilvánosságból háttérbe szorult, képviselői vélhetően dolgoznak érvényesítéséért, és szakmai körben még téma lehet. A számos hozzászólásban megfogalmazott álláspontból az értelmiség felelőssége hallatszott, e hangok életközeliségük és realitásuk szerint sorolhatók különböző kategóriákba.
Mihályi Péter és Csillag IstvánCsillag I.-Mihályi P.: Mi a szegényekkel vagyunk. ÉS, 2014.04..04. neves közgazdászokCsillag I.-Mihályi P.: Tizenkét érv ….ÉS, 2014. 01..17.
Az ÉS 2014. 01.31. számában interjú a LÉT vezetőjével és hozzászólások közös, majd néhány hónappal később az utóbbi önálló tanulmánya azonos reakciót váltottak ki belőlem. Közös írásuk a Feltétel Nélküli Alapjövedelem körüli vitához kapcsolódott. A közgazdász szerzők racionális érvei az FNA ellen számomra meggyőzőek, miközben megértem azokat az indulatokat is, amelyek a szolidaritást kérték számon a hideg tételeket soroló szerzőkön.

Tudomány és valóság: városi és vidéki szegénység
Kiindulásom az az erősen vitatható állításuk és az abból levont nem életszerű következtetés, hogy „a város szabaddá tesz”, azaz a vidéki, főként a szociális zárványokká vált térségekben és a kisfalvakban élők számára a nyomorból és reménytelenségből történő kikerülést a város kínálja.
Ez a szociális ajánlatuk a vidék-város szembeállítás nyomvonalán halad, amivel elfogadják a különböző politikai rendszerek, beleértve a jelenlegit is, hatalmi praktikáit a társadalom ily módon (is!) történő megosztására. Ugyanakkor szembemegy mindazzal, ami egyrészt más országokban a társadalmi létezés természetes megoszlása, azaz miközben duzzadnak, és lassan elviselhetetlenné válnak a nagyvárosok, működik ezzel ellentétes tendencia: a vidékre költözés, másrészt mindig-mindenütt végzetes emberi rombolást, gyógyíthatatlan lelki sérüléséket eredményezett, ha tömegeket megmozgatva jelölték ki, hogy mely településfajta alkalmas fejlesztésre, azaz továbbélésre. Ahol a hatalom decentralizált és a helyi közösségek érdekérvényesítésének csatornái kiépültek, a civilizált élet feltételei biztosítottak, s az állam feladatának tekinti, hogy minden egyes állampolgára számára megfelelő életkörülményeket teremtsen, ott a vidéki létezés nem száműzöttség, hanem az együttműködés és a nyugalom szigete lehet, s még a legridegebb, legkevésbé megközelíthető helyeken is érdemes és lehet komfortos, örömteli életet élni. Ez látható az Alpok falvaiban, Amerika hatalmas térségeiben egymástól is elszigetelt szórványtelepülésein, sőt, Ausztrália végtelen sivatagaiban, amelyek mégsem a világtól elzárt, ínségben tengődő szegregátumok, aminek nem csak a technikai bekötöttség a magyarázata, hanem a helyi és civil kezdeményezések megszervezésének szabadsága és támogatása, válságok és kísérletek történetén keresztül. Martinez-Brawley, Emilia E.:Perspectives on the Small Community, NASW Press, 1990
Azzal, hogy a nyomorból kivezető megoldásként a városba költözést vizionálják, a 40 évvel ezelőtti destruktív településpolitika súlyos következményeit szinte természeti adottságként kezelik, amely szerintük a települések kiürítésével gyógyítható. Ez a szemlélet hatotta át azt a tiszta gazdasági racionalitásra építő, néhány évvel ezelőtti politikai gyakorlatot is, amely a korszerűség jelszavával felszámolva a helyi kisiskolákat körzetesített, bezárta a helyi kispostákat, mint ahogy az egykori kis művelődési házak is elvesztették eredeti funkciójukat. Ekkor is az ésszerűség jegyében döntötték el kutatószobákban, hogy hol lesz jobb az életminőség – másoknak!
A technikai megvalósíthatóság, ill. annak képtelensége mellett az is szembeötlő, hogy liberális közgazdászok, akik egyébként az állam korlátozását tartják szükségesnek, olyan javaslattal állnak elő, ami csakis mélyreható közigazgatási, lakás-, oktatás- és kulturális politikai, azaz az önkénynek nyitott utat engedő állami beavatkozással lenne teljesíthető. Ismereteim szerint általában társadalmi kataklizmák idéztek elő és diktatúrák vezényeltek le ilyen irányított népességmozgást. Hol telepedne le a városokban a falvakban rekedt képzetlen, saját szubkultúrájukból csoportosan kiszakadni képtelen lakosságtömeg? És egyáltalán: miért? Aki ma a 60 évvel ezelőtt kiemelt támogatottságot élvező nagyipari központokat felkeresi, rozsdás csarnokokat, üresen tátongó rothadó betonépületeket talál. Itt épültek az első lakótelepek, amelyek nagy része mára a lenézett un. kisnyugdíjasok és a helyüket nem találó, munkát kereső - a politikai felkapaszkodottak szóhasználatával - „panelprolik” vagy lecsúszottak, lumpenek lakóhelyévé süllyedt. Ma telitorokkal előadott üres, cinikus szónoklatok hallhatók iparfejlesztésről és munkáról, (ami alatt az izzadságfokban mérhető fizikai munkát értik a XXI. században!), valamint munkahelyek növekvő számáról, sőt, már teljes foglalkoztatottságról, miközben köztudott, hogy milyen foglalkoztatási programok töltik fel a statisztikai propagandát.

Tapasztalatok
Kívülállóként egyetlen dimenziót ragadok ki, amellyel aktív működésem során szorosabb kapcsolatba kerültem: ez a vidék, ezen belül is az aprófalvak kérdése.
Pályámat kérdezőbiztosként kezdtem a ’70-es évek elején, ekkor találkoztam először az afrikai szintű civilizálatlansággal kelet-magyarországi cigánytelepeken, un. tisztes szegénységgel vidéki településeken és reménytelen, minden tekintetben félelmetes lecsúszottsággal nagyvárosok gettóiban. És munkáscsaládokkal, akik akkor költöztek fürdőszobás, világos és egészséges, kis alapterületű, de többhelyiséges panellakásaikba, ami számukra a felemelkedést és a modern világhoz tartozást közvetítette. A Somlai Péter által irányított családszociológiai, majd 20 évvel később szocializációs-kutatás is olyan vidéki térségekbe vezetett, ahol családok súlyos pszichés és fizikai megterhelés árán érték el, hogy gyerekeik már egy fokkal feljebb jutottak a mobilitás létráján.
A ’80-as évek elején, pszichiátriai ambulancián alkalmazott szociológusként falvakba jártam, ahol az akkori gazdaságpolitika kihajtásaként észlelhető volt az önkizsákmányoló életmóddalLosonczi Á.: Az életmód az időben, a tárgyakban …Gondolat, 1975., de lassan elérhető viszonylagos jólét, vagy legalább biztonság. Természetesen, nem volt idill, hiszen a faluszéli telepek megmaradtak, és a település(vissza)fejlesztési politika következményeként a kisfalvak lakóinak többségét az ottrekedt öregek, betegek, magányosak és a szubkultúra fogságában vergődő tehetetlenek alkották. Ennek a 8 évnek a tapasztalatát tanulmányokbanV.E.:Liget példája, Valóság, 1983./12. , Kollektív traumák-traumák a társas létben, Szociológia, 1987., TBZ pályázat Bulletin 1988. , majd szociológiai disszertációban foglaltam össze.
Az évtized végén intézményen kívül, függetlenként kezdtem akciókutatásba a volt bányavárosban, ahová az azt megelőző évek során családlátogatásokra jártam és éreztem ennek a világnak a falvakétól eltérő, fojtogató, megnyomorító légkörét. Mint első önálló lépés a közösségi munka területén, csúfos kudarccal végződött. Munkám eredményeként ugyan megalakult a különböző területek képviselőiből és szakembereiből toborzott Családsegítő Egyesület, a cigánygettót mégis elhagytam: a teljes széthullás, az elvadult zárt világ, az (ön)destrukció lehetetlenné tett csoportos kimozdulást, csak egyénileg láttam már ekkor is esélyt az integrációra. A városról azonban, ahonnan az évek során felhalmozódtak az élmények, megírtam azt a dolgozatot, aminek címe összefoglalja a tartalmát: Az emberanyag irányított útja az önrombolásbaV.E.:Végeken, l989. (periodika).
E fiaskót követően tértem vissza vidékre, ahol a személyes kapcsolatok erejében bízva azonnal a közösségi munka- és lakáslehetőségek feltárásába kezdtem. Nagyon távol áll tőlem a magyar vidéki élet idealizálása, tisztában vagyok azzal, hogy ez a világ nem a pásztoridillek ihletője. A személyesség nem csak ismertséget, s ehhez társuló támogató biztonságot, hanem közvetlen kiszolgáltatottságot is jelent, s átéltem, milyen akármelyik település jegyzője, képviselőtestülete és polgármestereV.E.: Helyhatóságok és állampolgárok a magyar ugaron. Civil Szemle, 2007., amikor megmámorosodik attól, hogy néhány száz ember élete függ az ő döntésüktől! És milyen előnyökkel jár ez számukra. S miután az erő és pénz vált a kormányzás vezérelvévé, gyorsan megtanulták vidéken is, hogy „ez a politika”! Kiegészítve indulatok gerjesztésével és kölcsönös gyalázkodással.
1990 után a tsz-ek dilettáns szétverése, az állami gazdaságok szétosztogatása előkészítette a talajt ahhoz, hogy a legutóbbi földbérleti pályázatok után a falvakban rekedtek, vagy éppen azt választók utolsó megélhetési esélye a zsellérlét maradjon. S mindezzel szemben e rétegek számára milyen perspektívát nyújthatnának a városok?
Miközben eladósodott lakástulajdonosok megmentésére vagy saját lakás megvásárlására képtelen családok számára sem született állami bérlakás-koncepció, s egyáltalán nincs építés, éppen a városokba húzódó nincstelenek számára gondoskodna civilizált lakhatási lehetőségekről bármely magyar város önkormányzata? Lerobbant bérkaszárnyák zsúfolt lakásaiban tengődő, iskolázatlan emberek számára kínálna a város kitörési lehetőséget: munkát, képzést? Különösen életidegen, mondhatni: abszurd az a leírás, amely a városokban élők szoros együttműködését, a lakótársak kölcsönös figyelmét állítja szemben a falvak – milyen? – világával.Csillag István: Amik vagyunk. ÉS, 2014. júl. 11.
Míg a FNA alaptézise, hogy a fejlett, információs technológiákra épülő társadalmakban egyre szűkebb a munkakereslet, de az élet jogán mindenkinek kell biztosítani az alapszükségletek kielégítését, a közgazdászok víziója azon a meggyőződésen nyugszik, hogy a fejlődés egyirányúan a városiasodás felé halad, ami azt is jelenti, hogy a városok magasabb képzettséget, s ennek megfelelő munkát és jövedelmet kínálnak. A megapolisszá nőtt urbanizálódás bizonyos funkciókat sűrít magába, de még vidéki nagyvárosok esetében is az a tendencia, hogy az agglomeráció tágul emberi lakóhelyként.
A jelenlegi jogszabályi környezetben, a több mint gyanús földbérleti határozatok és már elindult, agresszív birtoklás ellenére ismert néhány olyan történet, amelyek arról tudósítanak, hogy léteznek még kisfalvak, ahol a mezőgazdasági munkát szakmai képzéssel összekapcsolva biztosítani tudják a faluban élők megélhetését. Ezek a programok természetesen feltételeznek a helyi közösségért felelősséget érző képviselőket és/vagy polgármestert, illetve olyan szakembereket, akik képzés- és foglalkoztatási programra szerveznek közösséget.
Az FNA ugyan nem magyar találmány, de kiinduló állítása az itteni viszonyoktól végképpen távol áll, itt ugyanis lenne munka. S ha nem a statisztikai brillírozás lenne a cél, hanem a valódi integráció, néhány példa igazolja, hogy hosszú távon, több irányból megerősítve, ez megvalósítható. Mert nem csak Érpatak alkotja a vidéket, hanem
Cserdi is!

Perspektíva és cselekvés
A 90-es évek elején, amikor a falvak lakóit váratlanul csapta meg a kilátástalanság, az az elképzelés irányított, hogy kiscsoportokba szervezve a helyi lakosokat (nők és férfiak, idősek és fiatalok, képzettek és iskolázatlanok) velük együtt közös munkaprogramokat alakítanánk ki megfelelő szakemberek irányításával. Természetesen nem egynégyzetméternyi terület sepregetését vagy kapirgálását képzeltem el, hanem különböző építőipari szakmunkák alapfokú elsajátítását, amivel önkormányzati szervezéssel is, szakmai irányítással és tartós (azaz nem projekttartamú) finanszírozással a helyi és környékbeli házak felújítására kapnának a részvevők megbízást. Ez mindenekelőtt azoknak a családoknak jelentett volna segítséget, akik addig segédmunkásokként, építő- és nehéziparban dolgoztak, elemi biztonságot jelentett számukra a rendszeres jövedelem, de új házra, fejlesztésre már nem futotta. Majd miután munkanélküliekké váltak, alkalmi munkákra szorultak és közben esett szét a házuk, a beázástól rohadtak a falak, s ami addig még elfogadható lakóhely volt, fokozatosan mállott szét, tágabb környezetük is tükrözte a „minden mindegy” magatartást, az elhanyagoltságot. Talán ez túl korán jött ötlet volt, mert nem is értették, hogy nem munka-közvetítőként nyüzsgök, aki valamilyen céget vagy vállalatot ajánl, ahol bármilyen munkára alkalmaznák őket és nem segélycsomagot osztok szét. S talán én sem voltam eléggé szívós és feszültségtűrő ehhez a feladathoz. Máshol néhányan (kizárólag nők) lelkesen belefogtak a közösen kigondolt lehetőségbe, egyetlen asszony vállalta a képzést is, aztán támogatás hiányában, sőt a polgármester gáncsoskodása miatt visszasüllyedt a falu a sártengerbe és apátiába. Ma pedig már túl késő van mindehhez.
A faluszéli cigánytelepen folytatott munkám során követhettem a leromlás folyamatát, mert önkormányzati támogatás, forrás és együttműködési készség hiányában „nagyratörő” elképzeléseimet nem tudtam megvalósítani. Mindezek ellenére is meggyőződésem, hogy a falvak nagyobb esélyt adnak az egyéni túléléshez, a politikailag irányított destruktív folyamatok közös kivédéséhez.
Augusztusban hozta nyilvánosságra a német gazdaságkutató intézet (Köln)Institut der deutschen Wirtschaft, Köln Jelentése, 2014. aug. 26. Zeit Online azt a kutatási beszámolót, amely a megélhetési lehetőségek tekintetében hasonlítja össze a városi és vidéki életet. Eszerint a vidéki élet – bár térségekként különböző mértékben – többszörösen előnyösebb a megélhetési forrásokat és lehetőségeket tekintve, mint a városi. Igaz, ott bármely kistelepülésen megtalálhatóak az alapintézmények és kulturált közösségi terek.
Családsegítő és gyermekjóléti szolgálat vezetőjeként a falvakat látogatva, átéltem azokat a konfliktusokat, amelyek egy-egy intézmény fenntartása körül zajlottak: míg a tehetősebb, ambiciózus családok gyerekeit autóval szállíthatták a körzet nagyiskolájába, személyesen érzékeltem azt a biztonságot adó légkört, amelyet a helyi régi kisiskola kiváló tanítónője teremtett néhány pici gyereknek, cigánynak és állami gondozottnak, valamint szőke, kékszemű kislánynak egyaránt. A „néhány” is szám: egyes személyiségeket jelent, akik majd felnőttek lesznek, s ehhez a biztonság a legfontosabb érzelmi forrás. Az előbbiek tiltakoztak az iskola fenntartása ellen, míg azoknak a szülőknek, akik tudták, a kicsiknek fontosabb a közelség, nem volt befolyásuk a törvénybe foglalt központi akaratra.
Nem példálózhatunk ugyan olyan térségekkel, ahol a politikai környezet nem zúzza szét egyéni és kollektív erőfeszítések eredményeit, mégis érdemes felvetni: a negatív tendenciák tudomásul vétele és erősítése adhat-e erőt a cselekvéshez? Valóban el kell-e fogadni, hogy a vidék egyfelől a kisemmizettség terepe, másfelől a nagybirtok és dzsentri-lét újjáéledésének színtere lehet? És innen csak a városok gettóiba vagy hajléktalanszállókba vezet az „integráció” útja?
A mikrohitelt sem Magyarországon találták ki, de itt is működött,(legalábbis eddig) s ha csak egy szűk körben szegezi is szembe a jelenlegi, csak a nyomort és kitaszítottságot konzerváló állami gyakorlattal az önálló, felelős vállalkozó alternatíváját, azért kis közösségekben emberi tartalékokat mozgósíthat. Mivel azonban nem mindenki rendelkezik egy új vállalkozás elindításához szükséges képességgel, motivációval, szükséges kapcsolati hálóval, ez csak a küzdeni akarók egy kisebb csoportjának nyújt kitörési lehetőséget. A személyes felelősség és innováció természetesen képzettséget vagy legalábbis olyan szakmai ismereteket feltételez, amellyel egy vállalkozás elindítható. Azokban a régiókban azonban, ahol a legreménytelenebb a munkanélküliség kezelése, az iskolázottság átlagosnál alacsonyabb szintje valószerűtlenné teszi az önállóvá válást. Itt olyan közös programokra lenne szükség, amelynek keretében az analfabetizmus felszámolásával párhuzamosan bevezetik a részvevőket valamilyen iparos szakma vagy mezőgazdasági tevékenység alapjaiba. Dolgozni otthon is lehet, ha megvan hozzá a segítség és nem csak magokat hintenek szét számukra.

A LÉT koncepciónak azt az érvét sem tudom
elfogadni, amely az FNA-t azzal is
alátámasztja, hogy az nem függ bürokratikus
mérlegeléstől, az érdemesség vizsgálatától és
az együttműködés teljesítésétől. Aki közvetlenül
tevékenykedett a szociális szférában, az
bizonyára megerősítheti, mennyire kicsorbulhat
minden támogató erőfeszítés az
együttműködés hiányán, s nem mellőzhető a
mérlegelés – minden kockázata ellenére sem!
Összefoglalva: az állítás, miszerint nincs
elegendő munka, több oldalról is cáfolható. Az
ország jelenlegi állapota számtalan olyan
tevékenységet kínál és tenne szükségessé,
amelyek rabszolgamunka helyett az integráció
lehetőségét biztosíthatnák. Ha nem a nemzeti
burzsoázia megteremtése címszó alatt zajlana
mindaz, aminek tanúi vagyunk (maffiaállam),
hanem pl. komoly infrastrukturális fejlesztések
(közlekedés) és állami-szociális lakásfelújítás
és építés lenne a foglalkoztatás fő iránya, a
minimálbér mellett olyan képzések is folynának,
amelyek az adott területen a felemelkedés
esélyét is megteremthetnék.
A munka ui. nem csak megélhetési forrás,
hanem a világ alakításának eszköze, akit ettől
megalázással, kirekesztéssel, vagy éppen – az
előbbi reakciójaként - államilag osztott pénzzel megfosztanak, nem látja önmagát, következésképpen a környező világot sem alakításra, építésre érdemesnek.


Parola archívum