A disznótor

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A disznótor
Szerző:	Király-Nagy Éva
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2002
Szám:	4
Oldalszám:	17 - 19
A cikkben lévő
Nevek:	Király-Nagy Éva, Tátrai Zsuzsa
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	disznótor, közösségi népszokások
Megjegyzés:
Annotáció:

Tartalom
Közösségi népszokások

A disznótor

Király-Nagy Éva korábban a kalákában végzett paraszti munkák okán a fonóról, a tollfosztóról, a szilvalekvár-főzésről készített interjút Tátrai Zsuzsa néprajzkutatóval. Akkor arról beszélgettek, hogy a közösen végzett munkák milyen közvetlen előnyt jelentettek a közösség tagjai számára, ill. mennyiben segítették elő a zökkenőmentesebb szocializációt, beilleszkedést a család, a község, a falu tagjai számára. Decemberi beszélgetésük témája a disznótor.

K-NÉ.: – Miért éppen késő ősszel és a kora tél időszakában szoktak zajlani a disznótorok?
T.Zs.: – A hagyományos magyar paraszti világban mindennek meg volt a maga ideje, így a disznóölésnek és ezzel a disznótoroknak is. Nem véletlenül nevezték Andrást Disznóölő Szent Andrásnak. November 30-a után már általában olyan volt az időjárás, hogy sor kerülhetett a disznóvágásra. Mert gondoljunk bele abba, hogy abban a régi világban nem volt hűtőláda, nem volt jégszekrény, tehát a húsokat nem lehetett másképp eltartani, csak ha megfelelő fagyos idő következett, és nem romlott meg olyan nagyon gyorsan. Természetesen füstölték is, de nyáron vagy meleg időszakban nem lehet füstölni, mert tönkremegy a hús. Mert a húsnak először le kell hűlnie, és csak utána lehet füstölni.
K-NÉ.: – Ha a disznótorra gondolunk, mindenkinek egy nyüzsgő, zajos udvar ugrik be, ahol lázas munka folyik, és mindenki jól tudja a saját feladatát, szerepét.
T. Zs.: Az udvaron volt hely a sok szomszéd és rokon meg a háziak számára, és mint egy színdarabban, mindenki tette a dolgát, és pontosan tudta, mikor mi következik, mit kell csinálnia.
A disznóölés idejének tekintettel kellett lennie az időjárásra, másrészt pedig azt is el kell mondanunk, hogy volt az emberek életének egyfajta változó üteme. Ez a hagyományos paraszti életre általában jellemző volt. Az advent idején elvárták az emberektől, hogy megcsendesedjenek, befelé forduljanak, tilos volt ilyenkor bármiféle lakodalom, mulatság.
Egyedül a disznótor volt az, ahol az emberek kicsit szabadjára engedhették magukat, és szórakozhattak, de akkor sem volt azért nagyon nagy rajcsúrozás. Annak is megvolt a hagyománya, hogy akik ki voltak zárva a disznótoros finomságokból, azok is meglátogatták a disznótoros házakat, cédulákat nyújtottak be, és utána megvendégelték őket.
K-NÉ.: – Kik voltak kizárva? A távolabbi rokonok vagy inkább külső személyek?
T.Zs.: – Általában külső személyek, és inkább a fiatalok jöttek maskarába öltözve. Érdekes és nagyon praktikus dolog, hogy az összetartó rokonság úgy ölt disznót, hogy egyszerre csak egy helyen kerüljön sor erre a munkára. Részint azért, hogy segíteni tudják egymást, részint azért, hogy ne fogyjanak ki a kóstolóból. (folytatás a 18–19. oldalon)
K-NÉ.: – Milyen mozzanatai vannak a disznótornak?
T.Zs.: – A disznóvágást megelőzi az előkészület, hiszen disznóvágáskor sok és nagy űrtartalmú edényre van szükség. Ezeket az eszközöket általában kölcsönkérték egymástól. Például ezért sem lehetett több disznóvágás egy időben. Már előző este elkezdték pirítani a hagymát a hurkához, főzték a kását szintén a hurkához, a kötözőt előkészítették, persze a pörzsöléshez a szalmát is. Már ehhez is kaptak segítséget a háziak.
A disznóölés mindig hajnalban kezdődik. A segítőket ilyenkor pálinkával szokták kínálni, talán azért, hogy így erőre kapjanak. Négy embert kellett hívni arra, hogy lefogják az állatot, és ott kell állni egy vérfogó asszonynak is, mert a vért kavarni kell, hogy ne alvadjon meg, és miután leszúrták a disznót, megkezdődhetett a perzselés.
Nagyon ritkán előfordult, hogy „meglógott” a disznó, és vagy megtalálták, vagy nem. A gazda káromkodhatott, és indulhatott keresni a jószágot. Sok történet szól arról, hogy a bepálinkázott böllér rosszul szúrta le a disznót, és az visszamászott az ólba vagy elkódorgott.
Ezek voltak azok az esetek, amelyeket aztán évtizedekig, esetleg évszázadokig meséltek, jól kiszínezve a történetet.
A következő művelet az állat felbontása volt. Magyarországon és a hagyományos paraszti konyhán az orjára bontás a szokásos.
K-NÉ.: – Mi alapján történt a munkák megosztása? Életkor szerint? Nemek szerint?
T.Zs.: – Disznóvágásnál is el lehet különíteni a férfi és a női munkát. A munka nehézsége szerint a leölés és a bontás a férfiak feladata, de a kolbászkészítés is, mert ez is nagy fizikai erőt kíván. Az asszonyok egy része a konyhán foglalatoskodott, illetve kint a tűznél, a másik részük beleket tisztított. A főzött töltelék, a hurka készítése az asszonyok feladata volt, és az asszonyok és a lányok készítették az ételeket is. Ahogy közeledünk a tor felé, ez azt is jelentette, hogy készítették a finomabbnál finomabb ételeket. Hiszen a nehéz munka mellett az evésre és ivásra is gondolni kellett.
K-NÉ.: – Mik voltak ezek a jellegzetes ételek?
T. Zs.: – Elsőként a hagymán pirított vérből ettek. Ez volt a reggeli. Utána a hurka következett, majd ebédre frissen sült pecsenye került az asztalra. Ilyenkor az eladólány feladata volt a hájas pogácsa készítése, hiszen ott volt a friss háj, és ha jól megemelkedett, sőt megdőlt a hájas pogácsa, akkor a leány azt remélte, hogy hamarosan férjhez fog menni.
K-NÉ.: – Ez tulajdonképpen az ügyességét is bizonyította, tehát eljött az az idő, hogy férjhez mehet, hiszen van annyi ismerete – legalábbis a főzésről.
T.Zs.: – Ráadásul a rokonok és az ismerősök körében megmutathatta, hogy mire képes. Mert a disznótoron sokan vehettek részt, a bőséges vacsorából ehettek, de azok is, akik odalátogattak, akiket nem hívtak meg erre az alkalomra. Persze hogy hamar kitudódott a faluban, hogy hol van disznóölés, és többnyire fiatal legények és férfiak mentek a disznótoros ház ablaka alá, tréfás és pajzán versekkel, az Alföldön kántálásnak nevezték ezt. Néhol különböző jelmezeket is öltöttek, és úgy mentek be a házba, cigánynak, medvének, kéményseprőnek öltöztek. Rossz tepsikkel, fedőkkel zajongtak, a szobába érve összeverték a fedőket, tepsiket, a bottal a szoba földjébe szurkáltak, hogy a gazdának szerencséje, pénze legyen. Nagyon gyakran verses rigmusokkal köszöntöttek. Ha nem fogadták a kántálókat szívesen, akkor nem volt kedves a versike sem:
Négy lába van a disznónak, ötödik a farka,
Farka alatt van a duda, fújja meg a gazda!
Mások inkább a következő rigmust kántálták:
Kínáljanak meg minket, kívánjuk a gazdának,
Ahány falatot ád, annyi disznót vágjon!
Ezek már nagyon ravasz dolgok voltak, mert az emberek hittek a kimondott szó varázserejében, tehát hogyha jó kívánságokat mondanak, akkor meg kell őket jutalmazni azzal, hogy egy pár jó falatot ők is ehessenek a finomságokból. Persze volt, hogy „átverték” a kántálókat, mert fűrészport töltöttek a bélbe, és azt adták oda hurkának, persze aztán adtak rendes ennivalót is.
K-NÉ.: – Ez egy jó tréfa volt, ami – gondolom – a tort rendező gazda ötletességén, szemfülességén is múlott.
T.Zs.: – Így van. És ezek hozzá tartoztak a szerepekhez. Például a cigánynak öltözött kántálóval jósoltattak, a medvét megtáncoltatták, és ha jó ismerősök voltak, akkor a maskarát levetették, és ők is az asztalhoz ültek. De megjelentek olyan figurák, mint a tollfosztóban vagy a fonóban is, és többnyire némajátékot adtak elő, hogy a hangjukról ne lehessen őket felismerni.
Ezekben a disznótorokban valóban az volt a jó, az érdekes, hogy az egész falu olyan módon részt vett benne, hogy egymást kisegítve végül is ez végigment a falu minden házán, és senki nem maradt ki belőle.
K-NÉ.: – Gyermekkori emlékem, hogy vártuk édesapámat, mikor hazajött szülőfalujából a disznótorból. Degeszre volt tömve a táskája finom kóstolóval. Mi már rég Pesten laktunk, de ilyen nagy munkáknál mindig hazament segíteni.
T.Zs.: – Azokat az ételeket, amelyek gyorsan romlottak, azokat elosztották a segítők között. Senki nem ment el üres kézzel egy disznótorból: kapott hurkát, tepertőt, abált szalonnát, esetleg friss húst. Süteményt is csomagoltak a számára. Az otthon maradt hozzátartozóknak még aznap elküldik, máshová másnap. A kóstolót illik viszonozni.
K-NÉ.: – Tehát ez is azt szolgálja, hogy amikor majd ő vágja le a saját disznaját, akkor ő ugyanígy vissza fogja adni ezt a küldeményt.
T.Zs.: – Így lényegében a téli időszakban mindig jutott megfelelő mennyiségű friss húsféle az embereknek. De a disznótor után is maradt még rengeteg munka. A megmaradt ételek további feldolgozást igényeltek, tartósítani kellett. Kisütötték a szalonnából a zsírt. A kolbászt, szalonnát füstöléssel tartósítják. Ez a művelet odafigyelést és szakértelmet igényel. Az étkezésre felhasználatlan zsiradékból pedig szappant főztek. Soha semmi nem maradt felhasználatlanul a paraszti háztartásban, mert mindent hasznosítottak, illetve újrahasznosítottak.
K-NÉ.: – Nyilvánvaló, hogy azokat az értékeket, amit még lehet, a régi életformából át kell menteni, és amennyire lehet, a mai életformába beilleszteni. Ehhez kapcsolódva: a disznótor élő szokás még?
T.Zs.: – Még élő szokás, de sok szempontból megváltozva tovább élő. Nyáron is vágnak már disznót a családok, nem is dolgozzák fel, hanem beteszik a mélyhűtőbe.
K-NÉ.: – Hogy látod, azért a kaláka jelleg, a közösen végzett munka, ami tele van időnként jókedvvel, időnként kemény fizikai munkával, a szívességi és kölcsönösségi alapon végzett jelleg azért megmaradt?
T.Zs.: – Megmaradt. De engem mégis bánt ez a nyári disznóölés, hogy nem a megszokott idejében történik. Mert a másik dolog, amit el kellene tanulnunk az évszázados tapasztalatokból, hogy mindennek meg van a maga ideje. Hogy nem egy állandó rohanásban és egy felfokozott lelki állapotban éltek és élnek az emberek, hanem megvolt az ideje a vidámságnak, a szórakozás-
nak, az együtt munkálkodásnak, és ugyanakkor megvolt az ideje a pihenésnek és a befelé fordulásnak is.
Akkor is éltek emberek, akik ezt nem tartották be, de a közösség java része alkalmazkodott ezekhez az időszakokhoz, mert tudta, hogy mindennek eljön az ideje, nem kell türelmetlennek lenni.
Ez a ritmus biztosította a kemény munkát, a fennmaradást, az élet folytonosságához szükséges pihenést, kikapcsolódást és örömöt is.

Tartalom

Parola archívum