Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Egykori közös tér
Szerző:
Varsányi Erika
Sorozatcím:
Parola
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2013
Szám:
3
Oldalszám:
5
A cikkben lévő
Nevek:
Varga Tamás, Balipap Feri (Ferenc)
Intézmények:
Pécsi egyetem Szociálpolitika Tanszéke, Dombóvári művelődési ház
Települések:
Pécs, Dombóvár
Tárgyszavak:
settlement-eszme, nyitott művelődési ház, közösségfejlesztés, szociális eszmék története
Megjegyzés:
kategória: elmélet; módszertan; esettanulmány; beszámoló; tájékoztató; publicisztika; gyéb, éspedig: visszaemlékezés
Annotáció:

Egykori közös tér

Utolsó alkalommal a Varga Tamás emlékére rendezett konferencián találkoztam Balipap Ferivel. Ahogy megszólított egy kérdéssel, közös szakmai múltunkat hívta elő, majd hozzáfűzte: „azokra az emberekre nem volt ott (ti. a pécsi egyetem szociális munkás képzésén, a Szociálpolitika Tanszék keretein belül, 1989 végétől 94-ben történt kiválásunkig. Maga a képzés 1996-ig tartott) szükség, akik valóban szakmai programot akartak megvalósítani, akik törekedtek valamire.” Egyetértettem: akik többet akartak mások szövegeinek visszamondásánál, azok elsődlegesen hiteles szakmai identitást akartak közvetíteni tapasztalataik, addigi tudások birtokában. Feri néhányunkra utalt, azokra, akik megszervezték és elkezdték az oktatást, majd néhány év után indoklás nélkül feleslegessé váltak, hogy helyüket másoknak kínálhassa fel a vezető. Ferivel közös élményünk volt erőfeszítéseink semmibevétele.

Kollegiális kapcsolatunkat számos ellentmondás szőtte át: miután felkértek bennünket a képzésben való oktatói részvételre, a képzés beindítása politikai alkuk martaléka lett. A szerződést ugyan néhányunkkal megkötötte a megbízott tanszékvezető, azonban a legnagyobb káosz közepén eltávozott egy tanévre, külföldre. Feri a settlement-eszmétől indíttatva és a nyitott művelődési ház, a közösségfejlesztés egyik úttörőjeként, tantárgyként a szociális eszmék történetét dolgozta ki.

Bizonyára meglehetősen komikus látványt nyújthattunk: hatalmas testén tüntetően egyszerű öltözetben demonstrálta a „falusi gyerek” arculatot, s mellette én Sancho Panzaként lépkedve vonultunk együtt, hogy kínos helyzeteket is vállalva intézményi helyet találjunk a képzésnek. Kezdetben kölcsönösen idegenkedtünk egymástól: engem zavart igénytelen megjelenése, nyers modora, hivatkozásai a különböző tekintélyekkel való személyes kapcsolatára, mint ahogy számára is bizonyára nagyon nehéz lehetett elfogadni, hogy az általa idézett, küldetéses értelmiségiek-táplálta gyűlölködés ellenére, épp egy „urbánus”(!) figurával talált közösséget.

E közösség – legalábbis élményem szerint – a három év alatt erősödött: szakmai elveink közel álltak egymáshoz, ezt egyértelműen és elismeréssel adta tudtomra.

Mivel oktatói tapasztalat nélkül folyamatos kétségekkel küzdöttem, rá tudtam hangolódni az ő hasonló bizonytalanságára, s megsejtettem, hogy a durva hangnem, politikai-népfi fölényeskedés mögött önmagát kereső személyiség áll. Ez magyarázhatja azt a furcsa képletet, amelyben egyidejűleg volt büszke a szociálpolitika főtekintélyének támogatására s húzta elő a zsebéből az antiszemita nézeteket hangoztató, politikai kulcsfigurává előlépett „nemzetmentők” egyikének hozzá írt levelét. S nem kellett különösebb pszichológiai éleslátás, hogy mindezek ellenére felismerjem érzékenységét, melegszívűségét. Abban a közegben, a tanszéken, ahol a szakmai megbeszélések helyett kisstílű, sőt beteges rosszhiszeműség és indulat, álságos helyezkedés, savanyú görcs uralta a csoporthelyzeteket, hálás voltam egy-egy szellemes „köpéséért”.

Amikor hirtelen intenzív osztályra, majd onnan kardiológiára kerültem, kizárólag Feritől kaptam legalább egy empatikus megjegyzést, mialatt más kollégák távollétemben javasolták: „mivel úgyis beteg, nem érdemes meghosszabbítani a szerződését”, majd egy kolléganő sietett erről a diákokat tájékoztatni.

Mikor néhányunknak örömmel mutatta be az alkotását-otthonát jelentő dombóvári művelődési házat, furcsállottam, ahogy munkatársnőit szólította, de rájöttem, ez csak stílus, ami mögött a mindennapok demokratikus gyakorlata húzódhat – hiszen ez volt a témánk. Ami azonban az egyetemen zajlott, olyan működési módról szólt, amely éles ellentétben állt mindazokkal az értékekkel, amelyekre a szociális munka, s kiemelten a közösségi munka épül. Számtalan, hasonló esemény közül azt a tanszéki értekezletet emelem ki, amelyen a vezető – egyéves útjáról visszatérve, beült a kész helyzetbe és kritikailag minősítette az addig aktív munkatársak tevékenységét – egy vita során rákiabált Ferire és nyilvánossá tette programját: „amit szabad Jupiternek…”, azaz rá vezetőként más szabályok érvényesek, s ebből a szabadságból Feri és a többiek nem részesülnek. Abban a pillanatban látszott Ferin a megszégyenülés, s én mélyen együtt éreztem vele. Ez az antidemokratikus vezetői magatartás személyes menazsériájaként kezelte az oktatókat, egymás ellen hangolta és kiszolgáltatta őket a diákoknak, mindemellett egyetlen szaváért sem vállalt felelősséget, ám folyamatosan bizonytalanságot teremtett, s legkevésbé a képzés érdekelte.

E rövid és szakmailag-intellektuálisan meglehetősen terméketlen időszak több tanulsággal szolgált. Ezek egyike a Ferivel kialakult szakmai kapcsolatom: példázatértékű, hogyan írhatja felül az együttműködés még az előítéletességet is, s önmagamon is megtapasztalhattam a fokozatos elfogadást, ami több volt racionális belátásnál. Már nem voltam a tanszék oktatója, amikor az ő távozásáról értesültem – felfoghatatlan volt, miképp lehet felhasználni és eldobni embereket! Hallottam ugyan kritikus észrevételeket tanári működéséről, de kiről nem hallani?! Az elején voltunk, mindenki változhat, alakulhat, mert tanul – ezt is tanítottuk… És ezt éltük át.

Ez nem nekrológ, emlékeimet idéztem fel a közös térről, amelybe belekerültünk, s amely egy olyan személyiséggel terelt engem azonos szakmai hullámhosszra, élményközösségbe, akivel talán egyébként soha nem értettünk volna szót egymással.

Varsányi Erika, e-mail: valkol@t-online.hu
Parola archívum