Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A bevásárlóközpontok a közösségfejlesztő szemével
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1998
Szám:	2-3
Oldalszám:	7-9.
A cikkben lévő
Nevek:	Lukovich Tamás, Hankiss Elemér, Schneller István, Demján Sándor
Intézmények:	Fővárosi Szociális Forrásközpont, Pólus Center, KSH
Települések:	Újpalota, Szilaspark
Tárgyszavak:	közösség és gazdaság, bevásárlóközpont
Megjegyzés:
Annotáció:

vissza a tartalomhoz
Felelősek vagyunk a szomszédainkért

A BEVÁSÁRLÓKÖZPONTOK A KÖZÖSSÉGFEJLESZTŐ SZEMÉVEL

Az alábbi részletek a Fővárosi Szociális Forrásközpont által szervezett azon nemzetközi konferencia egyik hozzászólásából valók, amely a nagy bevásárlóközpontok komplex társadalmi hatásmechanizmusait vizsgálta 1998 februárjában.
Közösségfejlesztő vagyok, ez a foglalkozásom, s ilyen szemmel igyekszem a témához közelíteni. Ehhez a foglalkozáshoz némi magyarázat kívánkozik. Magyarországon ez egy tradíció nélküli foglalkozás, itt a közösség alatt az angol community kifejezés fordítandó, s ebben a kontextusban közösség alatt nem elsősorban a kiscsoportot, hanem a települési közösséget értjük.
Többször szó esett az előző előadásokban fejlesztési tervekről. Jó lenne, hogyha a település- vagy a városfejlesztés a városnak nem pusztán a "fizikai testét" kalkulálná. Hiszen egy város nem csak utakból, infrastruktúrából, nagyáruházakból, benzinkutakból áll, azokat a városokat emberek lakják, akiknek vannak akarataik, vannak törekvéseik, szokásaik, hagyományaik, ambícióik. Nagyon ritka, hogy ezek az akaratok, ezek a lehetőségek, ezek a törekvések kalkulálva lennének egy-egy településnek, városrésznek vagy akár egy lakónegyednek a tervezésében és akár a működtetésében is.
Azt is szeretném elmondani elöljáróban, hogy ez a közösségfejlesztés Magyarországon kb. 10-12 éve kialakulóban lévő szakma. Elsősorban a helybeliségre koncentrál, annak is egy sajátos egységére, a szomszédságra, amely egy nagyon fontos kulcsfogalom a közösségi fejlesztőmunkában.
Lukovich Tamás is beszélt egy igen fontos szempontról: a közösség részvételének beépítéséről. Szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak a tervezésben, hanem a működtetésben is igen fontos lenne a részvétel megteremtése. Ez is ennek a szakmának az egyik alapelve, törekvése. Még egy dolgot szeretnék hangsúlyozni: mi azt gondoljuk, akik ezen a területen dolgozunk, hogy a helybeliség - hogy egy polgár valahol helyben lakik és él - az egy igen fontos státus. A helybelisége révén egyenrangú társa lehet a szakmaiságnak, tehát a specialistának, a szakembernek a helyi ügyekben: a tervezésben, a fejlesztésben és a működtetésben egyaránt. Az a gyakori tapasztalatunk, hogy kívülről jött specialisták a szakmára hivatkozva, vagy a szakma mítoszára hivatkozva, azt csinálnak, amit akarnak. Szakmai kérdésként kezelve helyi problémákat úgy gondolják, hogy a helybelieknek ebbe nincs beleszólásuk, mert nem értenek mondjuk egy városrendezési kérdéshez.
Nekünk meggyőződésünk, hogy a helybeliségük kapcsán a polgárok illetékesek a lakóhelyüket érintő minden kérdésben, s ez a kompetencia felér a különböző szakmák képviselőinek illetékességével. Talán ezt nem meghaladóan, de legalább azonos súlyú ez a kétféle kompetencia, amelynek együttműködést kellene minden lokális kérdésben találnia.
Szeretném már itt előre leleplezni magam, hogy én abban a körvonalazódó vitában, amelyik a nagyáruházak és azok ellenzői között megfogalmazódni látszik - talán mértékkel, de - az egyik oldalon vagyok.
A bevásárlóközpontok kapcsán tegnap Hankiss Elemértől egy nagyon fontos gondolatmenet indult el. Ő a bevásárlóközpontok és a reklám világáról beszélt.
Egy hatalmas marketinghadjárat vesz bennünket körül a média közvetítésével. Az óriásplakátok, a kereskedelmi és közszolgálati tévék, a reklámhadjáratok, a mindenünnen ránk zúduló videoklippek révén nagyon erősen az önállótlanságra próbálnak bennünket rávenni. Elterelni a gondolatainkat a magánválasztásunkról, megteremteni egy erőteljes külső befolyást, amit ezek a marketing-, reklámhadjáratok szolgálnak: az árujukat eladni minden áron. Olyan "kimunkált" és gyakran talán ördögi hatásmechanizmusokat talál meg egyre inkább ez a szakterület, amellyel szinte korlátlanná lesz a befolyása az életünkre, az önálló gondolkodásnak, amire az előbb hivatkoztam, egyre kisebb esélye van: függőségbe kerülünk. Úgy érzem egy nagyon erős uniformizálás is igen fontos jellemzője ennek a folyamatnak.
Tulajdonképpen saját kultúrát próbálnak ezek a multinacionális cégek közvetíteni, és a multinacionális cégek kultúrája az nem a multikultúra - és ez nagyon fontos.
A bevásárlóközpontoknak nagyon korai elődje volt a piactér. Erről is többször szó esett korábban, hogy a piactér, amelyik az árucsere, a fórum színtere volt, amelyik a falu főtere is lehetett adott esetben, egy valóban nyilvános, szabad tér szerepét töltötte be. Itt népgyűléseket is tartottak, ahol a politika, a közélet is zajlott, ahol részesévé válhatott az ember az őt körülvevő dolgoknak, bekapcsolódhatott a helyi közéletbe.
Többen mondták, hogy ezekben a nagy központokban is létezik köztér, ahol megpihenhetünk, ahol leülhetünk egy kávé mellé, ahol találkozni lehet az ismerőseinkkel. Igen ám, csakhogy ezek manipulált közterek. Magántulajdonú, magánrendelkezésű közterek, amelyek kialakulnak ezekben a nagyáruházakban. S amelyeknek az egyes emberek akarataihoz semmi közük sincsen. Csak példaként jelzem, hogy a Pólusban például a nyilvánosnak mondott közterek eseményéről nem tudott a helyi kábel tévé felvételt készíteni, csak ha külön engedélyt kért a tulajdonostól.
Azt jó tisztázni, hogy az a fórum, amelyik egy helyi társadalom működésének szerves és kihagyhatatlan része volt, nem jelenik meg ezekben a bevásárlóközpontokban, hanem ennek csak egy illuzionista változata. Tehát itt az emberek nem szólhatnak hozzá bármihez, sok esetben nagyon is erősen korlátozva vannak. A helyi nyilvánosságnak egyáltalán nem egészséges, természetes részei, hanem ezek kiragadott, irányított nyilvánosságot jelentenek.
Tegnap az egyik előadó, a kiskereskedő-barát nagy bevásárlócentrumról beszélt. Valahogy ez képzavar számomra ebben a dologban. A kiskereskedelem üzletei, a hajdani kis vegyesboltok a kisvárosoknak igen sajátos és fontos intézményei voltak. Ezek többnyire a helyi társadalom szabályozása, ellenőrzése, kontrol ja alatt működtek. A környékbeli polgárok hozzájárultak ezeknek a működéséhez azzal, hogy mit vásároltak és mit nem. Ha jól működtek, ha szerették őket, akkor segítették, "éltették" ezeket, de távolmaradásukkal éppenséggel tönkre is tehették azokat. Tehát a befoglaló társadalom igenis ezeket a kiskereskedőket nagyon fontos és nagyon komoly mértékben igazította, szabályozta. Ez a fajta személyes hozzáférés, ez a fajta személyes ráhatás, a környező társadalom kontrollja teljes mértékben eltűnik ezeken a helyeken, a bevásárlóközpontokban. Itt a korlátozatlan és kontrolálatlan tőke működik.
Miközben gondolom és tudom, hogy nem lehet lebontani ezeket a nagy központokat, és nem is ezt szeretném én hirdetni, fontos, hogy ne keverjük össze ezeket a dolgokat. Köztérről szó nincsen, itt egy illúzióról van szó, és igenis hiányoznak manapság a helyi társadalomból azok a lehetőségek, amelyek valamilyen módon szabályozhatnák saját környezetüknek.
Az ezeken a helyeken megjelenő szórakoztató központok egy egyenkultúrát, egy nagyon erősen amerikanizált egyenkultúrát képviselnek, annak a fogyasztását közvetítik. Ennek az organikus kultúrához az égvilágon semmi köze nincsen. Azt hiszem, hogy ilyen illúziója talán senkinek nem is volt, de itt, ezen a téren is csak a függőségek további fokozásáról van szó. Persze megvásárolhatják a tömegkommunikáció országos eszközeit ezek a nagyáruházak, és akkor majd nem lesz arról szó a televízióban, a rádióban és az újságokban, hogy a drog elosztása, a drogfogyasztás milyen hatalmas mértékben jelenik meg ezeknek a szegleteiben, sarkaiban. Egy ideig el lehet feledni, hogy a gyerekek hogyan bandáznak ezekben az intézményekben tehát meg lehet ezt az elhallgatást vásárolni, de egy idő után akkor is felszínre fog kerülni.
A környezeti hatásról. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos lenne, ha megteremtődne ezeknek az intézményeknek a működtetésében a helyi társadalomnak valamilyen beleszólási esélye, lehetősége.
Én Újpalotán a Pólus Center közelében lakom. Ott az előzőekben jelzett problémák nagyon élesen kitapinthatóak. Ráadásul, a megnyíló bevásárlóközpont kiszippantotta a közellátást a környékbeli lakóterületről, ide központosította azok egy részét. Az embernek az egész életét át kellene igazítani ezek miatt. Ez is egy kicsit azt jelzi, hogy hogyan kerülünk szándékunk ellenére ennek az intézménynek a befolyása alá.
Schneller István főépítész úr előadásában az egyik diaképén a Pólus Centert felülnézetben lehetett látni. Az áruház egy L alakú építmény, amelynek a helyén korábban egy szovjet katonai laktanya volt. Ez az L forma körbeölel egy területet, amely a laktanyában szovjet tiszti lakótelep volt. Ezt most Szilasparknak hívják az ott folyó Szilas-patak miatt. Az alábbiakban bemutatom ennek a városrésznek, szomszédságnak a helyzetét.
Kb. 300 család lakik itt. Ezekkel az emberekkel másfél éve kerültem kapcsolatba, és próbálok a körükben közösségi segítő-fejlesztő munkát végezni. Ennek az a lényege, hogy a helyiekkel összefogva keressük annak a módját, hogyan lehetne bevonódniuk az ott élőknek a saját lakókörnyezetűket érintő kérdésekbe.
A Pólus Center úgy épült fel, hogy ledózerolták a laktanyának azt a részét, ahová az áruház került. A lakótelepen ezeket az elhasznált, szétment, iszonyú állapotban lévő lakásokat az új lakóknak önmaguknak kellett helyreállítani - már egy egyenlőtlen helyzet. A kerületi önkormányzat osztotta szét a lakásokat, és mivel sokkal több igénylő volt a lakásra, mint ahány lakás, ezért preferenciákat állapítottak meg - talán helyesen is -, s a leginkább rászorulók kerülhettek ide. Keletkezett egy különleges kategória, a "fizetőképes rászorultak" csoportja.
A lakásokat megvásárlók 80 százaléka hosszú távú kölcsönökre vette meg azokat, de a leglerobbantabb, legrosszabb helyzetben lévő családok voltak azok, akik ezeket a romokat megvásárolták. Ha még volt maradék pénzük, belső erejük, valahol felhasználatlan hitelük, és az összes családi és egyéb tartalékot már fel nem vették a lakás megvásárlásakor, akkor azt a lakás helyreállítására fordították. Szinte minden emberi, családi tartalék kimerült ezeknek a lakásoknak a felújításában, mire elkövetkezett az, úgy-ahogy lakhatóvá kerekedett állapot. Egy időzített szociális bomba van ezen a lakótelepen, komoly szociális problémák halmozódtak fel, elsősorban a lakáselosztás miatt. Másrészt az önkormányzat mulasztásai miatt, hiszen az önkormányzatnak az volt a vállalása, hogy ő felújítja ezt a negyedet, a külső, a lakásokon kívüli területet.
A lakók nyolcvan százaléka kölcsönből vásárolta a lakásokat. Ezeknek csak 10 százaléka nagyobb két szoba összkomfortosnál, tehát már most látszik, hogy kicsi az a lakás, amit óriási erőfeszítéssel megvettek ezek az emberek. Jövedelmük a létminimum háromnegyedét alig éri el, rendkívül magas a rezsi, nagy díjhátralékok jellemzőek erre a területre, és egy vizsgálat alapján - a fogyasztási szerkezetet vizsgálták -, az egy főre jutó átlagban az itt élők havonta 1000 forinttal kevesebbet költenek élelmiszerre, mint a KSH létminimum számítása Magyarországon.
Valaki ezt az egész helyzetet úgy fogalmazta meg, hogy itt egyszerre vannak jelen a letűnt szovjet világ árnyai és Amerika fényei. Gondoljanak bele ebbe a kihívásba, ebbe a kontrasztba!
Nagyon atomizált ez a társaság, nagyon megosztott, nehezen tudnak összeszerveződni, nagyon nehezen alakult egy helyi egyesület. Egy konkrét történetet is el kell meséljek, hogy az üzleti csoportok hogyan tudnak a közösségi viszonyokba beavatkozni, beletenyerelni. A lakótelepen belül is egy kis áruházat épített valaki, nyilván úgy gondolta, hogy akik odajönnek a Pólusba, majd nála, a konkurens áruházban vásárolnak azért, mert ő lenyomja majd az árakat. Rávette a lakótelepieket, hogy azt a kerítést, amelyik körbe veszi a volt tiszti lakótelepet, a Szilasparkot, bontassák le az önkormányzattal. Aláírást gyűjtöttek a helyiek - tényleg ez egy csúnya, rossz állapotú kerítés - a vállalkozó pedig számítógépes rajzokat, domborzatot és hangelterelést rajzoltatott, amely a lakónegyedet a régi kerítés helyett elválasztja majd a bevásárló- és szórakoztató központtól. Mindenfélével megetette a lakókat, akik a felhívást részben aláírták és bevitték az önkormányzatba. Mindezt megtudta a másik fél, a Pólust kitaláló nagyvállalkozó, aki azt mondta, hogy mi az, hogy lebontani a kerítést? Meg kell erősíteni, fel kell emelni a magasságát, sőt ők segítenek, hogy itt kártyás beléptetés és fegyveres őrök legyenek, akik erre a területre beengedik az embereket, hiszen a közbiztonság, nekik az a legfontosabb. Aláírást gyűjtöttek erre is a lakók, ezt is beküldték az önkormányzathoz. A hivatal erre azt mondta, hát ezekkel a Szilasparkiakkal nem lehet tárgyalni: az egyikük azt akarja, hogy lebontsák a kerítést, a másik azt, hogy magasítsák, erősítsék meg, akkor itt marad minden a régiben. Ez a kívülről szervezett megosztottság - sok más hasonló negatív "gesztussal" egy nagyon nehezen kialakult közösség egyéves munkájának az összetörését jelentette, vagy legalábbis olyan mély válságokat hozott, annyira megosztotta azt az egyébként is nagyon rossz helyzetű társaságot, hogy ezt máig is "nyögik".
Egy mondata végül is volt tegnap Demján Sándornak, amivel egyetértettem én is, az az volt, hogy a beruházó kockázata, ha a környezet lerobban. Én azt gondolom, hogy talán ez egy olyan pont lehet, ahol érdemes lenne a gondolkodást elindítani. Ha itt nyomor lesz, hogyha itt a munkanélküliség megugrik, hogyha a környezetben nagyon sok szociális és egyéb katasztrófahelyzet határához érkeznek, az biztos, hogy ez rossz hírét kelti és erősítheti a bevásárlóközpontnak. Ha már egyszer megszülettek ezek a kényszerű együttélések, együttlétek, az kellene legyen a fő kérdés, hogyan lehet minél több harmóniát keresni ebben az együttműködésben.
Nem konfliktus nélküli ennek a két egymás mellett élő világnak a viszonya, bár el kell mondjam, hogy ne legyek igazságtalan, hogy nagyon sok segítséget kap a helyi lakosság a Pólus Center menedzsmentjétől, és ez azt gondolom, talán jó hír is ebben a dologban. Tehát a környezettel való harmónia, amit befejezésül szeretnék hangsúlyozni.
Azt is merem még mondani, hogy felelősek kellene legyünk a szomszédainkért. Lehet, hogy ez nagyon filantróp futam ebben a körben, de én ezt szeretném üzenni, vagy ajánlást tenni a konferencia számára, hogy meg kellene keresni a harmónia esélyét a környezettel. Köszönöm szépen a figyelmüket.
Péterfi Ferenc

Parola archívum