Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Tükrök és jelzések – kulturális önismeretünk kérdéseiről
Szerző:
Gergely Attila
Sorozatcím:
Parola
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2011
Szám:
3.
Oldalszám:
3
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Kulturális önismeret
Megjegyzés:
Annotáció:

Tükrök és jelzések – kulturális önismeretünk kérdéseiről

Mindenkit köszöntök, üdvözlök: akit ismerek, azért, mert már találkozhattunk, talán éppen itt, akivel nem, azért, mert most először
találkozunk. A Civil Kollégium VIII. Nyári Egyetemén, Kunbábonyban, 2011. július 27-én elhangzott előadás szerkesztett változata. A
Nyári Egyetem szervezői: Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, Közösségfejlesztők Egyesülete, Civil Kollégium
Alapítvány, Felső-Kiskunsági Közösségi Munkások Egyesülete, Szövetség a Közösségi Részvétel Fejlesztéséért, Közösségkapcsolat
Alapítvány.
Nem először vagyok itt, az idő és a hely mégis tartogat újdonságot. A mai alkalommal a cím szerint „tükrökről és jelzésekről” lesz szó,
amelyeket „kulturális önismeretünk” kérdéseiről a mai idő állít, illetve küld számunkra. Legalábbis sokszor úgy tűnhet, mintha az „idők”,
a „világ” állítaná próba elé – nemcsak „önismeretünket”, hanem általában fogalmainkat és önmagunkat is. Valójában, ha pontosabbak
akarunk lenni, úgy fogalmazhatnánk, hogy a világ változásai állítják próba elé megszokott gondolkodásunkat (amennyire megszokás és
gondolkodás összeférhet), de valahogyan érezzük, hogy ez sem elég pontos. Azt hiszem, inkább azt kell mondanunk, hogy az azon túlmutató valóság állítja próba elé a mindenkori világot, benne meghatározott időhöz kötött, abba beleragadni hajlamos magunkat.
Hogy miért is lehet szükség ilyen elmélkedésekre – egyáltalán olyan közös gondolkodásra, mint a mai – „éppen ilyen ínséges időkben”? Talán azért mert az ember mégsem mehet bele egészen abba, hogy pusztán kellék és fogyóeszköz legyen. Az „idők” amúgy mindig „ínségesek”, de annyira soha nem lehetnek azok, hogy az ember általánosabb érvényre való törekvését nélkülözhetővé tegyék.
A dolgokról, magunkról, egyáltalán az élet értelméről való elmélkedés „fényűzése”… Ha már önismeretről van szó, nem mellékes észrevenni, hogy nálunk már az önismeretről való puszta gondolkodás igénye is több ellenkezéssel találkozhat, mint sok más helyen vagy időben. Már ezt a tényt, és lehetséges okait, is érdemes lehetne tovább elemezni. Mindenesetre, ismert lehet az Eurobarometer néhány évvel ezelőtti adatfelvételének eredménye, mely szerint (a mai európai társadalmakat bemutató válaszok tükrében) egész Európában „a magyarok” gondolkodnak el legritkábban (míg a görögök a leggyakrabban) „életük értelméről”. Arra, hogy mi a probléma a magára feledkezett „hajtásnak” ebben a problémátlanságában, egy (görög) gondolkodó már 2500 éve figyelemre méltó szavakkal világított rá: „egy olyan életet, amelynek értelméről nem gondolkodunk el komolyan, leélni sem érdemes”. Az idők leckéit betűzgetve, ellenvethető, hogy mindez nem feltétlen szavatolja a görög állam fizetőképességét – de valószínűleg az ellenkezője sem a magyarét. Miképpen önmagában bármilyen (magas vagy alacsony) gazdasági teljesítmény sem „garantálhatja” sem a maga, sem általában az azt (kiknek számlájára, milyen tartósan?) „elérő” emberek életének értelmét. Nyilvánvaló, hogy a kérdések eltérő értelmezési síkokon mozognak (belátható, hogy lehetnek értékek, amelyek még a gazdasági összeomlás alternatívájával szembeállítva is előbbre valók).
Bár a szó szintén görög eredetű, a hely szelleme szintén dialógusra indít. Csak mintavételre képes az ember ilyenkor, egy sokkal szélesebb választékból csak néhány dolog az, ami idejöhet, s nagyon sok mindent lehetne még hozzátenni, könnyen lehet, hogy fontosabbakat és lényegesebbeket, mint ami az éppen kiültetett beszélőnek eszébe juthat. Ezen a helyen külön is emlékezhetünk a Varga Tamás-i „pedagógiára”. Tamás előtérbe helyezte a hallgatóságot, a közös gondolkodást, azt, hogy együtt érdemlegesebb eredményre juthatunk. Ez nem menti fel a mindenkori előadót, de nem kevés terhet levehet a válláról, miközben nem kevés többlethez segítheti – az esedékes válaszokhoz valóban inkább csak néhány kérdést próbálok meg körvonalazni.
Az egyik a fentiekben már megfogalmazódott, de nem csak itt, mert már Arisztotelésznek sem lehetett teljesen új: Hogyan juthatunk mai magunkról, kicsit közelebbről: kultúránkról és annak állapotáról, a kor tipikus szemléleti láthatárát meghaladóan érvényes tudáshoz? Olyanhoz, amely időben konkrét, egy adott korban és korról – magunkról, lehetőleg általunk – fogalmazódik meg, de érvénye túlmutat létrejöttének fizikai keretein, alanyának és tárgyának tér-időbeli kötöttségén. Nem lehetetlen egy ilyen vállalkozás?
Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik kérdés, amelyre nézve azt indítványoznám, hogy együttes gondolkodásunkban minden szakasz után tegyük fel magunknak: ha lehetetlen, akkor miért elengedhetetlen – és hogyan lehetséges mégis? Mindnyájan tanúsíthatjuk: a „hogyan lehetséges egyáltalán” kérdése jogosan feltehető minden találkozással, kommunikációval, így a maival, puszta létünkkel (sőt magával a léttel) kapcsolatban is.
Az esedékes felderítőmunkához egyfajta felszerelésül szolgálhat néhány fogalom. Ezek itt egyelőre: a kultúrák és civilizációk, az értékek és értékválasztások, az intézmények, a személy és a személyes cselekvés fogalmai.


Kultúrák a globalizáció makro- és mikrotükreiben

Húsz évvel ezelőtt egy közép-angliai bányász vezető írta nekem karácsonyra: „ti most ott jó turbulens világban éltek!”. Ez a mostani világ nem kevésbé turbulens. A világot valami állandóval való kölcsönhatásban bekövetkező változásai szakadatlanul szembesítik korábbi állapotaival és állhatatlanságával: ez teszi próbára ma a tegnapi, holnap majd a mai fogalmakat is (s így válik az állapot részévé az is, ki, mit, hogyan gondol róluk).
Ez a szembesítés a tipikus napi tapasztalás számára koronként más és más távlatokat nyit meg. Ma már jobban látható, hogy a húsz évvel ezelőtti turbulencia csak előszele volt olyan változásoknak, amelyek arányai azóta kivehetőbbé váltak, és egyre „hátrébb” kell lépnünk ahhoz, hogy a feltáruló képet valahogyan befoghassuk. Jeles történészek, mint Jacques Barzun (lásd: Hajnaltól alkonyig, 2006., bár az eredeti angol cím kifejezőbb: From Dawn to Decadence, 2001.), vagy John Lukács (Egy nagy korszak végén, 2005.) amellett érvelnek, hogy az arányok legalább fél évezredes távon mozognak.
De a kép nemcsak szélesedik, mélyül is. Nemrég még fennen hirdetett „nyilvánvalóságok” sorra süllyednek el. Szinte szó szerint. Négy-öt éve azt mondták, „az American International Group biztosabb, mint az amerikai állam”. Ma már „az amerikai állam” sem olyan „biztos”, mint amilyennek valamikor gondolták, az AIG-ről nem is szólva. Elképzelhetetlennek tartották, hogy „a világ legerősebb” állama néhány órányi közelségre kerüljön a fizetésképtelenséghez („hogyan fordulhatott ez elő?”). A kongresszusban jövő keddig, valószínűleg az utolsó pillanatban, találnak majd valamilyen kompromisszumot („ha igen, miért és hogyan lehetséges ez?”). De emlékezhetünk a Nemzetközi Valutaalap tavaszi bejelentésére is: „2016-ban véget ér történelmünk amerikai korszaka” (vásárlóerő-paritáson ekkorra „várják”, hogy Kína megelőzi az Egyesült Államokat). Emlékezhetünk: „történelmünk amerikai korszaka” jó száz évvel ezelőtt kezdődött („jó” száz év?). Nem tudom, a magyar millenniumi ünnepségek, a „magyar álom” idején ki vette észre, hogy az amerikai nemzeti össztermék tömege akkortájt kezdte elhagyni a britekét (az évszámra többféle számítás van). Az „amerikai álomról” itt most csak annyit, hogy amerikai közgazdászok szerint az „első számú” gazdaságban a reál-munkanélküliség 17% körüli és várhatóan tovább nő, az egészen más programmal megválasztott jelenlegi amerikai elnök szerint pedig a jóléti kiadásokat, a munkanélküli segélyezést is beleértve, le kell faragni … Japánnal napi szinten kell foglalkoznom. A japán gazdaság vagy negyven éven át, tavaly nyárig, az amerikai után a legmagasabb összesített GDP-mutatóval rendelkezett (azóta Kínáé a „második hely”). Már a márciusi földrengés és szökőár előtt a japán kormányzati adósság mértéke (a helyi önkormányzatokét is belevéve) ennek a GDP-nek a három és félszeresét tette ki. A legtöbbször idézett statisztikák csak a központi kormányzat két GDP-nyi jelzőszámát szokták említeni, hozzátéve, hogy ennek jó 90%-a belföldi, a japán lakosság felé való eladósodás. Úgy is lehetne mondani, hogy a japánok megvették saját államuk adósságát, de az adósság összesített tömege lassan eléri a belső megtakarítások fedezeti határát. Azután a márciusi katasztrófa ismét váratlan megvilágításba helyezett korábbi maguktól-értetődőségeket. Nakaszone Jaszuhiró a 80-as évek közepének japán miniszterelnöke az amerikai–japán szövetség megingathatatlanságát annak idején ezzel a hasonlattal akarta kifejezni: Amerika oldalán „Japán egy elsüllyeszthetetlen anyahajó”. Valószínűleg akkor nem gondolt arra, hogy a szigetország három tektonikus óriáslemez találkozási pontján nem a geofizikai rendíthetetlenség eszményi jelképe. Miképpen arra sem gondolt volna, hogy a japán atomenergetikai fejlesztés fél évszázadon át egyik legharcosabb szószólójából 2011 tavaszán néhány hét leforgása alatt az egyik legfőbb ellenzőjévé fog válni („hogyan lehetséges?” – ebben nyilván benne van az is, hogy megérte a 93. születésnapját). Beszéljünk még Európáról és az euróról? Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Belgium…? Az erős Németország kancellár-asszonya, a nagy Britannia miniszterelnöke néhány hónapja versenyt udvaroltak Kína miniszterelnökének (aki egy közép-európai országban ugyanazokban a napokban hasonló fogadtatásban részesült).
Ha az érem egyik oldala egy hanyatló Nyugat, amelynek népessége egyre kevésbé képes vagy akar új nemzedékeket állítani (egy-két évtizeden belül várhatóan a világnépesség tizedére zsugorodik), a másik oldala Kína és Ázsia (s a világ hozzájuk kapcsolódó másik, egyre nagyobbik „fele”). Bár a világ inkább csak a 2008. évi olimpia idején figyelt fel erre, a „globalizáció” már régen nem pusztán „amerikanizáció”, legalább annyira ázsianizáció is. A tendenciák az 1990-es évek első felére kirajzolódtak, ami azóta történik, abban voltaképpen semmi meglepő nincsen. Minden úgy zajlik, ahogyan az másfél évtizede előre jelezhető volt, „mindössze” azt nem tudhattuk (miképpen ma sem tudjuk), hogy valóban folytatódhatnak-e (és meddig) az akkor felismerhetővé vált irányzatok. A huszadik század vége óta az Egyesült Államok legnagyobb kétoldalú kereskedelmi hiánya Kínával szemben áll fenn, már jó pár éve az amerikai „iker-deficit” első számú finanszírozója Kína. A „középponti országban” (ahogyan Kína több évezredes távon nevezi magát) már 2010-ben másfélszer annyi autót adtak el, mint „az autó hazájának” tekintett Amerikában (másfél éve a Benz százmillió dollárt fizetett csak azért, hogy egy sanghaji stadionnak tíz évre nevet adhasson; e mögött ott van, hogy a kontinensnyi országban évente 2000–2500 km autópálya épül és tíz év múlva több mint száz egymillió feletti város lesz, ha a dolgok így mennek tovább). Miközben magukat a „szabad” versenyen alapuló „modern” gazdaság bajnokainak tekintő nyugati államok nem engednek piacaikon szabadon versenyezni kínai vállalatokat, mondván, hogy azok mögött a kínai állam áll, az alatt ugyanezek a kormányok gyakorlatilag államosítják nagyvállalataikat és bankjaikat, hogy megmentsék azokat az összeomlástól. Az idők és a fogalmak változásának jelei azok a dilemmák is, amelyek fölött a napokban egy amerikai újságíró így meditált: ’hogyan is lehet ez, hogy Amerika földjén egy ázsiai kommunista diktatúra teremt szabad amerikaiaknak munkahelyeket?’. Pár hónappal korábban Timothy Geithner, amerikai pénzügyminiszter hívta fel egy beszédében a figyelmet arra, hogy országában a kínai beruházások „igen-igen gyors kiterjedésen mennek keresztül” („expanding very-very rapidly”). Persze, nem előzmények nélkül. Az „egyesültek” között a gazdaságilag legerősebb állam, Kalifornia, üzleti bevételeinek 40%-a (hivatalos, de csak négy év késletetéssel közzétett) kormányzati statisztikák szerint már 2002-ben ázsiai kézen volt; a növekedési ütemet tekintve valószínűsíthető, hogy ez az arány mára meghaladta az 50%-ot. De nemcsak a gazdaságban ilyen a helyzet. Ma Amerikában az egyik legtöbbet vitatott könyv „Az anyatigris csatakiáltása”. Egy Yale-Egyetem-i professzorasszony írta gyermekei neveléséről, akik közül az egyik már 16 évesen a Carnegie Hall-ban adott koncertet. Ez önmagában aligha adhatott volna okot vagy ürügyet a kirobbant vita hevességére. A dolog érthetőbbé válhat egy további részlet ismertetésével: a mama, és az egész család, kínai. Igaz, a női sakk világbajnok is egy 16 éves kínai lány, de nem pusztán egyedi esetekről van szó. Érdekes előadást láttam a napokban egy internetes TV-csatornán: a Harvard Egyetemen „minden idők legnépszerűbb előadását” Michael Sandel tartja a társadalmi igazságosságról. Fontos téma, rangos eladó, elvégre Amerika s talán a világ „első számú egyetemén” (a TV csatornák azért közvetítik, mert a legnagyobb auditóriumba is csak az érdeklődők töredéke fér be). De az ékes fejtegetéseknél is érdekesebb kép tárult elém, amikor a kamera a hallgatóságot mutatta. Igaz, lassan három évtizede, két és fél évet töltöttem a keleti féltekén akkor elsőnek számító Tokiói Egyetemen (ma a Hong Kong-i Egyetem már megelőzi). Az ottani előadások jutottak eszembe: mintha valahol Ázsiában lettem volna. Ha valaki erre azt mondja: „ugyan, Tokió meg a Harvard messze van, egészen mások a mi problémáink” – sokban igazat is adhatnánk neki. Például: az egyik vezető magyar politikus (egy időben miniszterelnöknek is jelölték) egy éve azzal nyitotta meg a felsőoktatási tanévet, hogy ’legfontosabb célunk egy magyar egyetemet bejuttatni a világon az elő száz közé’, de örülünk, ha tanszékeinken nyomtatni vagy másolni tudunk (arról nem is szólva, hogy, mondjuk, a Bécsi Egyetem 90 000 hallgatójával és közel 10 000 alkalmazottjával, a német nyelvterület legrégibb egyetemeként boldog, ha a 150. körüli helyezését tartani tudja). De a harvardi eset még sincs olyan messze, mint gondolnánk. A budapesti amerikai iskolában (amelynek a tandíja olyan magas, hogy tehetős külföldi üzletemberek kétszer is meggondolják, gyereküket beírassák-e), pár éve csak egy kínai diák volt, egy fiát oda járató külföldi atya szerint ma a diákok jó (talán legversenyképesebb) 10%-a kínai (nagyrészt bizonyára budapesti lakos).
De mennek a percek, és valóban ideje lehet feltenni a kérdést: és hol vagyunk mi? Nem a budapesti amerikai iskolában, és még mindig azt hisszük, hogy a hidegháború Európában kezdődött és itt ért véget. A „magyar határnyitás” meg a „berlini fal”… Általában nem jellemző, hogy a két féltekét, a globális Nyugatot és a nem kevésbé globális Keletet, a civilizációk közötti kölcsönhatások makro- és mikrofolyamatait együtt lássuk. De legalább bízunk egymásban, bőséges a gyermekáldás, megbecsüljük a vendéget és idegent, műveltek, türelmesek vagyunk, és fejlett demokráciában élünk… „Tükrök” és jelzések”: pár évvel ezelőtti nemzetközi összevetések szerint politikai rendszerünk az úgynevezett „selejtes demokráciák” („flawed democracies”) egyike volt (az Economist szerint Botswana és Panama között), Európában az idegen nyelveket legkevésbé használók között vagyunk, míg az idegenek iránti negatív beállítódásokban az „elsők” között (Eurobarometer), a közbizalom szintje „páratlanul” alacsony (International Social Survey), 2000 és 2050 között pedig 2,5 millió bevándorlóra van szükségünk a népesség tíz milliós szinten tartásához (KSH, 50 éven át 137 bevándorló naponta). 1950-ben a Magyar Népköztársaság 36. volt világ országainak népességi sorrendjében, 2000-ben a 80. hely körül voltunk, 40 év múlva a „helyezés” a 110. körül várható. A 2010-es években a Föld népességének tiszta növekménye kb. „90 Magyarországnyira” tehető. De legalább „a fejlett Európához” tartozunk. Most nem részletezve, hogy az Európai Unió (és az euro) hogyan veszít tért, egyebek között Kelet-Ázsiával szemben (pl. a „lisszaboni célkitűzések” közül, egy, az Európai Bizottság által megrendelt kutatás szerint, nyolcból hét vonatkozásában), csak egy jellegzetes esetre utalnék. Nem régen egy minisztériumunk honlapja Tajvant a „fejlődő országok” között tartotta számon. Talán túl könnyű célpont lenne Budapest és Tajpej tömegközlekedését vagy városi infrastruktúráját összehasonlítani (lehet, hogy nem is lenne szükségünk 110 emeletes felhőkarcolóra), ezért inkább néhány más körülményt idézek fel. A dunántúlnyi területű Csendes-óceáni sziget lakossága jó kétszerese a Magyar Köztársaságénak, ezért csak a fele-nagyságú mutatókat mondom: ha Tajvan módjára teljesítenénk, akkor mintegy 50 milliárd dollárt ruháztunk volna be eddig, mondjuk, Romániába (Tajvan csak a Kínai Népköztársaságban már tíz éve több mint 100 milliárdot ruházott be), lenne 150–200 milliárd dollár valuta-tartalékunk (nem fele ekkora adósságunk), és mindössze négy helyezésnyire lennénk ahhoz, hogy a „fejlett demokráciák” közé soroljanak bennünket. Mit tudunk Tajvanról? Vagy mondjuk Pakisztánról és Bangladesről, amelyek együttes népessége 40 év múlva jóval meghaladhatja az akkori Európai Unió népességét (ha az Unió vagy akár csak az euro, megéri – pl. Alan Greenspan, akit most már sokat bírálnak, de a Federal Reserve Board elnökeként az amerikai gazdaságtörténet leghosszabb konjunktúráját ’vezényelte le’, más véleményen van). Vagy Japánról, ahonnan a legutóbbi évekig a harmadik legnagyobb tömegű zöldmezős működő tőke érkezett Magyarországra? (Nem tudom ki értesült arról, mit kapott a japán császár 2002-ben a magyar államtól ajándékba, egy olyan évben, amikor a magyar adófizetőkkel milliárdokat fizettettek „országimázsra”.)
Nem nehéz belátni, hogy számos fogalmunk, egyebek között arról, hogy mi „fejlett”, mi „fejletlen”, mit ér a „modern” és mit a „hagyományos”, mi a „változó” és mi az „állandó”, nem egy ponton felülvizsgálatra szorulhat. Ezt a felülvizsgálatot a társadalomtudományokban és a történetírásban számos újabb kezdeményezés segítheti. Az utóbbi években-évtizedekben, a kor „turbulens” jellegétől nyilván nem függetlenül, két megközelítésmód feltűnő módon teret nyert: a „nagy történelem” („Big History”) és a „mikro-történelem” („Microhistory”) kutatási és oktatási irányzatai. Bár az elnevezése talán kissé hangzatos, nem haszontalan a Big History mára elég kiterjedt irodalmába kicsit belepillantani: több száz, több ezer vagy éppen több millió év kozmikussá bővített távlataiban próbálja meg szemügyre venni napjaink történéseit. Nem mennék bele az ezzel foglalkozó közel egy millió internetes honlap áttekintésébe. Inkább két olyan tudós megállapításait idézném, akik nem vádolhatók az értelmiségi divatok követésével (inkább úttörőknek tekinthetők). Ilyen például Douglass North közgazdász, aki 1993-ban tartott Nobel-előadásában, anélkül, hogy a szavakat használta volna, egy helyen voltaképpen a „nagy történelem” távlatait villantotta fel. A történelmi távlat szinte fojtogató hiányát érezve a korabeli közgazdaságtan agyonformalizált világában, az intézmények és a történelem szempontjainak (újra)bevonását szorgalmazta a szakma számára. Nem szakmabeliek számára is jól követhető érvként utalt arra a – ha úgy vesszük, „triviális” – tényre, hogy amennyiben az emberiség történetét 24 órának vesszük, a civilizáció történetét pedig 8000 évnek, akkor a „civilizáció kora” nem több mint az utolsó 3–4 perc. Elgondolkodunk-e néha az ilyen arányokon? És azon, hogy mi volt azelőtt, vagy mi lesz „éjfél” után? Nem tette fel ezeket a kérdéseket, de a válaszhoz közelebb vihet a szintén Nobel-díjas Enrico Fermi fizikushoz illő fejtegetése (ő építette meg az első atomreaktort a csikágói stadion karzatai alatt). Arra mutatott rá, hogy ha „a Föld „pályára helyezése” óta eltelt időt vesszük 24 órának, az ember mindössze az utolsó percben jelent meg. (Nem tette hozzá, de hozzáérthető: nem kellene néha komolyabban venni ezt a „kozmikus infrastruktúrát” is?) A másik említett irányzat, a mikro-történelemé szintén mindössze egy-két évtizedes. Ez mintha „mikroszkóp” alá akarná venni a történelem mindennapjait, a különböző korokban élő embereket és környezetüket „a legapróbb részletekig”. Bár „mikró”-nak nevezik, az irányzat honlapjainak száma jelenleg közel 150 ezer. Ezek részletezésébe se mennék bele, de példaként megemlítem, hogy egyik tipikus teljesítménye egy milánói háztömb száz évének leírása, szinte napról napra (és egyik nemzetközi szakmai fórumát – a Microhistory Network-öt – az Eötvös Egyetem két tanára, Kenyó Ildikó és Szijártó István szervezik).
Bár az indíték nem ezeknek a megközelítéseknek az öncélú bemutatása volt, sokkal inkább annak jelzése, hogy látásmódjaik együtt lennének érdekesek, valaki itt ellenvethetné: ’ne jöjjünk állandóan ezekkel a számokkal, tudjuk, minden statisztika csupa manipuláció’, ’ereszkedjünk vissza csak a mi kis ismerős földünkre’. Idézzük Széchenyi Istvánt? „A külföldet nem ismervén eléggé, hazáját értékén túlbecsüli…”; „azt gondolja valóságosan szabadnak, ki nem adózik!”; „éretlen büszkesége nem engedi, s méltósága ellen tartja, becsületesen, ügyesség s tudománynyal fáradozni…”; „A közintelligentia súlya, azon egyedülegy valódi féke az önkénynek, más nemzetekéhez hasonlítva szerfelett csekély”; „nemzeti eredeti szokásink pedig éppen nincsenek, s a mik vagyunk, a mit tudunk, csak utánzás következésében vagyunk, s tudjuk; a mi éppen úgy van más nemzeteknél is, csak azon különbséggel, hogy mi utánzásinkban … nem velejét s észleti – rationabilis – okát tekintettük az átvett javítások s új szokásoknak, hanem csak felszinségeiket ruháztuk magunkra”; „Életrevaló ismeretek oly ritkán vannak elszórva a képzelet határtalan mezőin, mint hajók a tagos Óceán habjain; – szorgalom, gazdasági, művészeti s kereskedési értelmesség alig van”; „Lelki független ember, összevévén minden rendbelit … hány van?”; „annál több az egymásellentiség”. (Gróf Széchenyi István válogatott munkái, Franklin Társulat, 1900., a Torontói Egyetem Könyvtárának Peter Brock professzor által 1995-ben adományozott példány interneten közzétett elektronikus változatából.)
Vagy idézzük Miroslav Krležát, aki Németh László fejtegetésére 70 éve, egyet legyintve, ezt válaszolta: „Eh, nem szeretik itt ezek a népek egymást!” (ezt Németh László mondta el egyszer hozzá látogató diákoknak). Jó, vethetné megint valaki ellen, ez megint egy értelmiségi, egyébként is már régen volt. Úgy két hete érdekes beszélgetésben volt részem mély-Dunántúlon – semmi szám, csupa tartalom. Valaki, az életére visszatekintve, elmesélte, a rokonság egyes csoportjai hogyan utálták egymást, igyekeztek még az utcára se kilépni, ha látták, hogy a „másikak” közül valaki arra jár. Elmesélte, volt főnökei „mit loptak, csaltak, ahogyan csak tudtak”. Ezt érdekesen kommentálta (szinte „kommendálta”): „Tudja, azért becsültem őket: volt magukhoz való eszük.” Azután tovább beszélgettünk. A vége felé a legérdekesebb talán ez a kérdése volt: „Maga mégis csak tanult ember. Meg tudná mondani, miért néz bennünket mindenki a kapcájának?” A válaszhoz nem feltétlen kell nagy „tanultság”. Az is hozzátartozhat, amit pár hónapja a terem ablaka alatt sóhajtott el valaki, ahol voltam: „Az a baj, hogy dógozni kell!”. Nem kizárólag a nyilatkozó nyakába kell varrnunk a kijelentés ódiumát (vagy revelatív értékét), de elég nagy kontrasztot mutat azzal, amit Szent Gellért jegyzett meg társának ezer éve egy másik asszonyról: „…hallod a magyarok szimfóniáját? … Boldog ez az asszony, mert másnak hatalma alá vetve, ily kedvesen, zúgolódás nélkül és jókedvvel végzi a reászabott munkát!”


A kultúrák természete és a kultúra nélkülözhetetlensége

Akkor azonban, amikor itt „önismeretről” beszélünk, nem a „kis magyar önismereti” hagyományt szeretném folytatni, a meglevő „nemzet-karakterológiákat” vagy sztereotípia-gyűjteményeket gyarapítani. Ezek sem feltétlen lekicsinylendők, de ezekről már könyvtárakat írtak tele, amihez nem kellett 2011-ben élni. Az alcímben „kulturális önismeret” szerepel, de mit értsünk ezen – ma? Lehetne a kultúrák tételes antropológiai vagy néprajzi összehasonlításával folytatni, leltárszerűen számba venni, miben mutatnak hasonló vagy eltérő tartalmakat a magyarral összevetve, különös tekintettel az identitás-képződés kulturálisan tipikus gyakorlataira, ezek kölcsönhatásaira (és az utóbbiak kimenetelére). Nem vitatnám el egy ilyen vállalkozás értékét, itt azonban inkább olyasmit javasolnék, amire a mai idők újszerű lehetőséget nyújtanak, egyben mintha igényt is támasztanának. Azt a kérdést vetném fel: vajon mennyire épültek bele kulturális tudatunkba és önismeretünkbe általában a kultúrák, civilizációk, mint olyanok természetére vonatkozó felismerések, következtetések, amelyeket a mai átalakulások ösztönözhetnek világosabban észlelni és megfogalmazni, ugyanakkor amelyek segíthetnek eligazodni is a kultúra- és civilizáció-közi kölcsönhatások szinte példátlanul kiterjedt és intenzív forgatagában. Egy tágabb körben a kultúrák természetére vonatkozó tudatosság új lehetőségeire terelném a figyelmet, arra, hogy ennek behatóbb megismerése és általánosítható üzeneteinek kiolvasása hogyan gazdagíthatja sajátos tartalmakat hordozó, vagy éppen nélkülöző, kultúránkra vonatkozó ismereteinket és önképünket.
De nem egy újabb lehetetlenség-e ez: „a kultúrák természete”. Nem önellentmondás-e a ’kultúrák’ ’természetéről’ beszélni, hiszen mióta a kultúra fogalma csak létezik, kezdettől fogva éppen a természetével szembeállítva határozták meg. A történet több szálon bonyolódik, több száz éve.
Kultúrák, mint természeti képződmények? A legvilágosabban a civilizációk mint világunk legnagyobb kulturális egységei mutatják, hogy, bár a kultúrát definíciószerűen a szándékolt, „céltudatos emberi tevékenységgel” jellemezzük, amit a nagy világtörténelmi kultúrköröknek vagy civilizációknak nevezünk, a kimenetelt tekintve mindenképpen messze túl vannak minden emberileg szándékolható, megtervezhető állapoton. „Hogyan lehetséges ez?” Talán úgy, hogy amit „kultúráknak” nevezünk, az nem mind feltétlen és mindenestől kultúra. Ott van bennük rengeteg egyéb, a tulajdonképpeni kultúrától nagyon elütő (vagy arra ráütő) minőség és összetevő: természeti feltételezettségek és fizikai tehetetlenségek, „holt cselekedetek”, nyers, a kiművelttől gyökeresen különböző „étvágyak”, mint a modern japán irodalom klasszikusa, Nacume Szószeki jelezte honfitársainak száz éve, vagy „állati lelkek” („animal spirits”, magyarul talán inkább „késztetések”), mint John Maynard Keynes fogalmazott valamivel később a gazdasági válságok okait kutatva, s még sorolhatnánk.
Ez, ha nem is mindenben lelkesítő, közvetve jó híreket is hozhat a korábbiakban talán túl sötétbe hajló tükörképek értelmezéséhez. A történet egy másik szálára szintén csak utalnék. A Nyugaton kívüli világ intellektuális (birodalmi, gyarmatosítási érdekektől nem független, diszciplináris szempontból nagyrészt antropológiai) felfedezésének egy ponton szakítania kellett „a kultúra” fogalmával, és be kellett vezetnie a „kultúrák”-ét. Ez a továbblépés (egyebek közt a „progresszió” és az „evolúció”) feltétele volt azon az úton, amelyen egyre rendszeresebben fogalmazódott meg, hogy az így tételezett egyes „kultúrák” általában nem „kerek egészek”, teljes, kiegyensúlyozott, önmagukban elégséges szabályozási egységek, hanem – általános és tipikus adottságaikban – valamilyen egyoldalúság, részlegesség és részrehajlás („bias”), kiegyensúlyozatlanság, számtalan feszültség, fogyatékosság vagy hiány, előítélet és ellentmondás, egyszóval esetlegesség („contingency”) jellemzi azokat (miket-kiket? – valójában őket/minket). Belső felépítésükben és egymás közötti kapcsolataikban egyaránt és egyszerre a rend és a rendezetlenség, az összhang és a szembenállás, a kultúra és a nem-kultúra többé-kevésbé intézményesített struktúrái. Többnyire csak egy adott körben elfogadott vagy elfogadtatott részigazságok megtestesítői, puszta konvenciók vagy fikciók. Ez önmagában még kevésbé volna veszedelmes, mint az, ha azokat (nem mindig legszelídebb) „bajnokaik” a teljes és abszolút igazság mezében próbálják meg feltüntetni. Így most már nemcsak az európai fehér ember, hanem minden embercsoport, minden nép „megkaphatta” a maga „kultúráját”. Ettől kezdve „kultúrákról” beszélünk, de azon az áron, hogy be kell látni valamennyi esetlegességét, történelmi és egyéb kontingenciáját. Mivel az ember teljes valóságát külön-külön egyik sem fogadhatja be, valamennyi csak „válogatás” – történelmileg sokban szelektív. Ami valamelyes vigaszul szolgálhat: a „globalizáció tükrei” is részben görbe tükrök – esetlegesek, helyhez és időhöz kötöttek, mint ilyenek legjobb esetben is csak részleges érvényűek. Bár okosabb a fürdővízzel a gyermeket nem kiönteni, a tükörképek láttán a tükröt sem árt közelebbről megvizsgálni. Általában nem vezet célra sem a tárgy, sem a tükör összetörése vagy eszményítése. A tanulságok egyike éppen az lehet, hogy adott feltételek között mindegyik fogyatékos kell legyen (ami, ha továbbgondoljuk, elvezethet a hitelesség és hitelesítés kérdéseihez).
Ebben a perspektívában felvethető: ha a ’kultúrák’ kérdésében ez a helyzet, akkor az egyes kultúrák vajon mennyire vannak tudatában „saját” esetlegességüknek, adott szempontból szükségszerű szelektivitásuknak? Egyrészt a globalizáció identitás-diktatúrája mennyire jár együtt, vagy találkozik-e, „tükrei” görbeségének felismerésével, tükröződik-e azokban kontingens voltuk is? Másrészt, nem kell-e „kulturális önismeretünk” összefüggésében (és érdekében) feltennünk a kérdést: a vázolt értelemben vett „magyar kultúra” vajon mennyire foglalja magában „saját” esetlegességének és részlegességének világos tudatát, a mai „magyar kultúra” (annak egyes összetevői, képviselői) mennyiben vannak tisztában az általuk alkotott, hordozott kulturális tartalmak részlegességével, korlátozottságával, szelektív vagy kiegészítésre szoruló voltával? Nem teljesen mellékes, hogy az „eretnekség” szava és fogalma az egyetemessel és teljessel szemben eredetileg a hairészisz vagy herezis, a „válogatás” nyelvi gyökére megy vissza. Egyáltalán, mennyire jelenik meg a megkülönböztetés szempontja: annak, ami esetleges, átmeneti vagy változásra van ítélve, attól, ami normatív értelemben szükségszerű lehet, és amihez ennél fogva valóban sajátként, örökségként és azonosságként ragaszkodni érdemes? Ez kultúra és erkölcs összefüggései felé mutat tovább.
A „szelektivitás” kitüntetett módon értékek választásáról és rangsorolásáról szól. Ha egy kicsit belegondolunk, az emberi kultúráknak kevés más metszetük van, amelyek nyomon követéséből jobban felismerhetők korlátaik és ezek esetenként szükségszerű volta: az értékek közötti választás tipikus gyakorlatából, az ezzel összefüggő döntési helyzetek „logikájából”, jellegzetes „dilemmáikból” és ezek kimeneteléből úgyszólván egyenesen következik egyoldalúságuk és sokféleségük. Olyan értékválasztási alternatívák elé kerülünk, amelyek közül vagy az egyiket választhatom, vagy a másikat, mindkettőt egyszerre nem. A kultúrák ténylegesen követett és intézményesen szabályozott értéktartalmába, ezek tárgyi szerkezetébe mintegy bele vannak kódolva részlegességük, ami „átlagos érvényességük” határait is jelzi. Az ’intézményeket’ az utóbbi időkben „szociális dilemmák megoldásainak” nevezik, de legalább ennyire tekinthetjük azokat gyökerükben értékválasztási, erkölcsi dilemmák megoldási kísérleteinek. A kultúrák értékszerkezetének kutatói kiemelik: általában egymással versengő értékek között döntünk, az egyik mellett, a másik rovására, „ha az egyiken nyerek, a másikon veszítek” jellegű helyzetekben. Shalom Schwartz értékmodellje vizuálisan is tükrözi ezt a helyzetet: tíz alapértéke egymásnak ellentett pólusokként jelenik meg egy kör-diagrammban (Shalom Schwartz: Basic Human Values: An Overview, 2007 http://segr-did2.fmag.unict.it/Allegati/convegno%207-8-10-05/Schwartzpaper.pdf).
Az esetlegesség meghaladására irányuló érdeklődés vagy törekvés könnyen felesleges, legalábbis hasztalan foglalatosságnak lenne minősíthető, ha nem a kultúrája közegében élő ember cselekedeteinek érvénye lenne a tét. De a meghaladás további lépéseit értelemszerűen meg kell előznie a tény elismerésének: egy teljesebb kultúrának belátható feltétele, hogy részlegessége és e részlegesség okainak felismerését is magába foglalja. Ez önmagában nyilván nem vezet el a teljességre, de e nélkül minden arra irányuló törekvés hasztalan kell maradjon.
Az olyan kultúrákat, amelyekben a hivatkozott felismerés (valamilyen kritikus mértékben) nincs meg, az jellemzi, amit Max Scheler (magyarul is megjelent munkájában: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika, 1979/1916.) „értékrelativizmusnak” nevezett:
Itt nemcsak az egyes „kultúrkörök” „erkölcsi értékhorizontjának” „szűkösségéről és vakságáról” van szó, hanem kultúra és erkölcs egyértelmű összekapcsolásáról, „az objektív értékbirodalom” teljes „kiterjedéséről és gazdagságáról”, valamint az ebben való részvétel és részesedés feltételéről is: a teljességgel szembeni „tiszteletről és alázatról” mint az objektív értékteljességből való gazdagodás feltételéről. Napjainkban nem népszerű a tisztelet és az alázat emlegetése. Valójában 275 éve sem volt az, amikor „hazája felfordult állapotján szánakodó igaz hazafi”-ként altorjai Apor Péter „Erdélynek, régi együgyű alázatos idejében való gazdaságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjában koldusságra való változás”-áról Scheler gondolatával sokban összecsengő szavait leírta:
Nem tudjuk biztosan, de a kései unoka, a boldoggá avatott Apor Vilmos olvashatott is Schelert. A II. világháború utáni években egy lengyel fiatalember bizonyosan olvasott, mert Scheler etikájából tervezte teológiai diploma-dolgozatát megírni. Karol Wojtyłának hívták. Végül az adott célra más téma mellett döntött, de amit „A cselekvő személy” című, kifejezetten filozófiainak szánt munkájában évtizedekkel később írt, összekapcsolható a fentiekkel:
A követelmény radikális, ugyanakkor egy újabb szempontból világít rá arra, mivel szemben indokolt, sőt nélkülözhetetlen az említett „tisztelet és alázat”: az ember teljes valóságával, az emberi lehetőségek objektív (minden önkényes válogatástól mentes) teljességével szemben.
Ennek a horizontnak (Scheler szavaival: „objektív értékbirodalomnak”) a tükrében méretik meg minden egyéb tükör is. Napjainkban jelentősen kibővülnek a különböző, sokszor nagyon távoli kultúrák egymásban való tükröződésének a tapasztalati lehetőségei. Annál időszerűbben vetődik fel a részleges tükrök és a teljesség viszonyának, a homályra és torzulásra hajlamos tükrök hitelességének és kalibrációjának kérdése. Mit nevezek „kultúrának”, ezen belül pl. „magyar kultúrának”? Azt, ami ezekben leküzdeni, túlhaladni való, vagy azt az eleven, teremtő lendületet, és ennek történelmi gyakorlatát, amely a teljesség jegyében képessé tesz holt szokványoknak az élet személyes minőségéhez nélkülözhetetlen meghaladására? Mire lehet jó a kultúra, ha az egyes kultúrák mind részlegesek, ilyen voltukban elégtelenek? Pontosan erre, ami egyben a kultúra ismérve is: a saját hozzájárulásra az egymással egyébként kibékíthetetlen „kultúrák”, kérlelhetetlen szembenállások és céltalan sodródások meghaladásához. De még ez sem öncél, miképpen az emlegetett „tisztelet és alázat” sem az. Ahhoz a közös (és közösségi) nevezőhöz elengedhetetlenek, amely lehetővé teszi, hogy öncélú és terméketlen antagonizmusok helyébe az egymást kiegészítés termőképes viszonyai lépjenek. Miképpen minden művelés és műveltség a termésért van, csak az érdemli meg, hogy a kultúrának nevezzük, aminek termése, jóravaló és maradandó gyümölcse van. Ez valójában a közösségépítés napi tapasztalata.
Ami nem feltétlen csak hivatásos közösségfejlesztőknek vagy közösségi munkásoknak juthat osztályrészül (ha valamiért, a hivatásosak éppen ezért dolgoznak). Pár héttel ezelőtt egy másik dunántúli városban is jártam. A vendéglátónk, aki az otthonában fogadott bennünket, egyszer csak eltűnt, majd néhány perc múlva egy tál süteménnyel tért vissza. A szomszéd ajándéka. Akit súlyos betegen kemoterápiával kezeltek, az orvosok szerint hónapjai lehetnek hátra. Reménytelen helyzet, amely mindnyájunknak reményre adhat okot.

Köszönöm a türelmet és a figyelmet.

Parola archívum