Cím:	Ház-piknik a Krúdy utcában
Szerző:	Garai Mónika
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2006
Szám:	5
Oldalszám:	22
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

A tervezett időpont előtt körülbelül két héttel kezdtük el végigjárni a szomszédokat. Az első alkalommal két lépcsőházzal végeztünk. A szomszédok, akikkel beszéltünk, némi értetlenkedés után általában pozitívan álltak a dologhoz. Találkoztunk egy idősebb nővel is, aki széles mosollyal közölte velünk, hogy ő köszöni, nem kéri, itt ilyen ne is legyen, ez nem szokás, ez nem egy ilyen ház, itt nincs „buli”. Közbevetésünkre, hogy ez nem buli lesz, hanem vasárnap délutáni összejövetel, nem reagált, csak annyi derült még ki, hogy tapasztalata szerint a vidékiek, illetve az albérlők szokása a bulizás.

Az első körbejárás után kimaradt jó néhány nap, és – anélkül, hogy mindenkivel beszéltünk volna előtte – a kérdéses héten kedd este kiraktunk néhány plakátot a lépcsőházakba, a postaládák mellé.


A konfliktus

Másnap délben egyik leszedett plakátunk hátulján a következő üzenet fogadott minket a kapualjban: A Piknikhez nem járulunk hozzá. Nem is kérdezték, de nem tartunk rá igényt! Ott van a Mikszáth tér, rendezzék ott a ház lakói. Meglepődve, és hirtelen kissé leforrázva álltunk. Az első döbbenet után hamar úgy döntöttünk, még aznap este végigjárjuk a „maradék” lakásokat, igyekszünk mindenkivel beszélni, és meggyőzni/megnyugtatni az ellenzőket.

Még mielőtt esti „kampánykörutunkra” elindulhattunk volna, nagy örömmel konstatáltuk, hogy a ház sosem használt hirdetőtáblája megelevenedett: több, a piknik ötletét támogató levél is megjelent néhány órán belül. Rettentő izgalmas volt, minden hazaérkező (a szervezők, és más lakók is) ezt olvasgatta, erről beszélt. Egy biztos: a lakók megmozdultak, véleményt nyilvánítottak. A támogató levelek stílusa igen sokféle volt: a „szerintem jó ötlet, ismerkedjünk meg végre” üzenettől a tanmesén át az inzultusnak beillőig sok mindent olvashatott az arra járó. Mindenesetre nekünk jó érzés volt, és lendületet adott, hogy van, akinek tetszik az ötlet, sőt még tollat is ragad az ügyben. Többeket valószínűleg az bőszített fel, hogy a tiltakozók a ház lakói, azaz mindenki nevében nyilatkoztak, teljesen önkényesen.

Szervezőként két csoportban jártuk végig a maradék lakásokat, és egy kivételtől eltekintve nem találkoztunk ellenzőkkel azok között, akikkel beszélni tudtunk. De az este még számos érdekes jelenetet tartogatott számunkra:

– földszinti lakás előtt két idős nő beszélget. Egyiküket már a korábbi alkalommal meghívtuk, ő akkor sem akart eljönni, és továbbra sem. A másik nő a hozzá intézett kérdésére, hogy miről is van szó, így válaszol: „Valami piknik, de nem lesz, már lemondta a ház”;

– az udvaron állva, egy lakóval beszélgetve, idős férfit látunk feltűnni a gangon, akivel korábban még nem beszéltünk. Már indulnánk is, hogy beavassuk a tervünkbe, de mondja, hogy már tud róla, a feleségével beszéltünk. Valóban, elő is jön a felesége, és ekkor egy klasszikus – a korábbi évtizedek magyar filmjeiből is jól ismert- vitatkozás-veszekedés kezdődik egyik gangrészről a másikra, ill. az udvar közepén állókkal. Ekkor jöttünk rá, hogy volt, ahol ajtót sem nyitottak nekünk, bár otthon voltak. Három, középkorú – és idősödő nővel keveredtünk vitába. A legfontosabb probléma az volt, hogy ők úgy gondolták, az engedélyükre van szükségünk a piknikhez, mi pedig csak meghívtuk őket.

Megpróbálom felsorolni az elhangzott érveket – túl azon, hogy mégis mit képzelünk!?: „ez itt nem szokás, és nincs is rá szükség”, „nyugalom kell, nem vircsaft meg buli”, „a szervezők – mi – nem vagyunk tulajdonosok ebben a házban, így nem járulunk hozzá a fenntartásához sem”, „kértünk-e engedélyt az önkormányzattól?”, „tud erről a közös képviselő? – igen, tud, és nagyon tetszik neki az ötlet – na, nem mintha neki bármihez is joga lenne!”

Sajnos, ez a veszekedés nem vitt közelebb minket ahhoz, hogy megértessük, mit is szeretnénk, vagy meggyőzzük őket arról, hogy nem a tulajdonosi lét, hanem a közös költség járul hozzá a ház fenntartásához, amit természetesen bérlők és tulajdonosok egyaránt fizetnek.

Már csak néhány nap volt hátra a piknikig, s kíváncsian készültünk, hisz igazán nem lehetett tudni, hogy mire számíthatunk majd vasárnap délután. Péntek-szombaton néhány újabb üzenet jelent meg a táblán olyanoktól, akik szívesen részt vettek volna, de családi vagy egyéb okokból nem tudták megoldani. Ez szintén jóleső volt, és reménykedtünk, hogy van, aki nem csak szeretne ott lenni, hanem tényleg el is jön.

Pénteken újabb plakátokat helyeztünk ki, amik arról szóltak, hogy a programot az első, kisebb udvaron rendezzük, hogy ne zavarjuk a hátsó udvarban élők nyugalmát. Azért döntöttünk így, mert azokból a lakásokból, melyek ablakai az első udvarra nyílnak, szinte egyáltalán nem találkoztunk ellenzőkkel. Ezzel egy időben tettük ki egy táblázatot, amelyen fel lehetett tüntetni előre, hogy ki mivel készül.


A piknik napja

Vasárnap négy óra előtt elkezdtünk berendezkedni az udvaron. Levittünk két konyhaasztalt, amiket színes papírokkal borítottunk, néhány széket, és az elkészített ételeket (szendvicsek, quiche (francia lepény francia lakótársunktól), bodzaszörp a gyerekeknek és Sangria a felnőtteknek).

Elhelyeztük a „rajzasztalt” is: téglára rakott furnérlap, nagy ív papírokkal és zsírkrétákkal együtt. Először

két gyerek érkezett, majd egy idős néni. Szép lassan megérkeztek a további résztvevők is, mindenki hozott ételt-italt a közös asztalra. Jó hangulatban telt az idő, egy lány lehozta vadászgörényét is, úgyhogy a gyerekprogram görénysimogatással és -sétáltatással bővült.

Érdekes volt látni, hogy bizonyos csoportokban vagy helyzetekben mik az ismerkedés, a másik beazonosításának első kérdései. Pl. egy gólyatáborban az lehet a kérdés vagy koordináta, hogy ki milyen szakos, esetleg ki melyik gimnáziumból jött. Itt, a pikniken, a ki melyik lakásban lakik volt a vezérfonal. Fél délután ablakokra mutogató, illetve a másik–harmadik lépcsőházat magyarázó szomszédokat láthatott, aki benézett az udvarra.

A résztvevők többsége a fiatal generációból került ki, egy középkorú cigány asszony (ő takarítja a lépcsőházat) jött még el felnőtt gyerekeivel és kis unokáival. Velük az a furcsa helyzet állt elő, hogy eljöttek, hoztak is valami italt, amit leraktak az asztalra, de lecövekeltek az udvar egyik sarkában és sem leülni nem akartak többszöri invitálásra, sem bármi ételt vagy italt elfogadni (kivéve a gyerekeket). A piknik legelején, a meghirdetett időpontban megjelent még egy idős nő, aki kicsit beszélgetett velünk, nagyon kedves volt, de igen rövid idő után visszavonult, mondván, telefont vár.


Utóélet, konklúziók, tervek

Benyomásaim alapján azt mondhatom, hogy a piknikre főleg olyanok jöttek el, akik nem régóta laknak a házban, és talán ettől jobban szükségét érzik annak, hogy a körülöttük élőkkel megismerkedve otthonosabban érezzék magukat, kicsit övék is legyen ez a hely, közük legyen a környezetükhöz, ne csak a lakásukhoz. Ők nemrég döntöttek úgy – akár bérlők, akár tulajdonosok –, hogy itt fognak élni, vágynak arra, hogy kapcsolódhassanak valamihez, ne érezzék magukat idegennek. A képlet bizonyára nem ilyen egyszerű, és ez csak a magyarázat egyik összetevője lehet, de többször megfigyeltem már, hogy gyakran az újonnan beköltözők azok, akik kezdeményezik a különböző közösségi eseményeket.

A régóta – akár több évtizede – a házban élők egy része nagyon rosszul fogadta a kezdeményezést, és láthatóan értetlenül álltak az előtt, hogy valami itt attól még megvalósul, hogy ők arra nem kíváncsiak, illetve ellenzik azt. Az egyik ilyen házaspárról megtudtuk például, hogy ők őrzik a ház titkos kertnek is nevezhető, a leghátsó lépcsőház mögött található kertjének a kulcsát. A kert már-már legendás. Az egyik lakó rövid ideig szintén használhatott egy kulcsot, miután kisgyerekkel ideköltözött. Rendbe tette / tétette a kertet, és ki is járt oda a család, míg egy nap már nem nyitotta a kulcs a lakatot… mert lecserélték. Azóta senki – a kulcs birtokában lévő házaspárt beleértve! – sem jár oda. Úgy tűnt számomra, hogy ezek a lakók olyannyira magukénak – pontosabban saját felségterületüknek – érzik a házat, hogy bármilyen esetleges változást merényletként élnek meg a „fennálló rend” ellen.

A piknik visszhangja egyértelműen pozitív volt, az ott született ismeretségek legalább annyira megmaradtak, hogy megállunk beszélgetni a kapualjban, vagy tudjuk

egymás nevét, de vannak, akik ennél jobban összebarátkoztak és rendszeresen szomszédolnak. Többen kérdezték is, hogy mikor lesz a következő.

Mi úgy terveztük, hogy még egyet szervezünk, aztán átadjuk a stafétát. Idén a nyár eleji időpont nem valósult meg, de augusztus végére szeretnénk megszervezni egy újabb pikniket. Tulajdonképpen most már, hogy a műfaj ismert a házban, elég kitűzni az időpontot, és levinni pár asztalt, széket…


Közösségfejlesztő szemmel

Összefoglalva azt mondhatom, hogy a Ház-piknik egy jól sikerült rendezvény volt, ahol a lakóknak alkalmuk nyílt ismerkedésre, sőt aki akart, figyelhette az ablakból vagy a függöny mögül, hogy mi történik, hogy eldönthesse, legközelebb eljön-e? A házat érintő jó pár probléma szóba került, és volt némi ötletelés is ezek megoldására (pl. felújítás, hátsó kert ügye, kéménybélelés stb).

Az eseményt civilként, lakóként kezdeményeztük, és nem tűztünk ki magunk elé komolyabb célt, csak azt az egy délutánt –, illetve ha lehet, majd további hasonlókat. Dolgozatomban most igyekszem végiggondolni ezt az eseményt más szempontok szerint is.

Egyértelműen kiderült a piknik szervezése során, hogy kik azok a személyek a házban, akik hatalommal, befolyással bírnak. (Ha ők valamit nem akarnak, akkor azt „a ház már lemondta”). Nem derült ki, hogy mi ennek az informális hatalomnak az alapja. Az első, felületes benyomások alapján a házban leélt évek számának és általában a leélt évek számának valami kombinációjáról lehet szó. Ugyanakkor ezek a lakók nem vállalnak formális felelős szerepet, mint mondjuk amilyen a közös képviselőé.

Néhány beszélgetés alapján elmondható, hogy a közös képviselő nehezen tud ügyeket végigvinni a társasház közgyűlésén. Megtudtuk, hogy a feladatot jelenleg ellátó nő „megörökölte” ezt a posztot, hirtelen meghalt férje után őt választották meg, valószínűleg kegyeleti okból, s most küzd ezzel a szereppel.

Az is kiderült, hogy ránézésre elég sokan vannak azok, akik szívesen intéznék másképpen a dolgokat, illetve úgy nyilatkoznak, hogy alkalomadtán kivennék a részüket kisebb munkákból, ha ezzel használhatóvá válna a híres hátsó kert. Az a benyomásom, hogy a lakóközösségből egyelőre hiányzik az az ember, aki ezt a bizonyos alkalmat megteremtené, vagy segítené megszületni.

Van néhány olyan kérdés, főleg az épület műszaki állapotával kapcsolatban, ami sokakat foglalkoztat, de ezek egyértelműen a társasházi közgyűlés, a tulajdonosok döntését igénylik. Ezekről nem sokat tudok.

Én magam már csak két hónapig fogok itt lakni. Még elköltözés előtt feltétlen tervezem lakótársaimmal együtt egy újabb piknik megszervezését és lebonyolítását, a múltkori piknik résztvevőinek bevonásával. Aztán majd figyelem a távolból – vagy szomszédokhoz visszajárva – hogy lesz-e belőle hagyomány. Hátha.

Parola archívum