Tomor, Lak és vonzáskörzetük megismerése, fejlesztése

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Tomor, Lak és vonzáskörzetük megismerése, fejlesztése
Szerző:	Sélley Andrea
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2006
Szám:	5
Oldalszám:	9-11
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Sélley Andrea
Tomor, Lak és vonzáskörzetük megismerése, fejlesztése

Vissza a tartalomhoz

Andrea közgazdászként vetődött erre a területre, korábban az állami szférában dolgozott. Tapasztalatai nagyon értékesek a számunkra, hiszen rálátása van a civil és az állami szektorra egyaránt, s amikor mi (ti. a Dialóg Egyesület, a szerk.) pánikba esünk, ő meg tudja nyugtatni a csapatot. Ez a fajta erőssége végigkíséri munkáját és a közös munkánkat is.
Fő tevékenysége a civilség, a civil szervezetek segítése az alakulástól a működtetésig. Szakmai tudása, gyakorlati tapasztalatai és jó érzéke hitelessé teszik őt, mindig bizalommal fordulnak hozzá az emberek.

Molnár Aranka gyakorlatvezető

A gyakorlatomat Tomor, Lak településeken töltöttem, ahol két hónapja dolgozom egy képzési-foglalkoztatási projekt kapcsán egy alapítványnál. Nekem mind a terület, mind a feladat nagyon új, most ismerkedem a településekkel is és a feladatommal is. Ezekben a csereháti falvakban évek óta folyik terepmunka, egyrészt annak az Alapítványnak a részéről, amelynek munkájába én magam is rövid ideje bekapcsolódtam, másrészről a Dialóg Egyesület részéről, amely évek óta végez közösségfejlesztő és támogató tevékenységet a közösségben élők kisebb csoportjaiban.

A közösségi tér

Egy pár gondolat az Alapítványról, ahol pénzügyi vonalon kezdtem meg munkámat, közgazdászként. 1998 előtt nem volt működő civil szervezet a térségben. Az Alapítvány 2000-ben jött létre, egy 2 éves szervezetfejlesztő munka eredményeként. Az alapító szervezetfejlesztő, budapesti szociológus, szociálpolitikus. 1998–2000-ig egy budapesti alapítványon keresztül szerveződtek ifjúsági és oktatási programok a Tomor, Lak, Szakácsi községben élő cigánygyerekek és fiatal felnőttek számára. A két éves alapozó munka eredményeként kezdett kialakulni egy közösségi tér. Jelentősen megnőtt a helyi cigányok, fiatalok iskolázottsága, sokan visszajutottak az általános iskolába, valamint bejutottak érettségit adó intézményekbe. Érezhetően változott valami – javult a helyi nem cigányok cigányokkal kapcsolatos viselkedése, csökkent az öntörvényű cigányellenes esetek száma. Kialakult a cigány közösségben a „civil gondolat”, a saját civil szervezetre való igény, létrejött a Rom Som Alapítvány.
Az Alapítvány a környező falvakban élő romák megsegítésére, fejlesztésére; oktatási, munkahelyteremtő projektek és képzések lebonyolítására jött létre. Egy ilyen projektbe csöppentem bele én magam isHEFOP 2.3.1.– Hátrányos helyzetű emberek alternatív munkaerő-piaci képzése és foglalkoztatása. . Hogy hogyan, arra én is csak mostanában, két hónap eltelte után jövök rá. Ugyanis egyik fő céljuk (vagy már célunk – erre még visszatérek!), hogy a rászorult cigány családok aktív tagjai működtessék az Alapítvány programjait és reagáljanak saját közösségük szükségleteire, felhasználva a rendelkezésükre álló folyamatosan bővülő kapcsolati és tudástőkét. És pontosan ebben stagnáltak most. Amennyire látom, mentálisan fáradtak el. Lefutott egy Tanoda projekt, amit kudarcként éltek meg.
Fontos számukra továbbá a cigány és nem cigány lakosság hivatalos és magán kapcsolatainak javítása. Ennek első lépése a cigányság önszerveződésének ösztönzése saját életesélyeinek javítása érdekében. A beszélgetésekből kiderül, hogy sok gond volt a cigányságot sújtó előítéletek miatt, nagyon nehezen fogadták el például az alapítvány cigány képviselőjét a térség intézményeiben, a hivatalokban dolgozó alkalmazottak kezdetben alig álltak szóba vele, nem tekintették partnernek. Rengeteg energia csak arra ment el, hogy a szervezet jelenlétét elfogadtassák, mivel e szűk térségben az Alapítvány volt az első cigány civil, sőt, egyáltalán civil szervezet! Négyéves működésük alatt a cigány közösség is megismerte, elfogadta az Alapítványt, részesévé vált a civil működésnek, egyre többen vettek részt a programokon. Idősekből-fiatalokból, szülőkből-gyerekekből „kinevelődött” a saját közösségéért tenni tudó és akaró csoport. Ez az időszak legnagyobb eredménye.

A közösségfejlesztés alapja

Amikor elbizonytalanodom a többes szám első személy használatán, akkor éppen a dolgozat lényegére gondolok. Belátható, hogy nagyon rövid ideje ismerkedem a tomori közösséggel, de ösztönösen ráébredtem arra, amit a kunbábonyi iskolapadban hallottam. Nem hitegethetem őket, és magamat sem csaphatom be. Én nem tartozom a közösségükbe, most egy ideig segítőként dolgozom, s kezdő közösségfejlesztőként elkerülhetetlennek érzem a képessé tétel feladatát. Egyrészt ehhez kapcsolódik a képzési kezdeményezés is: a már említett képzés-foglalkoztatási programban nonprofit ügyintézőket is képzünk első körben, majd ők tovább tanulnak nonprofit menedzser képzésen, hogy ők maguk vihessék tovább az alapítványt és a térség szervezeteit a szerzett szaktudásukkal. A képessé tételhez tartozik szerintem az is, hogy ne a felém irányuló bizalom, hanem az ő önbizalmuk nőjön meg. Próbálom kezdettől fogva magamat is szabályozni. Valahogy ösztönösen „külsősként” szeretnék viselkedni. Ez azért nem könnyű, mert nagyon gyakran irányítójuknak tekintik azt, aki levesz bizonyos feladatokat a vállukról, pedig itt éppen az a cél, hogy ők maguk szervezzék meg magukat és úgy tevékenykedjenek. Érzem azt, hogy sem magamnak, sem nekik nem teszek jót azzal, ha belemegyek olyan játszmákba, melyekkel esetleg megtévesztem őket, illetve félremagyarázhatóvá teszem a helyzetet. Nagyon nehéz a „katalizátor” szerep.

Szerepek

A kezdeti folyamat eredményeként lett az Alapítvány ügyvezetője ifj. Siroki László, annak köszönhetően, hogy a cigány fiatalok bejutottak érettségit adó intézményekbe. Ő ma már főiskolai hallgató. Ő szervezi az Alapítvány helyi programjait, vezeti a helyi programokat megvalósító önkéntes csapat munkáját. Képviseli az Alapítványt hivataloknál, intézményeknél, valamint külső rendezvényeken. Ő az Alapítvány „tolmácsa”, közvetít a cigány közösség és a nem cigány többségi társadalom között. Napi kapcsolatot ápol számtalan külső cigány és nem cigány szervezettel, szakértővel, segítővel, elismert és megbecsült tagja a helyi cigány közösségnek. Vele és szűk segítőtársi gárdájával kell most sokat törődni, mert elbizonytalanodtak, sőt, ahogy látom, nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is kezdenek lerobbanni. Laci szerepzavarban van, ahogy ez kiderült már az első beszélgetéseink egyikén, és ami fontos, ezt ő maga fogalmazta meg. Látja, érzi – és ez nagyon fontos, és ezt kell szerintem vele megértetni –, hogy ő rájött a problémára (az egyikre), s onnantól már csak meg kell oldani. De ő(k) pont itt adja fel, s ez a fáradtság miatt lehet. Visszatérve a szerepzavarra, ez nem csoda, hiszen a Tanodás programban ő volt a projektmenedzser – tehát alkalmazott –, ő volt a foglalkoztató, tutorként dolgozott a gyerekekkel, de ő is tanuló még egy főiskolán, és hát ami a legnehezebb teher a vállán: az alapítvány ügyvivője is ő.
Itt jövök én, mert ilyenkor már kellenek a „külsősök”, a kvázi szakemberek, mert itt lehetett a mélypont – ahogy én megideologizáltam. Mert ugye mélypont az minden folyamatban van, ahol van mozgás, van változás. Laci pedig a következő programban tanuló lesz (nonprofit ügyintézői szakmát választott), s így kicsit mentesül majd a felhalmozódott szerepek adta terhektől. Megjegyzem: már látható, hogy ez sem lesz olyan tiszta, mint a papír, mert ő már egy szinten van, és aktív részese, sőt, irányítója az Alapítványnak! És elvárása, hogy továbbra is ő vigye az ügyeket, és nem feltétlenül érzi úgy, hogy bizonyos feladatokat leveszek a válláról. Itt a kommunikáción érzem a hangsúlyt, aminek a tökéletesítése nem ismer határokat. Egy példa: kénytelen vagyok bizonyos dolgokban szerepköröm szerint döntést hozni, ezek a dolgok pedig a pénzügyek, ami elég központi téma egy szervezet működésében. Különösen, ha nincs. De a dolgozat minősége, témája érdekében ebbe nem mennék bele. Pedig sok minden áll, avagy bukik ezen. Mindenesetre én most azon vagyok, hogy az Alapítvány álljon, ráadásul erős, erősebb lábakon, mint eddig. Ez most felém az elvárás.
És nem csak ez. S itt jönnek elő megint a szerepek. Arra gondolok, hogy egy ilyen, hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó alapítványnál bizony nem lehet elválasztani egyértelműen a szerepeket. Olyan szépen meg vannak fogalmazva az eu-s pályázatokban a szerepek. A következő kötelező projektmenedzsment tagok és szakmai megvalósítók jelennek meg például a mi pályázatunk kiírásában: projektmenedzser (1 fő); pénzügyi vezető (1 fő); képzési alprojekt vezető (1 fő); termelésirányító (1 fő); szociális munkás/szociálpedagógus/mentálhigiénés szakember (1 fő); mester (1 fő). Ez azt is jelenti, hogy ezen szép, fontos, „beszédes” szerepek a kizárólag finanszírozottak a program által, és ezek közül is csak kettő munkaviszonyban. Hiszen elv, hogy a támogatási összeg „ne a közterhekre ússzon el”, így jellemzően vállalkozási szerződés keretében állnak csak a program szolgálatában a humán erőforrások. Vagyis az a 2–3 ember viszi az egészet végig, aki munkaviszonyban áll a szervezettel, ami nem lenne nehéz abban a normális esetben, ha csak azt a projektet vinné.
Nagyon szépen megfogalmazódik elvárásként és Kunbábonyban is egyértelművé tették számunkra, hogy ne a projektek finanszírozzák a működést. Szakmai ártalom, hogy megint itt járok, de most csak arra gondolok, hogy bizony elkelne még egy–két adminisztrátor bérére a költségvetésből, aki esetleg le tudja fénymásolni az iszonyatos PEJ-ekhez a dokumentációt 2–3 példányban, el tudna naponta rohanni a postára, a hivatalokba, meg ide-oda, mert ez bizony ténylegesen sok időt vesz el, és az idő másra kell, a tartalomra. Nem is beszélve egy-két közösségfejlesztőről, valamint megfizetett közösségi munkásról, s akkor nem keverednének ennyire a szerepek (és akkor én is avanzsálhatnék pénzügyi vezetőből!). Ezek a működést biztosító bérek pedig nem finanszírozhatóak a Nemzeti Civil Alapból, aminek a kerete nem látszik bővülni. Persze lehet vállalkozással támogatni a cél szerinti tevékenységet, nyilván mi is próbálkozunk, de ezzel lehet, hogy elveszítjük az eszmét, és egyébként a vállalkozókra sincs jó világ, különösen Borsod megyében nincs!
De nagyon jó például az, hogy megjelenik legalább egy fő szociális munkás, de az ő tevékenysége nem oldja fel az ecsetelt, nagy horderejű problémákat. Ő a célcsoport érdekében lát el szociális feladatokat.
Még egy gondolat. Igaz, én részben pénzügyes vagyok, de képző is a nonprofit ügyintézőknél, és közösségfejlesztőnek is érzem magam, mert elköteleztem magamat egy ügyért, és annak nem csinálhatom „csak” a költségvetését. A másik része, hogy mivel együtt kell csinálnunk a programokat, mindenki mindenes, ezért a kompetenciák, a feladatok, így a felelősség sem elkülöníthető egyértelműen egy civil közösségben.

A módszerekről

Nem tervezem így két hónap után, hogy megmondom a rendszer buktatóinak megoldó képletét, az elemzésekre ott van a UNDPENSZ Fejlesztési Progamja. De azt látom, hogy a hangsúly a HOGYAN-on van és abban viszont hiszek, hogy a minőséget egy jól szervezett, szakmailag felkészült, az egyént középpontba helyező, lelkes és ráadásul civil szervezet biztosíthatja a felnőttképzésben, a fejlesztésben.
Ezt először zárómondatnak szántam, de egy nappal később rájöttem, hogy a HOGYAN-t ki kell fejtenem, mert itt jönnek a módszerek. A tomoriak már túl vannak egyes módszerek használatán.
Akkor, amikor az új munkámra készülődve olvastam néhány dolgot a HEFOP-ról, a Humán Erőforrás-Fejlesztése már önmagában is szimpatikus volt nekem, mert ugyanennek a fontosságát ismertem fel én is. Egy cigány fórumon ért benyomások a következő „párbeszédet” indították el a bennem, mert a hozzászólásokból látható volt, hogy iszonyú káosz van a fejekben:
釦abMit lehetne tenni e káosz ellen?
釦abKépzés. Ez az egyetlen megoldás.
釦abDe ők már felnőttek!
釦abAkkor felnőttképzés. És ők még akarnak is tanulni.

Az alapítványi épület ugyanis gyakran ifjúsági találkozóhelyként is működik, ahol beszélgetni, számítógépezni lehet. Ezeken a kötetlen beszélgetéseken zajlik valójában a civil képzésünk alapja, mivel itt mindig van lehetőség a frissen szerzett civil- és élettudások átadására, egymás tanítására. A hozzánk odaszokott fiatalok – akik egykor általános iskola után nem tanultak tovább –, és az idősebbek jó része érettségit adó középiskolában tanul. Ezzel modellt teremtettek a közösségben, ahol az általános iskolát végzők közül egyre többen mennek
érettségit adó intézményekbe, és a már évek óta pénzkeresők is egyre többen csatlakoznak az érettségit adó felnőttképzésekhez. A hatás érződik az idősebbeknél, akik egyre nagyobb számban akarják befejezni a megszakadt általános iskolai tanulmányaikat, érdeklődnek az Alapítvány képzési programjai iránt.
Felnőttképzés viszont eddig is volt és van, ez nem a spanyolviasz! Van iskolarendszeren belüli felnőttképzés, van munkaerő-piaci képzés, vannak munkahelyi képzések, de! a „cigányság integrálása a többségi társadalomba” nem tudott/tud megvalósulni ezekben a lehetőségekben. A hangsúly én a következőkön érzem:
- Beszélgetés,
- szituációs játékok,
- drámajátékok,
- felmérések,
- irodalmi művek elemzése,
- közös problémamegoldás,
- közösségi feladat-megoldások,
- kooperatív tanulás,
- kritikai gondolkodás
és egymás képzése, csapatmunka, önképzés! Hiszen velem is megtörténik olykor a beszélgetések során, hogy vagy én nem értem pontosan meg az közlőt, vagy engem nem értenek a közlendőm lényegét tekintve. És arra lyukadok ki mindig, hogy még tanulni, fejlődni kell, mindig és folyamatosan.
A helyi fejlesztés módszertanilag egy rögös, hosszú folyamat, a beszélgetésektől (mint módszer) kiindulva egészen az Alapítvány fejében újabban megforduló „Hálózat”-ig. De a térségben a bejegyzett társadalmi szervezetek nagy része „alvó”. Ha működik is, akkor sem tud a másikról semmit, bár vannak kezdeményezésekKapcsolat projekt (ROP)-Regionális kapacitásfejlesztés és hálózatépítés az ÉM régióban., de a műhelymunkákon alig vesznek részt, és a nagyon fiatal mentorokra átlagban 230–250 civil, önkormányzat, vállalkozás jut fejenként. A térségi, vagy szomszédsági hálózatok, tanácsok, fórumok létrehozása úgy látszik várat még magára, mivel nincs szervezett civil társadalom.
Nemcsak az egyes szervezeteknek, úgymond civileknek, kell ehhez felnőni, hanem az államnak, a vállalkozásoknak is, az összes résztvevőnek tanulnia kell a partnerséget. És az EU által kiírt pályázatok erre épülnek. Vajon ezek a kényszer által szült konzorciumok – mert útközben leszünk kénytelenek megtanulni az együttműködést – helyt állhatnak-e?

A közösségfejlesztés etikája

Szeretném, ha a hangsúlyt például a mi pályázati programunk során is erre a feladatra lehetne helyezni, de egy központi dilemmát érzek, ami a közösségfejlesztés etikájához kapcsolódik. Az eu-s pénzek kapcsán elég hamar leesett a tantusz, utalva az állam és a közösségfejlesztés kapcsolatára. Egy rövid részlettel támasztom ezt alá az Alapítvány most elkészült, 2005. február–december közötti HEFOP Tanoda program zárójelentéséből:
„A projekt eredményei a tervezett időben és minőségben jöttek létre? Ha nem, milyen pontokon tértek el a tervektől, és milyen tényezők okozták az eltéréseket (mind minőségben, mind időben)?

A projekt kezdése csúszott, mert a szerződést nem kötötték meg velünk időben ahhoz, hogy az ütemterv szerint el is tudjuk kezdeni a programokat.

Az előleget csak ezután akkor kaptuk meg, amikor már két hónapja mentek a pénz nélkül megvalósítható elemek.

Azok az elemek, melyek csak pénzzel valósíthatóak meg, csúsztak.

Amikor megkaptuk az előleget, már a felgyűlt tartozásainkat kellett kifizessük, de az első PEJ idején még nem költöttünk belőle, így számlát nem tudtunk leadni. Az első PEJ-el már beadtuk a módosítási kérelmünket, amire több mint egy év múlva jött döntés.

A második PEJ idejére derült ki, hogy beadhattunk volna időközi beszámolót, ezt elmulasztottuk, így az egész nyarat szinte egy fillér nélkül, kölcsönökből húztuk ki. Elmaradt emiatt a nyári tábor és egy sor jó program.

Szeptember 2-án beadtuk a második PEJ-t, addigra több mint 400 számlánk halmozódott fel, és több mint 70 nap múlva kaptuk meg az első hiánypótlási felszólítást. Ekkor kaptuk meg az első bankhitelünket, amiből még mindig csak a tartozásokat tudtuk kifizetni, nem maradt a következő időszakra betervezett programokra.”

A bűvös hármas: Irányító Hatóság, Közreműködő Szervezetek, Monitoring Bizottság. A bürokrácia megint kitesz magáért, ellehetetlenítve számos civil szervezetet.

Ha visszatérek a módszerek adta lehetőségekre, amit a „hálózatok”-nál tovább boncolgatva az akciók, társadalmi összefogások is fűszerezhetnek, akkor komolyan vehetik a tenni vágyókat – tudókat akár kormányzati szinten is. Az már akár a hatalmi szféra veszélyérzetét is megérintheti, és ez már beavatkozás a javából!

Nekem a téma legérdekesebb része, annak a kérdésnek a magamban történő feloldása, hogy „szabad-e beavatkozni”? Az a már boncolgatott etikai dilemma nevezetesen, hogy egyértelműen fontos a bizalom kialakítása egy közös munka során, de még fontosabb előtérbe helyezni a közösségben élők önbizalmának kialakítását. És az a sok-sok beszélgetés, ami nap nap után zajlik, tartalmi beavatkozásnak minősül(het). Úgy érzem, vállalni kell a felelősséget. S ez csak megközelítés kérdése, hogy nekünk, tennivágyóknak kell-e vállalnunk, vagy azoknak, akik ülnek karba tett kézzel.

Az a párhuzam amit a pénzügyes munkám és a közösségfejlesztői gyakorlatom között vontam, nem volt akaratlagos bennem, hanem belső késztetéseim eredménye.

Vissza a tartalomhoz

Parola archívum