Kultúra és szociális munka

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Kultúra és szociális munka
Szerző:	Varsányi Erika
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:	Közösség konferencia - 2003
Év:	2004
Szám:	2
Oldalszám:	12-15
A cikkben lévő
Nevek:	Dan Sperber, Kertész Imre, Norbert Elias,
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	autonómia, civil társadalom, kultúra, kulturális reprezentáció, szociális munka, társadalmi tőke
Megjegyzés:
Annotáció:

Vissza a tartalomhoz

KULTÚRA ÉS SZOCIÁLIS MUNKA

„Az, amit kultúrának neveznek, tehát egy nagyobb közösség univerzális kreativitása, s az ember törekvése arra, hogy jobb és tökéletesebb ember legyen, egyszerűen megszűntnek látszik. A szellem hiányát az iszonyatos örömtelenség tükrözi, az ember néma jajveszékelése, amely azután örjöngő excesszusokban keresi hangját.”

Kertész Imre: A száműzött nyelv

A címbe foglalt, – látszólag egymástól távol eső – két fogalom társítása mélyebb tartalmi kapcsolat megmutatására irányuló kísérlet. A szociális munka mint cselekvés, benne gyökeredzik és belebonyolódik a valóságba, melyet az intézmények világán kívül s azok mélyén a kultúra alakít.
A kultúra fogalmának számos meghatározása közül a legkézenfekvőbbet választom, s abban a fogalomrendszerben próbálom meg elhelyezni mondanivalómat, amelyet N.Elias adott:
„A (német) ’kulturált’ szó egészen közeli rokona a nyugati ( angol és francia) civilzációfogalomnak. Mintegy a ’civilizáltság’ legmagasabb rendű formáját képviseli. ’Kulturáltak’ lehetnek olyan családok vagy emberek is, amelyek ’kulturálisan’ semmit nem ’teljesítettek’. Éppúgy, mint a ’civilizált’, a ’kulturált’ szó is elsősorban az ember viselkedésének vagy magatartásának formájára vonatkozik. Az emberek, lakásuk, érintkezési formáik, nyelvük, ruházatuk társadalmi minőségét jelöli, eltérően a ’kulturálistól’, mely nem közvetlenül az emberekre, hanem kizárólag az emberek bizonyos teljesítményére vonatkozik.” Elias, N.: A civilizáció folyamata. Gondolat, Budapest
A segítő tevékenység mint foglalkozás már önmagában is kulturális fejlemény, mivel az emberek között erkölcsi tartalmú érintkezést testesít meg, kialakulása és intézményesülése a társadalomfejlődés egy meghatározott minőségéhez kötődik.
Amivel ebben a dolgozatban foglalkozni próbálok, az a kérdés, hogy vajon a polgári társadalom politikai-gazdasági-kulturális feltételrendszerében kialakult eszme, mely elméletekben és gyakorlatokban tárgyiasult, milyen módosulásokon megy át a magyar valóság kulturális mezőjében.
A szakma szervesen illeszkedett abba az eszme- és társadalomtörténeti folyamatba, amely a XVIII. századi alapeszmék közötti belső ellentmondásokat és a reális társadalmi konfliktusokat kísérelte kezelni és feloldani. Az igazságosság–egyenlőség–szabadság dinamikája a polgári társadalom gyűjtőfogalma alatt kultúránként számtalan variánsban zajlott. Hiszen a kultúra a termőtalaja a gazdaságnak, a módnak, ahogy az emberek termelnek és kereskednek, ahogy használják a tárgyi világot s a mód, ahogyan mindebből viszonyaikat megalkotják.
A kulturális reprezentációk a társas érintkezés kötőanyagai, mint szellemi megnyilvánulások, amelyek közvetlenül az interperszonális kapcsolatok révén vagy tárgyiasult formában (pl. írásos dokumentumként vagy a média anyagaként) alakítják azt a környezetet, amely aztán módosítva ezeket, újabb reprezentációk forrásává válik. Szociális környezet és kulturális reprezentáció megszakíthatatlanul folytonos kapcsolatának minden egyes személyiség a részese: az is, aki valamilyen hatalmi pozícióban egy nyilvánosságnak szánt dokumentumot készít, s az is, akire ez vonatkozik, s értelmezi mint szöveget. Amiként értelmezi és ahogyan alakítja át cselekvéssé, úgy válik az a tárgyi világ részévé. A kulturális reprezentáció tartalma szerint kommunikáció, s akkor is az, ha eredeti szándéka szerint éppen a közvetlen emberi kommunikáció tagadása. Például a hivatalos iratok útján történő egyirányú közlés kommunikál valamilyen célt, elvárást, követelést, amellyel megalkotója kifejezetten egyirányúvá szándékozik korlátozni a kommunikációt, s bár elzárkózik a tartalom személyes megvitatása elől, a fogadó fél részéről a közlés értelmezésre szorul. E kulturális reprezentációként felfogott hivatalos közlés hatása egyaránt függ az egyéni hajlamoktól, képességektől és attól a szociális tértől, amely az egyén szocializációjának környezete. Amennyiben az értelmezést valamilyen cselekvés követi, az megváltoztatja azt a tárgyi világot, amely további elsajátítandó kulturális reprezentációkat produkál.
Ezt a szociális teret koncentrikus körként a legszűkebb családi kapcsolatoktól a politikai-hatalmi viszonyokig a társas és intézményi kapcsolatok alkotják. S nem pusztán kemény tárgyi világként, hanem magatartásformákként, stílusként. Nehezen megragadható az a folyamat, amelyben a kultúra egyidejűleg jelent biztos talajt, amelyen a személyiség megvetheti a lábát, s ugyanakkor fogva tartja olyan új reprezentációk befogadásával és alakításával szemben, amelyekkel tágítani lenne képes az őt körbefogó világot.
„Mikor kultúráról beszélünk, a széles körben elterjedt hosszú ideig tartó reprezentációkra gondolunk. Nincs azonban valamiféle küszöb vagy korlát, melynek egyik oldalán a kulturális, másikon pedig az egyéni reprezentációk volnának. A reprezentációk többé vagy kevésbé tartós megoszlást mutatnak, s ennek megfelelően többé vagy kevésbé kulturálisak.” Sperber, Dan: A kultúra magyarázata. Bp., Osiris, 2001.

A hosszú ideig tartó reprezentációk összegeződnek hagyománnyá, a széles körben rövid időtartamban elterjedtek alkotják a divatot.
A kulturális antropológia egyik alapkérdésére, nevezetesen meghatározott kulturális reprezentációk elterjedtségére keres magyarázatot Sperber:
„A reprezentáció epidemiológiája a kulturális makrojelenségeket mint két mikromechanizmustípus összegződő okozatát kísérli megmagyarázni: a mentális reprezentációk kialakulását eredményező egyéni mechanizmusokat, melyek a környezet változása révén a reprezentációk átvitelét eredményezik.” Uo.
A kulturális reprezentációk kettős természetűek lévén, azaz mentálisak és nyilvánosak, a pszichológiai és szociológiai megközelítés egyfajta ötvözete adhat esélyt a szociális munka és a kultúra összefüggéseinek értelmezésére.
E látszólag spekulatív bevezetés a mindennapi gyakorlat megismerési folyamataira reflektál, s fogalomhasználata nem véletlenül az antropológiához kötődik. E tudományt kezdetektől fogva az értelmezés dilemmái kötötték le: mi az, amit látunk, mi a jelentése, kitől s mitől származtatható a jelentés, s így mennyiben tekinthető az objektív világ részének vagy a személyiségek, emberi csoportok kulturális reprezentációjának?
Mindezek a kérdések talán mégsem állnak távol attól a munkától, amelynek lényege a beavatkozás, s amelyet éppen a személyiség és környezete kölcsönhatásában kívánunk megragadni.
A politikai kultúra a legszorosabban kötődik a történelemhez: ahogy a nyugati társadalmakban minden szélsőséges megnyilvánulással szemben kialakult egy, a demokratikus minimumot képviselő köznapi és jogi ellenállás, az ugyanúgy a történelmi tapasztalat kultúrává desztillálódása, mint ahogy ennek ellenkezője a mai Magyarországon.
Mint kulturális reprezentációk az egyes személyiségek számára ezek a nyilvános megnyilvánulások a belső mentális világ részeivé válnak.
A legutóbbi időkig alapállítás volt, hogy a legfontosabb demokratikus intézmények kiépülése megalapozta a demokratikus társadalmi működést, ami egyben a kulturált érintkezés feltételét jelenti. Valójában keserű tapasztalat, hogy a folyamat éppen ellentétes irányú: a kulturális reprezentációk, mint az egyéni és kollektív mítoszok, az eltemetettnek hitt magatartásformák, a gőg és kiváltságok újjáélesztése erodálja azokat az intézményi struktúrákat, amelyek az ezekkel való szakítás reményében jöttek létre.
A szociális szféra területéről ennek illusztrálására két jelenséget emelek ki: az önkormányzatok és a helyi igazgatás gyakorlatát, valamint a civil szervezetek mozgásterét és politikai értékelését.
a) Az, hogy a helyi társadalmak szóhasználatában változatlanul a „tanács” szó szerepel, fölényesen elintézhető lehetne az emberek tudatlanságával, a rögzültséggel, a politikai érdektelenséggel. – De vajon nem ez jelenti-e a legfontosabb kérdést: miért a közöny, a tájékozatlanság, s kinek a felelőssége, hogy a szó eredeti értelmében csak egy nagyon szűk – s kistelepüléseken másfél évtizede szinte változatlan – kört érint az önmaguk kormányzásának, a helyi önállóságnak a lehetősége?
A választási és önkormányzati törvény kettős korlátot szab annak, hogy a helyi lakosság számára valódi eséllyé váljon a hatalom kontrollálása: a választási ciklus négy éve elegendő időt és alkalmat ad a képviselők számára, hogy kiépítsék és megerősítsék azt az érdekhálót, amely arra a négy évre nagy valószínűséggel, – de köztudottan általában az azt követő időszakra is – garantálja biztonságukat. A szankció lehetőségét a másik jogszabály is meglehetősen finoman alkalmazza: a helyi autonómia védelmének a jegyében a mulasztásra legfeljebb fel lehet hívni az önkormányzatok figyelmét, amelyet nem követ semmilyen érdemi intézkedés. Az autonómia védelme azonban csak erős, a hatalommal szemben a kontroll eszközeivel rendelkező közösséget illethetne, de mivel éppen a helyi hatalomgyakorlás kontrollálatlansága teszi lehetetlenné a helyi társadalom megerősödését, a magyar viszonyokba és kultúrába átültetve az autonómia fogalma eufémizmussá silányul az uralmi viszonyok, az alá-fölérendeltség igazolására.
Az 1997-ben életbe lépett Gyermekvédelmi törvény rendelkezései, s az annak alapján kialakult gyakorlat szembesített a korlátlan hatalomgyakorlás virulens voltával.
A törvény hatályba lépése óta eltelt hét év erőfeszítései is meglehetősen szelektíven befolyásolták a helyi képviselőtestületek szemléletét: csak lelkesítő kivételként található olyan polgármester, aki eljutott annak felismeréséig, hogy a gondjaira bízott települést emberek alkotják, akik között nemcsak sikeres vállalkozók léteznek, hanem rajtuk kívül élnek még olyanok, akik számára az életprogramot nem az autó évenkénti újabb márkára cserélése vagy beruházásaikkal való hivalkodás jelenti. Mivelhogy egyáltalán nincs életprogramjuk, csak megpróbálnak élni.

Egy morzsányi példa: Egyikben azok közül a falvak közül, ahol évek óta nincs munkalehetőség, ahonnan nem lehet bejárni a városba, ahol nincs miből meríteni energiát, ahol csak az apátia és acsarkodás tölti ki a mindennapokat, pár ezer forintot nem szavaz meg a képviselőtestület egy ott letelepedő lelkes pedagógus házaspárnak a hétvégenkénti gyerekprogramokra, számítógépes képzésre, asszonytornára, s pályázatok, foglalkoztatási programok keresése helyett polgármester nyíltan hirdetheti, hogy aki nem keres havi százezret, az ma nem számít embernek. (Azaz: ő nem tekinti annak.)
A pszichológiai kultúra rendkívül alacsony szintje nem kérhető számon az általában alacsony iskolázottságú polgármestereken, de a magasabb képzettséggel rendelkező jegyzőkön sem. A testületek legfőbb érdeke: ne változzék semmi, ne kelljen bármit is lépni, amely megbolygatná e kényelmes elrendeződést, amelyben a falu egyik végében épülnek a réztornyos giccsházak, s az alvégen szakad rá a tető másokra.
Nem a szolidaritás agyonrágott fogalmára utalok, s legkevésbé az állami jótékonykodás általam károsnak vélt megoldását kérem számon. Azt a rendies kulturális világot próbálom megjeleníteni, amely nemcsak változatlanul, hanem politikailag is megerősödve él tovább, amelyben természetesként – számos esetben agresszívan kinyilvánítva – elfogadott a szégyenletes egyenlőtlenség, s a mások kisemmizettsége e kereszténynek hirdetett ország fizetett szolgálóiban, köztisztséget betöltő szereplőiben nem vált ki szégyent és bűntudatot. Pártoktól és kormányoktól függetlenül két külön társadalom fenntartásában érdekeltek: egyfelől duzzadó bürokratikus apparátus, főtanácsosoknak nevezett helyi csinovnyikokkal megtámogatva, másfelől forráshiány miatti siránkozás, ami a humánszolgáltatások ellehetetlenítésében válik realitássá.
Ma ebben az országban sem törvényi biztosítékok, sem valódi társadalmi kontroll nem képes enyhíteni a történelem alakította pozíció- és szerepmegoszlásokat. Ideológiák élesztették újjá és tették elfogadottá a kettéhasadt társadalmat belül- és kívülállókra, védettekre és védtelenekre. Ha a társadalom felső szintjein következmények nélkül maradhatnak a legszégyenletesebb jogsértések, az ezek igazolására megfogalmazott szövegek a társadalom kulturális önképébe szervesülve alakítják a személyközi kapcsolatokat a közönytől a kártékony hatalomgyakorlásig terjedő skálán.
b) E hatalom korlátozására csak öntudatos és mások érdekeit is tekintetbe vevő személyiségek alkotta civil társadalom lenne képes. A szervezetekbe tömörülő polgárok a szociális területen a szubszidiaritás elve alapján vállalnak közfeladatokat. Annak ellenére, hogy az ellátási szerződések polgári jogviszonyt teremtenek az e feladatokra kötelezett önkormányzatok és az ezt elvégző civil szervezetek között, az állam és a társadalom között rögzült hierarchikus viszonyt e szervezetek nem rendítették meg. Az alá-fölérendeltségi viszonyt a politika fenntartja és erősíti a legkeményebb feltételrendszerrel: a finanszírozással. Az a megalázó megkülönböztetés, amelyet – többek között – a közalkalmazottak és az ugyanazon tevékenységet civil szervezetben végző szociális munkások bérezése között a kormány 2002 őszén – választási célból – végrehajtott, érvet szolgáltatott azoknak a helyi képviselőknek, akik eddig is magánklubnak tekintették az állampolgári kezdeményezésként, másokért működő szervezeteket. A szociális és emberi problémák iránti általános közöny magatartásként kristályosodik ki. Leplezetlenül fejezik ki meggyőződésüket: ők, mint helyi politikusok (!) lehetőséget adtak, hogy akiknek erre hajlamuk van, kiélhessék karitatív és intellektuális szenvedélyeiket. A testületek és a szakemberek közötti kommunikáció lehetőségét demonstratív kulturálatlan viselkedéssel utasítják el.
S bár a különböző pályázati források esetenként azt a reményt táplálják, hogy talán nyílik lehetőség szakmai fejlesztésre, a szolgáltatások körének bővítésére, a civil szféra támogatására létrehozott alap működése változatlanul magán viseli az állami kontrollt, s a működési zavarban tetten érhető a prioritások tisztázatlansága. A közösségi munka eszméjén alapuló helyi szociális gyakorlat nem nélkülözhet jövőre irányuló stratégiai programot, amely egyfelől a már meglévő feszültségek hosszú távú kezelését, másfelől a már észlelhető problémák elmélyülésének megelőzését szolgálná.
A közösségi munka jegyében végzendő programokhoz nélkülözhetetlen a kooperáció, s ahol ehhez esetleg partner lenne az önkormányzat, ott a források hiánya és a pályázati feltételek nehezítik a közösségi szintű fejlesztés megvalósítását.
Azokon a rendezvényeken, amelyek témája a civil társadalom fejlesztése, a helyi és ágazati szervezetek támogatása, a látványosan csökkenő részvétel szembetűnő jelzése az érintettek szkepszisének. Azonkívül, hogy a nyugati támogatású vagy önjelölt ernyőszervezetek a civil társadalom hivatott képviselőiként lépnek fel, a helyi szervezetek napi küzdelmeitől távol az érdekérvényesítés anomáliáinak haszonélvezőiként legitimálják a hatalmi politikát. Ugyanis azt a látszatot keltik, mintha általuk és velük megjelenne a valódi civil világ.
Párbeszéd és partnerség lennének a hívószavak egy olyan környezetben, ahol a mellérendelt emberi és intézményi viszonyok elemi formái sem működnek, a véleményezés csak jóváhagyást jelenthet, a kritika kellemetlenkedést, s még abban a szakmában is, amelynek lényege az emberi kapcsolatok egyenlőségének érvényesítése, a szakma képviselőit semmibe vevő vagy éppen megalázó döntések születnek.
A szociális munka az egyéni és közösségi hiányok és válságok kezelésében több ponton kötődik a kultúrához.
A szakma intézményesítésének kezdeti lázas időszakát a képzések politikai harcokkal kísért megalapozása határozta meg. A különböző nyugat-európai és amerikai minták elsajátítása egyidejűleg szolgálta a szakma legitimációját és a szakma alapjainak elsajátítását. E sajátos történelmi helyzet nem a kritikai recepció korszaka volt.
A képzés intézményesítése óta eltelt 14 év azonban már kellő rálátást ad azokra a gócokra, amelyek a szakmai gyakorlatra is hatóan meghatározták a későbbi feszültségi pontokat.
A szociális területen, a család- és gyerekvédelemben alkalmazott szociális munkások többnyire az őket kibocsátó képzési hely ethoszát képviselik, s érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon az egyes képzőhelyek gyakorlata, szakmai felkészültsége, belső normái mennyire kongruensek a szakma etikai alapjaival.
A külföldi szakemberek közvetítette számos tézis egyikét azok az értékek jelentették, amelyek a felvilágosodástól áthatották a demokratikus közgondolkodást és mindennapi gyakorlatot.
Ebben az értelemben a felvilágosodás alapeszméi a demokratikus politikai rendszerekben a kultúra anyagává váltak, s a hétköznapi élet, a rutinszerű emberi érintkezés megkérdőjelezhetetlen jellemzői. Ebből levezetve is szembeötlő az a jelenség, hogy a közösségi munka milyen periférikus szerepet játszik a felsőoktatási képzésből kikerülők ambícióiban: a demokratikus értékek közvetítése a szakmai tevékenység révén, az ezzel járó kockázatokkal és konfliktusokkal mennyire háttérbe szorul a biztonságos rutinhoz képest.
A kultúra a beavatkozó cselekvés tere, mindent áthatva jelöli ki a cselekvés lehetséges tárgyát, módját és tartalmát.

Az, hogy ki mikor, hogyan és miért válik klienssé, a kultúra által nyújtott mintáktól, a problémamegoldási képességtől, mint személyiség- és magatartási jellemzőktől függ.
Kulturáltság és kulturális teljesítmény fogalmi megkülönböztetése ellenére mégis szoros a kettő közötti összefüggés.
A kulturális teljesítményekhez való hozzáférés, az elsajátítás módja csak részben egyéni adottság kérdése a társadalmi hely és a tágabb világ kulturális közege olyan mélyen alakít, hogy szinte esélytelennek tűnik azoknak a képességeknek a formálása, amellyel meghaladható lehetne a szocializáció alakította adottságok behatároltsága.
Abban a szellemi és morális igénytelenségben, amelyet a kor és a magyar világ normává emelt, kérdésessé váltak azok az eszközök, amelyek révén a kommunikáció megteremtődhet.
A társadalmi tőke, mint a közösségi együttműködésben, társas kapcsolatokban rejlő produktivitás forrása érzékletesen ágyazza be az egyént szociális világába. Többet sejtet, mint a leíró szociológia különböző mutatók mentén kialakított kategóriái. Az, hogy milyen kötések, s ezekből milyen tartalmú hálózatok szövődnek egyének köré, mélyebb tudás felé vihet a társadalmi pályák sikerességét illetően.

Ki miről beszél?

A mindennapi élet nyelvezete, mint a társas érintkezés közvetítője oly mértékben szétszakadt kulturális és hatalmi csoportok szerint, hogy a társadalmi integráció már ezen az alapszinten is kérdésessé vált.
A helyi igazgatás nyelvi készlete nemcsak stílusában jeleníti meg azt a hierarchikus viszonyt, amely a végrehajtó apparátus és a helyi lakosság közötti változatlan hatalmi elem kifejezésére szolgál. Fogalmi készlete is olyan történelmi-kulturális mintákat követ, amelyben a helyi képviselő és hivatalnok láthatóan saját biztonságát erősíti, s távolítja el magától a rajta kívül álló világot.
A társadalom képviseletére helyi és országos szinten megválasztott képviselők és végrehajtóik forráshiányról tárgyalnak, s döntéseikben preferenciákat állapítanak meg. Ezek a döntések írásokban tárgyiasulnak, amelyek a jogszabályok személytelen mechanikus lemásolásai – mégpedig a természetes és kulturált személyközi érintkezés nyelvezete – (lehetne).
S ezalatt nem csak az iskolázatlan emberek számára különösen értelmezhetetlen bürokratikus jogászi hablatyolást értem. A magasabb képzettségűek számára is idegen, másik világot közvetít a normatív, kategorikus megfogalmazás, amely nélkülözi azokat a fogalmakat, amelyek a társadalmi tőke kötőanyagaként működnének: bizalom, elismerés, jövő, érdeklődés és együttérzés.
Egy további elem is színezi a társadalmi kommunikációt, nevezetesen a hallgatásé. A meg nem válaszolt levelek, a vissza nem hívott telefonok az igazgatási gyakorlat bevett stíluselemei, míg a média kontroll és következmények nélkül onthatja magából a félrevezető, hamis információkat.
Ott, ahol nyilvános térben tisztségviselő szájából politikailag szalonképtelen mocskolódás hangozhat el, a kultúra és szociális munka összefüggéséhez nem közelíthetünk anélkül, hogy mindezt a mai magyar politikai aréna keretei közé ne helyeznénk.

Varsányi Erika

Vissza a tartalomhoz

Parola archívum