Egy küldetés igaz története, avagy: "Pánikhangulat" helyett ráhangolódás és a koherenciára való törekvés

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Egy küldetés igaz története, avagy: "Pánikhangulat" helyett ráhangolódás és a koherenciára való törekvés
Szerző:	Knyihár Éva
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2006
Szám:	5
Oldalszám:	14-15
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Knyihár Éva
Egy küldetés igaz története, avagy: „Pánikhangulat” helyett ráhangolódás
és a koherenciára való törekvés

Vissza a tartalomhoz

Legutóbbi egyetemi dolgozatom „megvédésekor” ért az a „megrázkódtatás” , miszerint szakmailag nem vagyok még elég koherens. Tanáraim, látva értetlenségemet, próbálták elmagyarázni, mit értenek ezalatt, de csak jobban összekavartak és sajnos, vesztemre! elbizonytalanítottak. Azt próbálták megértetni velem, hogy nem szabad annyi mindent csinálni egyszerre, amit én csinálok: pld. egyetemre járni, mellette ennyit dolgozni, önkénteskedni, meg különböző, számukra nem mindig érthető projekteken ötletelni…stb. Szóval, most frusztrálódok. Úgy érzem, képtelen leszek egy koherens vizsgadolgozat letenni az asztalra.Éva az Istenkúti Közösségért Egyesület alapító tagja és társadalmi elnöke, végzős szociális munkás hallgató a Pécsi Tudományegyetemen. Az istenkúti közösségi fejlesztőmunka meghatározó vezetője kezdetektől fogva, helyi közéleti szerepvállalásának első állomásaként az Istenkúti ÁMK iskolaszékét vezette. 2004 óta vesz részt az Istenkúti Közösségért Egyesület felnőttképzési tevékenységében képzőként és szervezőként, 2006-ra az önkéntes menedzsment lett tréneri szakterülete.

Peták Péter gyakorlatvezető

A PetákPeták Péter közösségfejlesztő Ő volt a gyakorlatvezető tanárom. is azt mondta, ne görcsöljek, nem kell túlbonyolítani a dolgot, és nyugodtan írjak arról, amiről akkor beszélgettünk, mikor átrohantam hozzá és kértem, segítsen észhez térni, mert nem megy az írás és már az időből is kifutottam. Elpanaszoltam neki, hogy folyamatos pánik lett rajtam úrrá, mivel tudom magamról a jelenleg is tartó egyetemi tanulmányaim kapcsán, hogy nehezen, kifejezetten nehezen írok. De azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire keservesen fogom „megszülni” ezt a dolgozatot.
Napokig zsongott a fejem: miről és hogyan akarok írni? Éjszakánként félálomban próbáltam összerakosgatni a napközben mozaikszerűen elővillanó emlékképeket, a több év után is „szívemet melengető”, sok esetben még most is felkavaró érzéseket.
Megfogadtam Peták tanácsát és megpróbálok egyszerűen csak arról írni, hogy mit jelentett és mit jelent nekem Istenkút, és az itt élő közösség. Mi motivált közösségi cselekvésre, mikor még volt iskola, és mi játszódott le bennem, hogy közel 40 évesen elkezdjem az egyetemet és hivatásommá emeljem a közösségi szociális munkát, és tudatosan alkalmazzam egyesületi munkámban a közösségfejlesztés módszereit. Hogy alakult át az „ösztönös” cselekvés tudatos „szakmaisággá”.

Veszélyben az iskola – a „hőskor”

Életem egyik meghatározó élménye volt ez a korszak, minden szépségével és árnyoldalával. Emberekről, kapcsolatokról, hitről, barátságról, hazugságról, csalódottságról, szeretetről, közösségről, reménységről és még sok-sok mindenről, olyan „esszenciális” élményben, olyan tapasztalatokban volt részem, amiben addig és azóta sem.
Többszöri költözködés után, 17 évvel ezelőtt, Istenkúton vett kis házunk ideális családi fészeknek ígérkezett, „letelepedhettünk”. Az öreg, őslakos „krumpliorrú” Kurdi bácsi – az egyik közvetlen szomszédunk – volt sokáig az egyetlen, akihez átjártunk barátkozni. Saját készítésű boraA „receptből” arra emlékszem, hogy a pár vödör szőlőhöz jó sok vizet és cukrot adott. Ebből ivott minden étkezéshez „módjával”. Krumpliorra ettől a cuccostól folyamatosan iszonyatosan vörös volt. népszerűsítése mellett sokat és jóízűen mesélt magáról, az itt élő öregekről, a hozzá hasonló „őslakosokról”, valamint a helyi szokásokról, családokról, rokonságokról.
Többi szomszédunk megismerésén túlmenően további kapcsolatokat, valódi helyi közösséget gyermekeink oviba, majd az iskolába járása hozott számunkra. Az első pillanattól éreztem, hogy hálás lehetek a sorsnak, hogy erre a helyre terelgetett.
Kézműves játszóházi tevékenységeimet, művelődési házban szerzett tapasztalataimat felajánlva szinte minden óvodai majd iskolai közösségi rendezvényen ott voltam, segítettem, szervezkedtem. Egy idő után észrevettem, hogy „főmotorrá” nőttem ki magam, amit nagyon élveztem, mivel együtt lehettem gyermekeimmel, azok társaival, szüleikkel és a pedagógusokkal.

Biztonságot adó érzés volt, hogy a gyermekeink között az óvodában kialakult szoros barátságok az iskolában folytatódhattak, és ez köztünk is, szülők között, az esetleges jószomszédi viszonyon túl, igazi, mély baráti kapcsolatokat eredményezett. Belvárosi lányként, itt a város szélén, egész másfajta közösségi élményben volt részem, mint addig. Azt, hogy esetleg „városi”Sokszor kapom rajta magam, hogy mikor kérdezik, hol lakom, először azt mondom, Istenkúton, és utána pontosítok, hogy Pécsett. lakosként, egy nagylétszámú iskolában is ezt kaptam volna-e, nem tudhatom, de úgy gondolom, nem. Legalábbis nem ebben a minőségbenÉn a városba jártam öcsémmel suliba. A szülők csak szülői értekezleteken találkoztak, nem emlékszem arra, hogy szüleim bárkivel is tartották volna a kapcsolatot, közös programokat szerveztünk volna..
Így aztán az iskolabezárás elleni harc megszervezése kezdetben nem volt nehéz feladat, viszont egy idő után érezni lehetett, hogy a harchoz nem lesz elegendő, hogy szeretjük az iskolát és mindenben támogatjuk. Tettekre lesz szükség és harcra kell készülnünk. Bár nagyképűen hangozhat, és soha senki nem kért rá fel hivatalosan, de ösztönösen éreztem, az ügy élére kell állnom. Nem csak saját magamért, a gyerekeimért, és az iskoláért, hanem a környékért és az itt élő közösségért. Rögtön lepergett előttem, hogy mi mindent veszíthetek, veszíthetünk. Minden tudásomat és képességemet összeszedve vetődtem bele a lelkesítésbe, a szervezkedésbe, a „hadsereg” felépítésébe. Stratégiát kezdtünk alkotni, tudatosan szerveződtünk, az iskolában sokszor késő estig „partizánkodtunk”.
Az istenkútiak számára sikertelen harc hosszú volt, fárasztó, és ami a legfájóbb, „sok embert vesztettünk”. Sokáig csak szomorúságot és kiábrándultságot éreztem, és maradék energiámat felemésztette gyermekeimnek az új iskola megkeresése, „sebeim nyalogatása” és iszonyatos mérgem csillapítása.

„Minden rosszban van valami jó?”

Én azt vallom, igen, és így is élem az életem.
Lassan visszatért belém az élet, és ebben az időközben megalapított egyesületünk is szerepet játszott. A „túlélőkből” újabb szemléletű közösség kezdett kifejlődni. Elkezdődött a „mentsük, ami még menthető”, a tervezgetés a közösen megálmodott, ideális jövőről, és bár elvesztettük az iskolánkat, sikerült a romokból újból építkeznünk. Úgy gondolom, nem kell szégyenkeznünk, és az akkori lehetőségeinkhez képest kihoztuk magunkból a maximumot.
Az általam megélt veszteség és a kudarc érzésének elviseléséhez, azok tompítására szükségem volt a további cselekedetekre, tettekre, és bár soha nem kaptam a közösségtől szemrehányást, sokáig szégyenkeztem, hogy nem sikerült „győzelemre vinni a csapatomat”. Ezért kompenzálni akartam, valami olyat csinálni, ami a múltból kinőve továbbfejlődik, és újból hitet ad nemcsak nekem, hanem a többieknek is. Nem tudtam elviselni a gondolatát annak, hogy a több évi idilli állapot csak úgy elillan. Azt gondolom, látva és tudva magam mellett a kis csapatot, itt kezdődött el bennem valami tudatosság. Mikor ezt felismertem, akkor tudtam először megkönnyebbülni. S erre már nagy szükségem volt.

„Tudatos” szakmaiságom nehézségei

Az iskolai rendezvényekből kinövő hagyományos közösségi rendezvények kiváló alkalmat adtak arra, hogy elkezdjük fejlesztő munkánkat. Továbbra is megrendeztük, sőt továbbfejlesztettük a korábban már hagyománnyá érett Majálist, és a szokásos ünnepek alkalmából is elkezdtünk családos programokat szervezni. Elsőként írtam és nyertem az egyesület nevében pályázatot, ami arról szólt, hogy a helyi gyerekek az iskola elvesztése után is kézműveskedhessenek, együtt lehessenek a helyi közösségi házban. Ez a helyi program nyári napközis táborrá, és egyhetes bentlakásos kézműves táborrá nőtte ki magát.
Az egyhónapos gyakorlati időmet a fent említett nyári szabadidős programok megszervezése és hagyományos rendezvényeink átgondolása töltötte ki. Önkénteseket szerveztem a nyári napközihez, és közben a kunbábonyi közösségfejlesztő képzésen tanultak alapján, átgondolva az egyesületünk múltját, igyekeztem beazonosítani bizonyos folyamatokat. A megszerzett új szemlélet alapján elkezdett motoszkálni bennem, hogy lassan, végzett szociális munkásként, hogyan integrálhatom szakmaiságomba tudatosan az új ismereteket, készségeket. Erre azért is szükség lenne, mivel új kihívással állok, állunk szembe, hiszen az általam kitalált és megszervezett, és pár évvel ezelőtt még nyüzsgő nyári napközis tábor létszáma megcsappant, mivel a hagyományos értelemben vett istenkúti gyermekközösség, akik együtt jártak iskolába, mára lázadó kamaszokká nőttek és bizony feladták a leckét az időközben már a helyi művelődési házat működtető egyesületünk tagjainak és alkalmazottainak. Jelen pillanatban is „kemény diónak ígérkezik”, miként érjük el, hogy ezek a fiatalok igényeiket megfogalmazva, -kezdeményezőbbek legyenek, elkezdjék megszervezni magukat, szolidárisak legyenek egymáshoz, és felismerjék a közösségükben rejlő lehetőségeket, értékeket.
Mikor az önkormányzattól megkaptuk a művelődési házat, majd megkötöttük velük a közművelődési szerződést, rögtön elkezdett nyomasztani a felelősség és a félelem, hogy esetleg majd megint kudarcot vallunk, esetleg ezt is elveszik tőlünk. Bár a közösen és gondosan átrágott tervek bíztatóak voltak és az emberek elkötelezettsége adott, lelkesedésük hiteles volt, bevallom, bizonytalan voltam szakmai felkészültségünkben, és féltem attól, hogy a helyi lakosokban túlzott várakozást, hamis illúziókat keltünk, amelyeknek azután nem tudtunk megfelelni.
Mára ezeket a félelmeket sikerült leküzdenem, de még mindig bizonytalan vagyok. Mivel helyi lakosként ebben a közösségben élek, személyes élményeim és kapcsolataim révén részletes információim vannak a helyi viszonyokról és rejtett közösségi kapcsolatokról, sokszor úgy érzem, elfogult vagyok és az érzelmeim vezérelnek. Sok jó dolog történt a közösségünkkel az egyesületünk tudatos közreműködésével, de még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenki megelégedésére jól csinálom, jól csináljuk dolgainkat. Bennem, bennünk már sok mindent tudatosult, de hogyan tudom, tudjuk ezt a szélesebb körben értelmezett közösségünkSzámomra valahogy még mindig különválik az egyesület által generált közösség és az Istenkúton élők mint közösség. A helyi lakosság egy sokkal szélesebb kör, mint amivel az egyesületünk kapcsolatot tud tartani a jelenlegi tevékenységek és szolgáltatások által. Ennek áthidalására lehetne módszereket találni a közösségfejlesztés segítségével, jelenlegi tevékenységeink átgondolásával, megreformálásával. tagjaiban is tudatosítani? Mint ahogy már Bibó is felhívta a figyelmet, az alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosításánál fontosabb azt tudatosítani egy közösségben, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, a hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Az aktív részvételhez jelenleg kevés az egyesület által felvállalt nyilvánosság (hírlevél, rádió) és érdekképviseleti tevékenység.
Visszagondolva az „idilli” állapotra, mikor még volt iskola, most már tudom, hogy a jelenlegi helyi problémák már akkor is megvoltak, de az iskola, mint helyi
közösséget teremtő és azt formáló egység, mint centrum, jól működött. Ehhez képest úgy gondolom, az egyesület által működtetett művelődési ház nem tud hatásában ilyen centrum szerepet betölteni, mivel a lakosság szűkebb köreit éri el. Elmondható viszont, hogy – szemben az iskolai szervezésű rendezvényekkel – jelenleg a lakossági részvétel sokkal inkább önkéntes alapú és sokkal tudatosabb motivációból ered. Azt, hogy mikorra sikerül az egyesületnek az egykori iskolához hasonló szintre eljutnia és hasonló fajsúllyal szerepelnie az emberek életében, nem tudom. Viszont most úgy érzem, ha van bennünk elég kitartás és hit, képesek leszünk a helyi embereket is cselekvésre késztetni. Ehhez viszont még konkrétabb tudással kell rendelkeznünk arról, hogy mit szeretnének, mit nem szeretnének, mit remélnek és mitől félnek.
Átgondolva, hogy mely területeken látok lehetőséget a fejlesztésre és a helyiek szélesebb körű bevonására, a következőkre jutottam: mivel az iskolában már kialakult hagyománya volt az önkéntességnek és a különböző társadalmi munkákban való részvételnek, érdemes volna még így, sok év elteltével is újból feleleveníteni a közösséghez való elköteleződésnek ezen formáját, és tudatosabban integrálni az önkéntes tevékenységet szervezetünkbe, közvetve a közösség szolgálatába állítva. Hiszen az önkéntesség a társadalmi, kulturális, gazdasági és környezeti fejlesztés közösségi eszköze. Tapasztalatok szerint az egyén önkéntes vállalására alapozva lehet a leginkább szolidáris közösségeket létrehozni, és ezen szolidáris közösségek lesznek képesek mindenki megelégedésére a legjobban funkcionálni.
Ehhez a munkához – amit én a magam részéről már szinte küldetésként élek meg – remélek és kívánok magamnak és társaimnak sok-sok kitartást, erőt és hitet! Közben pedig igyekszem törekedni a koherenciára…

Vissza a tartalomhoz

Parola archívum