ÖRÖKBE FOGADOTT JÁTSZÓTÉR

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	ÖRÖKBE FOGADOTT JÁTSZÓTÉR
Szerző:	Zsótér Mári
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2008
Szám:	4
Oldalszám:	22
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	közművelődés, közöségfejlesztés, Békéscsaba, projekt, beszámoló
Megjegyzés:
Annotáció:

Játék – közművelődés – közösségfejlesztés – közösségi mentálhigiéné
Másfél év játszótéri tapasztalatai, Békéscsaba, 2006–2008

Minél idősebb vagyok, annál inkább érzem a felelősség és olykor a tehetetlenség súlyát. A felelősségét, hogy a birtokomban lévő tudással, kreativitással, világlátással, eszköztárral, kapcsolatrendszerrel éljek a közösség javára, s a tehetetlenségét, hogy mindezekkel gyakran semmire sem jutok. A békéscsabai játszótér-programban ott van minden, amitől sikeres is lehetne, de ott vannak a gátak is, amik ezt megakadályozzák. Sokszor nem is tudom, az én sikerem vagy kudarcom valami, vagy az ügyé, amit képviselek, vagy a társadalomé, a településé, ahol élek, ahol az ügy megszületik és elhal. Miattam nem megy, vagy rajtam kívülálló okok miatt nem …?
A siker-sikertelenség mérlege nem egyértelmű, mert bár a program nem működik abban a formában, ahogy sokakkal elindítottuk, mégis nyereséggel zárhatom le magam részéről. Nyereségem a tudás (az induláshoz képest többet tudás), az emberekről, a játékról, a közművelődésről, a közösségfejlesztésről, a közösségi mentálhigiénéről.
A békéscsabai játszótér-program bár szervezetek és emberek együttműködésén alapult, mégis elválaszthatatlan az én szerepeimtől. E szerepek keretei, identitása adták számomra a hátteret, a biztonságot, az eszköztárat. Ha nem vagyok anya, sose járok játszótérre; ha nem vagyok népművelő, sose kezdek bele 2006 nyarán a játszótereken programszervezésbe; ha nem ismerkedem meg a közösségfejlesztéssel és azokkal az emberekkel, akik mellett mindezt megtehettem, sose jut eszembe, hogy egy egyszerű programon túl más célja is lehet a jelenlétnek. Ha nincs mögöttem egy civil szervezet, a Táliber Alapítvány, talán magánemberként kevésbé vesznek komolyan. Ha nem találkozom a mentálhigiénés képzésen a projektmódszerrel és azzal az elfogadó, az embert teljességében szemlélő értékrenddel, amit közvetítettek a tanáraim és a képzés, akkor nem gondolom azt, hogy népművelőként, (néha) közösségfejlesztőként (is) másként lássak, tegyek.
A játszótér program nem újdonság, sokaktól hallottam, hogy már évekkel ezelőtt (jóval a rendszerváltás előtt is) kimentek a művelődési házakból ezekre a terekre, s hogy az országban többfelé fogtak össze szülők, közösségek egy-egy játszótérért, fejlesztéséért, megtartásáért, önmagukért. Véletlenül került hozzám egy 1979-ben, a gyermekek nemzetközi éve alkalmából megjelent könyv (Pirk Ambrus: Játékról komolyan), ami szellemiségében és tartalmában a mai napig friss, sőt, ma még aktuálisabb, mint 30 éve.
A békéscsabai program újdonságát a komplexitása adhatja, szemlélete, megfogalmazott céljai és leszűrt tapasztalatai.
A 63 ezer lakosú Békéscsabán közel 50 játszótér található, ebből 2006 májusában 17 teret felújított az önkormányzat (egyenként kb. 14–16 millió Ft, összesen 284 millió Ft értékben), ahogy megfogalmazták, a város minden részében, hogy kb. 5 perc alatt mindenki elérjen egy uniós szabványú játszóteret. E fejlesztés értékelése nem fér bele ebbe az írásba, talán annyi igen, hogy tudomásunk szerint nem készült közvélemény-kutatás sem arról, hogy mely játszótereket javasolja a lakosság, sem arról, milyen játékokat szeretnének a gyerekek és a szülők, melyik játszótérnek (településrésznek) milyen sajátosságai vannak. Így fordulhatott elő a sok szempontból elhibázott és drága beruházás, amit utólag és azóta is sok kritika ér. S ekkor kezdődött egy folyamat, ami egyszer csak összeért a Táliber Alapítvány játszótér programjával, egy kidolgozott (de pályázatokon kétszer is sikertelen) közösségfejlesztői szemléletű játszótér projekttel.
A békéscsabai játszótér örökbefogadói program közvetlen előzményei tehát 2006 nyarán kezdődnek. Sorozatos rongálások fordultak elő a felújított játszótereken (sokak véleménye szerint ezek egy része nem volt szándékos, sokkal inkább a gyenge kivitelezésnek köszönhető sérülések voltak); az önkormányzat közgyűléseken foglalkozott a játszóterek ügyével; több cikk jelent meg a megyei lapban a rongálásokról, egy országos kereskedelmi csatorna is foglalkozott az üggyel (Viszik, ami mozdítható; Vandálok – Békéscsabán már minden új játszóteret megrongáltak; csak néhány a szenzáció-hajhász, túlzó címekből).
Az előzmények két szála, az ifjúsági referens tenni akarása, gondolkodása, együttműködési szándéka a helyzet kezelésére és a Táliberes projekt-ötlet eredményeként 2006 őszén meghirdetésre került az örökbefogadói program. Már a meghirdetés is óriási média visszhangot váltott ki, ami mindenkinek nagyon jó megnyilatkozási és kinyilatkoztatási lehetőséget kínált.
A projekt előkészítése 2006 novembere és 2007 februárja között zajlott. Már ekkor számos jel utalt arra, hogy a projekt pengeélen egyensúlyoz, felveti már csak az ötlet is számos ember eddigi munkájának sikertelenségét, megkérdőjelezi szakmai kompetenciáját, felveti a döntéshozók, a hivatali apparátus felelősségét.
Az együttműködő partnerek mindegyikének nagyon határozott elképzelése volt a programban való közreműködéséről, s ezt kellett mindenki számára elfogadható céllá fogalmazni. S nemcsak elfogadhatóvá tenni, hanem úgy együttműködni már a tervezés során, hogy mindenki (magánszemély és polgármesteri hivatal, ami természetesen emberekből áll) egyaránt érezze és értse, miért dolgozunk majd együtt. S mint ahogy sokszor elő is jött a hónapok során, ez a szervezetek, a magánszemélyek részéről könnyebben ment, mint a hivatali részről.
A technikai előkészítés fontos eleme volt a helyzetfelmérés: a jelentkező civil szervezetekkel, magánszemélyekkel, iskolákkal a Városüzemeltetési Osztály bejárta, felmérte az örökbe fogadni kívánt játszótér állapotát, s jegyzőkönyvet vettek fel annak állapotáról, berendezési tárgyairól. Ezzel párhuzamosan zajlott az Együttműködési megállapodás kidolgozása, melyet Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata és az örökbefogadók kötöttek meg. Jellemző a lelkesedésünkre és saját (és partnereink) erőforrásaink nem ismeretére, hogy túlzó vállalásokat fogalmaztunk meg magunk számára, s folyamatosan szűkíteni kellett ezeket a realitás irányába.
A hivatalos örökbefogadási ceremóniára 2007. február 21-én került sor a Táliber Alapítvány által örökbefogadott Szigligeti utcai játszótéren (ahol már korábban is szerveztünk programot). A sajtó jelenlétében a polgármester és az örökbefogadók aláírták az Együttműködési megállapodást. Ez a szertartás újabb sajtómegjelenést hozott, sajnos megint érzékelhető volt, hogy az ügy kevésbé fontos, az inkább sokaknak csak ürügy a médiában való szerepléshez.
Érdemes megismerkedni név szerint az örökbefogadókkal, ebből is érzékelhető, valóban széleskörű összefogás indult el ekkor Békéscsabán reményekkel, tervekkel, lelkesedéssel:
Békéscsabai Jaminai Polgárőr Egyesület (1 játszótér); Békéscsaba Diáktanya Közalapítvány (Extrém Sportpálya); Együtt Békéscsabáért Egyesület (2 játszótér); „Esély Pedagógiai Központ” Speciális Szakiskola és a Közös Pont Egyesület (1 játszótér); Kézműves Szakiskola (1 játszótér); Kinizsi 20. Kulturális Egyesület (1 játszótér); Polgármesteri Hivatal ifjúsági referense és a mindenkori diákpolgármester és alpolgármesterek (1 játszótér); Táliber Közhasznú Alapítvány és a Békéscsabai Diákönkormányzat (2 játszótér); Boldog Péter, Szegedi Balázs (1 játszótér).
Az örökbefogadók vállalták, hogy a játszótéren minden hónapban bejárást tartanak, s ha rongálást tapasztalnak, bejelentik az ifjúsági referensnek és a Városüzemeltetési Osztálynak; rendszeresen takarítják a játszóteret; programokat szerveznek; részt vesznek a havi közös tapasztalatcseréken, egyeztetéseken.
Az önkormányzat vállalta, hogy olyan információs táblát helyez el az örökbefogadott játszótéren, melyen az örökbefogadó adatai szerepelnek, emellett alkalmas a programok hirdetésére; a beadott közterület-használati kérelmek eseti elbírálásban részesülnek; a takarítási munkákhoz szemeteszsákot, gumikesztyűt, eszközt biztosít; elvégzi az örökbefogadók által kért munkálatokat.
A két partner, az örökbefogadó és az önkormányzat együttműködésére a projekt eredményeinek bemutatásakor visszatérek majd. Most inkább még a kezdeti eufórikus hangulatban nézzük meg, miről is szólt szándékaink szerint a projekt!
Az örökbefogadói program elsődleges célja mindenképpen a kiinduló helyzetre való reagálás, azaz a játszóterek állagának megóvása, a rongálások visszaszorítása, minimalizálása volt, hogy ezzel is megőrizzük, visszaszerezzük a gyermekek és szülők biztonságérzetét. A technikai jellegű célon túl azonban a legfontosabbnak az emberi értékek fejlesztését tekintettük. Hittük, hogy jelenlétünkkel, bevonódásunkkal olyasmit adhatunk, ami segíti egymás elfogadását, kialakul az egymás iránti nyitottság; a gyermekek önbizalma, önbecsülése növekszik; egy vagy több területen érzik majd magukat kompetensnek egy elfogadó, nem teljesítményelvű közegben; a játszótér-használók magatartása megváltozik: nem szemetelnek, a szülők játszanak a gyermekeikkel a játszótéren, nem dohányoznak a gyerekek között.
De megfogalmaztunk olyan másodlagos célokat is, amelyek már továbbvittek bennünket a hosszú távú gondolkodásban a közösségfejlesztés, a közösségi mentálhigiéné irányába. A játszótereket, mint fontos közösségi tereket tekintettük, s kimondtuk azt, hogy szerintünk elengedhetetlen ezek bevonása a közösségfejlesztés és a közművelődés városi szintű folyamataiba. A számos területről érkező együttműködő egyetértett abban is, hogy egyértelmű magatartási szabályok felállítása a játszótereken segítheti az egyéb közösségi tereken, közösségekben való eligazodást. Bíztunk benne, hogy a játszótér-használó informális közösségek számára lehetőséget tudunk teremteni erőforrásaik aktivizálására, s bevonva őket a programok különböző szakaszaiba, ráéreznek a szűkebb élettér iránti cselekvés ízére. S legvégül segítsük a már meglévő informális csoportok megmaradását és újak létrejöttét; atomizált társadalmunkban egyre nagyobb szerepet kapnak a megtartó közösségek, melyek nemcsak a szabadidő eltöltésének közegei, hanem egyfajta mentálhigiénés feltöltődés terepei is.
Ha hosszú távú közösségfejlesztői folyamatként és/vagy mentálhigiénés projektként értékeljük a játszótér örökbefogadó programot, a célok felsorolásánál is érezhető, túl sokat akartunk. Általánosak voltak a célok, sok célt fogalmaztunk meg, sok volt a közreműködő, ellentétes, olykor egymásnak feszülő érdekekkel, több alkalommal politikai-hatalmi síkra tolódott hangsúllyal. Nem volt egyértelmű a két projektvezető szerepe és felelőssége sem. Az ifjúsági referens inkább a technikai részéért felelt (takarítás, rongálások, javítások), a Táliber Alapítvány elnökeként én pedig a projekt szakmai, közösségfejlesztői oldaláért. A Polgármesteri Hivatalt és Önkormányzatot is képviselő ifjúsági referens nem tudott megfelelő érdekképviseletet ellátni, hiszen a kollégáival szemben kellett volna a mi (a civilek) érdekeinket képviselni. A kettős vezetés mellett sérült az együttműködő partnerekkel való kapcsolattartás, a projekt kifelé menedzselése.
A kereteket sem tudtuk megfelelően biztosítani, ez nagyrészt a Polgármesteri Hivatal nem teljesített vállalásainak volt a következménye, de mindenképpen a két projektvezető sikertelensége is. Így egy idő után nehéz volt motiválni a projekt közreműködőit, s az induláskor vázolt jövőképet egyre távolibbnak és elérhetetlenebbnek láttuk mi vezetők is, nemhogy a közreműködők.
De egy projekt eredményességét nemcsak a sikeres végkifejlet jelenti, hanem maga a folyamat is tekinthető eredménynek. Egy év távlatából pedig még inkább érezhető, milyen hatása volt a játszótér örökbefogadói programnak városunkban.

Vázlat a látványos eredményekről:
– KÖZÖD – önkéntes nap 2007. április 14. Legkreatívabb program (50 önkéntes szervező, lebonyolító, 5 helyszín, 350 gyermek és fiatal résztvevő),
– Az Ifjúsági Ház 100XSZÉP GYERMEKFESZTIVÁLJA (2007. május) és a TANÉVNYITÓ HAPPENING (2007. szeptember) programjainak helyszínei az örökbefogadott játszótereken (12 helyszínen program, közel 800 résztvevő,
423 000 Ft pályázati pénz + reklám),
– A Szigligeti utcai játszótéren közös program a kerület önkormányzati képviselőjével 2007. szeptember 23-án (együttműködés az Alapítvány, az önkormányzati képviselő, egy szakközépiskola és a lakók között),
– A projekt ideje alatt rendszeres megjelenés a helyi médiában: Csaba Tv, Békés Megyei Hírlap, Csabai Mérleg; és országos médiában: RTL Klub, Duna Tv, Zsaru Magazin,
– Összesen: 30 takarítás, 30 program a játszótereken, kb. 100 közreműködő önkéntes, 1800 résztvevő.

S hogy mit adott nekem a program?
– a gyerekemnek érdekes programot és kiváló szocializációs terepet,
– emberi kapcsolatokat, élményt, megerősítést,
– felelősségérzetet és kihívást,
– lehetőséget a fejlődésre: az ösztönös szülői szereptől (de megőrizve és tudatosítva) a tudatos szakmai gondolkodásig, a közösségi mentálhigiéné melletti elköteleződésig.
A projekt eredményessége természetesen nem csak a partnerek, hanem a közösség szempontjából is vizsgálandó. Nem készítettünk az értékeléshez kérdőíveket. Ez jelenthetné azt is, hogy szubjektívek a benyomásaink, de a különböző szakterületekről érkező közreműködők szakmai tapasztalataira is hagyatkozva elmondhatjuk, hogy ahol folyamatos volt az örökbefogadó jelenléte, ott:
– megismerték és elfogadták a külső „beavatkozást”,
– a gyerekek és a szülők is várták és igényelték a következő alkalmakat,
– személyes kötődések alakultak ki,
– megjelentek a helyi közösségi szerveződés csírái (pl. egymás motiválása a játszótér takarításra).
Ezzel szemben a rendszertelen és alkalomszerű jelenlét személytelen, nincs közösségfejlesztő hatása, bár nem hiábavaló, mert minden színvonalas és szeretetteli megjelenés ajándék minden érintettnek.
A projekt első időszakának zárására és értékelésére 2007 decemberében került sor. Megfogalmaztuk, hogy
– az örökbefogadók személyes elköteleződése nélkül nem megy a városi program,
– különböző az örökbefogadók hozzáállása, a vállalásokban való közreműködése,
– az egyes játszóterek szempontjából nem feltétlenül a sok pénz fontos, de a nagy projekt szempontjából igen,
– a hivatal az elvártnál nehezebben mozdul, a civil partner abszolút rugalmasságot és a vállalások teljesítését várja el, mert kiábrándulás követi, ha a jószerével önkéntes alapon végzett munkája, vállalása nem kap megfelelő elismerést, támogatást.
A projekt szakmai vezetőjeként egy a polgármesternek címzett levélben a partnerek elmondása alapján értékeltem a projektet. Mivel a Hivatalt is képviselő ifjúsági referens folyamatosan jelen volt a projektben, értelemszerű volt, hogy az Együttműködési megállapodást aláíró polgármesternek szánjuk összegzésünket. Leírtam, hogy az örökbefogadók egyhangúlag amellett döntöttek, hogy az „UNOKÁINK IS HASZNÁLNI FOGJÁK” Játszótér örökbefogadói programot 2007. december 31-gyel lezártnak tekintik, s nem kívánják tovább folytatni, mivel az Önkormányzat technikai jellegű vállalásai nem teljesültek. Ha az Önkormányzatnak szándékában áll a programot folytatni, a második szakaszt új feltételekkel, tanulva az első szakasz tapasztalataiból, lehet folytatni. Ha nem lesz városi szintű összefogás, természetesen nem jelenti azt, hogy teljesen kivonulunk a játszóterekről. Egyéni kezdeményezések továbbra is lesznek. A levélnek semmilyen következménye nem lett, válasz rá nem érkezett. Hónapokkal később egy újságcikkben megjelent, hogy miért hagytuk abba a programot, ez kissé kellemetlen volt egy-két köztisztviselő számára, de hamar elhalt ez az ügy is, hiszen olyan jelentéktelen a nagy társadalmi-politikai palettán az a néhány játszótér. S ki fog emlékezni ezekre a dolgokra pár év után?
S még néhány személyes megjegyzés, ami nem csak az én tapasztalatom és tanulásom lehet, de mások is megélhetnek hasonló helyzeteket. A csapdákról van szó, melyek nehezítik a személyes részvételt, a szakmai és emberi hitelesség megélését.
Folyamatosan keveredtek a szerepeim: mint népművelő, egy önkormányzati fenntartású művelődési házban dolgozom; mint egy civil szervezet vezetője, számtalan szálon kötődöm a Polgármesteri Hivatal munkatársaihoz, önkormányzati támogatást is igénybe veszünk programjaink megvalósításához; az örökbefogadó projekt szakmai vezetőjeként pedig konfrontálódnom kellett egyik szerepemben a másik szerepben lévő önmagammal. Egy székben ültem több szerepben. Összemosódtak a határok, s nehéz volt eldöntenem, éppen kit és mit képviselek. A már említett függőségi kapcsolatok is gondot okoztak. Egyik nap népművelőként kellett egy intézményi program kapcsán egyeztetnem a Városüzemeltetési Osztály munkatársával, másnap pedig civil kezdeményezés képviselőjeként nyilatkoztam ugyanennek az osztálynak a nem megfelelő munkájáról, hozzáállásáról.
A politika közeli állapot sem vált előnyére a programnak és benne az én közreműködésemnek. Éppen egy önkormányzati választás, váltás után, a teljes struktúra átrendeződése közepette nagyon nehéz elkerülni a bevonódást, odaállást, megőrizni a függetlenséget, pártatlanságot.
Az érzelmi bevonódás jelentette a legnagyobb megterhelést számomra, azon való tépelődés, hogy miért nem halad előre a projekt, mit csinálunk rosszul, s mások miért nem látják, hogy miért olyan jó a játszótér program.
A projektnek vége. Játszóterek vannak, maradtak, egyre rosszabb állapotban. A kerítéseknek már mindenütt csak a nyoma látszik, a gumitéglák alap nélkül összetöredeznek, kijönnek a helyükről, a játékok elromlanak, az ivókutak nem üzemelnek… De gyerekek még vannak, a szülők még lejárnak velük a játszóterekre, s néha még mi is kimegyünk. Néha még pályázunk, ha beilleszthető egy-egy kiírásba a játszótér projekt bármely eleme. Néha még elmélázunk a régi szép időkről, amikor még azért összefogtunk, s megmutattuk. Én büszke vagyok magunkra, a kezdeményezésre, az eredményeinkre, s arra, hogy sosem adjuk fel, mert most is egy több milliós pályázati projekt eredményét várjuk.

Parola archívum