Cím:	Közösségfejlesztés
Szerző:	Kunt Balázs
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2006
Szám:	5
Oldalszám:	20
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Amikor álláskereséshez kezdett Balázs, megkeresett, és segítséget kért. Én csupán a Dialóg Egyesület kereteit, valamint a tanulást tudtam felajánlani neki, amelynek ő nagyon örült és nagy hévvel belevágott. Elment közösségfejlesztést tanulni Kunbábonyba, valamint folyamatosan jött velem terepre. Minden lehetőséget megragadott arra, hogy tanuljon és tapasztaljon.

Alázattal, odafigyeléssel dolgozik a településeken az emberekkel, látszik rajta, hogy szereti és élvezi ezt a munkát.

A jövő héten elkezdi önálló útját, az első településfeltárást, amelyet már ő vezet, és ahol én csupán lélekben leszek vele. Nagyon szorítok neki, hogy sikerélménye legyen, és tovább folytassa ezt az utat.

A lényeget kezdőbetűkbe préseltem, hiszen ezek a tulajdonságok fontosak lehetnek egy közösségfejlesztő számára. Úgy gondolom, hogy a közösségfejlesztés mindig önfejlesztés is.

Számomra a közösségfejlesztés egy évvel ezelőtt még nem létezett. Egyszerűen: soha nem hallottam róla korábban, nem tudtam, mi a célkitűzése, módszertana, kikkel foglalkozik stb.

A találkozás teljességgel véletlenszerű volt: az egyetem utolsó évében jelentkeztem egy terepmunkára. Kérdőívezni, interjúzni kellett négy kistérségben. Kedvesem és én az Ózd – Putnok mikrorégiót választottuk. Azt hittem, hogy az antropológia számomra bevált módszertani apparátusával fogunk dolgozni, s meglepetésként ért, mikor a projekt vezetője, Molnár Aranka (közösségfejlesztő, a B.-A.-Z.-megyei Közösségi kezdeményezéseket támogató szakmai műhely vezetője, a szerk.) egy sajátos technikát javasolt. Ezt a módszert a közösségfejlesztés fejlesztette ki. Diktafon vagy jegyzetelés nélkül, de strukturáltan beszélgetünk az emberekkel, majd miután elmentünk tőlük, írjuk le a megszerzett információkat.

Rendkívül mozgalmas és izgalmas hét volt, hiszen itt tudtam meg, hogy egyáltalán létezik közösségfejlesztés, sőt, most nyílik ki, s ha szeretnék bekapcsolódni, talán virágkorában is megismerhetem. Ennek azért örültem roppant módon, mert végzős egyetemistaként, antropológusként nem láttam az utat, amerre elindulhatnék. Nem volt egyetlen, az elődeink által kitaposott ösvény sem, amelyre biztonsággal léphettünk volna. Ott áll kb. 60 végzett – legyünk reálisak, ebből 20–30 jól felkészült – antropológus és nem tud a végzettségének megfelelően elhelyezkedni, kamatoztatni azt a tudást, melyet egyetemi évei alatt megszerzett. Én a közösségfejlesztésben megláttam ezt az ösvényt, ezért határoztam úgy, hogy elindulok rajta, hogy nem lehet kimeríteni az együttműködést egy terepmunka erejéig.

Azt láttam, hogy komoly kapcsolódási pontok vannak a két paradigma között. Az antropológiai tapasztalatok, mint a terepmunkákon való rendszeres részvétel, az interjús helyzetek magabiztos kezelése, a hatékony emberi kommunikáció, a kézhez kapott anyag szakszerű feldolgozása mankói lehetnek az embernek a közösségfejlesztői munkafolyamat során. Tapasztalataim azt igazolták, hogy az alkalmazott antropológiának igenis van létjogosultsága az országban, kiváltképpen, ha társul egy hozzá oly közel eső és egymást könnyen megértő szakmával. Az antropológia és a közösségfejlesztés mint fogaskerekek töltik ki az egymás által hagyott űrt, hajtva egymást előre.

Kezdetben persze még közel sem volt annyira letisztult a kép, mint most, a képzés elvégzése után. Egyik, a fenti elképzelésemet megerősítő élményem a semjéni háromnapos terepmunka volt.

A felmérést a BOKARTISZ (Bodrogközi Környezetgazdálkodási és Tájrehabilitációs Kht., a szerk.) felkérésére végezte a Dialóg Egyesület (B. A. Z. – megyei közösségfejlesztő egyesület, a szerk.). A cél az volt, hogy minél több, a faluban húzóerőt képviselő embert meg tudjunk szólaltatni. A már a putnoki és ózdi kistérségekből megismert módszert alkalmazva, a megkérdezettektől választ vártunk a faluban rejlő pozitívumok, problémák és a kettőből adódó lehetőségek mibenlétére.

Számomra nagyszerű élmény volt, hogy a fenti két szervezettől új szakembereket ismerhettem meg, akikkel együtt is dolgoztunk. Bár mi voltunk a legfiatalabbak, annyi előnyünk volt, hogy nem egyszer végeztünk már különböző falvakban hasonló felméréseket, így nem jelentett különösebb problémát az, hogy idegen emberekhez kell bekopogni, beszélgetni velük, legyőzni az interjú-szituáció által generált stressz-helyzetet – magunkban és bennük is.

Minden reggel összeült a haditanács és kitervelte az aznapi beosztást: melyik páros pontosan kihez fog menni a faluban. Az első napot mindenki sikerélményként könyvelhette el, jó ütemben haladtak a párosok és sikerült túlteljesíteni a napi tervet. Az emberek örömmel fogadtak minket – vagy legalábbis nem visszautasítóan. Úgy látszott, szívesen beszélnek más emberekkel, de egymás közt, a falun belül viszont igen hiányosnak tűnt az információáramlás. Egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy a közösségfejlesztőnek, csak úgy, mint az antropológusnak, egyfajta tolmács-szerepet kell betöltenie. Az antropológiában ezt arra értették, hogy a kutató elmegy egy idegen kultúrába, megismeri azt és hazatérve a sajátjába, a saját kultúra nyelvére lefordítva ismerteti a megtapasztaltakat. A közösségfejlesztő ehhez hasonlóan és ezzel szemben egy településen belül egy-egy háztartáshoz megy el és közvetít emberek és emberek, családok és családok között, rávezetve az embereket arra, hogy ismerjék fel a településen belül meghúzódó mentális hálón azokat a közös, strukturális csomópontokat, melyek mentén elindulhat az együttes gondolkodás, megfogalmazódhat egy közös cél, kialakulhat az összefogás.

Kérdéseink röviden arra irányultak, hogy szeret-e élni településén, s ha igen, miért, s ha nem, miért nem – persze nem ennyire direkten feltéve. Kíváncsiak voltunk, melyek azok az értékek, amelyeket megfogalmaznak a megkérdezettek, illetve milyen nehézségekkel, problémákkal találják szemben magukat, melyek gátolják őket az esetleges előrehaladásban. Ezen kívül fontos volt számunkra, hogy megtudjuk: látnak-e kiutat ezekből a problémákból, illetve tudnak-e mit kezdeni értékeikkel – azaz milyen lehetőségeket tudnak felmutatni, mint kiutat, saját helyzetükből? Számomra külön érdekesség volt megfigyelni azt, hogy adatközlőm a saját individuumában gondolkozik-e, vagy közösségében, településében? Saját problémáit – értékeit sorolja-e fel, vagy a településben rejlőket? Azt gondolom, ideális az, amikor mindkettő felszínen van, mert akkor a településen feszülő problémák oldásához saját, egyéni értékeivel hozzá tud járulni. Rendkívül fontos, hogy valaki felismerje az értékeit. Az nem elég önmagában, ha én látom valakiben a benne rejlő lehetőségeket, neki is tudatában kell lenni azokkal, sőt, ki is kell használnia, tudatosan hasznosítania kell azt.

A második és harmadik nap már nem volt olyan sikeres, vagy mi nem voltunk olyan lelkesek, mint az elején. Bár jó előre be volt minden postaládába dobva, hogy várható egy közösségi felmérés ekkor és ekkor – mégis, pár helyen visszautasítóak voltak, vagy éppen nem voltak otthon. (Az utóbbi persze érthető, nyilván jóval fontosabb dolog is van a világon, mint közösségfejlesztőkkel beszélgetni. ) Ijesztő volt, hogy a beszélgetések végén szinte mindenki azt mondta, hogy különböző személyes okokból kifolyólag nem tud részt venni a helyi kultúrházba szervezett közösségi beszélgetésen. Így félő volt, hogy nem gyűlik össze annyi ember, akikkel hatékonyan el lehetne indítani a közösségi „moccantást”.

A kvázi gyakorlottságom ellenére sem mondhatom, hogy nem izgultam a közösségi beszélgetés végett. Ilyet azelőtt még sohasem csináltam, sohasem láttam. Csak negatív sejtéseim voltak. Milyen hangulatú lehet majd ez az összejövetel, mikor a faluban élők javarésze nem kommunikál egymással és a problémák okozójának az önkormányzatot, a polgármestert nevezi ki és tőle vár minden megoldást?! A beszélgetésekből kiderült, hogy az emberek belefáradtak az életbe, úgy jó, ahogy van, s ha kéne tenni egy kicsit azért, hogy más legyen, azt már inkább nem vállalják fel. Legyünk őszinték, ezzel az állítással nem fedhető le az egész település. A lakosság csekély százaléka szeretne tenni lakóhelyéért, csak nem tudja, hogy milyen eszközöket használjon. A közösségfejlesztők pedig – s ezt látnom és csodálnom kellett! – vannak annyira optimisták, hogy őszintén hiszik: ezzel a pár emberrel már tenni lehet a településért, az nem egy elveszett falu!

A közösségi beszélgetés napján korán értünk a helyi kultúrházba és nagy tacepaokra felírtuk a település lakosai által felsorolt értékeket, csoportosítva természeti, emberi és egyéb értékek szerint; problémákat és lehetőségeket, melyet szintén csoportosítottunk az előző hármas felosztás szerint. Egyértelműen kitűnt, hogy probléma-listánk lesz a leghosszabb. Ezt finom, árnyalt fogalmazásmóddal, az értékek és lehetőségek erősebb kihangsúlyozásával és a problémák tompításával próbáltuk kompenzálni. Mindezt azért, hogy a településen élők ne rettenjenek vissza saját szavaiktól. Mert ez nyilvánvalóan egyfajta szembesítés, és amikor valakit olyan dolgokkal szembesítenek, melyek, ha körül is veszik őt, s tud is róluk, csak nem akar odafigyelni rájuk, az erősen blokkoló hatású is lehet.

A papírlapokkal körberagasztottuk a kultúrház falát, körbe lehetet járni, meg lehetett nézni őket. Lassacskán, bátortalanul szivárogtak az emberek, végül kb. 25–30 fő össze is gyűlt, a polgármesterrel együtt. Mint említettem, sokan a polgármesterre mutogattak a településen felmerülő problémák miatt, így előre látszott, hogy nem egy nyugodt, együtt gondolkozó és egy irányba haladó csoporttal dolgozunk.

Egy nagy körben rendeztük el a székeket, az volt a cél, hogy mindenki lásson mindenkit. Mi is közöttük helyezkedtünk el, random – sorrendben, azért, hogy ne együtt tízen, tizenketten álljunk szemben velük, hanem jelezzük, mi is közöttük érezzük magunkat jól, egyek vagyunk.

Egy-egy ember röviden, szóban összefoglalta a kifüggesztett három lényeges irányvonalat, mely mentén vizsgálódtunk ( érték, probléma, lehetőség), s innentől kezdve hagytuk az embereket a hallottak által generálva megnyilatkozni.

Gyorsan elszabadultak az indulatok, az embereknek minden bizonnyal furcsa és nehezen kezelhető volt ez a face to face szituáció. De ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy igenis próbáljanak meg közös nevezőre jutni – ennek pedig ára van, amit meg kell fizetni. Szerencsére Molnár Aranka kordában tudta tartani a beszélgetést, az nem szabadult el, nem vált parttalanná – mindig visszaterelte a medrébe. Ez azért lényeges mozzanat, mert könnyen értelmetlenné vált volna az egész beszélgetés a túlzott személyeskedések miatt. Egyfolytában hangsúlyozni kellett, hogy ez most nem egy falugyűlés, ahol a polgármesterhez intézünk kérdéseket, ő pedig mentegetőzik. Erősíteni kellett bennük, hogy ez róluk, emberekről, a faluról – településről szól, arról, hogy önerőből, alulról építkezve sikerül-e elérniük saját maguk elé kitűzött, előbb apró, majd egyre komolyabb célokat.

Mivel igen nehezen, vagy szinte nem is próbáltak ebbe az irányba elmozdulni, saját szavaik tükrébe kellett állítani őket: nézzék meg, mint lehetőséget említették, hogy ha virágosabb lenne a falu, mennyivel szebb volna! Vagy: hiányos a szabad információáramlás a faluban. Miért ne lehetne szerveződni és közösen elindulni, megoldásokat keresni?

Vagy két–három órát elbeszélgettünk és a vége felé sikerült némi rávezetéssel megállapodni abban, hogy a fent említett két lehetőséget fogjuk kidolgozni két hét múlva, amikor legközelebb találkozunk.

A gyűlés végén kifelé menet is láttuk, hogy még páran ott állnak és nem éppen visszafogott hangnemben kommunikálnak egymással. Ezt fel lehet fogni negatívan is, valójában azonban az én meglátásom szerint ez is eredményt. A negatív irányú mozgás is mozgás, és ezeknek az embereknek, azt hiszem, fontos volt az, hogy kizökkenjenek betokosodott életükből és merjenek véleményt nyilvánítani mindenki előtt.

Ez a munka véget ért és sokat tanultam belőle, lehet, hogy többet, mint Kunbábonyban, mert részt vettem a gyakorlatban. Az antropológiával, néprajzzal és valószínűleg minden ennyire gyakorlati, alkalmazott tudományággal hasonló lehet a helyzet. Elméletben nyilván fontos kiegészítés volt a Kunbábonyban eltöltött két hét, én főképzésnek mégis ezt a három napot, a kvázi mélyvízbe való ereszkedést tekintem.

Azt látom, hogy a közösségfejlesztés valójában nem más, mint visszaadni az embereknek, illetve ráébreszteni az embereket egy, már nem funkcionáló, ezért lassacskán kikopó képességére: a cselekedni tudás, a közös cselekvés, a „merni cselekedni” képességre. Úgy, mint aki sokáig nem járt és újra kell tanulni járnia, az embereknek újra meg kell mutatni, hogy bennük rejlik az az erő, amivel előre tudnak haladni. És ez az erő olyan, mint a hangyáké: egyedül nem sokat ér, de ha sokan adják össze, összefogva egy közös cél érdekében, képesek lesznek olyan problémákat megoldani, melyek korábban, egyszál magukban hatalmasnak, megoldhatatlannak tűntek.

Parola archívum