Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Individualitás és közösségiség – tanulás és történelem
Szerző:	Varsányi Erika
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2007
Szám:	5
Oldalszám:	24
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	individualitás, közösségiség, individualizmus, baloldaliság
Megjegyzés:
Annotáció:

Köszönettel tartozom Heindl Péter barátomnak, állandó vitapartneremnek, akivel számos kérdésben nem értünk ugyan egyet, de ő azon kevesek egyike, aki megmaradt igazi liberálisnak, s ezért számomra véleménye fontos morális iránytűt jelent. Ezt az írásomat is kommentárokkal látta el, némelyeket közülük elfogadtam és beépítettem, másokban változatlanul eltér a véleményünk. Heindl Péter a cigány fiatalok számára létrehozott mánfai Tehetséggondozó Kollégium egyik alapítója és első igazgatója volt, jelenleg jogsegélyt nyújt ormánsági településeken.

A cím értelmezése: tanulunk-e a történelemből? Felismerjük-e, hogy valamely politikai eszme akkor is hatással van az életünkre, ha látszólag nem mi vagyunk közvetlen érintettjei? Szembe merünk-e menni a szellemi fősodorral? S megtanultuk-e, hogy mikor milyen helyzetben tulajdonítunk elsődleges értéket az individuumnak, s képesek vagyunk-e a közösség helyét és jelentőségét ebből az értékből megtalálni? A dolgozat műfaja: pamflet (vitairat), nem elemzés, hanem aktuális dilemmák felvillantása, a hozzájuk kapcsolódó élményekkel illusztrálva azokat.
A politikai eszmék az állami hatalomgyakorlás során jogokban és társadalompolitikai programokban öltenek formát. Kiindulásom az a kérdés volt, hogy az egyes politikai eszmék talaján milyen értéket tulajdonítunk az individualizmusnak és ez mennyire befolyásolja a mindennapi gyakorlatot. Az a benyomásom, hogy a köznapi gondolkodás az individualizmust az önzés szinonimájaként használja, az individualizmussal szemben határozzuk meg a kívánatosnak és elérendőnek tartott közösséget is.
„Annak az individualizmusnak pedig, amely a kereszténység és a klasszikus ókori filozófia elemeiből építkezve a reneszánsz idején jutott el teljes kifejlődéséhez, és azóta továbbfejlődött és -terjedt a nyugat-európai civilizációban, leglényegesebb vonásai az individuális ember mint ember iránti tisztelet, vagyis az, hogy saját világában – legyen az bármilyen szűkre szabott is – legfőbb tényezőként ismerjük el saját nézeteit és hajlamait, valamint az a meggyőződés, hogy az emberek saját egyéni adottságainak és hajlamainak a kifejlesztése kívánatos dolog.” (Hayek 1991)
Miközben a magyar közélet a médiagyakorlattal megtámogatva egyre jobban beszűkül, s legfeljebb csak a hagyományos magyar sérelmek mentén néz a határon kívül történő folyamatokra (Trianon), Európa a pályázati források tekintetében kerül szóba vagy valamelyik politikai oldal hivatkozott igazolásaként. Ez a térbeli korlátozottság – mondjuk: provincializmus – időbeli-történelmi korlátoltsághoz vezet: a nemzeti kérdések mellett a globális válságok, aktuális nemzetközi feszültségek vagy akár a kelet-közép-európai régió mindennapi életének kérdései legfeljebb harmadrendű híranyagokként, legtöbbször mint katasztrófák érnek el hozzánk, s alig hatják át a jelenünkről és főképp a jövőről folytatandó eszmecseréket. A civil társadalom jelszava ott lebeg a szakma előtt: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!”
A lokális cselekvések és szakmai beavatkozások leválaszthatók-e azokról az ideológiai és politikai vonulatokról, amelyek a nemzethatárokon kívül egyetemes tendenciákat határoznak meg?

Mi az individualizmus?
Pierre Manent a feudális-arisztokratikus (rendi) és a demokratikus-polgári társadalom összehasonlításából vezeti le az individualizmus jelenségét. A felvilágosodással kezdődő modernitásban vált értékké az individualitás, ami nem más, mint az egyéni választás szabadsága, s az ezzel együtt járó egyéni felelősség és kötelezettség is. A demokrácia oly módon oldhatja fel az önmagukat elsődlegessé emelő individuumok közötti elszigeteltséget, hogy kikényszeríti – ma már nem csak jogilag, hanem technikailag is – a kommunikációt.
„Az arisztokratikus társadalmak tagjai »gyakran hajlamosak megfeledkezni saját magukról« (Tocqueville) nem azért, mintha nálunk kevésbé volnának egoisták, hanem mert amit elsőnek észlelnek, az a rajtuk kívül álló társadalmi kötelék, a demokratikus társadalom emberei ezzel szemben ritkán rendelik alá magukat, de nem azért, mert különlegesen egoisták volnának, hanem mert amit elsőnek észlelnek és éreznek, az az ő saját személyük és individualitásuk.” (Manent 2003)
Majd további összehasonlítás részeként a demokrácia kettős mozgásáról beszél, „amely abból áll, hogy lebontja a megörökölt – egyenlőtlen és eltűrt – társadalmi köteléket, hogy helyette új kötést, egyenlőségen és szabad akaraton alapuló kötést teremtsen. E két mozgás egyugyanazon elvnek engedelmeskedik, a beleegyezés elvének, amely így fogalmazható: nincsen semmilyen más legitim kötelességem, mint az, amelyhez előzőleg hozzájárulásomat adtam, nincsen más legitim kötelékem, mint az, amelyet szabadon kötöttem. A demokrácia ezt az elvet viszi át az életbe. […] A demokrácia nem egyéb, mint minden viszonylat és minden kötelék önkéntessé tétele.” (Manent 2003)
Innen jutottam el két további problémáig: miképp függenek össze az emberjogi-állampolgári jogi megközelítések és a szociálpolitikai programok a baloldali ideológiában, s miként kapcsolódnak ezek egymáshoz a nyugat-európai, amerikai és a magyar baloldal gyakorlatában?
Valamely politikai eszmerendszerhez kötődés, annak képviselete morális megerősítést nyújt. Az elvekre, abszolút érvényűként felfogott értékekre hivatkozás felment az egyéni-kritikai viszonyulás nyomása alól, hiszen kevéssé szükséges érveléssel alátámasztani az elnyomottak, a lázadók, a szegények és kirekesztettek mellé állást. A e pozícióból folytatott érvelés morális megsemmisítéssel fenyegeti a más nézetet képviselőt, akire záporoznak a fölényes minősítések: „nem szolidáris, megbélyegez, az érdemességet veti fel”, kulturálatlan vita esetén ennél nyersebb leértékeléssel stb. (Ajánlott olvasmány: Ph. Roth: A szégyenfolt)
Közvetlen és kollégáktól szerzett tapasztalat, hogy a szociális szakmában miként osztogatják egymásra a stigmákat, jelzőket: rasszista, homofób, pszichiátriai diagnózisok vagy alkalmatlan… A szakmai közélet, a normatív, tekintélyelvű magatartás kimondhatatlanná tesz élményeket, s így ahelyett, hogy megvitathatóvá válnának dilemmák, elfojtódnak, annak minden személyes és szakmai következményével.
Ahogy a 60-as években a nyugatiaktól élesen különböző feltételek között az akkori eszmeáramlatok behatoltak kelet-európai világunkba, úgy tűnik, a jelenlegi magyar viszonyok között hasonlóan abszurd helyzetet produkál a politikai korrektséggel, mint az emberi jogok mindennapi érvényesítésével történő kritikátlan azonosulás.
A politikai korrektség jóvátételi elv és szabály azokkal szemben, akik valamely politikai hatalom által támogatott társadalmi gyakorlat szenvedő alanyai voltak a történelem során. A közösségi munka irodalmából J. Rothman (1995) a beavatkozás típusai között az akció alanyaiként az „áldozatokat” említi, s más kategóriába sorolja az „állampolgárokat”. Ez a kategorizáció egy olyan társadalomképet foglal magába, amelyben az egyenlőség radikális követelése mellett végső soron megkülönböztet. Az áldozatok is állampolgároknak tekintendők ugyanis, ezért a különböző állampolgári akciók szervezőit nem áldozatoknak, hanem egy adott döntés, helyzet érintettjeinek nevezném. Környezetvédelmi akciók, petíciók megalkotása áldozatként történik-e, s nem éppen az állampolgári öntudat, a döntésekhez való beleegyezés követelése ezek valódi alapja?
Az individualizmus legszélsőségesebb helyeként jellemzett USA a politikai korrektség (PC) jegyében társadalmi csoportok tagjainak, mint sérelmet szenvedetteknek nyújt kárpótlást, miközben ugyanazon személyek állampolgárokként nem feltétlenül részesülhetnek a szociális jogokban. A jogi normává emelt politikai korrektség morális jóvátétel a történelmi bűnökért, ahelyett, hogy állampolgárokként gyakorolhatnák jogaikat.
„A kisebbségek és hátrányos helyzetű csoportok ma az USA-ban az elszenvedett kár alapján követelnek közsegélyt, nem pedig a közös nemzeti torta egy részére formált valamiféle joguk alapján. A hagyományos társadalmon belül az újraelosztásért folytatott küzdelmek e folyamat során átadják a helyet egy, a jogi kategóriák értelmezésén alapuló újfajta konfliktuskezelésnek. […] Mindig van lehetőség arra, hogy a sorsot szociológiailag elemezzék. Ha a gondoskodó állam pótszerét teljes mértékben az áldozat alakjára akarják alapozni, szükséges, hogy mindig le tudják leplezni a bűnöst. Nem szabad hagyni, hogy felmerülhessen a balszerencse esete, minden körülmények között rá kell mutatni a történelmi vagy szociológiai determináltságra. A kárpótlás liberális felfogása így végül, paradox módon, a gazdaság és társadalom marxi elemzésének végtelen kiterjesztésén alapul. Így ez a fajta gondoskodó állam, amelyet a radikális individualizmus és az áldozat figurája alakít, egyre inkább eltávolodik attól, amit a gondoskodó állam új politikai modelljének nevezhetnénk.” (Rosanvallon 2007)
A felvilágosodás az emberi jogokat egyetemesként tételezte, s a polgári demokráciák lényegi eleme e jogok intézményeinek és eljárásainak a biztosítása. Mi a különbség az áldozatként és az állampolgárként követelt jog között? Az állampolgári lét az egyéni szabadságra épül, arra a politikai jogra, amely minden egyes individuumot megillet. E jogok gyakorlása magába foglalja a társulás, mondjuk így: közösséggé alakulás szabadságát is, minden egyes ember egyéni döntése alapján. Ez egyfelől jog, másfelől kötelezettség is, feltételezi annak a társadalmi-politikai berendezkedésnek az elfogadását, amelyen belül jogok követelhetők. Az áldozattá minősítés olyan követelési joggal ruházza fel az érintettet, amellyel szemben nem állít azonos súlyú cselekvő felelősséget. Az állampolgári jog ily módon aszimmetrikus viszonnyá torzul, s ezzel a társadalmi integráció helyett annak lazításához járul hozzá.

Baloldaliság Nyugat-Európában
A szociális és közösségi munka alapeszméi a hagyományos baloldali értékeken nyugszanak. A társadalmi igazságosság, a szolidaritás, az állampolgári egyenlőség – bár folyamatosan át- és újraértelmezendő fogalmakként – kijelölték a politikai mozgalmak irányát, s ezek a törekvések töltötték fel a szociális és közösségfejlesztő szakmákat is.
Európa részévé válva, sem a szakmát, sem a politikai ideológiát nem választhatjuk le a nemzetközi kontextusról. Ezért csak vázlatosan: mit jelent ma Nyugat-Európában baloldalinak lenni, s mi köti össze a magyar és nyugat-európai eltérő ideológiai mezőket?
A nyugati baloldali értelmiség, különösen azok, akiknek a szakmája a hagyományos baloldali értékeken nyugszik, azaz a szakmabeliek és politikai aktivisták, a szolidaritás értékét elsősorban saját országukon kívüli nemzetek irányába gyakorolják. Az egyes államokon belüli multikulturalitás ma már realitás, s kevésbé lelkesítő eszme, mint inkább az adott kormányok politikai gyakorlatának és a mindennapi életnek része – karikatúrákkal, európai városokban épülő mecsetekkel, az egyetemeken tanuló és oktató muszlim hívőkkel, állami integrációs programokkal és ezekkel szembeni fenyegető, agresszív kívülállással. A 60-as évek társadalmi mozgalmai megrendítették az állami intézmények stabilitását és a kritikus értelmiség Nyugat-Európában a baloldali eszmék nevében nézett szembe a történelemmel. A kollektív tanulás jegyében vetette fel az egyéni és kollektív felelősséget, ami leghatározottabban a német társadalomban indított el radikális folyamatokat (diáklázadás, gazdagodás és nemzeti öntudat, társadalmi határok lebontása, majd a baloldali radikalizálódás, RAF és az ún. történészvita a nácizmusról, aminek mind a mai napig nincs vége). A nemzetközi szolidaritássá kiterjesztett baloldaliság jegyében találkozott már a ’70-es években a palesztin terrorizmus a német baloldali radikalizmussal, a kegyetlenség közösségében összeforrva.
Az amerikai és nyugat-európai értelmiség fokozatosan levált a hagyományos baloldali ideológiáról, s ennek helyébe az elmúlt évtizedekben az emberi jogok mint kollektív jog vált követendő eszmévé. Ebből az indíttatásból találkozott már a ’70-es években pl. a palesztin terrorizmus a német baloldali radikalizmussal.
Úgy vélem, hogy ekkortól erősödött fel az a folyamat, amelyben az emberi jogok a saját lényegükkel ellentétes jelentéssel és jelentőséggel terhelődtek meg. (Heindl Péter megjegyzése: a marxizmus szocialista gyakorlatában értékelődött le az individualitás, meghatározásából következően logikus módon. A vele szembeállított közösségi eszme az államilag irányítható és ellenőrizhető tömeglét. A marxizmusnak és annak nyomán a létező szocializmus gyakorlatának a hatását az individualizmusra a baloldal mind a napig nem dolgozta fel.)
A magát baloldalinak valló nyugati értelmiség szűknek érzi saját szakmai feladatát, s az ehhez társuló társadalmi státuszát: felelősnek érzi magát a világban történtekért, s e morális alapállás számos, jelentős beavatkozásra ösztönzi. Miközben kritikus fellépései olyan folyamatokat állíthatnak meg vagy adhatnak másoknak támogatást, amelyekre sem a gazdaság globális terjeszkedése, sem a saját mindennapi életébe bezáruló polgári világ nincs tekintettel, másik oldalról e felelős értelmiség állásfoglalásai és beavatkozásai újabb, s talán még veszélyesebb ellentéteket, feszültségeket gerjesztenek és éleznek ki. Ekkor merül fel, hogy kevésbé felelősségről, mint inkább egy státuszhoz kapcsolt szerepről, számos esetben üres pózról van szó. (Például: az Izraelben megjelenő amerikai és nyugat-európai békeharcosok védték a terrorizmust gerjesztő Arafatot! Kivel szemben? A polgárait védő Izraellel szemben! Nem mellékesen: ezt hívjuk új-antiszemitizmusnak, amely egyre nagyobb tért hódít az Európai Unióban és az ENSZ-ben!)
Személyes élmény: osztrák egyetemi oktató barátaim a 80-as években családostul rendkívüli hitbuzgalommal támogatták a nicaraguai gerillák „hősies” harcát. Akkor sem értettem, mi szolidaritásuk valódi indítéka, mit tudnak egyáltalán az ottani helyzetről. Azóta tudható: az ún. felszabadítók falvakat irtottak, s a drogkereskedelem volt az igazi forradalmi profiljuk.
Jelen voltam olyan nemzetközi szakmai fórumon, amelyen közös politikai álláspontként fogalmazódott meg a francia kormány elítélése azért, mert törvényben tiltja meg állami iskolákban a különböző vallási szimbólumok használatát. A közös kiállással, egymásra licitáló felháborodással szemben kritikai véleményként fogalmaztam meg, hogy a francia forradalom nagy vívmánya a szekularizáció, valamint utaltam arra, hogy ez a döntés nem mozgalmi, hanem pragmatikus kérdés, amely az adott állam szuverenitásába tartozik. Írásos reflexióm nem kapott nyilvánosságot. Egyébként pedig a szervezeti demokráciára nagyon érzékenyen vigyáztak.
Jelenleg angliai egyetemek oktatói a palesztinokkal való szolidaritás jegyében bojkottálják az együttműködést az izraeli egyetemekkel. Hasonló akciók zajlottak amerikai egyetemeken is 2001. szept. 11. után, de ott az akció sikertelen maradt.
A baloldali politikai korrektség (PC) e témában egy olyan közösséget tekint áldozatnak, amely tagadja az individualizmust, hiszen az iszlám fundamentalizmus – mint minden diktatúra ideológiája – nem engedi az egyéni választást és tagadja a demokráciát, kommunikáció helyett az erőszakot tartja az egyedül célravezető útnak. A média számára rendezett palesztin akciók mindig tömegjelenetek, amelyeknek semmi közük az egyéni választással és beleegyezéssel megteremtendő közösséghez.

Baloldaliság Magyarországon
Már politikai közhely, hogy a jobb- és baloldal mint ideológia és mint politikai arculat összemosódott: akik jobboldaliként definiálják önmagukat, pártként az állam gazdaságirányító szerepét hangsúlyozó újraelosztó programokat hirdetnek, míg az önmagát szociáldemokrataként meghatározó oldal liberális, az állami beavatkozást és jelenlétet korlátozó, s az egyéni felelősséget erősítő politikát képvisel.
Szemelvények a szociális kérdések baloldali gyakorlatából
Magyarország teljes gazdasági-politikai rendszerének átalakítási folyamatában, a 90-es évek első felében, a politikai intézmények kiépülését követően és a gazdasági összeomlás előtti utolsó pillanatban vetette fel Bokros azokat a szerkezetátalakítási javaslatait, amelyek a verseny- és a társadalmi integráció összehangolására irányultak. A szociális szféra részéről történt heves tiltakozás következményeként a differenciált támogatásra vonatkozó számos javaslat nem valósult meg. A tiltakozás hivatkozási alapja az állami kötelezettségvállalás, a szolidaritás és a megszerzett jogok sérthetetlensége volt.
Az ezt követő jobboldali kormány vezette be a gyermektámogatás kontrollált folyósítását (a gyermektámogatást iskolalátogatáshoz kötötte) – értelmezésemben az egyetlen pozitív változást – az akkori szociális intézkedések között, miközben persze állami adományokkal (privatizációkkal, pályázati forrásokkal, átminősítésekkel stb.) megerősítette a klientúrájának remélt középosztályt.
Két évvel ezelőtt Bokros Lajos ismét átfogó koncepciót tett közzé Verseny és Szolidaritás címmel, amelyre mind a politika, mind a szociális szféra részéről teljes csend volt a válasz.
A második baloldali kormány a szolidaritás nevében az ún. jóléti rendszerváltás során ismét alanyi joggá tette a differenciálatlan családtámogatást.
A jelenlegi kormány az állami adakozás kudarcát némileg belátva a szociális és a foglalkoztatási ügyek miniszteriális szintű összevonása mellett döntött, amelyet a szociális szféra változatlanul kritikusan, a szociális ügy lefokozásaként értelmez. A már több mint egy évtizede (vagy több?) hirdetett aktív szociálpolitikát pedig lehet-e másképp megvalósítani, mint a leszakadással szembeni foglalkoztatási programok elsődlegességével?
Assar Lindbeck közgazdász, aki a magyar szociálpolitika számára mintának tekintett svéd jóléti rendszer, az ún. harmadik utat megalkotó szocdem párt tanácsadója volt, egy interjúban – többek között – így látja ennek következményeit:
A jóléti állam sok kérdést megoldott, s valódi válaszokat adott az emberek igényére, a jövedelmi biztonságot, szociális ellátást vagy az oktatást illetően. Ez vitathatatlan tény. De a változó világgazdaság és az emberek megváltozott magatartása a korábbi rendezőelveket egyszerűen felülírja. Számos országban szociális normává vált a jóléti rendszerek megcsapolása, a szolgáltatások és juttatások indokolatlan igénybevétele. A szociális normákat pedig nem könnyű megszabadítani ezektől a torzulásoktól.” Majd gondolatmenete zárásaként: „Nem az ideológia számít, hanem a probléma természete, a lakosság krízistudata. Az ideológia ma már inkább zavaró jelenség, nem sokat mond, hogy valaki konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata. Ezek elhasználódott jelzők.” (Lindbeck 2007)
Kevésbé a politikusok, mint inkább a ballib közírók számára az emberi és állampolgári jogok jelentik a jelenkori folyamatok értelmezésének alfáját és omegáját. Ebbe a szemléleti keretbe foglalnak minden kritikus társadalmi eseményt, folyamatot. (Én is innen indultam a közösségi munka irányába, majd lettem rövid ideig jogvédő). A politikai korrektség alkalmazásának első hullámaként a pozitív diszkrimináció szólama hódított: megkülönböztetett megerősítést, többlet-támogatást szükséges adni azoknak a csoportoknak, amelyek a történelem és a politikai megaláztatás áldozatai.
A Nyugat és Magyarország közötti politikailag korrekt (PC) hidat azok a közírók teremtik meg, akik e magatartást mindkét irányba gyakorolják. Ennek legmarkánsabb példája pl. a párizsi külvárosokban történt zavargások azonnali értelmezése, amely a kész sémát húzta rá az eseményre. Eszerint ez nem volt más, mint világos állami terrorakció a kirekesztett, perspektívátlan bevándorló, többnyire afrikai és arab fiatalokkal szemben.
A liberalizmus kultúrától és történelemtől függetlenített képviselete, a valóságos helyzet figyelmen kívül hagyása abszolutizálja a szólásszabadságot és a gyülekezési jogot – a számunkra már megtapasztalt következményekkel. Ez a káosz, a rombolás állapota, a demokrácia megcsúfolása, lásd MTV székház elleni barbár ösztönkiélés jogos lázadásként történt üdvözlése ún. politikai elemzők és hivatásos proteszt-szakértők részéről!
A magyar társadalom egyik legdrámaibb integrációs problémája a cigányság helyzete és jövője, amely az egyik legérzékenyebb politikai és szociológiai kérdés. Ismert az a folyamat, amelynek következményeként a társadalom tömeges elszegényedése a cigányságot sújtotta legnagyobb arányban. Ez az állapot az iskolázatlanság, munkanélküliség, elkülönült gettó létforma, szocializációs-kulturális béklyók, megszégyenítő kirekesztés együtteséből áll össze. Mindezek ellenére az a (szociál)politikai megközelítés, amely kizárólag áldozatokként kezeli a cigányság egészét, az állampolgári jogok teljességéből csak egy metszetet, a jóvátételként nyújtott jogokat érvényesíti. Az együttműködés követelménye nélkül adott támogatás megfosztja a közösség tagjait az individuális döntés szabadságától, mert az egyéni választás a felelősséget is magában foglalja. Az állampolgári jog gyakorlása a joggal és kötelezettséggel együtt teljes, az egyik kizárólagossága a társadalomba történő integrálódást lehetetleníti el vagy nehezíti meg. A pozitív diszkrimináció, a feltétel nélküli támogatás egyfelől felerősíti az azonos helyzetűek ellenérzéseit, másfelől a kötelezettség hiánya tartósítja a kívülállást. A szegények, hátrányos helyzetűek között olyan rivalizációs helyzetet teremt, amely arra ösztönöz, hogy fenntartsa az áldozatként elnyert jogosultságot és kevésbé arra, hogy a csoport tagjai egyéni erőfeszítéssel kitörjenek onnan.
Mindemellett értem a rászorultsági elvvel szembeni szociológiai és politikai érvelés számos pontját, de az alanyi jogosultság a jövő szempontjából vet fel kérdéseket. A rászorultság fogalmának kiterjesztése életszerűbbé tehető, ami a tanulás, a megerősödés és mindenekelőtt a fokozott önbecsülés irányába terelné a folyamatokat: nem csak az anyagi helyzetet, hanem azt az erőfeszítést is tartalmazhatná, amit az érintettek helyzetük megváltoztatásáért tesznek. Az ezzel szembeni ellenérv is már be van építve a vitákba: „Ez az önhiba és az önkény forrása!”
A politikai korrektség kontrollja alatt rendkívül kockázatos felvetni azt a kérdést, hogy nem pusztán jogokról, hanem az együttélés mikéntjéről is szó van. (E harcos baloldaliak nem tanultak számos téves helyzetmegítélésükből és már akkor rasszizmust kiáltottak, amikor csak annyi volt a hír, hogy egy cigány fiú volt az áldozata egy késszúrásos összetűzésnek. Később kiderült, hogy a tettes is cigány volt. Ugyanez az értelmiségi kör nem mutat empátiát azok iránt, akik saját és családjuk biztonságát féltik az együttélési szabályok be nem tartása miatt (életvitel, a szomszédsági szokások elutasítása, fertőzés veszély a higiéniai minimum hiánya miattkövetkeztében). Vélhetőleg, legtöbbjük soha meg sem fordult azokon a nyomorúságos kistelepüléseken vagy városszéli egykori munkáskolóniákon, ahol a kevéssé mobil őslakók legalább annyira áldozatok, mint a később beköltözők. Idesorolom a már foglalkozási ággá vált fémgyűjtést, ami esetenként a nagyobb társadalmi közösség biztonságát veszélyezteti. A szabályok alól való morális felmentés, mint pl. a szociális bűnözés fogalma, a társadalmi integrációt a legkevésbé sem szolgálja. (A kritikátlanul alkalmazott politikai korrektség vezethet olyan abszurditásig, hogy az olaszliszkai lincselés vádlottja 1 milliárd + 1 millió forintot kér kártérítésként a bírói szóhasználat miatt, vélhetőleg a PC babérokra pályázó ügyvéd vagy jogvédő szervezet sugallatára. Később cigányszervezetek is elhatárolódtak ettől az akciótól, majd visszavonták a követelést.)
A kirekesztés, előítéletesség tényleges gyakorlatát nem tagadva az a személyes nézetem, hogy társadalomtudósok számos témában kevésbé elemző módon, mint inkább politikai eszmék sodrában közelítenek azokhoz a helyzetekhez, amelyek a civilizációs szakadék miatt feszültségek forrásai. A civilizációs szakadék tényének megállapítása nem csökkenti az értelmiség és a politikusok felelősségét, csak más dimenzióba helyezi a feladatok irányát.
A politikai korrektség (PC) valóban fontos szerepet játszott és játszik mind a mai napig a szabadságjogok érvényesítésében, de éppen a szociológiai realitás szab keretet e jogok abszolutizálásának.
A tanulást mint a társadalmi integráció legjelentősebb útját egyfelől az intézményrendszer és annak működtetői, másfelől a tanuláshoz mint a jövőre irányultsághoz, a társadalmi felemelkedés esélyéhez való egyéni és csoportos viszony határozza meg. Az oktatási intézményrendszer a civilizációs lemaradással szembeni hatékony módszerek kidolgozása és alkalmazása helyett évtizedeken keresztül az elkülönítést választotta. A szegregáció eredményezte a kisegítő iskolát végzett, csak segédmunkára alkalmazható, s mára munkanélkülivé vált cigányok több nemzedékét. Ennek ellenére számos iskola, pedagógus az árral szemben küzdött a jó képességű gyerekek integrálásáért, mint ahogy számtalan egyéni példát ismerünk arra, hogy a legmélyebb nyomorból egyéni erőfeszítéssel, az elutasításokkal is megküzdve miként tudott megfelelő foglalkozást választani egy-egy cigány fiatal. De az sem tagadható, hogy a szegregációt önmagában semmilyen jogszabály nem képes elhárítani. Éppen a civilizációs szakadék miatt spontán módon is alakítja a társadalmi mozgásokat: települési elkülönülés és iskolai összetétel tekintetében egyaránt.
A szegregáció megszüntetését célzó új jogszabállyal – szerintem – nem csak a jog, hanem a kötelesség is kiterjesztődik: a gyerekek integrációs esélye a szülővel szemben érvényesítendő kötelezettséggé válik. Az egyéni életút megválasztásának joga ui. erősebb minden hagyománynál, kulturálisnak nevezett csoportnormánál, mint pl. a korai szexuális élet, a fogamzásgátlás hiánya, az életforma, az idősebb gyerekekre átruházott szülői feladatok, a gyerekek eszközként való használata (koldulás). Míg a gyakorlatban dolgozó szociális munkások mindennapi kudarcként számolnak be az utóbbi helyzetek miatt, a politikai korrektség lefojtja ezeknek, az állampolgári és jogszabályilag is megerősített kötelességeknek (iskolába járás, gyerekjog) nyílt megtárgyalását és kisebbségi kultúraként erősíti a megfosztottságot.
A relativizálás, azaz minden közösség kultúrája egyenértékűségének és sérthetetlenségének hirdetése szintén történelmi reakció a kolonializmusra és a társadalmi kirekesztésre, de az mégis szociológiai realitás, hogy a piacgazdaság és a demokrácia intézményei még a legelzártabb kulturális világokba is behatolnak (Ázsia), s ez az életformák, magatartásnormák valamilyen egységesülését feltételezi és vonja maga után. A politikai tolerancia jegyében normává vált tisztelet a különbözés iránt jelentheti-e a kulturális szabályok semmibevételét?
Segíti-e az integrációt a civilizálatlanság kisebbségi kultúraként történő értékelése, a polgárosodás nehéz útján botladozó többségi társadalom felszólítása a Másságként jellemzett törvényenkívüliség elviselésére?
A modernitásba való belépés lehetőségét az individuális szabadság nyithatja meg a saját közössége által is tudatlanságban tartott, a kommunikáció képtelenségébe leszorított gyerekek számára.
Az igazságosság és a szabadság jegyében a kulturálisan és szociálisan is marginalizált létbe születő gyerekek számára mit jelentenek az emberi jogok? Az életút szabad választásának esélyét, amire azonban csak akkor lehet képes, ha a tanulás révén integrálódik.
A jogvédő szemlélettel átitatott szociálpolitika a szülő autonómiájának sérelmeként értelmezi, ha a gyerek jogán kapott állami juttatást a gyerekek védelmében természetben adják a családnak, mint ahogy az is közfelháborodást váltott ki, amikor polgármester megvonta az alanyi jogon folyósított pénzjuttatásokat azoktól a családoktól, akik nem tettek eleget az elemi civilizációs higiéniai követelményeknek s ezzel egy egész település egészségét veszélyeztették.
Többször utaltam már ebben a körben A. Finkielkraut francia filozófusra, aki az egyéni identitás és a kulturális-etnikai közösség elemzésének vezérfonalául az emberi jogokat választja:
„[…] ne feledjük: az emberi jogokat az elsőszülöttségi jog ellenében vezették be, amely nagyon mélyen meggyökeresedett az öreg kontinensen, és hogy az európai individuum saját kultúrája rovására hódította meg az egyik szabadságjogot a másik után, s hogy végül – általánosságban fogalmazva – Európa szellemi alapját éppen a hagyomány kritikája képezi, akkor is, ha ezt a tényt a gyarmatellenes filozófia elfeledtette velünk. Ugyanis arról győzött meg bennünket, hogy az egyén nem más, mint kulturális jelenség. […] Annak megállapítása, hogy ami jó, az nem okvetlenül azonos az ősivel, úgy tűnik fel, mint egy civilizációs sajátosság. […] Az európai újkori szellem ui. nagyon jól tud alkalmazkodni a nemzeti vagy vallási kisebbségek létezéséhez – azzal a feltétellel, hogy ezek a csoportok egyenlő és szabad individuumokból szerveződjenek, vagyis ahogyan a nemzet. Ez a követelmény viszont azt vonja maga után, hogy törvénytelennek minősül minden szokás (beleértve azokat is, amelyek a gyökerei a történelem mélységeibe nyúlnak vissza), mely a személyiség elemi jogait arcul csapja.”
A baloldaliság és a szabadságjogok tisztázatlan és doktriner értelmezése a nyugati értelmiséggel azonos logikai utat követ: a valóságon kérjük számon a steril tételeket, a deduktív megközelítés morális alapozást kap.
A cigányság helyzetét éppen szélsőségessége miatt emeltem ki, itt ui. a szociális, kulturális, politikai, gazdasági, szociálpszichológiai és etnikai szempontok együttesen vannak jelen. Általánosságban szegényekről
– etnikai jellemzők nélkül – beszélve hasonló dilemmákhoz jutunk. Statisztikai és szociológiai kategóriák leírnak és definiálnak egyes társadalmi csoportokat, miközben tapasztalati tény, hogy a szakszerű beavatkozás eltérő élethelyzetekkel és magatartásmódokkal találkozik ugyanazon társadalmi kategórián belül. Ennek alapján vetem fel, hogy a cigányság esetében semmilyen politikai-jogi előjellel nem indokolt egységes csoportról beszélni. A cigányokat egységesen, differenciálatlanul áldozatokként kezelő, az érdekeikért militáns módon kiálló és őket egységesen kisebbségként és/vagy szegényekként meghatározó politika e társadalmi csoport tagjait indvidualitásuktól, s ezzel a közösségtől, hátrányok leküzdésének való elszakadást is választani képes egyéni szabadságtól, egyéni képességétől fosztja meg. Az egyéni kitörések a helyzetekkel történő keserves egyéni megbirkózás és az önbecsülés elnyerésének eredményei.
Az itt tárgyalt, s elsődlegesen az eszmei összefüggésben felvetett kérdések között nem tértem ki arra, hogy mindaddig, amíg az önkormányzatok, s általában a döntéshozók, politikusok és tisztviselők nem tartoznak felelősséggel, nem érvényesíthető azokkal szemben sem a felelősség, akiknek a jelenben talán kedvezőbb az áldozati pozíció, mint az állampolgári felelősség, de a jövőjüket nem biztosítja a mindenkori jelen állapotot rögzítő, elsődlegesen a támogatásokra építő szociálpolitika. Az önkormányzatok számára kiírt fejlesztési pályázatokba szükséges lenne beépíteni olyan feltételrendszert, amely tartalmazna számon kérhető integrációs programokat, s nem fogadná el „helyi szociálpolitikának” a segélyek kiosztását. A helyi szociális munka pedig nem merülhetne ki abban, hogy a családgondozó vagy gyerekjóléti szolgálat fogadóórákkal és forgalmi számokkal igazolja jelenlétét.. Ezzel szemben kiharcolná magának a döntési részvételt, s helyi alternatív megoldásokat képviselne.
A politikai korrektséggel történő morális hősködés annak a társadalom- és szociálpolitikai szemléletnek nyújt eszmei muníciót, amely az egyéni felelősséget tartalmazó individualizmussal szemben társadalmi csoportok támogatását tekinti elsődleges feladatának.
A jövőre irányultságot képviselő közösségi munkának – tapasztalatom szerint – ott és azokkal a társadalmi csoportokkal lehet esélye a sikerre, ahol az érintettek elfogadták és gyakorolni is képesek az állampolgári létbe foglalt egyéni szabadságot: képesek választani és beleegyezni. S minden részvétel első lépcsőfokaként a saját élet feletti rendelkezési szabadság tekintendő.

Irodalom:

Finkielkraut, A.: A gondolkodás veresége. Budapest, 1996, Osiris. 134−135. p.
Hayek, F.A.: Út a szolgasághoz. Budapest, 1991, Közgazdasági és Jogi Kiadó. 38. p.
Lindbeck, A.: Ideológiák helyett megoldásokat. Népszabadság, 2007. szeptember 1. O. n.
Manent, P.: Politikai filozófia felnőtteknek. Budapest, 2003, Osiris. 182.;187−188. p.
Rosanvallon, P.: Civil társadalom, demokrácia, politikum. Budapest, 2007, Napvilág. 160−161. p.

Parola archívum