Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A közösségfejlesztés mozgástere
Szerző:	Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1997
Szám:	2-3
Oldalszám:	4-7.
A cikkben lévő
Nevek:	Varga A. Tamás, Pintér Tibor, Beke Pál, Balipap Ferenc, Kecskeméthyné Sedivi Lilla, Markolt Endre, Vattay Dénes, Paul Blin, Vercseg, Hosszú Klára, Solymosi Lászlóné, Péterfi Ferenc, Bihariné Asbóth Emőke, Groskáné Piránszki Irén, Makovecz Imre, Csernyus Lőrinc, Ekler Dezső, Nagy Ervin, Tamás Gábor, Túri Attila, Siklósi József, Pálinkás Sándorné, Gergely Zsolt, Sattler Anna, Keresztesi József, Mészáros, Magyar Istvánné, Pocsajiné Fábián Magda, Posfay Péter, Huszerl József #Gosztonyi Géza, Makk Katalin, Polyák Albert
Intézmények:	"Kulturális Titkárság (egyetem), ""R"" Klub, ""Szegedi Tankatalógus"", Civil Kollégium, Civil Rádió, KSH, pécsi JPTE, MTA Regionális Kutatóintézete, Területfejlesztési Tanács "
Települések:	Kunszentmiklós, Bakony, Újpalota, Dombóvár, Csenger, Csurgó, Nagyrábé, Zalaszentlászló, Cered, Kecskéd, Balassagyarmat, Epöl, Budapest, Bugac-Majsai Homokhátság, Ipoly-térség, Mecsekaljai-kistérség, Pécs, Felső-Kiskunság
Tárgyszavak:	módszertan, közösségfejlesztési módszerek, közösségfejlesztés
Megjegyzés:
Annotáció:

Vercseg Ilona

A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS MOZGÁSTERE

A következőkben részleteket közlünk a közösségfejlesztés most készülő, első átfogó kézikönyvéből. A könyv elsősorban azon 31 felsőoktatási intézményben folyó tanítást hivatott segíteni, ahol közösségfejlesztést, közösségi szociális munkát tanítanak, de haszonnal forgathatják mindazok, akiket érdekel a közösségfejlesztés története, elméleti háttere és módszertana. A kötet, amely 90%-ban elkészült, akkor jelenik meg, amikor a bentlévő három pályázat valamelyike “befut”. Ha a szponzorok közül senki sem vállalná a kiadás költségeit, Közösségi Adattárunk fogja elektronikus változatban kiadni. A hozzáférés feltételéről e lap hasábjain fogjuk tájékoztatni a T. Érdeklődőt.

A közösségfejlesztés módszerei

A szakmai működés hogyanját, az alkalmazható eljárásokat vesszük a következőkben számba. E téren a legerősebb talán eddigi munkánk, hiszen az elmúlt évek során elég komoly módszerfejlesztő munkát sikerült végeznünk.
A közösségfejlesztési folyamat egy településen a lakosság aktivizálásával kezdődik, majd a problémák felismerésével és azok nyilvánossá tételével folytatódik, melynek során mind többen kapcsolódnak a folyamathoz, és jutnak el a közösségben megfogalmazódó feladatok felismeréséhez és közösségi megoldásához, mégpedig ismereteik és képességeik fejlesztése útján, a lehetséges partnerekkel együttműködve.

E fejezetben az eddig kimunkált módszereinket ismertetjük, az alábbi rendben:
– Aktivizáló módszerek
– Helyi nyilvánosságot fejlesztő módszerek
– Együttműködést fejlesztő módszerek
– Gazdaságfejlesztési módszerek
– A települések feltárására, megismerésére vonatkozó módszerek

A módszerek kialakulása

A jelenlegi eszköztár mintegy 20 év alatt fejlődött ki, s elmondhatjuk, hogy mára leírhatóvá, taníthatóvá és megtanulhatóvá vált módszereink jó része valamilyen formában szinte a kezdetektől jelen voltak munkánkban – olyan fejlettséggel és az alkalmazásnak olyan széles körében, amilyent az akkori viszonyok megengedtek.
Mai közösségfejlesztési módszereink előzményének tekintjük a Varga A. Tamás-vezette, a '70-es évek elején a társadalmi felelősségvállalásra tett műegyetemi kísérletek egyikét, az “Egyetemisták a közművelődésért” elnevezésű önkéntes mozgalmat. Ennek során 200 körüli művelődési házat mértek fel a műegyetemisták szakjuknak megfelelő szempontból és közülük egyet, a kunszentmiklósit a gyakorlatban fel is újítottak. Az önszervező-köri mozgalom szintén műegyetemi 1972-73-as gyakorlata arról szólt, hogy a hallgatók választhattak egy több száz témára kiterjedő önművelődési ajánlatból. Ha legalább 5 hallgató vállalkozott egy téma közös tanulmányozására, akkor szakmai segítséggel állíthatta össze programját, mert szakembert, szakanyagokat és helyiséget igényelhetett az egyetem Kulturális Titkárságától. 1973-ban 80 ilyen önszervező kör indult az “R” Klubban. Az önszervező-köri mozgalom továbbfejlesztett változata a Pintér Tibor és kollégái által létrehozott 1981-es ún. “Szegedi Tankatalógus”, vagy az 1984-től kétévente, 4 alkalommal kiadásra került bakonyi kalendáriumok “Tanítana-Tanulna” rovatai.
Az ún. “katalizáló terek” bekapcsolódásra, aktivitásra serkentették az 1976-tól Beke Pál és Varga A. Tamás-vezette “Nyitott ház” közművelődési kísérletben résztvevő helyi lakosokat. A kísérletet vezető 20 művelődési otthoni igazgató közül Balipap Ferenc, Kecskeméthyné Sedivi Lilla, Markolt Endre, Vattay Dénes mindvégig a közösségfejlesztés szakmaépítői maradtak. Ezekben a művelődési házakban “animátorok” bátorították a betérő lakosokat tájékozódásra, kapcsolatok kialakítására, képességeik kipróbálására és fejlesztésére, közös művelődési szükségleteik felismerésére és redukálására. Az egymástól tanulás, mint felnőttoktatási módszer, ekkor vált tudatos módszerünkké, csakúgy, mint a hétköznapi kultúra rehabilitálására és fejlesztésére szervezett, a résztvevők tudására építő és azt mozgósító-fejlesztő közhasznú tanfolyamok és információk. A települések közötti szomszédolás, látogatások, tapasztalatcserék, majd az 1984-től szerveződő francia-magyar lakossági- és települési cserék – Paul Blin és Varga, valamint Beke, Vattay, Vercseg, Hosszú Klára, Solymosi Lászlóné és mások – ugyancsak az élményszerű egymástól tanulás lehetségességét bizonyították átütő erővel. Ez a felismerés vált az alapjává a minden helyi cselekvést szervesen kísérő, közös tanulási folyamatnak, majd 1994-től a Civil Kollégium képzési szervezete létrejöttének is.
A Huszerl-Varga-Vercseg kifejlesztette közösségi felmérés módszerét – persze nem “egy az egyben”, de – alkalmazták már a Péterfi Ferenc-vezette, '80-as évek eleji újpalotai lakótelepi munkában, vagy a bakonyi (Varga, Vercseg 1983,1992), a dombóvári (Balipap, 1983-), a csengeri (Beke-Huszerl-Péterfi-Varga-Vercseg, 1987-88), csurgói (Bihariné Asbóth Emőke, 1982), nagyrábéi (Groskáné Piránszki Irén, 1989) és más helyi fejlesztési folyamatokban.
A társadalmi tervezés első példái a lakosság és az építészek-közösségfejlesztők önkéntes és nyílt ülésein a '85-ben, a bakonyi fejlesztésben jelentkeztek Makovecz Imre és Varga munkája nyomán. Beke, Makovecz – majd követői, Csernyus Lőrinc, Ekler Dezső, Nagy Ervin, Tamás Gábor – és Varga állt az élén az ún. faluház-építő mozgalomnak, mely minden helyszínen kiegészült társadalmi tervezési és közösségi folyamatokkal. A legfontosabb helyszínek: Zalaszentlászló (Makovecz-Varga), Csenger (Beke Pál, Csernyus Lőrinc, Makovecz Imre, Tamás Gábor, Túri Attila, Siklósi József), Jászkísér Makovecz Cered (Pálinkás Sándorné és Gergely Zsolt-Sattler Anna építészek), Csurgó (Bihariné Asbóth Emőke-Nagy Ervin-Varga),
Az 1994-es kecskédi munkában Keresztesi-Mészáros-Vercseg már a településrendezési terv mindenre kiterjedő lakossági változata készült el.
A helyi nyilvánosság orgánumai szinte az összes felsorolható magyar fejlesztési helyszínen jelentkeztek: a '80-as évek során helyi kalendáriumok – évkönyvek – falukönyvek, helyi újságok, majd kábeltévék és a '90-es évektől közösségi rádiók – köztük a legkiemelkedőbb, a Civil Rádió (Péterfi, 1993). A kábeltévék közösségi használata terén Kecskeméthyné Sedivi Lilla ért el eredményeket (Balassagyarmat, 1990.). A helyi nyilvánossághoz ma már éppen úgy hozzátartoznak a kábeltévék, közösségi rádiók, mint a civil szervezetek számára rendezett fórumok, vásárok, képzések pl. Groskáné Piránszki Irén, Magyar Istvánné, Pocsajiné Fábián Magda, Pósfay Péter szervezésében. A helyi cselekvés során egyre inkább felismerődik a megfelelő információk nélkülözhetetlensége és az elérésüket lehetővé tévő közösségi adattárak szerveződnek Huszerl József vezetésével (1993...–)
A '90-es évektől társadalmi akció is megjelenik egy-egy helyi fejlesztésben, helyi népszavazás, aláírásgyűjtés, telefon-kampány stb. követte a lakossági akaratok kibontakozását pl. Epölön (1990), Kecskéden (1996), Budapest-Újpalotán (1997). Szomszédsági munka és alternatív lakossági szolgáltatások kialakítására tett kísérletet a Budapest X. kerületében egy munkacsoport – Gosztonyi Géza, Makk Katalin, Péterfi, Vercseg 1996-97.
Az önszerveződés politikai, gazdasági, jogi kereteinek megteremtődésével, menedzselése társadalmi-, szakmai-, pénzügyi feltételeinek fokozatos kialakulásával ma már új kihívásoknak kell megfelelnünk. Az önszerveződés elvben és a gyakorlatban mind több településen helyi politikai tényezővé válik, s a kellő politikai-társadalmi súly elnyerése érekében mind szakszerűbbé, kifinomultabbá, versenyképesebbé kell válnia. A helyi közösségeknek, civil szervezeteknek ezért meg kell tanulniuk a helyi cselekvés és az együttműködés, a partnerségépítés technikáit is. Az általuk létrehozott fejlesztési- és cselekvési terveket ma már egyeztetik saját önkormányzatukkal és elfogadás esetén megvalósításukban közös felelősséget vállalnak.
A partnerségépítés technikáit megtanulni persze nem csak a helyi közösségeknek, hanem a választott képviselőkből álló testületeknek is fontos, mint ahogyan azt Keresztesi József és Pósfay Péter képzési tapasztalatai bizonyítják (1995-). De a helyi önkormányzatokkal kapcsolatban – mint választott képviselők is – rengeteg fejlesztői tapasztalatot szereztek Balipap, Bihariné, Kecskeméthyné, Markolt Endre, Polyák Albert és Vattay kollégáink. Az ifjúsági önkormányzás, az ifjúság demokratikus gondolkodásának kifejlődését segítik a ma már országos mozgalommá szerveződött települési- és gyermekönkormányzatok (Beke, 1991-).
Az első kistérségfejlesztési próbálkozásunk az 1984-ben kezdődött Dombóvár- és városkörnyéke fejlesztése volt Balipap 1984-). 1987-ben kezdődött a fent már említett Csenger és városkörnyéke fejlesztése, majd ezt követték a '90-es évek megváltozott lehetőségrendszerében új lendületet kapott, s a térségi szemlélet térhódítása nyomán nagyobb lehetőségekkel bíró fejlesztések: a “Bugac-Majsai Homokhátság” kistérségben (Markolt, 1992), az “Ipoly-térség”-ben (Kecskeméthyné, 1994-); a “Mecsekaljai kistérség”-ben (Balipap, Péterfi, Vattay, Vercseg és tanítványaik a pécsi JPTE-ről, 1995-), “Tamási és térsége” (Balipap, 1994-), és hasonló törekvések indultak a “Felső-Kiskunság” kistérségének fejlődése érdekében (Mészáros, Varga).
A közösségi gazdasági fejlesztésben közülünk mindig is a jászszentlászlói Markolt Endre járt elöl. A közösen bérelt és megművelt paprikaföld terméséből a moszkvai VIT-re látogató fiataloktól egyenes út vezetett az 1993-ban valódi szövetkezeteket alapító paprikatermesztők- és tejfeldolgozókig, majd az elsőként felismert kistérségi munkáig. Hasonló törekvések kísérték a mecsekaljai kistérségi fejlesztést (Vercseg, 1995-), valamint a Gyulaj és térségében jelenleg is folyó térségi gazdaságfejlesztő munkát (Balipap, 1995-), és a Felső-Kiskunságban napjainkban zajló közösségi gazdaságfejlesztési útkeresést (Mészáros, Varga, Vercseg, 1997).

Elhagyva a módszerek részletes ismertetését – lásd Parola 1995/6-os szám – tovább tallózunk a könyvben.

A települések megismerése és feltárása

E módszerek általában a településszociológia, a statisztika, a helytörténet stb. módszereivel a verbális és nem verbális adatok feltárásából és elemzéséből állnak. Nem fontosságuk miatt hagytuk utoljára ezekeknek a forrásoknak az ismertetését, hanem azért, mert egy település feltárása, diagnózis, tanulmány, sőt javaslatok készítése számos esetben bizonyul könnyebb feladatnak, mint a helyi cselekvés indukálása. Az, hogy a fejlesztőnek milyen mértékben kell megismernie a helyi valóságot, nagyon kényes kérdés. Semmit nem tudni róla és cselekedni persze nem lehet, de a helyi viszonyok "teljességének" ismerete ugyanazt a “reménytelen, itt nem lehet semmit csinálni” közérzetet hozhatja létre a fejlesztőben, mint a helybeli lakosokban. Ezzel szemben a fejlesztőnek az a feladata, hogy ne ragadjon bele a részletekbe és ne hagyja a helyi cselekvés lehetségességébe vetett hitét elgyengíteni. Különös, de egy “igazi” feltárómunka a közösségfejlesztés szempontjából pótcselekvésnek is minősülhet, mert késleltetheti a cselekvést, sőt, legrosszabb esetben éppen annak elkerülésére szolgálhat.
Ha a jelentős helyi polgárokkal folytatott beszélgetések felmutatják valamely cselekvés lehetőségét, akkor a folyamatot a konstruktív cselekvés felé kell mozdítani és a fejlesztőnek valószínűleg a településre vonatkozó tények gyors áttekintésére kell szorítkoznia. Ha azonban egy cselekvés terve megfogalmazódik, akkor a helyzet első benyomásnál szélesebb körű tanulmányozására is szükség lehet, mondjuk pl. annak vizsgálatára, hogy egy helyi önkéntes szolgáltatás megszervezésénél elegendő számú-e a népesség ahhoz, hogy megérje a szolgáltatást megszervezni, nincs-e a közelben hasonló szolgáltatás, stb. A javaslatok idő előtti, vagy nem kellően átgondolt megvalósítása nagyfokú könnyelműség lehet, de a cselekvés eredménye időszerűtlennek, feleslegesnek is bizonyulhat.
A közösségről való tudás csak akkor értékes, ha használják is, mégpedig arra, hogy elősegítsék az állampolgári cselekvést, a közjóért való cselekedeteket. Ezért tartjuk hatékony módszernek a közösségi felmérést, mert ott a közösségről szóló tudást maguk a helyi polgárok szerzik meg. Mindezek alapján talán érthetővé válik az is, miért gondoljuk a tájékozódást nem végterméknek, hanem munkaeszköznek. Azért, mert a “végtermék” az egészséges, életerős, növekvő közösség, amelyikben a polgárok résen vannak saját szükségleteikkel és lehetőségeikkel kapcsolatban és cselekvőek egy olyan helyi társadalom építésében, amilyent ők maguk szeretnének.

Ezek után most már bátrabban ismertethetjük a beszerezhető adatok, információk körét. Mindig abból kell kiindulni, hogy a szükséges adatok elérhetők-e már valamilyen formában? Ha igen, az időt, pénzt, energiát érdemesebb egy, a meglévő feltételeket javító helyi cselekvésre fordítani. Ha nem, információkat kell szereznünk, de mindig be kell tudni határolni, hogy mit akarunk tudni? “Mindent” tudni lehetetlen és nem is szükséges. A “mit kell tudnunk” kérdéshez a helyi polgárok által kifejezett helyi akaratot kell ismernünk, tájékozódásunkhoz ennek ismerete adja meg a vezérfonalat.
A közösségfejlesztő és a helyi közösségek is tájékozódnak írásos forrásokból, ám legfőbb forrásaik maguk a helyben élő emberek. A legfontosabb és legnehezebb a hihetetlen sebességgel változó jelenünk megértése, s ehhez a legtöbb ismeretet mindig a jelentős helyi polgárokkal, véleményformálókkal és az általuk ajánlott további lakosokkal folytatott interjúkból, a civil szervezetek vezetőitől ill. hiteles képviselőitől, a közelmúlt közéletében szerepet játszott lakosoktól, a közszolgálatot betöltőktől (polgármester, jegyző, képviselők, tanárok, óvónők, lelkészek, orvos, állatorvos, boltos, kocsmáros, postás, stb.) tudhatjuk meg.
Készíthetünk velük életút-interjút, szervezet-történeti interjút, szakmatörténeti interjút, de legfőképpen és elsősorban ún. közérzet-interjút, kitapogatandó a cselekvési hajlandóságot (ld. fentebb az interjúkészítésre vonatkozó módszertani leírást!)

Sokat segít tájékozódásunkban a település/szomszédság alapos bejárása, a hétköznapi élet megfigyelése. A közterületek használatának módja és színvonala árulkodik az ott élő lelki állapotáról, kulturális szintjéről, szociális helyzetéről. Minél több otthonba jut el a fejlesztő, annál nagyobb biztonsággal igazodik el az egyes véleményekben, közösségi akaratokban. Az interjúk készítésénél vidéken viszonylag egyszerű bejutni az otthonokba, bár ott is jó, ha velünk van helyi közvetítő, míg városokban meglehetősen nehéz, néhol lehetetlen helyi közvetítő nélkül.
Az írásos forrásokat a leggyakrabban a népesség megoszlására vonatkozó statisztikai adatok megismerése és elemzése miatt keressük, mert pl. tudnunk kell mondjuk 5-10 év távlatában a népesség korosztályok szerinti megoszlását (elöregedő vagy fiatalodó település?), s ennek a lakáshelyzettel, az óvodai-iskolai kapacitással való összefüggéseit, vagy a helyi értelmiség távlatos lehetőségeit. A népességszám és annak mozgása a hely munkaerő-megtartó képességére utal. Fontos megismernünk ezeket az alapadatokat annak érdekében is, hogy tudjuk, van-e elegendő számú, aktív korú helybeli lakos a helyi fejlődés megvalósításához, vagy a település inkább szociális gondozásra szorul? Meghatározó létszámú kisebbség esetén fontos a rájuk vonatkozó statisztikai adatok ismerete is, csakúgy, mint a vallásra vonatkozóké.
Ha a lakossági akarat pl. a helyi munkahelyteremtés irányát jelöli meg, nélkülözhetetlen megismernünk a helyi népesség társadalmi összetételére vonatkozó adatokat – iskolai végzettség, szakképzettség, tipikus szakmák, foglalkozás szerinti megoszlás, alkalmazottak és vállalkozók, munkanélküliek és járulékosok, stb. E témakörnél már nem csak statisztikai adatokat kell elemeznünk, hanem mélyebb összefüggéseket is kell kutatnunk: a munkára vonatkozó információk elérhetősége; a segítő szervezetek, intézmények hatékonysága; a munkatevékenység korszerűsége/korszerűtlensége; a fiatalok munkához jutási esélyei és lehetőségei; a hozzáértés hagyományai; tipikus szakmák, a tanult és a végzett szakmák viszonya; közmunkák, közhasznú munkák; a túlélési stratégiák, kiegészítő jövedelmek szerzésének módjai; a munkához való viszony.
Mindezek az információk nem csak írásos, de szóbeli tájékozódás útján is megszerezhetők és a település történelmével is szoros összefüggésben vannak.
A település történetét a legélményszerűbben a “nagy öregek” elbeszéléseiből ismerhetjük meg, de levéltári forrásokból, dokumentumokból, helytörténeti munkákból, egyháztörténeti dokumentumokból, néprajzi gyűjtésekből, monográfiákból is. Fontosak lehetnek a helyi intézmények saját iratanyagai, a képviselőtestületi jegyzőkönyvek, településrendezési tervek, az egyesületekre, gazdálkodókra stb. vonatkozó megyei- és országos címtárak, a Helységnévtár, a KSH adatai 1892-től, a Településtörténeti Tanulmányok, a Település- és Népiségtörténeti Értekezések, stb. de a szociográfiai, a szépirodalmi művek is.
A közösségfejlesztési folyamat iránya egyre gyakrabban a helyi társadalmi viszonyok javítása. Az eredeti viszony megismeréséhez ismernünk kell azt, hogy mennyire nyitott vagy zárt egy település. Nyitottságon azt értjük, hogy egy település milyen számú és kiterjedtségű külső kapcsolattal bír, s inkább ezek, vagy a belső kapcsolatok határozzák meg a település társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyait. Meg kell ismernünk – és még inkább a helyiekkel kell megismertetnünk! – a helyi identitást és annak tartalmát (ld. közérzet interjúk, közösségi felmérések, a legjobb tehát, hogy ők maguk bontják ki!), a helyi politikai élet és érdekcsoportok erőviszonyait; a helybeliek informális kapcsolatait, az egyház társadalmi-jótékony tevékenységét, a civil szervezeteket és mozgalmakat, a település nyilvánosságát és abban a közösségek szerepét; az együttműködés, a kommunikáció, konfliktusok mibenlétét és természetét; a helyi társadalmi élet eseményeit.
Egyetlen fejlesztési iránynál sem kerülhető meg az önkormányzat- és képviselőtestület működésének valamelyes ismerete, mely vonatkozik a képviselőtestületi élet, a közigazgatás és az önkormányzat viszonya, az önkormányzat kapcsolat- és információs rendszere, az önkormányzat gazdálkodása, az önkormányzat által kivetett helyi adók, az önkormányzat és szövetségesei, partnerei ismeretére. Nyilvánvaló, hogy számunkra a legfontosabb az önkormányzat településpolitikája és az állampolgárokkal és azok közösségeivel való kapcsolattartás gyakorisága, módjai.
Komplex és partnerségen alapuló településfejlesztésnél mindezek tényszerű feltárása mellett elengedhetetlen további területek megismerése, mint amilyen a település/térség táji feltételei, adottságai (éghajlat, domborzat, talajviszonyok, nyersanyag, földminőség); a közlekedés-földrajzi helyzet, forgalmi fekvés (a környező települések távolsága, elérhetősége, utak, kapcsolatok, stb.). A település fizikai “teste”, építészete hajdan és ma; az utcák és közterületek, középületek állapota, a közművesítettség foka; a település szerkezete, tagoltsága, bel- és külterületek, telepek, a települési és társadalmi tagozódás összefüggése; az utcanevek, településrészek nevei, dűlő- és határrész nevek, történetük; a település rendezési terve; a település és a környezetvédelem jellemzőinek, adatainak ismerete mind alapvető egy komplex fejlesztési terv elkészítésénél, amelyet azonban nem a közösségfejlesztők, hanem erre specializálódott szakemberek készítenek el. A közösségfejlesztő feladata ebben a munkában a lakossági akaratok, elképzelések és a tenniakarás mellérendelése a szakmai- és hivatali elképzelésekhez, a partneri együttműködés kialakítása, a társadalmi tervezés folyamatának létrehozása. Ennek megvalósítása érdekében azonban természetesen ismernie kell a tervezésben résztvevő partnereket, pl. a térségben működő MTA Regionális Kutatóintézetének elképzeléseit, a helyi tervet készítő munkatársakat, a Területfejlesztési Tanács prioritásait és pályázatait.
Ma már ezek a tervek általában térségi szinten készülnek, egész egyszerűen abból a felismerésből, hogy egy település problémái nem oldhatók meg településszinten. A térségi tervezés a települést környezetében vizsgálja: közigazgatási- és természetes vonzáskörzet, a környező településekhez fűződő viszony alakulását a történelem során, jövőbeni kapcsolatainak kívánatos alakulását. Fontos tudni az egyes települések sajátos funkcióit a térségben, valamint azt is, hogy mi az együttműködés és mi a verseny tárgya, és milyen együttműködési irányok fogalmazhatók meg. A közösségfejlesztő mindezekhez – meglehetősen tudománytalanul – “csak” a helybeli akaratot rendelheti. Ez a tudománytalan, lényegtelennek tűnő mozzanat valójában azonban minden fejlesztési folyamat kulcsa, ugyanis készüljön bár a legkorszerűbb, legnagyobb igényű, legszakszerűbb terv, az csak terv marad, ha azok, akikre vonatkozik, nem valósítják meg.
A helyi gazdaságfejlesztésnél elsősorban a munka világával foglalkozó ellátó szervezetek munkáját tanácsos megismerni, így a helyi munkaügyi központét és a vállalkozásfejlesztési alapítványét. A közösségi munkahelyteremtésben különösen fontos a munkaügyi központok lehetőségeinek ismerete és használata, pl. közhasznú munkás, vagy polgári szolgálatos alkalmazására, de a fejlesztői munka során megfogalmazódó képzési szükségletek redukálásában is nagy szerepe lehet ennek az intézménynek. Bátorítást adhat a vállalkozást latolgatók számára a sikeres vállalkozók megismerése is.
A fejlesztési folyamat irányulhat a szociális ellátás, a szolgáltatások számának és minőségének javítására is. Ez közösségfejlesztői szempontból alternatív, önszerveződő szolgáltatások közösségi létrehozását jelenti (pl. napközi otthon, iskola, információs központ, job-klub, fogyatékosokkal való foglalkozás, szívesség-szolgálat, öregek napközi otthona, stb.), melyhez természetesen meg kell ismerni az önkormányzat szociálpolitikáját, intézkedéseit, támogatási- és segélyrendszerét, a szociális intézményeket és tevékenységüket és a már létező civil szolgáltatásokat. Nagyon fontos, hogy az új szolgáltatás valódi hiányt fedjen le, s ne már létező szolgáltatást kettőzzön meg, hiszen ez továbbélésének és sikerének titka.

Bármely irányú fejlesztésnél fontos a helyi kultúra sajátosságait, a helyi szellemi életet megismerni. A fejlesztőnek alkalmazkodnia kell a közösségi együttlét formáihoz (pl. búcsúk, bálok, hagyományok, stb.), a hagyományokhoz és szokásokhoz, s együtt kell működnie a kulturális-közösségi intézményekkel. A fejlesztői folyamat nem csak találkozási helyeket igényel, de művelődési szükségleteket is feltár, amelyeket egy jó együttműködés esetén a művelődési, oktatási, közösségi, szociális intézmények jól ki tudnak elégíteni.

Parola archívum