Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	ÉRTELMISÉGI IDEÁK ÉS HELYI SZÜKSÉGLETEK – A közösségfejlesztés jövője A Civil Közösségek Házában, Pécsett 2009. május 7-én elhangzott előadás írásos változata
Szerző:	Vercseg Ilona
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2009
Szám:	3
Oldalszám:	20
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	értelmiség, tradíció, filantrópia, önkéntes munka, mozgalom, szakma, beavatkozás, szocializáció, interdiszciplináris jelleg
Megjegyzés:
Annotáció:

Bevezetés: a cím kihívása

A dichotómiába állítás azt sugallja, hogy más az eszme és más a valóság. A cím meghatározó távolságot érzékeltet az értelmiségi ideák és a helyi szükségletek között.
Azt állítja továbbá ez a cím, hogy vannak, léteznek értelmiségi ideák és vannak, léteznek helyi szükségletek, vagyis az értelmiségi ideák nem tűntek el a történelem süllyesztőjében, sőt, újak is keletkeztek-keletkeznek, s a helyi szükségletek is felismert vagy felismerhető hiányok – csak hát a kettő között nincsen kapcsolat.
A közösségfejlesztés kötőjellel való mellérendelése mintha utalna erre a hiányolt és elképzelhető kapcsolatra, sugallva, hogy a közösségfejlesztésnek van mit tennie az ideák és a helyi szükségletek vonatkozásában. Vajon mi lehet az?
Mit tegyünk? Vizsgáljuk meg külön az értelmiségi ideákat és külön a helyi szükségleteket? Nem tudom… A kettőt mintha viszonyba akarná hozni egymással a címet kitaláló, s ez talán a közösségfejlesztés feladata lenne? Vagy a szükségletek kielégülésének közösségi útjai felé fordítsuk a figyelmünket? De mit kezdjünk akkor az ideákkal?
Nem akarok tovább játszani a feladattal, mely több szempontból is izgalmas számomra, ezért elsősorban is köszönetet mondok az inspirációért, mert:
– Ismét felveti az értelmiség szempontját egy olyan világban, amelyben ez most éppen elfelejtődni látszik. Számomra magának az értelmiség fogalmának a felvetése izgalmasabb, mint az ideáké, amelyek napjainkban nehezen felismerhetők és inkább korunk zavarait fokozzák, mint letisztulni segítenék a fölkavart társadalmat. Régóta foglalkoztat, hogy modernizálódott-e már, sőt, posztmodernné vált-e olyan mértékben a társadalmunk, hogy a polgárság valóban meghatározó szerephez juthat benne, s nem csak a vagyona miatt, hanem kultúrateremtő, izlésformáló és kultúrafogyasztó társadalmi csoportként? Mert ha igen, miért lenne szükség egyáltalán az értelmiségi külön-kategóriára? Ha nem, miért nem és meddig nem?
– Telibe találja a cím a közösségfejlesztés fő morális dilemmáját: beavatkozik-e a közösségfejlesztés tartalmilag a helyi közösségek életébe? A cím szerint igen és a közösséget valamilyen értelmiségi idea felé szeretné mozdítani. Eszerint a közösségfejlesztés értelmiségi munka?

1. Az értelmiség és ideái

A közösségfejlesztésre ható szellemi tradíciókat részletesen elemzi Hubert Campfens, a Közösségfejlesztés a világban: gyakorlat, elmélet, kutatás, képzés c. kötet előszavában. Ennek egy részlete a Parola 2002/4. számában jelent meg, lásd ott (www.kozossegfejlesztes.hu)!
Fontosabb most a közép-kelet-európai tradíciókról beszélni!
A közép-kelet-európai közösségfejlesztés eszmetörténeti gyökere a felvilágosodás filantróp nevelési mozgalmának értelmiségi felfogásáig nyúlik vissza, amelyet a nép felemelésének küldetéstudata mozgatott. Közép-Kelet-Európában ennek az értelmiségi szerepnek jelentős történelmi hagyománya van, akár a lengyel, cseh vagy orosz értelmiségre gondolunk.

„Mennél megkésettebb a polgári fejlődés, annál inkább az eszmények, a vágyak, a remények vagy illúziók világába tolódik át a szellem embereinek mozgástere. S az ipar hiánya, a városok kis lélekszáma, a művelődési intézmények fejletlensége nemcsak szükségszerűen ideologikusabbá tette ezen országban a művelt rétegeket, de magányossá és lázadóvá is. [...] Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon – ahol a Kelet-Európát jellemző strukturális sajátosságok: az iparosodás és a városiasodás megkésettsége, a nagybirtok pozícióinak érintetlensége a nemzeti önállóság részleges vagy teljes hiányával társult – az értelmiség küldetéstudatát a nemzet létéért való felelősség is jellemezte” (Huszár 1975).

Ez az értelmiség sokáig úgy érezte, hogy „fel kell emelnie” a népet, valamiféle híd szerepet kell betölteni a fejlettebb világ és az elmaradottabb világ, a demokratikus, szabad világ és a félfeudális világ között. Tömeges polgárság és munkásosztály nélkül nem is lehetett másról szó. Ebben az értelmiségi szerepfelfogásban a társadalmi tevékenység legfontosabb hátterét nem a vagyon, hanem a műveltség, a rálátás az országos és még távolabbi világokra és a felzárkózás vágya adta. Egy filantróp lehetett egyszerű falusi pap, nagy vagyonnal rendelkező földbirtokos vagy mérnök gyártulajdonos, s ma őket tekinthetjük korai fejlesztő őseinknek, mert társadalmi szerepfelfogásukra – az eltérő társadalmi kontextus miatt – a Kelet-közép-európai régióban nem rakódott negatív tartalom. John Grayson szerint Angliában a filantróp középosztálybeliek mozgalmakat pénzeltek a munkásosztály ellen, s bár kedvesek voltak a szegényekhez, alapvetően kapitalizmus-párti konzervatívok voltak, akik saját értékrendjüket igyekeztek bevinni a munkások életébe és ki akarták sajátítani a munkás és civil szerveződéseket (Grayson 2004). A kelet-közép-európai filantróp értelmiség ezzel szemben szabad és művelt nemzetet, modernizálódott gazdaságot és társadalmat akart, s modern állam hiányában nem ritkán kénytelen volt egész vagyonát és élettevékenységét a nemzet felemelésére áldozni. Az ő tevékenységük tehát nem a status quo fenntartására, hanem a nemzet széles értelemben vett modernizációjára, a változásra irányult.

Gróf Széchenyi István (1791–1860), a „legnagyobb magyar”, a „modern Magyarország megteremtője” kezdeményezésére kezdődött meg 1833-tól Magyarországon az első civil hálózat, a kaszinók, társalkodó egyletek és olvasótársaságok, majd paraszti olvasókörök szervezése. Ezek az egyletek a nemzeti függetlenségért és polgárosodásért folyó reformkori küzdelem fontos szervezetei voltak (Kovalcsik 1986). Külföldi és hazai utazásai során felismerte a hazai állapotok fejletlenségét, s egész vagyonát és életét a felzárkóztatásnak szentelne. Megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, az Állattenyésztési Társaságot, a Magyar Országos Gazdasági Egyesületet; elindította a Duna és a Tisza szabályozását, a gőzhajózást, megépíttette a legszebb budapesti hidat, a Lánchidat; az erős és modern állam létrehozásáért fáradozva többek között pártolta az általános adófizetést (megtámadva a nemesi kiváltságokat!); harcolt a nyilvánosságért, a magyar nyelv elsőbbségéért és a szabadságért, s reformterveiről számos könyvet adott ki – mindezekkel kivívva a Habsburg uralkodóház rosszallását. Országgyűlési beszédeiben és műveiben hasonló cselekedetekre buzdította a követeket – nemeseket, főnemeseket. Magányos, tépelődő életet élt, küzdelmei felőrölték idegeit és 69 éves korában öngyilkos lett.

A felvilágosodás kori értelmiségi szerepfelfogás természetesen folyamatosan módosult e régióban is, az értelmiség szakmai funkcióit tekintve is szakosodott, társadalmi szerepeiben pedig szabadon lebegő értelmiségivé, szemlélővé, kívülállóvá, felügyelővé, beavatottá vagy független véleménynyilvánítóvá, társadalomkritikussá, informátorrá, közvetítővé vagy éppen segítővé vált.
Módosult ez az értelmiségi szerep az államszocialista időkben is, legfőképp az olasz marxista Gramsci értelmiség-elméletének talaján. A szocialista értelmiségi ideáltípusát jellemezve Gramsci ezt írta:

„Az új értelmiségi életmódját nem alkothatja többé az ékesszólás, az érzelmek és szenvedélyek külső és pillanatnyi mozgatója, csak az aktív bekapcsolódás a gyakorlati életbe, amelyben az értelmiségi mint építő, szervező vesz részt […] a technikától, mint munkától eljut a technikáig és a humanista történelemszemléletig, amelynek hiányában »szakemberek« maradunk, és nem leszünk »vezetővé« (ami szakember + politikus)” (Huszár 1975).

E felfogás hatott a legközvetlenebbül a magyar népművelésben és a közösségfejlesztés kialakulásában is. A magyar közösségfejlesztés közvetlen előzményének számít például a Budapesti Műszaki Egyetem értelmiségi képzése, amelynek lényege a jövő értelmiségének bekapcsolódása a gyakorlati életbe.

Két mozgalom bontakozott ki ebből az értelmiségi elképzelésből 1970–73 között: az „Egyetemisták a közművelődésért” mozgalom és a „Téli népművelési gyakorlat”. Az előzőben egyetemi hallgatók vállaltak önkéntes munkát 200 magyarországi művelődési ház tervrajzának és felújítási terveinek elkészítésében. A „Téli népművelési gyakorlaton” pedig (a Népművelési Intézet szervezésében) az ország nagy felsőoktatási intézményeinek hallgatóiból szerveztek különféle értelmiségi szakmákra készülő hallgatókból tanulmányi csoportokat (mérnök, orvos, tanár, jogász, közgazdász stb. hallgatókból), akik egy-egy befogadó településen, a második szemeszter elején két hétig tanulmányozták a helyi társadalmat és tapasztalataikról közös összefoglaló tanulmányt írtak, melyet a befogadó települések és a felsőoktatási intézmények is megkaptak (Varga 1970, 1973).

Ez az attitűd az elmúlt 20–30 évben természetesen sokat finomodott-változott a közösségfejlesztés erőteljes szakmásodási folyamatában, de bizony minket, úttörőket és követőinket is mozgat még egyfajta „küldetéstudat”. Ez a felfogás addig fogja még tartani magát, ameddig az új polgárság meg nem erősödik, s nem demokratizálódik. A demokrácia lassú kiépülése az oka ugyanis annak, hogy a filantróp és értelmiségi elképzelések még mindig terephez tudnak jutni. Nem általános a felelős állampolgári attitűd, kevés a képzett, demokráciára felkészült állampolgár, hiánycikk a cselekvő állampolgáriság, ezért a hagyományos értelmiségi szerepköröknek még mindig van valamiféle talaja (bár általános az a vélekedés is, hogy a rendszerváltás után az értelmiség „magára hagyta” a népet).

Mindezekből az a következtetés vonható le, hogy még jó ideig nem felesleges az értelmiség társadalmi feladatáról beszélnünk, s ehhez a magyar közösségfejlesztésnek is tevőlegesen hozzá kell járulnia. Magunkhoz kell térni a társadalmi átrendeződés makrofolyamatai által okozott sokkból és a legnagyobb nyugalommal új társadalmi mozgalmat kell szerveznünk, amelynek középpontjában az értelmiségi szerepvállalásra való felkészítés és a fiatal generációk egymással és a közösségeikkel szembeni elköteleződése, demokratikus és közösségi szocializációja, gyakorlati munkájának szervezése áll – hasonlatosan a 70-es évek eleji műegyetemi mozgalmakhoz. Természetesen nem lehet ugyanabba a folyóba kétszer belelépni, de erre nincs is szükség, mert a jó hír a szabaddá válás lehetősége, a civil társadalom talán még korlátozott, de a korábbinál mégiscsak sokkal nagyobb mozgástere, a demokratikus jogállam kiépítésének lehetősége.

2. A közösségfejlesztés és annak jövője

Mi a közösségfejlesztés?
A közösségfejlesztés egyszerre társadalmi mozgalom és szakma.

– Mozgalom – a közösség általi fejlesztés
Lényegileg csak akkor beszélhetünk közösségfejlesztésről, ha maguk a közösség tagjai, szervezetei és intézményei fejlesztik a saját közösségüket. Nem a közösségfejlesztő fejleszti tehát a közösséget, hanem a közösség fejleszti önmagát. A közösségfejlesztő „csak” katalizálja és szakmailag segíti ezt a folyamatot. A közösségfejlesztő azért kezdeményez, hogy a közösség átvegye tőle a kezdeményezést és elinduljon a problémák közösségi megoldásának útján, melyhez a közösségfejlesztő a képessé tétel változatos eszközeivel járul hozzá.
A jó közösségfejlesztési folyamat helyi mozgalom, amelyben a folyamatosan aktivizálódó lakosság keresi a maga hozzájárulási lehetőségeit a közösség életminőségének javításához, létrehozza saját intézményeit és együttműködési struktúrákat alakít ki. A közösségi fejlesztésben folytonosan újabb és újabb egyének és csoportok aktivizálódnak a folyamat kritikájaként vagy alternatívájaként, s e közösségi szereplők állandóan új helyzeteket teremtenek, megváltoztatva a tervezési, döntési és kontrollmechanizmusokat.
A mozgalmi jelleg nagy erőt jelent, ugyanakkor sajátos természete miatt nehézkessé teszi a képviseletet, valamint a közös arculat és külső kommunikáció kialakítását. Nehézkessé, de nem lehetetlenné. Igaz, hogy a mozgalmi munkát a leggyakrabban nem az igazán mély és hosszú távú elköteleződések jellemzik, az állampolgári magatartás leszűkülhet az „igen” és „nem” igazságára. Igaz, hogy a reakcióidők előre kiszámíthatatlanok, gondoljunk csak a hirtelen, azonnali fellépésekre és a lépésről lépésre történő építkezésekre, a lelassuló, már-már beállni látszó folyamatokra, amelyek aztán hirtelen mégis meglódulnak. Igaz, hogy a mozgalmi munka számos eleme alacsony hatékonysággal, partikularitással, amatőrizmussal vádolható – de hát a civil társadalomról van szó! Arról a civil társadalomról, amelyik ellensúlyozza az államiságot, a túlzott hatalomkoncentrációt, amelyik kezdeményez a hiányok megszűntetésére-mérséklésére, s amelyik alternatívákat mutat fel.
Az állandó mozgásban lévő közösség egy kívülálló számára persze nehezen követhetővé és értelmezhetővé teszi az aktuálisan zajló folyamatokat, mégis, minden közösségfejlesztésnek, közösségi munkának ez a folytonos mozgás és változás a lényege.

– A közösségfejlesztés mint szakma
A közösségfejlesztés mint szakma átmeneti, szervezett és szakszerű beavatkozást jelent a közösségek életébe annak érdekében, hogy a közösség képes legyen a megújulásra, vagyis saját problémáinak kezelésére, mérséklésére, megoldására. A beavatkozás addig tart, ameddig a közösség tagjai maguk nem válnak a változás meghatározó tényezőivé.
A közösségi munka – hívják bárhogyan is – az állampolgárokkal, csoportjaikkal és szervezeteikkel, a területi közösségekkel folytatott munkán át a nemzeti és nemzetközi szinteken is jelen van. A legfontosabb kérdés az, hogy e szerteágazó tevékenységet mitől nevezhetjük szakmának? Az önálló diszciplinává fejlesztés kísérletei mellett a szakterület irányultsága és társadalmi funkciói mutatnak megnyugtató azonosságot.
Az irányultság tekintetében mindenütt a problémákban érintett emberek részvételének fokozása áll e szaktevékenység fókuszában, társadalmi funkcióit tekintve pedig mindenütt megjelenik az emberek önsegítő együttműködése, az aktuális viszonyok megváltoztatását célzó közösségi tevékenysége.
A közösségi tevékenység egyfelől a szükségletet szenvedő emberekre, másfelől – az érdekeiket megfogalmazó és azokat a társadalmi nyilvánosságban artikuláló közösségek erejével – a reformokra irányul, a döntéshozás, a jogalkotás befolyásolására, s az alkalmazkodás mellett vagy helyett a változásra fekteti a hangsúlyt.
Nem elhanyagolható szempont a közösségi munka preventív jellegű irányultsága sem, az ugyanis, hogy képes fokozni a közösségek megtartó erejét, erősíteni és gyakorlattá szervezni az emberek közötti kommunikációt és szolidaritást.
Alkalmas továbbá arra is, hogy a helyi közösségek azonosítsák saját társadalmi szükségleteiket és megszervezzék intézményeiket – önsegítő, érdek- és nyomásgyakorló csoportokat, a civil társadalom új intézményeit.
A közösségi munka hozzásegíti a kirekesztett, marginalizált, alacsony érdekérvényesítő képességű társadalmi csoportokat ahhoz, hogy érdekeiket felismerjék, megfogalmazzák és konfrontálják az érdekeik érvényesítését gátló társadalmi intézményekkel, csoportokkal.
A közösségi cselekvés motivációkat épít a művelődésre, a tanulásra, feltöri a zárt világokat és kitágítja a mozgástereket, új intézményeket és intézmények közötti kapcsolatokat szervez, s segít az állampolgároknak és közösségeiknek abban, hogy használni is tudják az értük létrejött intézményeket. Mindezzel a közösségfejlesztés nagyban hozzájárul változó társadalmaink kultúrateremtő képességének felgyorsulásához.
A közösségi munka története során fokozatosan olyan, a társadalmi integrációt elősegítő tevékenységgé vált, amely hatékonyan képes fokozni a civil társadalom kezdeményező- és cselekvőképességét, segíteni a társadalmi intézményrendszer átalakulási és újraalakulási folyamatait, összehozni a társadalom különböző szereplőit és kapcsolatokat kiépíteni térségi és társadalmi szinten, és képes fokozni a társadalom demokratikus önszerveződését.
A szakma „túl tág” határait gazdagító erőforrásként érdemes érzékelni, olyannak, amely nem csak lehetővé teszi, de a komplex társadalmi problémák kezelése érdekében egyenesen igényli is a szakmaköziséget, a határterületi együttműködéseket, vonatkozzék az a közigazgatással, szakpolitikákkal, szociálpolitikával, művelődésszervezéssel, felnőttoktatással, szociális munkával, természet és környezetvédelemmel, település- és vidékfejlesztéssel vagy építészettel való együttműködésre.
A közösségfejlesztés önállóságáról, illetve valamely szakmához tartozásáról szenvedélyes viták folynak. Erős érvek szólnak az önállóság mellett, de kisajátítása, bekebelezése mellett is. Számos példáját láthattuk már annak, hogy a szociális munka keretein belül hogyan szűkülhet még a közösségfejlesztés, közösségi munka is ellátás-típusú munkává, ahelyett, hogy endogén fejlődést és változásokat eredményezne. S ugyanez az eszköz-jelleg bontakozik ki előttünk a vidékfejlesztési szakmában is, látva, hogy az elsősorban infrastrukturális fejlesztésekben hogyan tesznek formálisan eleget az érintettek bevonása alapelvének.
Amennyiben a közösségfejlesztés alárendelődik bármelyik szakmának, félő, hogy elveszíti interdiszciplináris jellegét és megnő kiszolgáltatottsága, vagyis annak a veszélye, hogy az érdekcsoportok eszközként használják fel saját céljaik elérése érdekében.
Tudjuk, hogy a közösségfejlesztés hozzájáruló-jellegű foglalkozás: egyedül nem képes megoldani társadalmi problémákat, de sajátos eszközeivel, más szakmákét kiegészítve, hozzá tud járulni a problémák hatékony kezeléséhez. Köztudott az is, hogy az alacsony társadalmi presztizsű szakmák küzdenek legitimitásukért, azért, hogy önálló diszciplinaként, fontos és támogatott szakmaként ismerjék el őket. Ha azonban a közösségfejlesztés lényegi jellemzői az interdiszciplinaritás és az, hogy hozzájáruló-jellegű foglalkozás, akkor ahhoz a két fő okhoz érkeztünk, amiért elismertetése – legitimációja – specializálódó világunkban különlegesen nehéz. De épp effajta természete adja azt a szabadságot is, amely miatt e szakmához vonzódunk és amiért minden nehézség ellenére is kitartunk mellette.

3. Értelmiségi munka-e a közösségfejlesztés?

Véleményem szerint a Kelet-közép-európai régió közösségfejlesztése az, különösen a külfölddel való összehasonlításban, ugyanis a kirekesztettek csoportjai nem szervezték még meg magukat és nem „termelték ki” saját fejlesztőiket. Ennek számos hátulütőjét naponta érezzük, mert nehezen tudjuk motiválni a nem értelmiségi munkamódokhoz szokott lakossági csoportokat.

Beavatkozik-e tartalmilag a közösségfejlesztő a helyi közösségek életébe?
Sokáig úgy gondoltuk, hogy tartalmilag nem avatkozik be, csak egy viszonyt segít életre kelteni. (Varga 1998). Az értelmiségi elméletnél, valamint az közösségfejlesztés értelmiségi jellegéről elmondottak szerint azonban felül kell vizsgálnunk e korábbi tézisünket és itt kell megvizsgálnunk a helyi szükségletek kérdését!
– Vajon felismertek-e a helyi szükségletek a helyben élők, szervezeteik és intézményeik által és vajon és közismertek-e? Tapasztalataink szerint különösen a látens szükségletek felismerése bonyolult, s a manifeszt szükségleteket pedig jórészt a fejlődésről alkotott általános vélemény, a sokat sulykolt fejlődési trendek és a divatok alakítják. Hogy a helyi szükségleteket felismerjék a helyben lakók, ahhoz az oktatás, a közösségi és demokratikus szocializáció kiterjesztése szükséges, mert ez a kérdés a földhözragadtság kontra távlatos gondolkodás problémája.
– A beavatkozó tudása technikai tudás-e vagy valamelyik értelmiségi idea felé szeretné mozdítani a közösségeket? Bármekkora felelősség is, vállalnunk kell ez utóbbit! Az ideák és a valóság között gyakran óriási feszültség keletkezik. Gyakori tapasztalat, hogy a helyi lakosok – érthető módon – az azonnali boldogulást keresik, szinte bármilyen áron, s nem törődnek „magasabb”, kulturális, természetvédelmi, környezeti, fenntarthatósági szempontokkal. E szakadékot áthidalni csakis művelt, demokratikusan és közösségben gondolkodó és cselekvő néppel lehetne.
– A beavatkozó erkölcsi minősége – ha beavatkozásra kerül sor, egy nagyobb, magasabb egység jön létre, amelyben a beavatkozó is benne van (Gergely 2006).
Végül a közösségfejlesztés jövőjéről kell még szót ejtenem. A változás a közösségfejlesztés velejárója, azért is, mert munkája változások generálására irányul, s azért is, mert az állandósult változások korában a társadalmi és közösségi fejlődés folyamatosan arra készteti, hogy keresse és szükség esetén változtassa meg a maga optimális mozgásterét.

Felhasznált irodalom

Grayson, John: A civil társadalom története. Előadás az Angol-magyar szemináriumon. Kunbábony, 2004. Civil Kollégium Alapítvány.
Kovalcsik József: A kultúra csarnokai I-III. Budapest, 1986, Művelődéskutató Intézet.
Varsányi Erika: Bevezető. In uö: Megfigyelés és cselekvés. Budapest, 1999, Balassi.
Huszár Tibor: A cselekvő ember. Budapest, 1975, Szépirodalmi.
Henderson, Paul: Including the Excluded: From practice to policy in European Community Development. Bristol, 2005, The Policy Press.
Varga A. Tamás: A művelődési otthon funkcionális rendszere. Kultúra és közösség. 1975. 4. sz. 30–39 p.
Varga, A. T. – Vercseg, I.: „Nyitott ház-nyitott tevékenység” képzés. Budapest, 1985, Múzsák.
Varga A. T. – Vercseg I.: Közösségfejlesztés. Budapest, 1998, Magyar Művelődési Intézet.

Parola archívum