Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A Közösségfejlesztés szakmai profilja
Szerző:	Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1996
Szám:	4
Oldalszám:	11-14
A cikkben lévő
Nevek:	Ferdinand Tönnies, Roland L. Warren
Intézmények:	Közösségfejlesztők Egyesülete
Települések:	Amerika, Európa, Magyarország, Erdély, görög poliszok
Tárgyszavak:	konferencia, közösségfejlesztés, előadás
Megjegyzés:
Annotáció:

Egy konferencia tapasztalatai

A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS SZAKMAI PROFILJA
Vercseg Ilona előadása

Azt gondolom, hogy a régóta esedékes párbeszéd megindulása mellett azért van nagy jelentősége ennek a találkozónak, mert a képzési intézmények igazán alkalmasak arra, hogy integráljanak és megújítsanak mindenfajta szakmai törekvést, vagyis hogy kísérleti műhelyként működjenek. A felsőoktatási képzési intézmények nagy társadalomalakító hatással lehetnek vonzáskörzetükre, éppen ezért nekünk kreatív műhelybeszélgetéseket kellene folytatnunk, vagyis időről időre el kellene gondolkodnunk általunk fontosnak tartott alapkérdésekről. E munka kezdetének szánjuk mostani összejövetelünket.
Először talán a szakma gyökereiről, kialakulásáról lenne érdemes eszmét cserélnünk.
A közösségfejlesztés (community development) vagy közösségszervezés (community organization) a múlt század második felében alakult ki Amerikában és különféle kölcsönhatások folytán Európába is átkerült. Az amerikai és a nyugat-európai gyakorlat, abban is elsősorban az angol és a holland határozza meg e szakma fő irányait.
A nyugati gyakorlat társadalomjobbító szándékból született, amely a közösségi problémafeltáráshoz és megoldáshoz járul hozzá a maga szakmai eszközeivel. Megjegyzendő, hogy bár e munka gyökerei (és későbbi kibontakozása is) a társadalmi tervezésben (social planning), a társadalmi akciókban (social action) és a helyi szintű fejlesztésben (local development, local action) találhatók, a mintegy 30 éves európai gyakorlat alatt a közösségfejlesztés nagy önállóságra tett szert, kapcsolata az őt útrabocsájtó szakmákkal, – így a később “anyaszakmának” definiált szociális munkával is – elhalványult és önálló szakmaspecifikus jegyeket vett fel.
A közösségfejlesztés hazai gyakorlatának gyökerei a '70-es évek második felére nyúlnak vissza és közművelődésiek. Ez nem idegen egyébként a nyugat-európai gyakorlattól sem, egyfelől nem idegen a community education felnőttképzési gyakorlatától, másfelől a settlement intézményétől sem, mellyel sok rokon vonást fedezhetünk fel. A settlement ugyanis egyfajta közösségi-szociális központ, vagyis a mi legjobb értelemben vett művelődési otthonunkkal hasonszőrű intézmény. (A settlement intézményrendszere ma is él, kiegészülve egy információs és néhány más mai funkcióval). Egyszóval a nyugati gyakorlat sem idegen attól a forrásvidéktől, ahonnan mi a munkánkat származtatjuk.
A hazai munka – függetlenül gyökereitől, s hasonlóan a nyugati gyakorlathoz –, itthon is önállósuló-félben van, s egyre jobban körvonalazódik nemcsak saját identitása, de filozófiája és stratégiája is. Működési példái – különösen a rendszerváltásig – gyakran érintkeznek a közművelődéssel, s frazeológiája sem mindenütt egyezik meg a szociális munkáéval. Azok közül, akik a szociális munka felől közelítik meg a közösségi munkát, néhányak szerint ugyanarról a dologról beszélünk, csak mi közösségfejlesztésnek, ők közösségi szociális munkának nevezik. Nyilvánvaló, hogy az egységesülés lehetőségeit a jövő fogja eldönteni.
Ez a közeledés azért is figyelemreméltó, mert az eltérő gyökerek ellenére a hazai közösségfejlesztés napjainkban már nem elhanyagolható mértékben közelít a nyugat-európaihoz. Ennek okai közül nyilvánvalóan az új rendszer kiépüléséből fakadó újtípusú problémák megjelenése az elsődleges, de hasonlóan fontosak az európai trendek térhódításai is, amelyeket mi új kihívásként élünk meg és megpróbálunk megbirkózni velük. Az új problémák megoldásának kényszere és az európai trendek megismerése korszerűsíti, európaiasítja a mi gyakorlatunkat, vagyis a korábbi gyakorlat egyre inkább közelít az európai standardhoz. Nyilvánvaló jelentőséggel bír továbbá a hazai közösségi szociális munka utóbbi években kifejlődött gyakorlata is, csakúgy, mint a hazai települési-térségi tervezésben és menedzsmentben kibontakozó kezdeményezések is. Egyre inkább felismerődik és megfogalmazódik az igény, hogy a társadalmi részvétel a tervezésben és a helyi fejlesztési folyamatokban is érvényesüljön. Valahogy úgy érzem, hogy több szakma felől és szinte egyszerre megkezdődött ugyanannak a dolognak a felismerése: nagyon fontos az, hogy megszülessenek helyben megoldások és ebben a helyi állampolgárok cselekvően vegyenek részt.
(A Közösségfejlesztők Egyesületének gyakorlata egyébként a helyi- és kistérségi fejlesztés példáiban és módszereiben a leggazdagabb és jóval szegényesebb a társadalmi akció és a társadalmi tervezés-társadalomtervezés példáiban. Úgy tudom, hogy a hazai szociális munka keretein belül elsősorban a társadalmi akció, vagyis az érdekérvényesítés, a nyomásgyakorlás példái alakultak ki, s bár mi is találunk ilyenekre példákat gyakorlatunkban és módszerleírásaink is vannak, bizonyára gazdagítaná a képet ezek mások általi ismertetése.
A társadalmi tervezés első gyakorlati példái most kezdenek körvonalazódni és egy adekvát módszert is fel tudunk már mutatni, ez a közösségi felmérés.)
Mindemellett jelentős különbségek, ill. hangsúlyeltolódásuk is fennállnak a nyugati és a mi gyakorlatunk között. Mivel a nyugati és magyar működési területeket, értékeket és etikát egy nemzetközi együttműködés keretében folyamatosan felülvizsgáljuk, ún. “standing conference”-tartva évente kétszer, megpróbálva behatárolni, hogy mi a mi saját ösvényünk abban a rendkívül széles mozgástérben, amit az európai problémák nyújtanak. Úgy látjuk, hogy míg a nyugati gyakorlat elsősorban a kirekesztés exclusion elleni harcra irányul a közösségfejlesztés szakmai eszközeivel (sőt, az angolok újabban már egyenesen az “inclusion”, a “belefoglalás” hangoztatásával fogalmazzák meg társadalomalakító céljukat, vagyis hogy belefoglalják a helyi embereket a helyi folyamatokba, hogy részt vegyenek a helyi problémák megoldásába); addig a magyar gyakorlat – pontosabban a mi általunk, tehát a Közösségfejlesztők Egyesülete és társszervezetei által vitt gyakorlat napjainkban – és egy jó ideig még bizonyára – elsősorban a helyi társadalmak demokratikus önszerveződésére és együttműködésére helyezi a hangsúlyt (nyilvánvalóan jó okkal), s e tekintetben a nonprofit szektorral is jelentősen érintkezik. A nyugat-európai gyakorlatra is jellemző a nonprofit szektorral való szoros együttműködés, de míg ott a helyi közösségek főként megrendelőként vagy pl. képzések esetén felhasználóként, vagyis piacként viselkednek, addig mi elsősorban azon fáradozunk, hogy egyáltalán megszülessen és megerősödjön a nonprofit szektor, vagyis legyenek helyi közösségek, amelyek struktúrálják a helyi társadalmakat, s amelyek később akár már hasonló módon, tehát megrendelőként viselkedhetnek a közösségfejlesztés iránt, mint nyugati társaik.
Felkérő-felhívó jelleggel mondtam el mindezeket, kérve, hogy osszuk meg egymással ilyen jellegű gondolatainkat.
A továbbiakban a közösségfejlesztés szakmai profiljáról alkotott elképzeléseinket szeretném ismertetni, úgy, ahogyan ezt jelenleg látjuk, hangsúlyozva, hogy szeretnénk elkerülni a végleges megfogalmazásoknak még a látszatát is. Nagy ugyanis a külső és a belső kényszer is arra, hogy megragadjunk, néven nevezzünk, be- és lehatároljunk és rendszerezzünk egy éppen változatosságában izgalmas, élő és örök mozgásban lévő valamit – szakmát? –, s már az első kísérletek után ráébredünk arra, hogy kezünk között a dolog élettelenné és unalmassá vált, ezért otthagyjuk a vele való bíbelődést, hogy később az egészet újrakezdjük...
Mi tehát a közösségfejlesztés?
A közösségfejlesztés (community development), vagy közösségszervezés (community organization) települések, térségek, szomszédságok komplex társadalmi-gazdasági-kulturális fejlesztését jelenti, amelyben kulcsszerepe van a cselekvésnek, a helyi cselekvő polgároknak, a közösségeiknek és azok hálózatának, valamint a helyi szükségletek mértékében a közösségfejlesztőknek is, akiknek bátorító, informáló, kapcsolatszervező munkája életre segítheti vagy megerősítheti ezt a közösségi hálózatot.

Fontosnak tartjuk azt is meghatározni, mit nem tartunk közösségfejlesztésnek – mert a “közösségfejlesztés” kifejezést elég gyakran használják ilyen esetekben alternatív fogalomként. Nem tartjuk közösségfejlesztésnek a szervezet- vagy csoportfejlesztést, tehát azt, amikor egyetlen emberi társulás életében akarunk minőségi változásokat elérni. Természetesen erre is befolyással lehet egy helyi közösségi folyamat, de mi nem ezt tartjuk munkánk fő irányának, hanem azt, hogy egyáltalán szerveződjenek helyi közösségek, struktúrálódjanak és váljanak közössé bizonyos akaratok.
A közösségfejlesztés lényege a lokalitásban, a helyi, településszintű- vagy regionális cselekvésben és fejlesztésben jelölhető meg. A lokalitás, mint újdonság, nagyon erőteljes lehetősége és pozitív élménye a rendszerváltás óta Magyarországnak, ezt minden problémája ellenére is tudjuk, ez adja az általunk eddig kidolgozott közösségfejlesztési filozófiának vagy elméletnek az alapját. Az “elmélet” szót nagyon bátortalanul mondom, mert mi önálló elméletet nem alkotunk, hanem megpróbáltuk azokat a fogalmakat, amikkel dolgozunk, a magunk számára értelmezni és ebben a lokalitásnak nagyon nagy szerepe van, mégpedig a közösségiséggel erőteljesen összefüggő szerepe.
A “közösség” fogalmát mi nem csoportelméleti és nem ideológikus értelemben használjuk, tehát nem úgy, ahogyan azt a marxista közösség-elmélet fogalmazta meg: “a közösség a minőségi csoport”.
Tudjuk, hogy nem sikerült a “minőségi többlet” dimenzióját megragadni, legalábbis nem a gyakorlat által igazolt szinten, mert a társadalmi célokkal megegyező, társadalmilag hasznosnak definiált tevékenység lehetősége már eleve behatárolta a közösséget önként keresők mozgásterét. Ez a közösségi lehetőség ugyanis lényegében az elit által kitűzött célok megvalósítására, a teljes társadalmi részvétel helyett a szabadidős-társas-kulturális együttműködésre szorította az embereket. Érdemes megjegyezni, hogy még ma is nagyon erőteljesen tartja még magát ez az elképzelés.
Mi lokalitásba gyökerezően és funkcionálisan értelmezzük a közösséget. Ez azt jelenti, hogy a közösségiség szempontjából is ideáltipikus görög poliszok közösségében a “közösség” szó egyaránt jelentette az emberek összetartozását és együttműködését (katonai és politikai téren is) és a helyhez kötöttséget is. A magyar “közösség” szó alakváltozata a “község” szó, csakúgy, mint az angolban, ahol a “közösség” szó jelölheti a települést és az embercsoportot is – community, local community ill. community group. A német nyelvben is megtalálható ez a kettősség, mint ahogyan azt a közösségelmélet legnagyobbja, Ferdinand Tönnies kifejti, a Gemeinde és a Gemeinschaft szavakban is megtalálható ez a bizonyos helyhez kötöttség. A “Gemeinde” szó máig megőrizte eredeti értelmét és idiomatikusan úgy fordíthatjuk: “neighbourhood” = szomszédság.
Úgy gondoljuk tehát, hogy a “közösség” egy lokális fogalom is. Elfogadva Roland L. Warren amerikai szociológus funkcionális elméletét, úgy gondoljuk, hogy a közösség az a társadalmi alakzat, amely egy sajátos szocializációs folyamaton keresztül bizonyos értékeket old tagjaiba ( nyilvánvalóan ez a közösség lehet egy nemzet vagy egy kultúrkör, tehát nem csak egymást személyesen ismerő emberekről lehet szó); amelyben a közösség megélhetési lehetőséget biztosít tagjainak; amelyben érvényesül a társadalmi igény és a társadalmi részvétel, teljesítve a társasági igény iránti általános igényt; amelyben érvényesül a társadalmi kontroll, megkövetelve a közösség értékeinek betartását; és amelyben érvényesül a társadalmi szolidaritás és a kölcsönös támogatás, mely folyamat segítségével a közösség tagjai megvalósítják azokat a feladatokat, amelyek túl nagyok, vagy túl sürgősek ahhoz, hogy egy egyedülálló személy kezelni tudja. Warren szerint egy tanyabokortól a nagy városokig ez az öt funkció fordul elő számtalan formában, hol formálisan, hol informálisan.
Funkcionálisan értelmezzük a közösséget azért is, mert úgy gondoljuk, hogy a közösségek a civil társadalom alapintézményei, a demokratizmus gyakorlóterepei, a hatalom alternatívái és végül hiánypótló intézmények, vagyis olyan szolgáltatásokat is megszerveznek, amelyeket az állam vagy nem tud, vagy nem akar megszervezni.
A másik elméleti probléma, amivel meg kell küzdenünk, a “fejlődés” fogalma. Ha vesszük a bátorságot ahhoz, hogy helyi cselekvésre buzdítsuk az embereket, tudnunk kell, hogy milyen fejlődést tartunk mi kívánatosnak? Egyáltalán: van-e olyan céltételezésünk, ami felé segítjük az embereket? Itt két dologról kell beszélnünk, az egyik az, hogy a helyi szükségletek felismerése-felismertetése az elsődleges feladatunk. Hogy ezt kell tennünk, azt már a 70-es évek közepén is láttuk és a gyakorlat döbbentett rá minket arra, hogy ez egy nagyon bonyolult folyamat és nem feltétlenül rövid idő alatt belátható. A másik dolog, amit le kell szögeznünk, az az, hogy nekünk nincs olyan konkrét céltételezésünk, fejlődés-koncepciónk, mint ahogyan azt a “közösségfejlesztés” szó műveltető jellege sugallná. Vannak persze bizonyos elképzeléseink arról, hogy mi mit gondolunk fejlődésnek és igyekszünk is ezt a helyi folyamatban érvényesíteni, de soha nem a helyi közösség ellenében és semmiképp nem megelőzve az ő önálló akaratuk kibontakozását. Az elképzeléseink nagyon egyszerűen úgy foglalhatók össze, hogy nem hiszünk abban, hogy a gazdasági növekedés meg fogja oldani a helyi közösségek problémáit. Úgy tapasztaljuk, hogy a gazdasági növekedés önmagában nem oldja meg az emberiség fő problémáit, sőt, fokozza a környezeti problémákat, a szegénységet, az emberek egymás elleni kijátszottságát. A közösségfejlesztés fejlődés-koncepciója érintkezik a fenntartható fejlődés fogalmával, aminek az a fő kérdése, hogy hogyan alakítható ki a mind társadalmilag, mind politikailag, mind gazdaságilag, mind a természet szempontjából fenntartható fejlődés – ha mindez egyáltalán összeegyeztethető. A kicsi, a hagyományokhoz, a tapasztalatokhoz kapcsolódó helyi és lehetőleg közösségi megoldásokban hiszünk, amelyekben megjelenik az önszerveződés és az önsegítés, s amelyekhez szükséges a korábbi tudások továbbfejlesztése is. Ezen kívül úgy gondoljuk, hogy nekünk a nem-állami szint- együttműködésre kell helyeznünk a hangsúlyt, tehát az államilag irányított világot egy nem-államilag együttműködő világ felé kell közelítetünk. Lehet, hogy ez utópisztikusan hangzik, de ezek a törekvések már ma is létező jelenségek, amelyek megjelentek az emberiség szintjén is, gondoljunk csak a riói környezeti konferenciára vagy a koppenhágai nonprofit találkozóra. Megkezdődött tehát egy globális összefogás. Nagyon jól tudom, hogy ez minden szépsége és reménytadó jellege ellenére is milyen törékeny, mégis, ennek az állami és pénz által szabályozott világnak az állandó megakasztása, a fogaskerekekbe mindig valamilyen kis emberi-közösségi szemcse bejuttatása a mi feladatunk. Végül és mindezekkel összhangban az emberek mindenfajta kiszolgáltatottságát és függőségeit tartjuk kívánatosnak csökkenteni, származzanak azok pénz-, politikai- vagy tudásbeli különbözőségekből.
A világ igazságtalanságainak mérséklésére mi lényegében a fejlesztő művelődést állíthatjuk fejlődés-koncepciónk középpontjába, azért, hogy az emberek tudatosabbak legyenek, látókörük szélesedjen, cselekvőképességük növekedjen, mert az atomizált és közönyössé tett tömegek kiszolgáltatottsága és függése az azzal visszaélő, azt kihasználó érdekcsoportoknak kedvez.
A lokalitásról a közösségiség kapcsán már beszéltem. Azt mondják, hogy a modern társadalmakban a lokalitás szerepe erősen csökken, mert az idő- és térbeli távolságok ma már könnyen leküzdhetőek a modern kommunikációs- és közlekedési eszközöknek köszönhetően. Azt állítják, hogy a helybeliségnek ma már nincs olyan nagy szerepe, mint korábban, a zárt társadalmak idején volt. Ezzel szemben komoly elméletek igazolják azt, hogy a lokalitás szerepe nő, egyrészt pontosan a modern kommunikációs eszközök révén, hiszen ma már nem feltétlenül szükséges bejárni a munkahelyre azért, hogy faxolni, telefonálni tudjunk, vagy számítógépes kapcsolatban legyünk másokkal. A munkanélküliséggel, a részmunkaidő növekedésével, az állandóan dráguló utazási költségek miatt egyre több ember él otthon – tehát bizonyos értelemben kialakul egy újkori röghözkötöttség is, s ez óva inti azokat, akik elhanyagolnák a lokalitás szerepét.
A szomszédságok, ezt az egyes tájegységeken, pl. Erdélyben még ma is élő, szép kifejezést a kisebb települési összetartozásra, amelyet a városépítészet emelt be szakszavai közé és amellyel azt az igyekezetét jelölte, hogy az átláthatatlan városokat kisebb, otthonosabb egységekre bontsa, tehát a szomszédságok szerepe nagyon fontos, s ahol nincs, ott kialakulásukra nagy szükség lenne, hiszen a társadalmi részvételünkre leginkább a lakóhelyünk ad megfelelő kereteket.
A nyilvánosság is kulcsfogalmaink közé tartozik. Az általunk preferált nyilvánosság helyi és “oda-vissza” jellegű, két- vagy többirányú kommunikációs folyamatokból tevődik össze, melyben a helyi közösségeknek van kulcsszerepe. A közösségek a helyi nyilvánosság alapegységei, mert lehetőséget adnak az információk értelmezésére, felszínre hozzák a véleményeket, segítenek azok mérlegelésében, esetleg konfrontálódásában, s végül az álláspontok finomodására és a konszenzusra jutásra.
A mi nyilvánosság-képünkben a társadalom 3 nagy szektora, tehát a kormányzati-, a nem kormányzati- és az üzleti szféra szereplői között is rendszeres kommunikáció folyik.
Jelenleg tehát nagyjából ezek között az elméleti keretek között gondolkodunk. Egy szakmának a saját filozófiája mellett meg kell határoznia a saját identitását is, vagyis azt, hogy mire való, mint olyan? Felvetődhetnek olyan megoldások, hogy a gondok enyhítésére, a problémák megoldására, a jólét emelésére, vagy a demokrácia fejlesztésére, a kisléptékű-, önerős fejlesztésre, a fenntartható rendszerek kifejlesztésére, stb. Úgy érezzük, hogy a “fejlesztő művelődés” kifejtésekor nagyjából körvonalaztuk azt, hogy mire valónak tartjuk a közösségfejlesztést.

A közösségfejlesztés fő jellemzőinek továbbá a következőket gondoljuk.
– Mint alkalmazási terület: alkalmazza a településszociológia, a településtervezés, a néprajz, az antropológia, a pedagógia, a szociálpszichológia, a jog és a gazdaságtan egyes felismeréseit és módszereit;
– a határterületein lévő főbb szakmák: közművelődés, szociálpolitika, közösségi szociális munka, kommunikáció, felnőttoktatás, településtervezés, településmenedzsment;
– az eredményeként megjelenő jellemző tevékenység mindaz, amit a lakosság önmaga végez el annak érdekében, hogy önmagán segítsen a helyi társadalom- és gazdaságfejlesztés, a környezetvédelem, az egészségügy, a lakáshelyzet, az oktatás, a kultúra, a művészetek, a szabadidő, valamint a (helyi-térségi-városi) nyilvánosság és közösségi információáramlás megszervezése terén, városokban, városkörnyéken és vidéki térségekben egyaránt. Ez a tevékenység vonatkozhat lakossági tervezésre, fejlesztésre és szolgáltatásokra az élet minden területén.
– főbb partnerei: civil szervezetek, önkormányzatok és társulásaik, regionális kutatási központok, a munkaügy- és a vállalkozásfejlesztés szervezetei, képzési szervezetek, információs adattárak.
– kulcsszavak, amik a leginkább jellemzik:
– közösségfejlesztés, közösségszervezés, közösségi (szociális) munka;
– közösség, fejlődés, lokalitás, nyilvánosság, információ;
– helyi fejlesztés, társadalmi tervezés, társadalmi akció, helyi cselekvés, szomszédsági munka, kistérségi- és regionális fejlesztés, városfejlesztés, közösségi gazdasági fejlesztés;
– civil társadalom, önkéntesség, önsegítés, érdekérvényesítés, részvétel, partnerkapcsolatok építése.

Az identitáshoz természetesen hozzátartoznak egy szakma értékei és etikája is. Ennek meghatározása nemcsak bonyolult feladat, de hosszú folyamat is, amelynek során a szakma képviselői párbeszédek során jutnak konszenzusra. A szociális munkás szakma már kiérlelt egy ilyen etikai kódexet, s ez a mi további teendőink egyike is, mert bár elkezdtük ezt a munkát 1994-ben Hajóson, még mindig a kezdeteknél tartunk. Amit most összefoglalhatok, az néhányunk gondolatainak összegzése, s még nem konszenzus.

A közösségfejlesztők, mint humán segítők, a következő értékeket tartják fontosnak:
– meg vagyunk győződve arról, hogy az emberek képesek közösen cselekedni az őket érintő társadalmi, gazdasági és politikai kérdések befolyásolásáért és hogy ez a cselekvés rendkívül fontos, mert általa olyan struktúrák jönnek létre, amelyek a valódi részvételhez és bekapcsolódáshoz vezetnek;
– ehhez szükséges az önbizalom megerősítése, a cselekvési kedv feltámasztása;
– meg vagyunk győződve arról is, hogy minden ember ért valamihez, ami a közösség számára hasznos lehet, s a közösség rejtett, humán erőtartalékai felszínre hozhatók és fejleszthetők;
– azt szeretnénk elérni, hogy a helyi közösségi munka a személyes kibontakozásnak, az ismeretek és új szakértelmek megszerzésének, a képességek bővítésének is forrása legyen, előnyben részesítve a kezdeményező- és alkotókészséget és lehetővé téve, hogy az emberek inkább cselekvők, mint felhasználók és fogyasztók legyenek;
– elő szeretnénk segíti a kiegyensúlyozottabb gazdasági fejlesztést is, keressük a helyi, környezetbarát és szociálisan érzékeny megoldásokat;
– hozzá szeretnénk járulni a vidék egyenrangúsodásához, a rurális értékek modernizálódásához, a zárt helyi társadalmak nyitásához, mindezt azonban a helyi hagyományok és a helyi arculat, identitás megőrzésén keresztül;
– bátorítani szeretnénk a családi, közösségi és nemzetközi szolidaritást egy igazságosabb és békésebb világért;
– mindezek konkrét helyi cselekvésekben valósulnak meg.

Az etikai kérdéseket is éppen csak elkezdtük átgondolni.
Az alapkérdés az, hogy kinek az oldalán is áll a fejlesztő? Ez szorosan összefügg az alkalmazási kérdésekkel is, hiszen az alkalmazó ma még a legritkább esetben a helyi lakosság, melynek érdekei a megbízóétól különbözőek lehetnek, s ez a fejlesztőt válságba sodorhatja. Korábban e kérdések nem fogalmazódtak meg ennyire élesen, mint napjainkban – hiszen a helyi cselekvésnek sem volt ekkora tétje -, s az alkalmazás növekedésével a kérdés még hangsúlyosabbá válik: ki a megbízó, ki fizeti a fejlesztőt és milyen cél érdekében? Mit tegyen a közösségfejlesztő, ha valamely, a közösségen kívüli akarat érvényesítése, elfogadtatása érdekében kérik fel? Milyen célra s hogyan használhatják fel a közösségfejlesztést a különféle intézmények, szervezetek, pl. a helyi önkormányzatok? Mennyire összeegyeztethetőek a közösségfejlesztés céljai és értékei ezeknek az intézményeknek az egyéb programjaival? Újra és újra át kell gondolnunk, hogy hol van a közösségfejlesztés helye az állam, az önkormányzatok, a szakmai szervezetek és a közösségek között?
A másik nagy etikai kérdéskör az, hogy milyen alapon avatkozhat be a közösségfejlesztés a társadalmi folyamatokba? Szabad-e beavatkozni?
A gyakorlati szakember, a terepmunkás etikai dilemmái is erőteljesen megjelennek, felgyűjtésre és átgondolásra szorulnak, mint pl. az a veszély, hogy a helyi lakosokban túlzott várakozást keltünk, melyeknek azután nem tudunk megfelelni. Vagy: tartsunk-e távolságot vagy azonosuljunk a problémákkal? Nem félő-e, hogy túlzottan magunkhoz kötjük a helybelieket és ezzel új függőséget alakítunk ki? Dolgozhatunk-e az emberek helyett? Siettethetünk-e egy folyamatot? A gyakorlatban felmerülő “csapdahelyzeteket” is fel kell tehát tárnunk és össze kell gyűjtenünk, azokat, amelyek mentén minden nap lavírozunk, s amelyekben számos egyéni stratégia fogalmazódott már meg.
Egy szakma önmeghatározásához végül egy kialakult és bővülő szakmai stratégiával is kell rendelkezni, vagyis a szakmai működés hogyanját, az alkalmazható eljárásokat is számba kell venni, ki kell fejleszteni. E téren érzem talán a legerősebbnek eddigi munkánkat, mert az elmúlt évek során elég komoly módszerkifejlesztő munkát sikerült végeznünk.
A közösségfejlesztési folyamat egy településen a lakosság aktivizálásával kezdődik, majd a problémák felismerésével és azok nyilvánossá tételével folytatódik, melynek során mind többen kapcsolódnak a folyamathoz, és eljutnak a közösségben megfogalmazódó feladatok felismeréséhez, tervezéséhez és közösségi megoldásához.

Aktivizáló módszereink:
– a helyi önszervezőköri mozgalmak kialakítása – pl. párbeszéd körök, helytörténeti-, településszépítő-, környezetvédő, természetvédő, stb. mozgalmak;
– a helyi jelentős személyiségekkel való egyéni és nyilvános, csoportos beszélgetéseket;
– a helyi emberi erőforrások – tapasztalat, tehetségek és tudás – feltárását és megjelenési formájaként pl. a közösen szerkesztendő “tankatalógust”, helyi orgánumot;
– a település humán-, természeti- és gazdasági erőforrásait felmérő és aktivizáló közösségi felmérést. Ez az első olyan módszer, amelyet 20 településen egyidőben alkalmaztunk és fejlesztettünk ki;
– a lakossági cselekvési-, fejlesztési terv készítését
– a “jövőműhely” módszerét;
– a “vidék”, a szomszédságok parlamentjét.

A helyi nyilvánosságot szervező módszerek között – az előbbiektől el nem választható módon – elöl állnak a helyi újságok, a kábeltévé és a közösségi rádiózás módszerei.

Az együttműködést fejlesztő módszerek
Elsősorban az “ők”(hivatal) és a “mi” (lakosság) közötti együttműködésre, de a szakemberekkel, a partnerintézményekkel, s az egymással való együttműködésre is gondolunk. E módszerek erőteljesen érintkeznek a nonprofit szektorban egyre inkább publikált módszerekkel is: nyomásgyakorlás, döntések előkészítése, ülések levezetése, mindenfajta helyi cselekvési technikák.
– a helyi cselekvés formalizálása – egyesületek, alapítványok alapítása és működtetése;
– a konkrét helyi cselekvésre vonatkozó képzések – tervezés, projektkészítés, pályázatírás stb.
– tárgyalások és megállapodások vezetése;
– rendszeres egyeztetés vagy szerződéses viszony kialakítása az önkormányzattal;
– a döntések előkészítésében és meghozatalában való részvétel;
– a nyomásgyakorlás módszerei;
– adományszervezés;
– fórumok szervezése a szakemberek, a döntéshozókkal és az üzleti szektor képviselőivel,
– stb.

Gazdaságfejlesztő módszereink is kezdenek kibontakozni. Itt elsősorban a közösség humán- és fizikai erőforrásainak feltárására és fejlesztésére vállalkozunk, hogy ezekből meg-felelő gondozás után helyi közösségi gazdasági vállalkozások jöjjenek létre.
Mindezeket megelőzendő, a települések megismerésére és feltárására is kialakultak módszerek, ezek általában a településszociológia, a statisztika, a helytörténet stb. módszereivel a verbális és nem verbális adatok feltárásából és elemzéséből állnak.
Ami végül a közösségfejlesztés tanítási részét illeti, az is egy mindannyiunk által összehordandó, összeadandó feladat a továbbiakra. A mi tanmenetünk nagyjából a fenti tételeken nyugszik, de hangsúlyoznom kell, hogy a felkészítés nem igazán lehet jó gyakorlati oktatás nélkül. Ezalatt nem csak azt értjük, hogy nézzék meg a hallgatók, mások hogy' csinálják; még csak azt sem, hogy csinálják ők maguk is; hanem úgy, hogy csinálják és még akkor is felelősséget vállaljanak azért a közegért, amelyben dolgoztak, ha már nem egyetemisták vagy főiskolások. Addig gondozzanak tehát egy folyamatot, ameddig rájuk ott szükség van, mert egy fejlesztői folyamatból akkor vonulhat ki a fejlesztő, ha a helyi emberek nem igénylik többé a segítségét. Nagyon kockázatos ezért bármilyen gyakorlati munkába kezdeni, és mindig ott kell lennünk nekünk magunknak is, tanárként de egyfajta biztosítékként is, hogy ha a hallgatók nem szeretik meg ezt a munkát, nem érdekli őket igazán vagy más jobban érdekli őket, akkor is etikusan és a szakmaiság követelményeinek megfelelve tudjunk eljárni a helyi közösségben. Ennek a követelménynek megfelelni nagyon nehéz, hiszen nagyon kevesen vagyunk, s többek között ezért is nagyon jó lenne, ha a hallgatóink – felnövekedvén a feladathoz – segítenének nekünk a tanításban is.
Komoly hiányosságok vannak a szakirodalom terén is. Mi nagy erőfeszítéseket tettünk a kiadványok terén, de a nyomtatott anyagok lassan kifogynak és nincs pénz a pótlásukra, hacsak elektronikus terjesztés útján nem – itt is a közös bölcsesség alapján kellene eljárnunk. Össze kellene adnunk szakanyagainkat, fordításainkat, esettanulmányainkat egy közös adatbankba, s nagyobb súlyt kellene fektetnünk tanítási eredményeink publikálására is.
Komolyan el kellene gondolkodnunk azon is, hogy a felsőoktatás jelenlegi rendszerében és mentalitása mellett egy ilyen gyakorlati szakmának milyen esélyei vannak arra, hogy megfeleljen az egyetemek tudományosságra törekvésének? El tudjuk-e fogadtatni tehát az egyetemeken ezt a gyakorlati szakmát, továbbmenve: értékké tudjuk-e emelni éppen szakmánk gyakorlatiasságát és azt a nyugatiak által is nagyon kívánatosnak tartott modellt, hogy egy egyetem erőforrás-központ legyen a környezete számára – erről is érdemes lenne beszélnünk.
És végül arról, hogy mit tehetünk diákjaink jövője érdekében? Tudunk-e nekik segíteni a helyük megtalálásában akkor, amikor nincsenek álláshelyek? Mit tudunk tenni annak érdekében, hogy az a motiváltság és szakképzettség, amit nagy erőfeszítések árán beléjük plántáltunk, az ennek a szakmának a javára térüljön meg, ezt a szakmát gazdagítsa? Fel tudjuk-e használni az ő friss látásmódjukat és kreativitásukat arra, hogy ez a szakma tovább tisztuljon-gazdagodjon és ne annyira esetlegesek legyenek a fogódzói, mint amilyeneknek én most le tudtam festeni.
Köszönöm a figyelmet!

Parola archívum