Parola archívum
|
|
Parola archívum |
| |
Cím: | A demokráciáról való tudatosság |
Szerző: | Vercseg Ilona |
Sorozatcím: | |
Rovat: | |
Folyóirat: | Parola |
Állomány: | |
Év: | 2002 |
Szám: | 4 |
Oldalszám: | 7 - 10 |
A cikkben lévő |  |
Nevek: | Ferge Zsuzsa, Hankiss Elemér |
Intézmények: | Civil Kollégium Alapítvány, ELTE Művelődésszervező Tanszék, Nonprofit Kutatócsoport Egyesület, Northern College |
Települések: | Kunbábony |
Tárgyszavak: | bentlakásos képzések, demokrácia, felnőttképzési program, iskola-előkszítő programok, képzési program, oktatási program, párbeszédkör |
Megjegyzés: | |
Annotáció: |
A nonprofit szektorral kapcsolatosan (talán épp elnevezése miatt?) egyre több szó esik a szolgáltatásokról, s egyre kevesebb a kritikai reflexióról, ami ugyebár a civil társadalom lényege. Ferge Zsuzsa mondta egyszer – joggal –, hogy „a civil ne szolgáltasson, hanem kiabáljon!” A kritikai civilség kordában tartja a hatalmat, s szabályozó erőként működik egy demokráciában. Ennek értelmét, udvarias formáit, módszereit, szerveződési lehetőségeit tanulni kell, kiváltképp olyan társadalomban, ahol nem sok követhető mintát látunk magunk előtt.
Ezt a célt szolgálnák a kutatásra, és talán egyszer bevezetésre kerülő országos oktatási és képzési programok.
Oktatási program alatt az iskolarendszerű tanulásba beépülő demokráciára felkészítést értjük.
Képzési program alatt a felnőttképzési rendszerbe beépülő ún. általános célú képzésekre gondolunk, témánkhoz híven: a cselekvő állampolgáriság tanítása felnőtteknek. (Az EU és az új felnőttoktatási törvény terminológiájával élünk. Az „Általános célú képzés: olyan képzés, amely az általános műveltség növelését célozza, amely hozzájárul a felnőtt személyiségének fejlődéséhez, a társadalmi esélyegyenlőség és az állampolgári kompetencia kialakulásához. Ezeken a képzéseken az önkéntesség és az önképzés játszik fő szerepet.”)
Oktatási program:
Demokráciára nevelő program bevezetése az iskolaköteles kor teljes időtartamában, sőt, az iskola-előkészítésben is.
Egyesületünk 1990-től dolgozik egy francia gyakorlat hazai meghonosításán, nevezetesen a települési-, gyermek- és ifjúsági önkormányzatok kifejlesztésén. 1996-ra már húsznál több ilyen szervezet létezett az országban, s ekkor tagjaik (160 fiatal) számára országos képzést szerveztünk. A gyerekek és fiatalok közül (14–20 évesek) senki sem volt képes hétköznapi példákat mondani a demokráciára (sem a csa ládból, sem az iskolából, sem a településről). Bizonyára átéltek már – ha nem is túl gyakran – demokratikusnak nevezhető helyzeteket, de fogalmuk sem volt arról, hogy mi is tartozhat ebbe a témakörbe.
Az elmúlt 6–7 évben minden évben megkérdezem egyetemi, főiskolai diákjaimtól, hogy hányan vesznek részt önszervező tevékenységben, civil szervezetben, mozgalomban, tudatos állampolgári munkában? 120 fős évfolyamokból jó, ha 5–6 diák jelentkezik. Baráti körök, szabadidős programok jelentik számukra a közösségi életet, a közéletben – legalábbis az én (művelődésszervező, szociális munkás) hallgatóim nem aktívak. A MeH és az ELTE Művelődésszervező Tanszéke által kidolgozott „Civil társadalom, nonprofit szervezetek” tantárgyi blokkjának tanítása során szerzett tapasztalataim is megerősítik: a mai felsőoktatásban részt vevők soha nem tanultak még a demokráciáról. Honnan tudhatnák tehát a demokráciát gyakorolni?
A kutatás feladata lenne feltárni, hogy a szocializáció során milyen formákban és tartalmakban találkoznak a gyermekek és fiatalok a demokráciával, s hogy az iskolai tantervek és programok mennyiben készítenek fel a cselekvő állampolgári létre?
A kutatás másodjára arra dolgozhatna ki javaslatokat, hogy hogyan lehetne e felkészítést jobbítani, milyen programok elindítása lenne lehetséges. Néhány példa:
Iskola-előkészítő programok
– alternatívák közötti választásra,
– a döntés felelősségének vállalására,
– a mások helyzetébe való beleélésre,
– az egymás iránti felelősségre,
– egymás segítésére,
– egymás tiszteletben tartására,
– közös döntésre stb. nevelni.
Az iskolarendszerbe építendő programok:
– a demokrácia, az állampolgáriság, a civil társadalom, az önszerveződés fogalmai,
– a demokratikus állam működése, a három szektor, jogi és financiális működési feltételek, a szervezetek menedzselése,
– a demokrácia működésével kapcsolatos problémák,
– a demokrácia magyar és európai intézményrendszere,
– a civil társadalom globális, európai és helyi mozgalmai,
– társadalmi nyilvánosság,
– mindezek adekvát gyakorlatba ültetése az iskolarendszeren belül és a településen. Példák:
Mindez értelemszerűen feltételezi a tanításba bevonható anyagok feltárást és célirányos rendszerezését, ill. ezek ösztönzését és támogatását, tankönyvek és szöveggyűjtemények kiadását is.
Képzési program:
Ez a kutatás egyrészt annak feltárására irányulna, hogy a felnőttképzésben milyen formákban és milyen mértékben kap teret a demokráciára nevelés, másrészt arra, hogy a meglévő rendszernek milyen célirányos fejlesztési lehetőségei lennének, s milyen feltételek mellett?
(a 7. oldal folytatása)
Javaslataim:
Az ún. hétköznapi demokrácia-csináláshoz, az állampolgári közösségek nagyságrendekkel számosabb kifejlődése érdekében egy új felnőttképzési program kiépítésére lenne szükség. Ez, mint az alábbiakban bemutatjuk, fizikailag nem jelentene egy teljesen új intézményrendszert, annál inkább szellemileg.
Új felnőttképzési program kifejlesztésére azért van szükség, mert közösségfejlesztői tapasztalataink rendre azt igazolják, hogy a cselekvő állampolgáriság legfőbb akadálya egyáltalán nem a pénz, hanem a megfelelő attitűd, valamint a cselekvéshez szükséges minták, módszerek és technikák ismeretének a hiánya. A fő akadályok közé sorolható még a nem bátorító társadalmi környezet, a hatalomnak uralomként való felfogása stb. – ezeket mind tudjuk.
A cselekvésre magukat végül is elszánó helyi lakosok képzéseinél maradva, azt tapasztaljuk, hogy a civilek nemhogy saját civil szerepükben, de még saját települési közösségükben sem tudnak gondolkodni. Nem ismerik településük jellemzőit, történelmi és társadalmi meghatározottságait, gondjait, lehetőségeit, a hétköznapi (családi, szomszédsági, vásárlási stb.) kommunikáción kívül nincsenek viszonyban egymással – vagyis nem alkotnak társadalmat a szó igazi értelmében –, mindent saját egyéni perspektívájukból látnak és ítélnek meg. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy közösségi életükből hiányzik az önreflexió. A lakosoknak nincsen rálátásuk a helyi létre, vagy ha van is, e nézőpontok – rendszeres kommunikáció híján – egymás számára nem ismertek, nem válnak közössé. A rendszerváltás óta ezért egyre nagyobb szerepet kapnak a képzések a helyi közösségfejlesztői munkában. E felismerés volt a Civil Kollégium Alapítvány képzési szervezete kifejlesztésének az alapja, s e célt szolgálandó építettük fel bentlakásos képzési központját – népfőiskoláját – a felső-kiskunsági kistérségben, Kunbábonyban.
Itteni, több mint 5 éves képzésszervező és képző tapasztalataink alapján elmondható, hogy a civil képzések megvalósítása számos, s egyre erősebben tornyosuló akadályokba ütközik. Miközben a tanuló társadalommal kapcsolatban egyre bombasztikusabb kifejezések hangoznak el a retorika szintjén (pl. intelligens régiók), a gyakorlatban emberek és települések között mind inkább mélyül a képzetlenség miatti szakadék. Elmondható, hogy képzési téren az elmúlt öt évben nemhogy fejlődést nem érzékelünk, de épp ellenkezőleg: a rendszerváltás lendületének és tiszta szándékainak egyre erőteljesebb ellehetetlenülését tapasztaljuk, s a segítők küzdelmeit is mind kilátástalanabbnak érezzük.
Mit jelent ez? Egyszerűen azt, hogy nem demokratikus társadalmi környezetben egyre nehezebb civil képzéseket szervezi. Nehezen lehet képzésekre mozgósítani az embereket, mind nehezebb pénzt szerezni a tanfolyamokra – s ha lehet is, szinte kizárólag csak külföldről, ill. PHARE-pénzből vagy az előcsatlakozási programokból –, s a legnehezebb – bármily kicsiben és szerényen is – fenntartani egy képző intézményt – személyzetet és épületet. Mindennek számos oka van, amelyek nagy részét a „Gyakorlat és kutatás” program már feltárta. További lehetséges okok:
– „Csak úgy” tanulni, „papír” vagy kézzelfogható haszon (pl. átsorolás) nélkül, ez nem igazán része a kultúránknak, s különösen nem az alacsonyabban iskolázottak körében. Művelődéstörténetünk mindazonáltal bővelkedik pozitív példákkal, sőt, tömegmozgalmakkal is – gondoljunk csak a szabadművelődési, népművelési, közművelődési hagyományainkra, a TIT-előadásokra, szabadegyetemekre, a művelődési házak szakköreire, klubjaira –, s e művelődési formák célja mindig is az volt, hogy tájékozottabb, nyitottabb, műveltebb, társadalmilag hatékonyabb emberekké váljunk. A jelenlegi feltételrendszer és társadalmi atmoszféra ezek t ovábbfejlődésének azonban nem kedvez – minden pénzbe kerül; elveszünk az információdzsungelben, vagy éppen helyben nem történik semmi, nincs is kínálat; a társadalmi kommunikáció egyre félelmetesebb, ezért nincs is kedvünk egymáshoz, óriásira nőtt a bizalmatlanság stb.
– Csak rövid, hétvégi kurzusokat szervezhetünk. A képzésen való részvétel ugyanis magánügy, nem érdeke senkinek(?!). A munkaadó nem ad szabadságot, az önkormányzat nem járul hozzá a költségekhez, az elvégzett kurzussal sem társadalmilag, sem szakmailag nem lehet előbbre jutni. Ezért oly nehéz összehozni még egy rövid, hétvégi képzést is. Még ha szponzoráltatjuk is a képzést, és a résztvevőknek nem is kerül pénzébe, akkor is nehéz bevonni az embereket a képzésbe, mert szabadidejüket áldozzák fel, s elvonják magukat a családtól – egy bizonytalan célú valamiért. S hogy mégis sikerül képzéseket szerveznünk, az csakis annak köszönhető, hogy egy-egy hosszú közösségfejlesztési folyamat során az emberek – ha lassan is, de – elköteleződnek a helyi cselekvés mellett, kialakítják a cselekvők azon körét, amelyben jól érzik magukat, amely számukra fontossá kezd válni, s akikkel hajlandók egy hétvégét eltölteni.
Mindez azonban nagyon szűk körben érvényesülő, törékeny eredmény. Ahhoz, hogy a demokratikus gondolkodás és a cselekvő állampolgáriság mind szélesebb teret nyerjen, működő felnőttképzési programot kell létrehozni, amely folyamatosan és biztonságosan működik.
A rendszer kialakításához szükséges feltételek
A tárgyi feltételek – amennyiben nem bentlakásos képzésekben gondolkodunk – szinte minden településen adottak: a kurzusok elvégezhetők lennének a meglévő iskolákban, közösségi és művelődési intézményekben is. Az lenne a lényeges, hogy ezek a kurzusok fizikailag mindenki számára könnyen elérhetőek legyenek. Ez azt jelenti, hogy tömegközlekedéssel fél-egy órán belül elérhető helyszíneken szerveződjenek – a közeli általános- vagy középiskolában, egyetemen, faluházban, művelődési otthonban, teleházban stb. Lényeges, hogy az intézmény ingyen, vagy szimbolikus összegért bocsássa az állampolgárok rendelkezésére a helyiséget, amit csak úgy tudna megtenni, hogy ezért egy célpénzből – az önkormányzattól, ill. az illetékes országos programtól – anyagi ösztönzésben részesülne.
Bentlakásos képzések mellett is több érv szól, de az meglehetősen irreálisnak tűnik, hogy az ilyen típusú általános képzésekhez külön bentlakásos képzési intézményrendszert – népfőiskolákat? – lehetne kiépíteni. Elképzelhetőbb viszont az, hogy a kutatás feltárná – a repertoárjukat ilyen kurzusokkal is bővíteni hajlandó – bentlakásos képző intézmények körét, s ezek kínálatát ki lehetne egészíteni a demokráciára való felkészítéssel is.
A bentlakásos intézmények létesítésének kérdését nem a nonprofit problematika felől lehetne igazi jó érvekkel alátámasztani, hanem a korszerű tudás megszerzéséhez szükséges termesztési, vállalkozási, kereskedelmi ismeretek elsajátításának fontosságával. Számosan tanulmányozták már a skandináv országok népfőiskolai rendszerét, s ennek hazai meghonosítására történtek és történnek is hazai próbálkozások, de ezek éppen a demokratikus deficit, ill. a megfelelő ösztönző-támogató rendszerek hiánya miatt nem lehetnek átütően sikeresek.
A skandináv országokban a népfőiskolák bentlakásos intézmények, fizetett tanári karral rendelkeznek, a hallgatók a népfőiskolai szervezetekben önként szerveződő emberek, akik egymás kölcsönös támogatásával (munkában történő helyettesítésével) teszik lehetővé az évenkénti 6 hetes bentlakásos képzéseken való részvételt, amelyeken az új termesztési technológiákat és anyagokat, szoftvereket stb. megtanulják, s hallanak a világ és a közélet új dolgairól, pl. a napirenden lévő, demokráciával kapcsolatos kérdésekről is.
Távoktatás – kreditpontok szerzése
(Régebben) heroikus szakmai, manapság üzleti jellegű kísérletek folynak a távoktatás hazai gyakorlatának kialakítása érdekében. A Közösségfejlesztők Egyesülete és a Civil Kollégium Alapítvány 6 távoktatási demokrácia-tanító modult épített be képzési gyakorlatába (ld. A www.kozossegfejlesztes.hu honlap Demokrácia-programját!). A programok egyes elemeit beépítettük képzéseink tematikájába, teljes egészként, távoktatási formában azonban nem tudjuk működtetni őket, mert a jelenlegi formájukban nem igazán vonzóak a potenciális érdeklődők számára. Hatékony távoktatás ugyanis csak ott képzelhető el, ahol az oktatásban való részvétellel bizonyítványt vagy kreditpontokat lehet szerezni, amellyel be lehet jutni a felsőoktatásba, felmentést lehet kérni a már elvégzett tantárgyak helyett. A Gábor Dénes Műszaki Főiskola diplomája elegendő hívószónak bizonyult a távoktatás körüli misztika eloszlatására, ám az általános célú felnőttoktatásban még nem került bevezetésre a kreditrendszer (annak ellenére nem, hogy az új felnőttképzési törvény jelentős előrelépést jelent a felnőttképzés EU-kompatibilissá tételében, ez azonban – bizonyára nem véletlenül – kimaradt a törvényből). Bizonyos, hogy a kreditrendszernek a felnőttképzésbe történő bevezetése nagyban növeli majd az általános célú képzések iránti érdeklődést. Ennek kidolgozásában és törvényi szorgalmazásában, a lobbizásban talán lehetne feladata a nonprofit szervezeteknek is.
A képzés személyi feltételei
A demokráciával kapcsolatos ismeretek iskolarendszerű oktatásának elérése után e feltétel teljesítése a felnőttképzésben nem ütközhet akadályokba – helyi pedagógusok is elvégezhetik, sőt, keresetüket is jól kiegészíthetik a támogatott felnőttképzési kurzusokkal.
Ameddig azonban nincsenek felkészült emberek, pályáztatni és képezni kellene az e munka iránt kedvet érző, s magukat egy képzésnek alávetni hajlandó értelmiségieket. E felkészítő jellegű képzést nem helyettesítheti a legújabb vívmány, a hétévenként kötelező pedagógus-továbbképzés, mert ez az alapképzettség kiegészítésére, naprakész információk szerzésére való, s ezért általában a főszakokkal kapcsolatosak. Ha majd lesznek a demokráciát alapszakként tanító pedagógusok is, akkor a továbbképzési rendszer e téren is ülni fog, addig azonban alapozni kell.
A képzés anyagi feltételei
A részvételt és a tanári díjakat központi forrásokból kellene finanszírozni. Tanulmányozásra érdemes rendszernek tartom a svéd tanulóköri mozgalmat, amelynek alapján Hankiss Elemér – sok munkával és kevés megtérüléssel, de hát ez a képlet sokunk számára ismert … – Egyszóval: Hankiss megpróbálta meghonosítani a párbeszédköri mozga lmat, s erről füzeteket is adott ki. E füzetek a párbeszéd- (tanuló-)körök alapelveire, (demokratikus) értékeire és módszereire helyezték a hangsúlyt, ám a svéd gyakorlatból azt is tudni lehet, ami miatt a magyar párbeszédkörök nem tudtak meghonosodni.
Svédországban már száz éve beszélgetnek egymással az állampolgárok, Amerikában meg kétszáz éve, tőlük vették át a tanulóköri módszert a svédek. Svédországban jelenleg öt területi tanulóköri központ szervezi a lakosság önképző csoportokba szerveződését. A 6 millió felnőttel bíró Svédországban az állampolgárok 320 000 tanulókört szerveznek évente. E központok útmutatókat adnak ki a lehetséges tanulóköri témákra és azok feldolgozására, módszertani javaslatokat tesznek és szakembereket ajánlanak, akikhez kérés esetén segítenek kapcsolatot találni, s akiknek előadói vagy konzulensi tiszteletdíját ki is fizetik. Ezenkívül helyiséget és a tananyaghoz szükséges anyagi segítséget adnak az önszervező módon tanulni összejáró felnőtteknek, s tanulóköri munkájukat kiadványokba szerkesztik.
Megjegyzem, hogy még e rendkívül nagyvonalú támogatási rendszer sem hozná meg azonban hazánkban a svédekéihez hasonló eredményeket, ha nincsenek meg az alapok: az iskolarendszerben történő demokráciára nevelés, s gyermekkorban gyakorolni kezdett cselekvő állampolgáriság. A képzési rendszernek összetartó, egymást erősítő elemekből kell állnia, s csak bizonyos idő eltelte után várhatunk tőle átütő eredményt. Olaf Palme néhai miniszterelnök szerint Svédország elég nagymértékben egy tanulóköri demokrácia – olvasható a Párbeszédfüzetek előszavában. Magyarország is azzá válhatna, ha valóban hinnénk a demokráciában és az oktatás erejében.
Visszatérve a képzés anyagi feltételeinek biztosítására, természetesen más variációk is elképzelhetők. Az új felnőttképzési törvény az akkreditált felnőttképzési intézményeknek bizonyos feltételek mellett normatív támogatásokat is nyújt. A törvény az oktatási miniszter évenként meghatározandó hatáskörébe utalja a felnőttképzési normatív támogatásban részesülők létszámát és körét, ill. arról rendelkezik, hogy a „közfeladatok magasabb szintű ellátása érdekében” költségvetési támogatásban részesíthető a közfeladatot ellátók továbbképzése. Az én értelmezésemben ez a közszolgálatban dolgozókra és a választott képviselőkre vonatkozik. Az ő képezhetőségükért kellene összefogni és lobbizni a nonprofit képző szervezeteknek.
A képzésnek nemcsak a tandíj a költsége, hanem az utazás, bentlakásos hétvége esetén a szállás és étkezés, a bébiszitter-díj stb. Ha lehetnének nálunk egy hétvégénél hosszabb képzések is önkéntesek számára, a munkából való kiesésnek is komoly költségvonzata lenne. E képzések társadalmi bázisát az képezné, hogy a nonprofit szervezetek munkaadók is, s a foglalkoztatás együtt jár bizonyos szakmai követelményekkel, továbbképzési igénnyel.
Parola archívum |