Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Amerikai önkéntesek: Gyerekek és nagymamák által elindított mozgalomról
Szerző:	Hámori Zia
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1991
Szám:	3
Oldalszám:	10-11
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	önsegítő mozgalom, közösségfejlesztés, Amerika
Megjegyzés:
Annotáció:	Az amerikai önsegítő mozgalmat ismerhetjük meg az írásban, s azt hogy az önsegítésre való hajlam itt él bennünk, csak animátorok kellenek, akik ezt a társadalomból felszínre hozzák.

amerika.txt



Gyerekek és nagymamák a Nixon által elindított mozgalomban
Amerikai önkéntesek

A 15 éves cleavlandi Isadora vakációjának néhány hetét egy mozgássérült gyerekeket ápoló intézetben tölti, ahol apróbb gondozói feladatokat lát el - ellenszolgáltatás nélkül. Természetes számára ez a fajta elfoglaltság, hiszen édesanyja évek óta tölti szabadidejének nagy részét egy hátrányos helyzetű fiatalokat segítő szervezetben. A nagymama pedig öreg napjaira könyveket hord a már mozgásképtelen idős szomszédoknak és órákat tölt náluk a könyvek elolvasásával. A 70 éves chicagói Barbara (aktív korában titkárnő volt egy nagy amerikai cégnél) iskolán kívül környezetvédelemre oktatja a gyerekeket.
Fentiek mindannyian önsegítő szolgálatot teljesítenek (az angol volunter service-nek nevezi), melynek lényege, hogy a segítő tevékenységet önkéntesen és anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzik. Ma már az Amerikai Egyesült Államok lakosságának mintegy 60 százaléka aktív formában vesz részt az önsegítő mozgalomban. Ott találjuk őket az alkoholizmus, az analfabetizmus, a gyermekkori bűnözés elleni küzdelemben, de a környezetvédelem és a fogyasztói érdekvédelem terén is. Az egyén részvételének területei életkorának megfelelően változik és szolgálatot teljesítőből a szolgálatot igénylővé is válhat. De hogyan is kezdődött mindez?
Mintegy húsz évvel ezelőtt Nixon elnök indította útjára a mozgalmat, amikor egyszeri, nagyobb beruházással létrehozták a mozgalmat módszertanilag irányító országos és regionális szervezeteket. Majd az elnök és kabinetje lázas kampányba kezdett, hogy a vállalkozói szférát az államéhoz hasonló beruházásra, szponzorálásra ösztönözzék. Az önsegítő mozgalom iránti elnöki elkötelezettség haladó hagyomány, Bush elnök maga is elkötelezett híve.
Nem ismeretlenek előttünk azok a képek, amikor elnöki feleségeket látunk árvaházakat avatni, vagy alapítványt tenni a kóbor kiskutyák megsegítésére. Valljuk be, némi ajkbiggyesztéssel kacsintunk össze e jelenetek láttán. Az átlag amerikai viszont

életvitelében előszeretettel utánozza az elnököt és feleségét - így az elnöki "jócselekedetek" össznépi méretekben megsokszorozódnak.
A szervezet országos és helyi szervezeteiben jól képzett és fizetett szakemberek végzik a sokezer kis közösség módszertani irányítását. Ők ennek a mozgalomnak az animátorai, elemzői, de az effektív munka magukban a kis közösségekben folyik szigorúan önkéntes alapon. A mozgalom teoretikusai szerint az önsegítés ma már bátran nevezhető az amerikai kultúra részének. A cél azonban, - hogy a szolgálatba a társadalom minden egyes egyénét bekapcsolják - még messze van, ezért egyre újabb és kifinomultabb módszerekkel próbálkoznak. A bevezetést a szolgálatba már gyerekkorban el kell kezdeni - vélik -, s ennek megvalósítására most az amerikai társadalom mintegy százezer pedagógusát vették célba: ha őket sikerül megnyerni az ügynek, már nyitva az út a kisiskolásokhoz. Konkrét akciókat is szerveznek: 1991 november elsején például "Gyerekek az utcán" szlogennel a perifériára szorult, kallódó gyerekekért fognak össze. Legsikeresebb próbálkozásuk az a projekt volt, melynek során szellemi és fizikailag fogyatékos tizenéveseket vontak be a szolgálatba. Az eredmény frenetikus siker volt. Az állandó kiszolgáltatottságban élő fiatalok előtt egy új világ tárult fel. Miközben először tapasztalták meg a másikon való segíteni tudás felemelő érzését - egy új, önálló élet körvonalai kezdtek kibontakozni előttük.
A kedves olvasó most bizonyára felsóhajt; könnyű nekik, gazdag ország, gazdag nép! Pedig mindez elsősorban nem anyagi kérdés: a világ olyan szegény országaiban, mint Bangladesh, Pakisztán vagy India nagy hagyományokra visszatekintő önsegítő szolgálatok működnek. És, hogy itt nálunk is mennyire megvan az emberekben a készség és képesség a segítésre, ahhoz elég felidéznünk a közelmúlt hirtelen jött romániai eseményeit, amikor az első hívó szóra oly bőven és feltartóztathatatlanul áradt országunkból a segítség, mintha évtizedek óta csak erre vártunk volna. Az önsegítésre való hajlam, akarat itt él bennünk, csak animátorok kellenek, akik mindezt a társadalomból felszínre hozzák, s akik az itt-ott már szépen cseperedő kezdeményezéseket felkarolják, lánccá szervezik. Vagy talán mi is egy magyar Nixonra várunk?

Hámori Zia


Parola archívum