Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Részlet Péterfi Ferenc: Érdekképviselet, érdekvédelem, hatalomkontroll – mivégre? című tanulmányából
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2010
Szám:	2
Oldalszám:	6
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	Érdekérvényesítés, társadalmi kontroll, civil társadalom, érdekvédelem
Megjegyzés:
Annotáció:

Teljes terjedelmében a Civil Szemle 2009/1–2. számában olvasható! (A szerk.)

…A számadatok elemzését követően kíséreltet teszünk a belső, tartalmi, minőségi jellemzők vizsgálatára; az érdekérvényesítő és a hatalomkontrolláló funkciók gyakorlati elemzésére.
Kuti Éva jó 10 éve írt, s gyakran alapműként hivatkozott könyvében a „Hívjuk talán nonprofitnak…” című kötetben (1998 Budapest, Nonprofit Kutatócsoport) egy jól kezelhető tipológiát használt. A nonprofit szervezetek társadalompolitika-formáló szerepében négyféle befolyásolási technikát különít el: a kikényszerítés, a kezdeményező jellegű érdekérvényesítés, a védekező jellegű nyílt érdekérvényesítés és a beépülés stratégiáját.
A kikényszerítés itt gyakorlatilag egy szelídebb „zsarolási eljárás”, amely főként a különféle szakmai ellátó és szolgáltató szerepekben jelenti az állami ellátás mellett megszerveződő alternatív megoldás „bepréselését” és az állam/önkormányzat tartós ellátási vállalásának, vagy jelentősebb támogatásának az így kikényszerített megszerzését.
Harcosabb és témánk szempontjából központibb jelentőségű a kezdeményező- illetve a védekező jellegű nyílt érdekérvényesítés. Esetenként egymás fokozatait is jelentik ezek a megoldások: valamilyen érdekartikulációs kezdeményezés sikertelensége vezethet ahhoz, hogy helyi- vagy tágabb közösségek, szerveződések akciószerű lépésekkel próbáljanak az érdekérvényesítés csatornájában belül maradni, ha onnan „kivetődtek”, esetleg a nyíltabb, konfrontatívabb, provokatívabb akciókkal éppen a kezdeményezést újra akceptáló tárgyalási helyzetbe történő visszakerülést megkísérelni.

De vegyük előbb a kezdeményező nyílt érdekérvényesítés példáit.
1. Elsőként azokat a folyamatokat említjük, ahol a helyi vagy országos érdekartikuláció szándéka merül fel, ahol még nem konkrét ügyekkel, hanem mintegy preventív szándékkal általában a szektor érdekképviseleti rendszerének kiépítésére vállalkoznának civil szereplők.
– Tapasztalatunk szerint azok a kezdeményezések életképesek ebben a szférában, amelyek egy-egy belátható szakterületen belüli önszerveződésre – s ilyen területen való érdekérvényesítésre alakulnak. A humán szolgáltatás területén, de főként a természet- és környezetvédelemhez kapcsolódó ágazati szerveződések, amelyek sikertörténetet jelentenek. Kiemelkedik itt az utóbbiaknál az a szisztematikusan felépített egyeztetési folyamat, amelyet a környezetvédő szervezetek az Országos Találkozó rendszerével munkáltak ki. Ez a struktúra az egyeztetési és döntési viszonylatokban nagyon széles legitimitást hozott, sokféle érdekbeszámítást respektál (még a nem formalizált szervezetek is képviseleti joggal rendelkeznek ebben a rendszerben), általában az érintettek demokratikusnak tartják, s olyan erősnek bizonyul, hogy a kormányzatok kijátszási kísérleteit is többször el tudta hárítani.
– Kevéssé sikeres a nonprofit érdekartikuláció országos képviseleti rendszerére tett kísérletek eddigi változata (OCÉ). Ez a nehezen belátható kiterjedtségű szféra már erősen magán hordozza a bizalmatlanság és a pártpolitikai megbélyegzések béklyóit, az egyéni karrierek, ambíciók nehezen ellenőrizhető megnyilvánulásait. Amúgy is kétséges, hogy valóban megvalósítható-e a ’89-et követő valamennyi eddigi kormányzat vágya:
a „főcivil” legitim kiválasztása.
– Hasonló folyamatok ismertek a civil koalíciók alakítására a helyihez közelibb szinteken: megyékben, kistérségekben, települési/kerületi szinteken is. Civil kerekasztal, civil tanács és más elnevezésekkel ezek sikere – s így legitimitása, elismertsége – váltakozóbb, de főként a konkrétabb, megfoghatóbb ügyek, helyzetek; vagy körülhatárolhatóbb – de még jobb eséllyel átlátható – területi szerveződések tűnnek reálisabb és sikeresebb kezdeményezéseknek. Mindenesetre, ezek száma egyre gyarapodik és remélhető, hogy lassan „kihordja magából” egy új egyeztetési és érdekérvényesítési forma valóságos rendszerét.

2. Érdekes megvizsgálni azokat az érdekegyeztetési helyzeteket, amelyek konkrét társadalmi problémákhoz, krízishelyzetekhez, esetleg középtávon várható – gyakran tágabb érvényességű földrajzi területekhez is köthető – társadalmi következményekkel járó folyamatokhoz, s az előző típushoz hasonlóan azok preventív kezeléséhez kapcsolódnak. Jellemzője e fellépések többségének, hogy a civil kezdeményezések még nem eldöntött ügyekhez, lejátszott egyezetésekhez, döntésekhez kötődnek; hanem azok ténylegesen a civilektől elinduló ajánlások a helyi, de legtöbbször a magasabb döntéshozatali szintek befolyásolását célozzák. Az egyik tipikus csoportja ezeknek az ügyeknek, amikor törvények-jogszabályok megalkotását, új jogintézmény létrehozását kezdeményezik, esetleg valamilyen közéleti szerepet betöltő tisztség személy megválasztására igyekeznek tárgyalásos nyomásgyakorlással hatást gyakorolni.

Néhány példa ezek közelmúltbeli gyakorlatából: a nők elleni erőszak, a génmanipuláció ellenei küzdelem, a klímarendelet ügyei. Sikeresnek könyvelhetjük el a „Jövő nemzedék ombudsmanja” intézményének elfogadtatását, vagy éppen a köztársasági elnök személyének jelölését – amelyeket a Védegylet civil szervezetként eredményesen kezdeményezett.

Ide sorolhatjuk, amikor a döntéshozatali rendszert (kormányzatot, önkormányzatokat) igyekeznek helyi érdekcsoportok a tervezett magatartásuk – vitatható döntéseik – megváltoztatására különféle módokon befolyásolni.

Példa erre a „Koldusrendelet”, a civil szervezetek összefogásából alakult un. „lobbi kerekasztal”egy-egy érdekvédelmi fellépése (pl. két éve az állami finanszírozás botrányos lelassulásának következtében igen sok programban kialakult óriási likviditási konfliktusok, vagy a közelmúltban az NCA felső összeghatárának befagyasztása elleni küzdelem).

3. Érdekes folyamat a hazai civil érdekérvényesítésben, amikor a nyilvánosság előtti elszámoltatás a társadalmi kontrollnak a direkt módszere. A különféle törvényekben – sokszor a „politikai szalonképesség” külső kényszerének hatására az EU csatlakozás óta – fontos szerepe van a társadalmi egyeztetési procedúrájának. Garanciákat kell beépíteni arra, hogy akár helyi, akár országos szinten valódi esélye és lehetősége van az érintett állampolgároknak a velük kapcsolatos törvények, rendeletek, határozatok, döntések megismerésére, illetve azok hatálybalépése előtt gyakran azokkal kapcsolatos véleménynyilvánításra is. Az a feltételezés húzódik meg e mögött a szándék mögött, hogy a lakossági véleményeknek befolyása lehet ezeknek az intézményeknek az érvényességére.

Ennek a jognak a felmutatását és gyakorlását vállalta civil szervezetek egy jelentős csoportja, amely szövetkezett arra, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv (később ÚMFT) megszületésében és érvénybe lépésében ellenőrizze a társadalmi egyeztetés megvalósulását, esetleges kijátszását. A Civilek a Nemzeti Fejlesztési terv Nyilvánosságáért (CNNY) elnevezésű koalíció kb. félévenként, eddig összesen hat alkalommal, jelentést készített és adott ki füzet formájában, amelyekben szakszerűen elemzi a folyamatot és gyakran látványosan leplezi le az egyeztetés kijátszásának fondorlatait.

4. Van, amikor az érdekvédelmi küzdelemben a jogalkalmazás bírósági/alkotmánybírósági úton történő kikényszerítését kezdeményezik. Ezek lehetnek egyedi méltánytalanságok, de általánosabb érvényű érdeksérelmek is.

Ilyenek a pl. szólás szabadságát korlátozó esetek, vagy a miniszterelnök balatonöszödi beszédét követő események sorozatában a rendőri túlkapásokat bizonyító esetek, a közérdekű adatok nyilvánosságát vagy éppen a személyes adatok védelmét sértő ügyek. Többnyire a jelentős profi jogi szakismeretekkel rendelkező jogvédő szervezetekről van szó (TASZ, Amnesty International, különféle kisebbségvédelemmel foglalkozó irodák), amelyek egyike éppen egy országos „ügyvédi hálózat” felállításán dolgozik.

De ez utóbbiak már átvezetnek bennünket a kezdeményező érdekvédelem tipikus eseteiből a Kuti Évától kölcsönzött tipológia egy másik kategóriájába: a védekező jellegű érdekvédelem területeire.
Az utóbbi években többféle dimenzióban jelent meg ezeknek az érdekérvényesítési módozatoknak a gyakorlata. Szinte valamennyi érdekérvényesítő akciónak jellemzője, hogy azokban nem alakul ki tárgyalásos, egyeztető, mérlegelő folyamat – közkeletűbben deliberatív demokráciaként jegyzik ezt a hiányában megnevezhető megközelítést –, hogy egyáltalán nem tudtak partneri viszonyt kiépíteni az érdekérvényesítésre, vagy a társadalmi döntéshozatali folyamatok ellenőrzésére szerveződött csoportok, akciók, ügyek.
A valódi partnerség egyebek között azt feltételezné, hogy együttműködés köttetik a felek között egy probléma megoldására, amelyben egyenrangúak az érdekeltek, s hogy a döntéshozatalt megelőző tervezési szakasz, vagy a változtatás szándékának egy igen korai időszakában indulna el a felek kölcsönös egyeztetése, ahol még reális esély van a konszenzusos megoldások megtalálására.
Nyilván egyáltalán nem véletlen, hogy egy adott területen vagy egy települési közösség életterében a változtatás, bezárás, új beruházás elindítása, építés és hasonló esetek alapvető érdeksérelmeket is jelentenek, s azok potenciális sérelmezettjeit egyáltalán nem vagy csak egy folyamat legutolsó fázisában vonják be a döntéshozók. Ráadásul, ha mégis megtörténik a találkozás, nem alternatívák közötti választást jelent a döntésbe való bevonásuk látszata, hanem elhatározott intézkedések jóváhagyására próbálják felhasználni őket. Ebben a helyzetben az is természetes, hogy a környezetben érintettek kijátszva érzik magukat – s az ismert esetekben az bizonyosodott be, hogy nem is beképzelt veszélyek ezek –, hogy jórészt ez az oka annak is, hogy többnyire opponálják a döntéshozók szándékait. A valódi érdekérvényesítés eszközeinek hiányát és igen kis esélyét jelentik az ilyen helyzetek, de többnyire nagy indulatokat, érzelmeket, érdeksérelmeket jelentenek ezek az ügyek.

Példaként jelzünk ezek közül is néhányat. Sorolunk itt lokális jelentőségű ügyeket: iskolabezárások elleni küzdelmek; városközpont – Főtér közösség bevonásával történő kialakításának igényét; szemétégető, szemétlerakók elleni tiltakozás. Tipikus esetek, amikor egy-egy ház, foghíjtelek beépítése vagy a környezeti értékeket jelentősen veszélyeztető beruházások ellen szerveződik az érdekharc (Zugló, Barát utca, Nagydiófa utca, Tavaszmező6, Naphegy tér Budán, Nagymező utca és Jókai tér mélygarázs-fakivágás, Hunyadi tér átépítése). Főként a történelmi értékekkel rendelkező nagyvárosokban az épített örökség megvédése jelent jellemző érdekharcokat – ilyen az elhíresült belvárosi zsidónegyed megvédése, amelyben az értékvédő civil kezdeményezők fő érdekriválisai a befektetők és a területek önkormányzati vezetői. Ide sorolható a világörökségi védelem által érintett volt SZOT Szálló a Rózsadombon, amelynek eltúlzott méretű beépítése elleni tiltakozás a ritka civil győzelemmel végződött érdekérvényesítő megmozdulásokhoz sorolható.

Itt jelezzük, hogy az utóbbi években érdekes folyamat indult el a különféle érdekérvényesítő akciók között: mind gyakoribb, hogy egy dominó jelenség részeként utat találnak egymáshoz, azaz segítséget keresnek-kínálnak hasonló érdekküzdelmekben tapasztalatot szerzett szerveződések egymásnak: eljárásmódokat, civileket segítő szakértőket, médiatapasztalatokat ajánlanak, vagy/és szövetkezésükkel „pusztán” érzelmi, szolidaritásbeli támaszt nyújtanak a hasonló helyzetűeknek.

Példánk még a gyalogosok közlekedésének védelmére indult RaGya – a radikális gyalogosok érdekharca, amelyhez hasonló a gyermekkocsis kismamák küzdelme az útkereszteződések átalakítására, vagy a sérültséggel élők számára az épületek akadálymentesítéséért folytatott küzdelem.
Néhány éve jelent meg Magyarországon is egy új – főként fiatalok által irányított – mozgalom, a házfoglalóké.Dunajcsik Péter Maxigas: Fogalaltház és civil társadalom. Civil Szemle, 2005/4. sz.
Ezekben a kezdeményezésekben egy-egy közösség próbál hosszabb ideje kihasználatlanul álló épületeket – többnyire hajdani közintézményeket – szubkulturális programmal használatba venni. (Az ilyen érdekharc egyik jellegzetes példája Budapesten a Király utcában található Sirály.)

A védekező jellegű nyílt érdekérvényesítés gyakran nem csak egy lokális ügyre irányul, hanem kiterjedtebb, szélesebb érdekeknek vagy univerzálisabb értékeknek a védelmét célozza.

A NATO-lokátor telepítése kapcsán a Zengő és a Tubes körül már szélesebb mozgalmak alakultak, és időnként „celebeket” is bevontak a szervezők. De ilyen érdekkonfliktus a romániai aranybánya ügye Veres-patakon: ezt a folyamatot egy sikeres dokumentumfilm – az „Új eldorádó” mutatta be alaposabban.

Természetesen vannak olyan védekező érdekérvényesítést jelentő ügyek, amelyeket nem korlátozhatnak az országhatárok: a határok közelébe telepített hulladékégetők vagy atomerőmű; aztán a határokon is áthaladó folyóink szennyezettsége.

S komoly visszhangja és civil erőfeszítések célpontja volt az elmúlt években a Paksi Atomerőmű – engedélyhosszabbítási ügye, vagy a rendkívüli üzemeseményekről történő hiteles tájékoztatás megköveteléséért folytatott társadalmi harc.

Végül az eszközök kifejlődésének egyik tipikus példája a bojkottok megjelenése:

Utalunk itt az elbocsátások, gyárak bezárása elleni tiltakozásokra, s ezek egyike a néhány éve szervezett DaNOne című kampány volt.

Visszatérve Kuti Éva ajánlott csoportosítására, annak utolsó változata a beépülés stratégiája, ami az érdekharcokban és a társadalmi kontrolban érintetteknek a döntéshozatali rendszerbe való formális bekapcsolódására utal. Ez egy békésebb, de egyáltalán nem könnyebb utat jelent. Megtörténhet lokális szinten – tehát a települési önkormányzatba vagy annak bizottságaiba való bekapcsolódással, de a regionális és az országos döntéshozatal dimenziójában, egyes szakterületek civil képviseletének ellátásával is.
Magyarországon a civilek részvételét a különböző makroszintű döntéshozatali folyamatokban számos törvény szabályozza, sőt már az Alkotmány több paragrafusa is tartalmaz erre vonatkozó iránymutatást. Ennek egyik legfontosabb, de talán legkevésbé ismert lehetőségét a Jogalkotásról szóló törvény adja, mely meghatározza azt, hogy az érintett társadalmi szervezeteket be kell vonni a jogszabályok előkészítésének folyamatába. A Területfejlesztésről szóló törvény szerint a civil szervezetek tanácsot alkothatnak, és részt vehetnek a regionális tanácsok munkájában. A 2005-ben elfogadott Elektronikus információszabadságról szóló törvény szintén erősítette a civil szervezetek pozícióit. A társadalmi egyeztetés szempontjából alapvető lenne az Aarhusi egyezmény elveinek (hozzáférés, részvétel, jogorvoslat) kiterjesztése a környezetvédelmi döntéshozatalon kívüli szintekre is.

Milyen feltételek segíthetik az érdekérvényesítés és a hatalomkontroll erőteljesebb megvalósulását a hazai civil szektorban?

A hiány okaira, s így a változás feltételeire a korábbi példákban többször utaltunk. Mielőtt ezeket felidézzük, fontos szembesíteni önmagunkat azzal, hogyha ilyen féloldalas a hazai nonprofit szektor, az ellátó-szolgáltató funkció dominanciája és a társadalmi beleszólás az érdekartikuláció funkciójának gyengesége tekintetében; miért nem várhatjuk jobban el a harcosságot és a konfrontációt a nagyobbik arányt képviselő szervezetek tömegétől?
Tanulmányunk első részében jeleztük, hogy a nonprofit szervezetek a szolgáltatási szerepeikhez szükséges elengedhetetlen forrásokat nagy részben az állami/önkormányzati ágazattól, de legalább is annak közvetítésével kapják. Bár ezen a területen tevékenységüket a támogatást, vagy ellátási szerződések esetében a működési normatívák biztosítását nyújtó hivatalok legtöbbször elismerik, s pozitívan is értékelik – meglehet ez a megállapítás is ennél árnyaltabb kifejtést igényelne –, ám, ha valódi konfrontációba kerülnének a „fenntartóval” az „elosztás alakítójával”, e képzeletbeli csapok elzárásával a szolgáltatási funkcióikat veszélyeztethetné azok „jóindulatának” elvesztése, ami küldetésüket alapjaiban kockáztatja. Ez a helyzet végtelenül antidemokratikus folyamatokra utal, és éppenséggel arra a céljaiktól teljesen független jelenségre is, hogy a szervezeteknek az ellátási rendszerbe való ilyen beilleszkedése, a jól elvégzett munkájuk és a szakmai sikereik – esetenként egy rosszul működő rendszer legitimizálását, megerősítését is jelenthetik.
Máshogyan is közelítve, csak a jelenleg érvényes rendszer kereteit tekinthetik elfogadottnak, s abban kereshetik a maguk – méltatlanul alul elismert – küldetését és hozzájáruló szerepüket. Miközben kiszolgáltatottságukban – talán azért néha bátorságukban is – többnyire meg vannak fosztva attól, hogy a problémák keletkezésének strukturális okait megkérdőjelezzék, esetleg annak megváltoztatását tekintsék céljuknak. Ilyen általuk egyáltalán nem kívánt helyzetekben gyakran a gyökerek kezelése helyett a felszín ápolgatása maradhat számukra. Ez a végtelen kiszolgáltatottság a demokrácia drámai hiányára utal.
Végül keressünk választ arra, mit feltételez, milyen adottságokat igényelne az intenzív és erőteljes érdekvédelem, a hatalom ellenőrzését vállaló civil társadalmi magatartás?
Érdeket megfogalmazni, egyeztetni, vitázni, eredményesen harcolni csak igen felkészült – az adott kérdésben, alapos jártassággal rendelkező szervezeteknek lehet. Tehát az első feltétel a tájékozottság, a felkészültség az adott kérdésekben. Fontos szükséglet az ilyen terepen megjelenő szervezetek számára a sikeres küzdelemhez, hogy csapatot tudjanak maguk mögött: egyeztetett véleményeket, megszervezett munkamegosztást, jó szakértői kapcsolatokat. Ez sok időt emészt fel. Elengedhetetlen, hogy a másik felet – annak feltételezett véleményét ismerjük. Hogy tudjanak körültekintően és felépítetten érvelni, küzdeni a saját közösség igazáért, de egyezkedni is; hogyha kell, tudjanak együttműködésre lépni, de elhatárolódni is. Képesek legyenek keménységre és szelídségre is. És tűrjék a feszültséget, a konfliktust. Ezek csupa olyan tulajdonságok, amelyek kényelmetlenek, fárasztóak és komoly felkészülést, tanulást igényelnek.
Amikor tehát a jobb érdekartikuláció, az eredményesebb érdekképviselet, a hatékonyabb társadalmi kontroll lehetséges útjait keressük, olyan feltételeket kellene kimunkálni, amelyek ezeket a képességeket segítenek kifejleszteni a civilekben, s azok közösségeiben. Képzéseket, forrásokat, biztonságot jelentő jogszabályi környezetet és átlátható, kiszámítható, támogató intézményrendszert.
Ám fontos azt is megfogalmazni, hogy a társadalom többi szektorának is kötelezettségei vannak. A civil társadalom, a nonprofit szektor nem tudja önmaga ezeket a feltételeket megteremteni, az államnak és az önkormányzatoknak és talán a piaci szektornak is támogató környezetet kell ehhez – tehát a társadalom normális működéséhez – biztosítania. A polgárok és közösségeinek bevonása, részvétele, az érdekérvényesítés, s különösen a hatalom ellenőrzése egyúttal az érintettekkel való hatalommegosztást, bizonyos hatalomátruházást jelent. Ez a demokratikus társadalom feltétele.
Az utóbbi 18 év talán legsikeresebben kibomló közösségi mozgalma Magyarországon, s nem csak Budapesten, de egyre több vidéki nagy- és kisvárosban is: a nemzetközi kezdeményezésű Critical Mass akciósorozat: a kerékpárosok összefogása, akciója (jelezzük a hazai biciklisták más érdekvédelmi kezdeményezései is igen hatékonyak). Mint közismert, a nagy felvonulások többnyire egy végső aktussal zárulnak le: a beérkezéskor egy jelszóra tízezrek egyszerre emelik fejük fölé a kerékpárjukat.
Van ebben a szimbolikus közös mozdulatban egy komoly demonstratív üzenet is: egyszer talán majd nem csak a kerékpárjukat, de ilyen összehangoltan a hangjukat is felemelik érdekeik védelmében a civil társadalom tagjai!

Parola archívum