Működő demokráciát csak a fiatalok tudnak majd teremteni

Parola archívum

A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Működő demokráciát csak a fiatalok tudnak majd teremteni
Szerző:	Beke Pál
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2007
Szám:	4
Oldalszám:	28
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	fiatalok, demokrácia, demokrácia teremtése, ifjúság
Megjegyzés:
Annotáció:

Igaz, nagyon sokára, gondolom már elég régóta, mióta ránk szakadt ez a nem remélt rendszerváltozás. Persze nem az a baj, hogy ’ránk szakad’, mert bár jött volna korábban, például ’56-ban! Avagy bár alakult volna úgy sorunk, hogy nem jönnek be az oroszok annakidején! – vagy ha bejöttek, hát ki is mehettek volna! Tudom, hogy történelmietlen ilyeneket nemcsak leírni, hanem még elgondolni is, ám valahogy feltűnően és markánsan érzékeltetni szeretném, hogy az elmúlt ötven év (mondhatnám: az életem!) alatt kellőképpen összekeveredtek, immár egészen mást jelentenek a szavak, mint bárhol másutt Európában. Szinte mindennek más értelme lett, hogy leplezni lehessen a kizsákmányolt, a gyarmati állapotot, hogy a lakájok ne parancsvégrehajtónak, hanem progressziónak tűnjenek. És ennek a velünk élő múltnak még mindig nincs vége, hiszen büntetlenül beszélhetnek felelős vezetők ma is össze-vissza, gondoljon pártállása szerint bárki bárkire, nyilván mindegyikünk másra. Ebben az ötven esztendőben veszett el végképp az a mérték, amihez képest igaz vagy hazug, helyes vagy helytelen bármi is. Az a „mérték”, ami szerint valamikor még mindenki, akár például a Pál utcai fiúk egyaránt és egyformán tudták, hogy mi micsoda, s hogy az jó-e vagy rossz. És bár csak a magam nevében beszélhetnék, mégis úgy gondolom, hogy az én korosztályom ezt az elveszett mértéket már nem találja meg soha. Látom, hogy a nálam némileg fiatalabbak is alig. Talán majd csak a mai gyerekek, akik mindegyike még hasonlóan reagál az igazra vagy a hamisra, a helyesre vagy a helytelenre. Ők még tudnak valamit, amit mi felnőttek elveszítettünk. Vagy elvették tőlünk? – ma már szinte mindegy.
Meg kéne ezt tartani a mai gyerekekben, óvni kéne még pontos ítéletüket.
A ’80-as évek első harmadában Franciaországban megismert gyermek- és ifjúsági önkormányzatokat olyan eszköznek láttam, ami a pontos ítéletalkotás óvására és fejlesztésére egyaránt alkalmas. Ez a technika egyidejűleg képes gyakoroltatva megtanítani az abban aktivizáltakat valamilyen közös cél elérésére, a kisebbségben-maradás kulturált elviselésére, az ellenvélemény tolerálására, a többségben való lét és különösen az intézkedés felelősségére, és még sok minden másra is, ami a társadalmi együttélésben fontos és hasznos. Nem sokra mentem akkor ezzel a Lyon és Saint-Etienne közötti kisvárosokban szerzett tapasztalataimmal, mert mindenki csak azt mondta erre itthon, hogy ’ott szükség is lehet erre’, vagy csak annyit, hogy ’nálunk meg minek’. Aztán a hazai fordulat utáni évek önkormányzati zűrzavarait érzékelve csak rá tudtam venni egy mikrobusznyi polgármestert, hogy együtt járjunk odakünn e dolgok végére. Az utazás eredményeképp ’92 őszén sikerült honosítanunk, egyidejűleg magyarítanunk ezt a kinti gyakorlatot. Azóta a gyermek- és ifjúsági önkormányzatok a hazai ifjúsági munka, szélesebben, avagy másképpen értelmezve a helyi társadalomfejlesztés szerves részévé váltak. Aztán sikerült megmenekíteni ezeket a mindenütt kötelező bevezetés alól (az egyik kormányzat idején) és sikerült megmenekülniük a helyi érdekképviseletekben való kötelező részvételtől is (egy másik kurzus alatt). Ma azzal, hogy senki sem tudta betagosítani maga alá, és így egyik irányzathoz sem köteleződtek el, ’felülről’ nézvést közömbösek iránta. Ez jó. ’Alulról’ nézvést pedig, ahonnan valóban érzékelhetők, sok helyütt hitelesen működnek.
Már ahol hitelesek maradhattak. Már ahol működhetnek.
Aki nem ismeri ezt a tüneményt, annak kedvéért gyorsan elmagyarázom, hogy ez a technika a helybéli gyerekek (a 12–14 évesek) és az ifjak (a 14–18 évesek) közül választ képviselőket és külön polgármestert a felnőttek körében szokásos névjegyzék, vagyis az állandóan helyben lakó fiatalok köréből ajánlócédula alkalmazásával, általuk közmegegyezéssel szabályozott kampány és választási gyűlés-sorozat lehetőségét adva, végül titkos választási procedúra során. Az előre meghatározott számú képviselő közé az kerül, és az egyetlen polgármester az lesz, aki a szavazólistáról a legtöbb szavazatot kapta. A testület a helyben előre eldöntött időre, egy-két évre alakul, és annyiszor választják újra, ahányszor helyben akarják.
Az eljárás figyelembe veszi az iskolákat mint kampány- és választási helyszíneket, de tagjaiban nem korlátozódhat pusztán az abban tanulókra, hiszen a helyben lakás okán a már végzett fiatalokra és a másutt iskolásokra is kiterjed a választójog és a választhatóság. A megalakuló testület sem iskolai tehát, hanem települési hatókörű. Itt jegyzem meg, hogy van némi (szakmai) feszültség a diákönkormányzatokat képviselők és a települési ifjúsági önkormányzatok iránt elkötelezettek között. Az utóbbiak szerint ugyanis az iskola nem a demokrácia színhelye, hanem oktatási-nevelési célokat tudatosan és kötelezően megvalósíttató intézmény. Függelem nélküli szabad együttműködés ilyen, pontos hierarchiát alkalmazó intézményi keretek között szerintük nem lehetséges, az csak települési léptékben képzelhető el, ha elképzelhető egyáltalán. Hogy az olvasók közül e tárgyban kinek mi tetszik, és hogy e kettő közül melyik álláspont a számára rokonszenves, döntse el maga. Itt, a technika értelmezésekor még csak annyi kiegészítő magyarázat szükséges, hogy az iskolai diákönkormányzatok szinte mindenütt megszervezett együttműködése/fóruma már azért sem lehet egyidejűleg és automatikusan ’települési ifjúsági önkormányzat’, mert az iskolán kívüli fiatalokat, avagy az időlegesen másutt tanulókat ezek persze nem képviselhetik, hiszen nem voltak választóik és választhatóik. Így azok érdekérvényesítését és érdekképviseletét sem lát(hat)ják el.
Miután a települési gyermek- és ifjúsági önkormányzatokra csak precedensek, példák vannak, központi előírás (szerencsére) nincs, érdekesen alakult az általuk helyben érintett fiatalok korhatárának meghatározása. Logikus és természetes volt a hazai bevezetés kezdetén, hogy ezt a felnőtt választási korhatárnál húzták meg többen. De csak addig, amíg több helyütt be nem töltötték 18. évüket az együttműködésben részes, és azt jelesül meghatározó fiatal helyi véleményformálók. Ám mert megtetszett az ebben való közös játék, több helyütt kitolták azt előbb 20, később 24 éves korig, extrém esetben a 29–30. életévig, elérve ezzel az akkor még nem rögzített európai ifjúsági korhatárt.
Több olvasata is lehet ennek. Hiszen ahol sikeres, egyidejűleg egyszerűbb volt az ifjúsági önkormányzat általi érdekérvényesítés, mint a felnőttek testületében, miért is ne tartanák meg maguknak az intézkedésképes helyzetet? Nehezebbnek, átpolitizáltnak tűnt a felnőtt pálya, más, tőlük idegen érdekek fogalmazódtak meg benne. Lehet, hogy éppen a felnőtt testület bíztatta erre, manipulálva a helyi fiatalokat, kizárva/elodázva ezzel a személyes konkurenciát? Előfordult, hogy kiválóan érezték magukat együtt, egyidejűleg persze elvonták a levegőt a következő évjárattól. Gyakori volt az ebbéli előnyök megszokott folyamatosságának igénylése is, ami ingyenes belépőjegyekben, közlekedési költségtérítésben, a kedvük szerinti rendezvények és szórakozási alkalmak megszervezhetőségében vagy bármi más apróságban, de különösen a megszólalás, a beleszólás lehetőségében és a meghallgatásban realizálódott.
Az eltelt 15 esztendő alatt több helyütt fordult elő, hogy egy-egy korosztály baráti társasága sajátította ki ezt a formációt, nem egy esetben erőteljesen képviselve a társaság akaratát sportpálya-építés, játszótér-alakítás, működési hely/közösségi tér vagy bármi más tárgyában, ahol aztán ők határozták meg a pályabeosztást és -használatot, avagy bármi mást. Ám a múló idővel kinőttek a korábban kiharcolt és szeretett foglalatosságból; megházasodtak, gyermekeik lettek. Jellemző, hogy más, új, felnőttesebb szervezetet (például polgárőrséget, sportegyesületet) alakítottak, mert megszokták az együttműködést és a közös érdekérvényesítést. Vélhetően egymás társaságát is. Néhány éves szünet után aztán jobbára elfelejtődött az elődök agresszív habitusa, az utánuk felnövekvő ifjakban már csak az előző korosztály sikeres érdekérvényesítésének emléke élt, ami arra éppen elegendőnek bizonyult, hogy most őket, egy újabb korosztályt aktivizáljon, immár az ő céljaik szerinti közös cselekvésre.
Sok helyütt fordult elő, hogy a gyermek- és ifjúsági önkormányzat tagjai, vagy erre kijelölt „ügyeletesei” állandó meghívottjai voltak a település képviselő-testületi üléseinek. Felemás eredménnyel járt ez a részvétel. Volt település, ahol szinte undorodva összegezte tapasztalatát egyikük, mondván, hogy soha többé nem akarja látni ennyire önmagukból kifordulva az általa egyébként jól ismert, és korábban kedvelt helybélieket. Elege lett a képviseletnek hazudott saját zsebre dolgozásból éppen úgy, mint a pártfegyelem-szabta viselkedésből. Másnak (másutt, egészen más testületi üléseket látogatva) megtetszett a játék, később maga is jelölt, majd felnőtt képviselő lett (sokan vannak ilyenek), nem egy közülük régóta polgármester. Hasonlóképpen, mint amit az egyik bihari kistelepülésen tapasztaltam, ahol a minden mai nehézség ellenére is folyamatosan támogatott helyi kulturális életre való dicsérő rácsodálkozásomat azzal indokolta a polgármester, hogy „hiszen együtt voltunk ifjúsági klubtagok a ’70-es években, hogyne támogatnánk ugyanúgy ugyanazt?”
Nagy kérdés, hogy hol mit engednek meg a felnőttek az ifjúsági testületekben aktivizáltaknak. Ahol keveset, ott az egész hamar felbomlik. Ahol többet, ott sokáig megmarad ez a formáció. Van, ahol már több korosztály adta egymásnak a széket és a bejáratott cselekvéseket, és van, ahol jelesül változtattak azon, bátran módosítva az elődök szándékait. Ahol manipulációból, hazugságra (például sikeres pályázatot remélve) használták az ifjúsági önkormányzatot, ott a fiatalok hamar átláttak a szándékon, és pillanatok alatt megszűnt az egész. Persze megszűnhet csak egymás közötti mormogásokkal. Még szerencse, ha nem rögzül emiatt többekben lesújtó, évtizedekre szóló következtetés a közügyekhez való viszonyról egy-egy rossz-szándékú tisztviselő vagy települési vezető bornírtsága okán. De az sem haszontalan, ha látják, hogy ilyen is előfordulhat. Az is sajátos tanulságot hordoz, ha a tesznek ellene még akkor is, ha meghurcolás jár érte, iskolai fegyelmikkel terhelten. Akik túlélik (és sokan túlélték!) egyenesebb emberek lettek. Ahol nem élték túl (mert például iskolát kellett váltaniuk), ott is életre szóló tanulságot hordozott az eset nemcsak az érintetteknek, hanem egész baráti körüknek, és még azoknak is, akik csak hallottak róluk. Nehéz lesz manipulálni őket felnőtt korukban a korábbi mocsok ember kései utódjának; az idejekorán megszerzett tapasztalat birtokában már ők lehetnek a nyerők! – ha észnél lesznek.
Dehát észnél lenni muszáj.
Különösen fontos a felnőtt segítő szerepe. Már a francia minta esetében is találkoztunk hasonlóval, ez itthon is állandósult. Nem mindenki alkalmas rá. Nem alkalmas az, aki tanítónénisen pátyolgatja, egyidejűleg óvja őket, aki helyettük (meglévő kapcsolataival) mindent elintéz. Nem alkalmas az sem, aki túlságosan távolságtartó, vagy aki közömbös, csak kényszerű feladatellátásként végzi ezt az esetleg buta módon ráosztott munkát. Persze fontos a személyes kapcsolaton alapuló baráti hangnak/habitusnak és egyidejűleg a folyamatos távolságtartásnak olyan, nyilván sokunk által ismert különös elegye, ami a kitűnő pedagógusoknak és a kiváló népművelőknek egyaránt sajátja. Eközben szerepe kettős; miközben eligazítja a fiatalokat a felnőttek és különösen a hivatalok/hivatalnokok sajátos világában, aközben védelmezni is kell a fiatalok testületét együttesen és mindannyiukat külön-külön az innen érkező, a befolyásolástól az agresszióig terjedő magatartásformáktól. És mindeközben el is kell érniük valami helybéli haladást/változást, mint ahogyan neki is el kell érnie azt, hogy a fiatalok szocializációja a lehetőségekhez képest hibátlan legyen. És mindezt természetesen önkéntesként.
Önkéntes volta nem jelenti azt, hogy ne lehessen, vagy hogy ne lehetne számon kérni rajta a fiatalok bármiféle megnyilvánulását, szándékait, ötleteit, cselekedetét. Többször előfordult, hogy iskolaigazgató vagy művelődési ház-vezető, esetleg jegyző főnöke hivatta a felnőtt segítőt, és kötelezte nemcsak arra, hogy mit képviseljen, hanem arra is, hogy mi történjék a gyerekek körében. Föl sem tételezte, hogy nem gazdája, pusztán gyámolítója a fiataloknak. Előfordult, hogy az illető megtagadta a parancs végrehajtását már csak azért is, mert tudta, hogy korábbi megengedő/segítő habitusába egyszerűen nem fér bele az utasítás, amihez nincs sem joga, sem felhatalmazása. Esetleg kedve sem. Vagy pusztán nem ért azzal egyet. Nem könnyű ez a helyzet különösen, hogy az érintetteknek nem is mondhatja el. Vagy épphogy el kéne mondja?
Volt és van, ahol a fiatalok testülete szervezte/szervezi a városka valamennyi ünnepét, az első alkalmakkor bizony ügyetlenül. Ki kellett bírni, ki kellett várni azt a néhány alkalmat/esztendőt, hogy megtanulják, mit miképp csináljanak. Most már nincs hiba; a negyedik korosztálynak éppen elég példája lett arra, hogy mit hogyan kell tenni. A konfliktus most éppen változtatási szándékukból lett. Van, ahol a helyi kábeltévé műsorának hetente meghatározott egyik napját ők egymaguk szerkesztik, immár évtizede. Az első hónapokban ki kellett bírni, el kellett viselni a meztelen nők garmadáját, mire az akkori szerkesztők megértették, hogy ez nem csak a nagymamájukat zavarja. Van, ahol kiadványsorozatot vagy újságot szerkesztenek. Van, ahol rendezvények sorát szervezik. Testvértelepüléseken ajánlottak és szerveztek rokon struktúrát, ami nyelvtanulásokkal folytatódott, aztán házasságokkal, aztán közös vállalkozások épültek/épülnek az ismeretség okán. Másutt az építési telkek kijelölése a téma, vagy átképzési javaslataik kikényszerítése. Van, ahol a balesetvédelem, vagyis néhány zebra, körforgalom, lámpa szorgalmazása, az iskolakezdés idején a forgalomirányítás. Van, ahol belebeszélnek a fejlesztési szándékokba. Van, ahol hangulatot keltenek a lelátó nélkül tervezett uszoda vagy sportcsarnok ellen. Van, ahol visszabeszélnek nekik, és a különvéleményekből párbeszéd épül. Persze van, ahol meg sem hallgatják őket. Mindegyik eset hordoz tapasztalatot, és mindegyik tapasztalat a fiatalokba épül.
Franciaországban egy autóbusznyi önkormányzatossal együtt hallottuk, hogy egy nagyváros költségvetéséből annyi felett rendelkeznek ottani 14–18 éves társaik, amiből (mert azonnal átszámoltuk) itthon 10 darab 12 tantermes iskolát lehetne építeni. Nem pusztán a véleményüket kérik, az ottani szabályok szerint az egyetértésük kell. Kínlódva és hosszan, egy egész délutánon át érveltek az ottani felnőttek valamilyen fejlesztési célra való rábólintásukat megszerzendő. Érdekes. Egy budapesti kerületben azzal utasította vissza ugyanekkor a fiatalok önkormányzatára nyert összeget a felnőtt képviselő-testület, hogy „azok csak focizzanak a téren, ne önkormányzatoskodjanak”. Nyilván arra gondoltak, erre ott vannak ők. Érdekes. A franciák tudják, hogy a gyerekek felnőnek. Tudják, hogy valahogyan meg kell tanulni a nagy léptékben való gondolkodást is. Azok a pestiek meg azt hiszik, hogy a fiatalok mindig csak focizni fognak. Ott és addig, ahol és ameddig ők akarják. De hol lesznek már ők két–három évtized múlva, amikor majd a mostani gyerekeknek kell dönteniük? Miről is? – mindenről.
Vajon milyen minta szerint?
Nem feledkezhetek el a rendszeres találkozókról sem. Amikor még csak öt szervezet létezett az országban (1992 őszén), az akkori testületek teljes létszámban találkoztak egyikük falujában három napig. Amikor még csak tucatnyi, aztán húsz–harminc működő szervezet volt, még akkor is valamennyi gyermekönkormányzatos meghívott és résztvevő volt. Persze mindig akadt valamilyen felnőttes néhány órányi előadás/beszélgetés erről-arról, de miután az előkészítést is a fiatalok végezték, az is jobbára az ő igényeik szerint alakult. A barátkozások, a szerelmek, a házasságok nem tartoznak ránk, ám azt ezért érdemes emlegetni, hogy sokuk éppen ekkor és emiatt lépte át faluja, megyéje határát. A jókedvű, néha féktelen (és ne féljünk a szavaktól: a boldog) együttléteken túl a tapasztalatszerzések fóruma volt leginkább mindegyik találkozó, ami idővel országosan ritkult, megyeire és/vagy regionálisra alakult, aztán megint lett országos is párhuzamosan, mikor kiknek hogyan volt erre pénze, szervezőképessége, kedve és ideje. A közös külföldi tapasztalatcserék, a beinduló európai csoportos látogatások, a tanulmányutak, a sokasodó önkéntes munkák, a fiatalok társadalmi részvételét szorgalmazó európai szervezetekben való tagságok, ezen szervezetek képzési alkalmai, a mind emiatti egyéni és csoportos nyelvtanulások, a külföldiek családi vendéglátása (és még mennyi minden más!) kazalnyi lehetőséget adott azoknak, akik élni akartak vele.
Nem mindenki akart élni ezzel, mint ahogy egyikük sem álmodott arról kiskorában, hogy majd gyermekönkormányzatos képviselő, esetleg ifjú polgármester lesz. A gyerekek általában normálisak. De aztán hallott róla, és megtetszett a dolog. Valahogy belesodródott, vagy rábeszélték, vagy a barátja/barátnője belevitte, vagy éppen a szülők/tanárok óvták tőle, és éppen azért szállt be. Mit tudta ő, hogy mi ez; jó bulinak látszott, gyerünk! Ki lehet cikizni a másikat, lúzerezni a többieket. Hogy valamit elintézni, kijárni, megtervezni, végrehajtani? És nem(csak) maguknak, hanem másoknak is?
Megtudakolni és képviselni bárki óhaját? – ugyan! Aztán megválasztották, és ezzel felszálltak erre a tüneményre, aztán sodorta őket a tennivaló, és anélkül, hogy belegondoltak volna, már tudakolták, intézték, megszervezték, képviselték. S ha már tették, hát tegyék jól! Hiszen számonkérhetők, még a lúzerek által is.

Az 1992-ben alakult Települési Gyermekönkormányzatokat Segítők Egyesületének egyik létrehozója és máig önkéntese, a néhány évre rá megalakult, a működő települési gyermek- és ifjúsági önkormányzatokat összefogó Gyermek és Ifjúsági Önkormányzati Társaságnak két cikluson át ügyvezető titkára voltam. E körből, és szerte az országból sok akkori gyermek és ifjú ajándékozott meg máig tartó barátságával. Ők mindannyian birtokolják azt a bizonyos, számomra már rég elveszett mértéket, talán éppen néhány éves önkormányzatoskodásuk miatt is. Így pontosan tudják, hogy mihez képest mi az igaz, mi a hazug, mi a helyes vagy mi a helytelen. Már 20–35 évesek. Miattuk bizakodom.

Parola archívum