Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A CSELEKVŐKÉPESSÉ VÁLÁS FOLYAMATÁRÓL Nyári Egyetem, 2010. július 31.
Szerző:	Lakatos Kinga és Péterfi Ferenc
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2010
Szám:	3
Oldalszám:	22
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	cselekvőképesség, empowerment, képessé tétel
Megjegyzés:
Annotáció:

Lakatos Kinga e témában írott publikációi: A képessé tétel folyamata. /Parola füzetek/, Budapest, 2009, Közösségfejlesztők Egyesülete; javított-kiegészített változat: A képessé tétel (empowerment) lehetőségei a civil társadalomban. Civil Szemle, 2010/2. szám.
Az előadás indításaként egy bevezető történet hangzott el:
„Egy Beauty nevű kisvárost (Szépség, USA) ki akartak költöztetni a rendszeresen árvíz sújtotta területről, amely alatt, mint később kiderült, gazdag, felszíni kitermeléssel kinyerhető szénlelőhely is volt. A városka legtöbb lakója természetesen nem akart költözni, így a beruházást tervező testület egy közmeghallgatást rendezett.
Joe Szakos közösségszervezőként dolgozott ezen a terepen, s tudta, hogy elsősorban tudásban szenvednek hiányt a helyiek, sokan nem tudtak írni-olvasni, s attól tartottak, hogy a sok szakmai érv között nem jut tér a helyiek ’földhözragadt’ érveinek. Ezért a közösségfejlesztő több aktív, tájékozottabb helyi lakossal elkezdte körbevinni a terveket a városkában, beszélgettek róla az emberekkel, s az írni-olvasni nem tudóknak az aktivisták felolvasták a vaskos programot.
A meghallgatáson aztán természetesen röpködtek a szakkifejezések és bonyolult fejtegetések, majd amikor a kérdésekre került a sor, felállt Johnny Mullins, akiről a városka minden lakója tudta, hogy sem írni, sem olvasni nem tud. Azt mondta: »Ha megnézik a program 17. oldalán szereplő adatokat arról, hogy hány embert kell elköltöztetni, látni fogják, hogy az nem egyezik az 54. oldalon található adatokkal.« Ezzel a meghallgatást rendezők lendülete megtört és a helyiek, miután látták, hogy az analfabéta Johnny milyen magabiztosan tette meg a hozzászólását, sorban szót kértek és elmondták a véleményüket. Beauty azóta is az eredeti helyén van, a lakóival együtt…”

(Tarnai Mária fordítása)

Lakatos Kinga:
Csepeli György bevezető előadására utalok, melynek során egy mostani kutatásra hivatkozva bemutatta, hogy ma Magyarországon az aktív cselekvők aránya kb. 10%, míg a „szenvedőké” 70% is van. Ez ismét megerősít abban, hogy nagyon is beszélnünk kell a képessé tételről, az empowerment-ről, mint cselekvést segítő munkáról.
A hazai társadalmi gyakorlatból általában hiányzik az érintettek aktív cselekvése. A segítő szakmák nagy lehetősége, hogy pozitív lendületet adjanak az érintetteknek, hogy a saját életük alakításában kompetenseknek érezzék magukat. Én a munkámban azt szeretném elérni, hogy partnerségi viszony alakuljon ki köztem és a velem együtt dolgozók között. Ne én legyek az, aki bevonom őket, hanem ők váljanak a maguk erejéből és a segítés révén bevonttá, cselekvővé. Úgy látom, hogy minél inkább részt vesznek az emberek saját életük alakításában és a társadalmi életben, annál aktívabbakká válnak.
Ha le akarjuk írni a képessé tétel folyamatát, 3 szintet különíthetünk el:
– Az Én mint állampolgár saját dolgokra, eseményekre hat – ez az individuális szint, az Én-ben történnek változások.
– A csoport mint társadalmi szereplő – a csoport jut el a tudatosságig. Hasonló problémával küzdő emberek jutnak el egy közös állampolgári szintre, amelyen felismerik a hasonló helyzetű emberek érdekeit, velük közösséget vállalnak, s ha szükséges, e csoportban akár a saját érdekeikből is hajlandók részben lemondani.
– A harmadik szint egyéni és csoport szinten is az, amikor az egyén/csoport felvállalja a saját céljait és azokat ütközteti másokkal, a külvilággal, akár politikai síkon is.
Ez már egy közpolitikai szint. Ezért is választják szét az angol gyakorlat elméletében az enablement és az empowerment fogalmakat, mert az egyéni és a csoportos tudatosságot különböztetik meg. Ha pontos értelmezést keresünk, az enablement a képessé tétel fokozata és az empowerment inkább már a „hatalommal való felruházást” jelenti. Én magam nem szeretem ez utóbbi kifejezést, mert én valahogy nem akarok ilyen szereplő: hatalommal felruházó lenni. Mindenesetre, ezen a szinten már inkább a hatalmi szintek átrendezése történik, ütközésekkel, gyakorlati lépésekkel.
A cselekvő-képessé tételre a leghatékonyabban a cselekvés folyamata és tapasztalata készít fel.

Péterfi Ferenc:
Néhány hangsúlyt szeretnék elhelyezni Kinga gondolatmenetében!
Kinga dolgozataiban idéz egy fontos szakirodalmat: „A képessé tétel ELMÉLETE azzal foglalkozik, hogy hogyan szerezhetik meg az emberek az irányítást saját életük felett, csoportként (közösségként) képviselve saját érdekeiket; MÓDSZERE pedig azzal, hogy a segítő szakemberek hogyan keresik a lehetőségeket arra, hogy fokozzák/növeljék azoknak az embereknek a ‘hatalmát’ (befolyását), akik ebben hiányt szenvednek.” (Adams 2003, 8).Adams, R.: Social Work and Empowement. London, 2003, Palgrave MacMillan. Az enablement Kinga írása szerint „a képessé tétel azon fázisára vonatkozik, mikor az egyén felismeri saját belső erőforrásait, önbizalma megerősödik, képessé válik saját szükségleteinek/vágyainak artikulálására, saját elképzeléseinek megvalósítására…”.
De ide tartozik az a folyamat is, amikor egy csoport jut el az önmeghatározás szintjéig és vállal fel közös érdekeket, célokat, mikor a csoport tagjai egyenként is eljutottak oda, hogy bíznak saját hangjukban, illetve ezen túl annak a csoportnak az erejében is, melynek tagjai.

„Az empowerment a képessé tétel azon fázisa, amikor az önmeghatározáson túljutva, a valahová tartozás örömteli élményétől megerősödve, a közösségnek nyíltan fel kell vállalnia érdekeit/céljait, tárgyalóképessé kell válnia más hatalmi csoportok képviselőivel szemben, fel kell ismernie saját hatalmi pozícióját, és mernie kell élni ennek a hatalomnak az eszközeivel a közösség érdekében.”
Ha már keressük ennek a kifejezésnek a legjobb hazai megfelelőit, még a részvételre való képessé tételt is említeni lehet.
S most, már a saját gondolatmenetem szerint haladva, induljunk ki egy megfosztott állapotból, amit az angol powerless fogalma fejez ki a legjobban! Eszerint a cselekvőképtelenség gyakori oka a tehetetlenség érzése. Ez az állapot, úgy gondolom, mindannyiunk számára nagyon ismerős. Nos, a tehetetlen állapotból a „hatni tudó állapotba” való eljutás – ez az empowerment, tehát
– a tehetetlenség érzésének felszámolása – hatni a környezetre,
– a tapasztalatok megosztásának lehetősége és szükséglete,
– a „megértettek minket” átérzése, mely változást is hozhat magával,
– esélyek megismerése és tudatosítása a közösségi ügyekben való kompetenciáról-illetékességről.
A képessé tétel és a felhatalmazás annak a tudatosítása, hogy én vagyok a dolgok megoldásának a kulcsa, rajtam múlik; elhiteti, hogy képes vagyok – közösségben együtt képesek vagyunk – cselekvésre, változások elindítására (önbizalom). Harkai Nóra társunk azt írja erről:
„… engedély nélkül szót emelni a következményektől való félelem nélkül.”Harkai Nóra: Közösség és közösségi munka. /Parola füzetek/ Budapest, 2006, Közösségfejlesztők Egyesülete.

Az elmúlt három napban a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség példáit hallottuk-láttuk, és néha azokat, amelyek ennek a felszámolására törekednek. Ezek alapján mondom, hogy az empowerment értelmezése egyrészt az eszköztelen, a társadalom perifériájára szorult, gyakran szegény, cigány lakosság képességének a kibontására és fejlesztésére kínálkozik, ez teszi lehetővé, hogy képes legyen társadalmi helyzetén változtatni, egzisztenciájának megszervezésében a saját lábára állni. Az önfenntartásra, a materiális életfeltételek saját erőből történő megteremtésére való képessé válás, az erre irányuló erőfeszítés tehát az egyik értelmezés.
Az empowerment másik értelmezése – s ez legalább ilyen jelentőségű –, a citizen, az állampolgári szerepre való képessé tétel. Ez már sokkal szélesebb társadalmi mezőre terjeszti ki e fogalom jelentőségét.
Végül, a harmadik jelentéstartalma e fogalomnak, hogy nem csupán a közpolgárok, de a döntéshozók és a környezetükben működő intézmények képessé tétele is hasonló jelentőségű folyamat.
Ám ha valaki – s most közösségi, közpolitikai vonatkozásait érintem a képessé tételnek, képessé válásnak, s főként a kezdeményezésnek – rendszeresen ennek az ellentétét tapasztalja, tehát hiába kezdeményez, nem tud hatással lenni a viszonyokra? Ekkor félő, hogy a kudarc rögzül benne, az, hogy rajta nem múlik semmi, mások, nagyobb erők határozzák meg az ügyek alakulását, rajtuk állnak a dolgok.
Az egyik korábbi előadás is foglalkozott a tanult tehetetlenség fogalmával. Abban a műhelyfoglalkozásban, ahol erről szó volt, a társadalom perifériájára került szegény – többnyire cigány – gyerekekben konzerválódó tanulási és egyéb kudarc rögzülése került szóba. Mi most kiterjesztjük ezt a fogalmat a köznapi életünkre, a helyi ügyek alakításában felhalmozódó és könnyen rögzülő negatív tapasztalatunkra: a helyi közösség változtatási igyekezetének lehetséges kudarcára. Itt egy ellentétpárt találunk: a képessé tétel mint fejlesztő folyamat és a tanult tehetetlenség mint fullasztó, lezáró, az aktivitást kiölő, de legalábbis durván korlátozó folyamatának ellentétét.
A tanult tehetetlenségen, a szocializáció folyamatában rátanított tehetetlenség kialakítását értem, amelyben azt a képet őrzi magáról az egyén vagy éppen egy közösség, hogy kiszolgáltatott, hogy cselekvésre képtelen, és nála nagyobb hatalmakkal nem szabad szembeszállnia. Témánk szempontjából ez azért veszélyes folyamat, mert az a következménye, hogy a szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek magunkat, sőt passzív, elkerülő magatartással reagálunk ilyen helyzetekben.
Ha valaki rendszeresen azt tapasztalja, hogy nem múlik rajta semmi, hogy tettei hatástalanok a környezetére, akkor passzívvá válik, nem kezdeményez. A közösségi kezdeményezés politikai „kikerülése”, halogatása, szabotálása a hatalom részéről különösen káros társadalmi következményekkel jár. A sikertelen cselekvés, a közösségi részvétel nehezen feltámadó aktivitása, a politikai szereplők részéről a civil kezdeményezések gyakran tapasztalt szándékos „kifárasztása” is kumulálódhat, azaz a kezdeményezés és a részvétel esélyének, értelmének, illúziójának tartós, rosszabb esetben végső elvesztését is magával hozhatja. Az élénk közéletnek, az erős, érdekérvényesítésre és a hatalom ellenőrzésére képes civil társadalom kialakulásának, kiépítésének hiányára találunk magyarázatot itt is. Ez az élmény gyakran egy szocializációs folyamattá áll össze: Az empowermenttel, a politikai felhatalmazás esélyével szemben a tehetetlenség (powerless) berögződését, azaz a rátanított tehetetlenséget „eredményezi” következményként.
Itt emelendő ki a társadalmi felelőtlenség kérdése. A politikai szereplők gyakran a hatalommegosztástól való félelmükben halogatnak, fárasztanak ki, opponálnak, tesznek eredménytelenné például a közösség részvételére irányuló kezdeményezéseket, s mindezzel valójában a közösség elleni „bűntettet” követnek el.
Azért szükséges, hogy erről beszélünk, mert fontos, hogy bizonyos folyamatokat, viselkedéseket megértsünk – ez segítheti a változtatásban való tudatosabb és sikeresebb közreműködésünket.

Parola archívum