Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A népfőiskolai mozgalomról
Szerző:	Balázsi Károly
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2013
Szám:	1
Oldalszám:	22
A cikkben lévő
Nevek:	Grundtvig, Csíkszentmihályi Mihály, Lezsák Sándor
Intézmények:	Lakiteleki Népfőiskola, Magyar Népfőiskolai Társaság, Magyar Népfőiskolai Collégium, KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom, Örökség Népfőiskolai Szövetség
Települések:	Lakitelek
Tárgyszavak:	népfőiskola, protestáns hitélet, patriotizmus, szakmai képzés
Megjegyzés:
Annotáció:

Balázsi Károly:
A népfőiskolai mozgalomról

A népfőiskolai gondolat a tönkrevert és megalázott Dániában született a 19. század derekán. Grundtvig
http://en.wikipedia.org/wiki/N._F._S._Grundtvig
http://www.lifelonglearningprogramme.org.uk/programme/grundtvig az idegen megszállás, a társadalmi hierarchia és a
szegénység elleni harc fegyvereként hozta létre (a halál iskolája helyett) az élet iskoláját. S láss csodát, Dánia
egy évszázadnál rövidebb idő alatt irigylésre méltó hazája lett a szabad és gazdag parasztoknak, a
szülőföldjükre büszke polgároknak. Magyarországon a trianoni országvesztést követő évtizedben vert
gyökeret a népfőiskola és vált sikeres művelődési mozgalommá két évtized alatt, amíg egy tollvonással meg
nem szüntette a fordulat évében berendezkedő kommunista önkény. Vajon véletlen-e, hogy a nyolcvanas
évek közepén kezdődött el az, az óvatos intézményi rekonstrukció, amelynek országos hálózattá
fejlesztésére napjainkban érett meg az idő?
Több évtizedes művelődéstörténeti tradícióról van tehát szó, amely – különféle alakváltozataiban – elterjedt
mind az öt kontinensen. A történet hosszú, ezért e helyt csak a kiinduló pontot nagyítsuk ki. Grundtvig, a
nép felemelésére alapított iskolát három pillérre építette: protestáns hitélet – nemes patriotizmus – szakmai képzés.
A keresztyén szellemiségű intézményben tehát fejlesztették az anyanyelvi kifejező készséget, megismerték a
dán történelmet, irodalmat, művészeteket, a népi hagyományokat és megtanulták a korszerű paraszti
gazdálkodás, megélhetést szolgáló elemeit. Mindkét vonulatot egyaránt fontosnak tartották, tekintve, hogy a
protestáns szellemiséget nemcsak összeegyeztethetőnek tartották a világi sikerességgel és anyagi
boldogulással, hanem egyenesen összekötötték ezeket a párhuzamos törekvéseket. Úgy gondolták, hogy a
sajtkészítés fortélyainak elsajátítása során jobb dánokká válnak. Mint ahogy ezt be is bizonyították, ősi földjük
felszabadításával, a művelt és gyarapodó paraszttársadalom megteremtésével.
Mindezt persze nevezhetjük romantikus túlzásnak, mai világunkból visszanézve anakronizmusnak is, maguk
a dánok mindenesetre úgy tartják, hogy a népegység megteremtése (Grundtvig kifejezése), a művelt és
öntudatos parasztság ethoszának kiépítése, és a felvirágzó gazdasági élet, a – rövid idő alatt, országosan elterjedt – népfőiskolai mozgalomnak köszönhető. De ha képesek vagyunk elfogultság és előítéletek nélkül szemlélni az utóbbi háromszáz év nagy művelődési mozgalmait, azt kell látnunk, hogy azok ott és akkor voltak a legsikeresebbek és leghatékonyabbak, ahol és amikor összekapcsolták az egyéni boldogulást a nagyobb, megtartó közösségek felemelkedésével. A reneszánsz és felvilágosodás, a reformáció, a nemzeti függetlenségi törekvések, a tudásalapú társadalmak és az ökoszemlélet elterjesztésének koncepcióiban egyaránt erről van szó. E mozgalmak szellemi–spirituális talapzatán emelkedtek fel az itáliai városállamok, az észak-európai társadalmak, Japán és a kelet-ázsiai kistigrisek világgazdasági sikerei, de egy újra lakható Föld zöld társadalmának polgárai is, a posztmodern világ súlyos veszélyzónáiban.
Akár a modern tudományosságot is idézhetjük alapgondolatunk támogatására. A magyar származású pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály, a világhírűvé vált flow-elméletében azt állítja, hogy az egyén annál hatékonyabb és boldogabb, minél jobban képes összekapcsolni elmeműködését és pszichofizikai aktivitását komplex rendszerekkel és erős közösségi törekvésekkel. Mi ezt persze valamennyien tudjuk, lévén, hogy a közösségfejlesztés a legkisebb közös többszörös, ami összeköt minket. A népfőiskola sajátossága abban van, hogy a nemzeti közösséget és a szakrális dimenziót, mint kifogyhatatlan erőforrásokat vonja be működési körébe. A hazai népfőiskolai hagyomány tehát tudatosan vállalja magyar és keresztényi identitását. Eltéphetetlen szálakkal kötődünk a magyar nyelvhez, történelemhez, a hazai művészeti és tudományos értékekhez, őseink megszentelt hagyatékához. A keresztény tradícióban pedig az európai kultúra legmélyebb vonulatát tiszteljük. Mert, hogy tudni illik, Európában még az ateista is keresztény. Csak nem tud róla, hogy az erkölcsi törvény, a szeretet, a szolidaritás, a karitász, a méltányosság és igazságosság, a gyöngék és elesettek védelme, a békesség fenntartására irányuló megannyi erőfeszítés a keresztény évszázadok hagyománya. Sajnos Európa (még!) gazdagabb és elkényelmesedett felének-kétharmadának ugyancsak nincs erről tudomása, pedig Strausz, német politikus intő szava lebeg felettük: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.”
Mindezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy a népfőiskola csak a keresztények számára lehet otthonos, befogadó környezet. Nagyszerűen működő világi intézményei vannak szerte a nagyvilágban (hiszen a türelem, az empátia és a tolerancia is keresztény erények). Csupán a gyökerek sarjadásának helyére, a növekedési szándék kezdeti idejére szándékoztam rámutatni. Ahogy féltenünk, gondoznunk kell „a gyümölcsöt tartó ágat” is, ha virágot és termést szeretnénk.
De térjünk vissza a jelenbe és vessük szerelmes tekintetünket az (egyik lehetséges) jövő felé. Van valamilyen sorsszerűség abban, hogy éppen Lakiteleken épült fel az első, valódi és életképes népfőiskola. „A Lakiteleki Alapítványt és Népfőiskolát Lezsák Sándor és felesége alapította, tervezte és álmodta meg a kilencvenes évek elején. Levelek ezreivel mozgósították a Nyugat-Európában és a tengeren túl élő magyarokat, hazai és helyi támogatókat szerveztek, és több olyan nagyszabású vállalkozást indítottak útjára… amelyek több tízmilliós nyeresége, a világ minden részéről érkező adományok segítségével folyamatosan épült a Lakiteleki Népfőiskola.” – olvashatjuk az intézmény hivatalos honlapján. Való igaz, hogy ezen a néhány hektáros sík mezőn ma egy olyan mintaértékű népfőiskola működik, amelyhez foghatót nemcsak Magyarországon, de Európában sem igen találunk. Magam tucatnyi európai ország hasonló intézményeiben megfordulva gazdagabb, vagy jobban felszerelt intézményt láttam ugyan, de sehol sem tapasztaltam azt az eredeti, grundtvigi koncepciót élőben megvalósítani, olyan módon, amelyben egyaránt fontos a keresztény hitélet, a nemes patriotizmus és a korszerű szakmaiság. Mondhatják – mint ahogy mondják is – a társadalmi, politikai háttér, valamint a nagy egyházak támogatása nélkül nem működhetne ilyen színvonalon az intézmény. No, de mi akadályozta meg a baloldalhoz közelálló támogatókat, illetve magát az államot, hogy létrehozzon és fenntartson más népfőiskolákat, sőt e fontos felnőttképzési intézmény egész hálózatát a jelenlegi határokon belül és azon kívül?
Annál jobban sajnálhatjuk, hogy Lakitelek magányos sziget maradt az elmúlt negyedszázad során. A népfőiskolák ugyanis – ezt tárgyszerűen megállapíthatjuk – nem váltak a közművelődés, a felnőttképzés és a közösségépítés megkerülhetetlen tényezőivé, országosan elterjedt, mértékadó intézményeivé. Mondhatnánk, hogy ismét nem, noha a két világháború közötti másfél-két évtizednyi virágzás több eredményt tudott felmutatni a jelenleginél. Az összehasonlításban nem a számszerű adatokra gondolunk elsősorban, hanem arra a főképpen parasztfiatalokra alapozott koherens nevelési, képzési rendszerre, amely kiemelte a népfőiskolai mozgalmat a műveltségfejlesztés – iskolai és iskolán kívüli – átlagmezőnyéből.
Megszerveződött ugyan a Magyar Népfőiskolai Társaság, a Magyar Népfőiskolai Collégium, a KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom és az Örökség Népfőiskolai Szövetség a rendszerváltozás eufóriájában, de mivel az egyes népfőiskolák csak a szövetségeknél pályázhattak támogatásra, a tagszervezetek érdekérvényesítő képessége jórészt a szövetség vezetőségének összetételén múlott, másrészt, a szövetségek érdekeltek lettek a nagyszámú tagság statisztikai felmutatásában. Hiba lenne tehát elhallgatni a szövetségek felelősségét. Ebben a téli álomra emlékeztető állapotban ugyanis része van a szakmai szövetségek esendőségeinek, fogyatékosságainak is. A fő probléma, hogy előbb következett be az ernyőszervezetek professzionalizálódása, mint a hálózatok kiépítése. Az egyes szövetségi irodák (talán túlságosan mohón is) magukhoz ragadták a kezdeményezést, mind az (egyébként csekély) állami források elosztásában, mind a pályázatok menedzselésében, mind a hazai és külföldi kapcsolatok kiépítésében. Némely szövetségi vezető komoly tényezővé küzdötte fel magát a civil szféra nemzetközi színpadán is. E dicséretre méltó munkát és érdekérvényesítő tevékenységet azonban nem követte a bázishelyek stabilizálódása, fejlődése, s a hálózatépítés.
Ismét felülről épült ki tehát több szervezet, amelynek csúcsai egyre emelkedtek, miközben egyes elemei elmagányosodtak, vegetálásra, önfelszámolásra kényszerültek. Jól jelzi a folyamatot (pl. az MNT-nál), hogy a kezdeti viharos, de konstruktív közgyűlések, országos és regionális értekezletek fokozatosan ellaposodtak, rutinszerű aktusokká szürkültek. A vezetőség beszámolóit a tagság egyhangúan jóváhagyta, a tisztségviselőket, menetrendszerűen újraválasztotta, és minden maradt a régiben. A társadalmi kontrollra tervezett elnökség és az operatív munkára létrehozott bizottságok egy-két meghatározó személy munkájához, terveihez (anyagi-erkölcsi gyarapodásához) nyújtanak szolgai asszisztenciát. A struktúra megmerevedett, a klientúrák kiépültek, a szövetségek egymásnak is háttal állnak, a vegetáló népfőiskolai kurzusok magányos és elszigetelt szereplői a mozgalomnak.
A mai, közös ügyünkre kedvezőbb konstellációban nem kerülhető meg a népfőiskolai mozgalom újragondolása. Az európaihoz felzárkózni kívánó hazai felnőttképzés alapintézményévé kell tenni a népfőiskolákat. Ez természetesen népfőiskolai törvény megalkotását igényelné. A szakmának kéne továbbá kidolgozni azokat az akkreditációs kritériumokat, amelyek megfelelnek a népfőiskolai hagyományoknak és megvalósíthatók a mai társadalmi viszonyok között. Az akkreditált intézményeknek viszont törvényben garantált állami támogatást kéne nyújtani, a szakmai munka mennyisége-minősége és a társadalmi felelősségvállalás mértékének arányában. Első körben regionális és megyei intézményeket kell létrehozni, amelyeket a helyi népfőiskolák tömeges fenntartása egészítene ki. Ez utóbbiak nem igényelnek feltétlenül önálló infrastruktúrát, hiszen működésük jól illeszkedne az ugyancsak rekonstrukcióra szoruló iskolai és közművelődési hálózat kereti közé (civil házak, közösségi házak, integrált közösségi szolgáltató terek stb.) Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy a népfőiskolai hálózat jó kezekben van (illetve lenne) a civil szervezetek gondozásában, miközben az intézményesülést fokozatosan el kell érni. Az erőket azonban egyesíteni kell. Egy szétforgácsolt, egymással vetélkedő iskolákból, műhelyekből, szövetségekből álló kusza halmaz nem szolgálja az ügyet. A politikai akarat is jobban támogatja az átlátható, szakmai törekvéseiben összetartozó hálózatot. Végre elérkezett az ideje egy egységes, kárpát-medencei népfőiskolai hálózat kiépítésének. Adja az ég, hogy egymásra találjunk e nemes törekvésben mindazokkal, akik elkötelezték magukat egy hagyományokat jobban tisztelő, emberszabásúbb, magyar jövendő megteremtésében.
Végezetül, mit is mondhatok régi és új harcostársaimnak, ezen a konstruktív és intim hangulatú szakmai konzultáción? Ebben a korszakváltó léthelyzetben (amikor még semmi sincs, de minden lehetne) lehetünk optimisták és pesszimisták is. Bár az optimista azt gondolja: ez a világ a lehető világok legjobbika, a pesszimista viszont attól tart, hogy ez így igaz. Legyünk tehát realisták. Mint a finnek, újkori szabadságuk hajnalán: Oroszok már nem vagyunk, svédek nem lehetünk, legyünk tehát finnek. Ehhez persze heroikus realizmusra van szükség, amelyben cselekedni is, álmodni is merünk. És főként, megbecsülve egymást, együtt dolgozni, mert – higgyünk ebben – céljaink közösek.

Ld. még a Szabadművelődés honlapot!

Parola archívum