Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Részlet Vercseg Ilona Idősügyi Nemzeti Stratégiához írott tanulmányából, melyet a Szociális és Munkaügyi Minisztérium felkérésére írt 2008-ban
Szerző:	Vercseg Ilona
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2011
Szám:	1.
Oldalszám:	18
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	Idősek helyzete társadalmi-közösségi szempontból nézve
Megjegyzés:
Annotáció:

Az idősek helyzetéről nehéz rövid, de átfogó helyzetelemzést adni, hiszen az „idősek” név több korosztályt és
különböző társadalmi helyzetű embert helyez egy társadalmi nagycsoportba. A helyzetelemzést csak annyiban
tartom feladatomnak, amennyiben egy ilyen elemzéshez társadalmi-közösségi szempontból hozzájárulhatok.
Az idősek helyzete társadalmi-közösségi szempontból nehéznek és ellentmondásosnak mondható.
Hogy én a problémákból való kiindulásra hajlok, az azért van, mert változásokat csak azok felszámolásával
érhetünk el. Azokat a társadalmi problémákat emelem elemzésem középpontjába, amelyeknek
társadalmi-közösségi kihatása van, s amelyek lassítják – ha nem gátolják – az idősüggyel kapcsolatos
szemléletváltást, mind az érintett idősek, mind a társadalom vonatkozásában.
Társadalmi és helyi közösségi szinten, az idősek szemszögéből szembetűnő, hogy bár az élettartam
fokozatosan hosszabbodik, a társadalmilag hasznosnak tartott időtartam ma lefelé halad az életkori skálán.
Közismert, hogy az 50 év felettiek elhelyezkedése nehéz, miközben, paradox módon, a nyugdíjkorhatár fokozatos
felemelése zajlik. E két, ellentétes irányú törekvésből csakis azt gondolhatjuk, hogy mást gondol erről a kérdésről
az üzleti világ, a piac és mást a politika, az állam, s kettejük között nincs erről a kérdésről párbeszéd.

Ismeretes az is, hogy az elhelyezkedni nem tudásnak nem csak az anyagi vonzata negatív, de ily módon hat a teljes életminőségre is: szűkülnek a társadalmi kapcsolatok, a mozgástér, a lehetőségek világa, az egyén fokozatosan elveszíti hasznosságtudatát, a hasznosság iránti vágyát és önbecsülését, s ezentúl biztonsága alapját az (általában alacsony szintű) ellátás jelenti. A beszűkülő élethelyzetek csökkentik a társadalmi kommunikációt, a közösségi beágyazottságot, s nem egyszer indulatvezérelt magatartást vagy leépülést fejlesztenek ki. Az anyagi korlátozottság ráadásul gátat szab az idősödők lehetséges és gazdagabb országokban gyakori élettel szembeni kompenzációjának is, vagyis annak, hogy ami kimaradt az életből – utazás, tanulás-művelődés, társasági élet, művészeti tevékenység, hobbi, fürdőkbe járás, kirándulás, gyógytorna stb., azt pótolni lehessen (Limbos 1985).
Megjegyezzük, hogy az idősek zöme nálunk a ’60-as évektől kiteljesedő modernizáció során veszítette el/alakította részben át korábbi nagycsaládokban betöltött szerepeit, s vált aktív munkavállalóból fiatalon nyugdíjassá. Az ország történetében először részesültek nyugdíjban az idős emberek, ami nagy jóléti vívmánynak tekinthető, még akkor is, ha sokak nyugdíja (pl. a tsz-tagok feleségeié) csak szimbolikus összeget tett ki. Bizonyos, hogy e generációk is meg akarták tartani és át akarták menteni a nagycsaládos mentalitást az új időkbe, még akkor is, ha a családok generációi már nem éltek együtt. Ám a család, a háztáji vagy a telek, s esetleg a nyugdíjasklub együttese nem a modern idős ember mentalitását tükrözte még, sokkal inkább az elidegenedett emberét. Nyilvánvaló, hogy az elidegenedettség valamennyi felnőtt korosztályra (és modern államra) érvényes volt és még ma is az. Az idősek körében a „fáradt vagyok, nyugalmat akarok, nem érdekel más, csak a családom és a magam egészsége” mentalitás vált uralkodóvá, s már a fiatal idősek körében is. (Ez nem jelentette azt, hogy ne dolgoztak volna, hiszen a család, sőt, maga a társadalom is beszámította családfenntartó, fiatalokat segítő, anyagi és természetbeni áldozataikat, de a köz, a közösség, a társadalom ügyeivel kevesen törődtek.) A társadalomvezetés is (minden szinten) szívesebben hangoztatta a „jól végzett munka után a megérdemelt pihenés” lózungját, mint azt, hogy a nem is olyan időseknek továbbra is helyük van a munkában, közéletben, közösségi életben, s hogy a társadalom nem írta le őket, ellenkezőleg, számít rájuk. Nem mondhatta ezt a burkolt munkanélküliség korában, s emiatt, valamint a demokrácia, demokratikus szemléletű állampolgárság és fejlett civil társadalom, az önirányítás-vállalkozás széleskörű tudása nélkül így volt ez mindenkinek könnyebb.
Mára, egyfelől, még tovább is romlott ez a helyzet: a munkanélküliség elöl sokan menekültek/menekülnek korai vagy rokkantnyugdíjba. Másfelől viszont a nyugdíjasok mind szélesebb köre vállal munkát és válik adózóvá (anyagi vagy belső kényszerből vagy mindkettőből, ez most egyre megy), mellyel nem csak mérsékeli ellátotti státuszának társadalmi-közösségi következményeit, de létre is hozza a maga új szerződését az állammal akkor, amikor továbbra is hozzájárul a közteherviseléshez, miközben saját életminőségét és közösségi beágyazottságát is fejleszti, javítja. 2007-ben 509 000 nyugdíjas adózott, közülük 240 000-ren kaptak munkavállalóként fizetést, vezető beosztásúak, független értelmiségiek és – meglepő módon – a mezőgazdaságban dolgozók. (APEH adat, Népszabadság, 2008.)
Kultúraváltás. A helyi közösségek, települések szintjén is csökkent nálunk az idős korosztályok megbecsültsége, némiképp megalapozottan, de zömmel alapok nélkül. Mert bár igaz az, hogy az idősek társadalmi tudása a rendszerváltással, a társadalmi átalakulással párhuzamosan nagymértékben elévült, s hogy a közösségek és családok nehezen tudnak használható életstratégiákat felmutatni fiataljaiknak, gyermekeiknek e megváltozott világban, az idősek tudásának mégis számos olyan tartománya van, amelyek ma hiányoznak társadalmi tőkénkből, s amelyeket semmi és senki más nem pótolhat. A történelmi-társadalmi folytonosság csak úgy teremtődhet meg, hogy a generációk átadják egymásnak saját megélt történelmi tudásukat és tapasztalataikat – nem a médiumokban, hanem családi és közösségi körben. Ha az idős generációk élményeit, tapasztalatait és hangját elnyomja a piac, manipulálja a politika és a média, ha azt élik át, hogy jobb, ha hallgatnak, mert úgysem hisznek nekik, s a fiatalok csak legyintenek rájuk, akkor milyen gyökerekből építkezhetnek a fiatalok generációi? Hogyan tudják majd elkerülni a gyökértelenség érzését? „Az emberi személyiség épségéhez nélkülözhetetlenül szükség van a gyökerek, a generációk közötti folytonosság élményének átélésére, mivel ezek az élmények erősíthetik meg igazán bennünk azokat a tradicionális értékeket, amelyek jelentőségét a jelen történései nem mindig képesek hatékonyan megerősíteni” (Schüttler Tamás 2000). A gyökerek és a folytonosság mellett még számos további érték átadása-átvétele is megnehezül vagy ellehetetlenül a közösségben, hogy csak néhányat említsek a legfontosabbak közül: a munkához, a tanuláshoz-művelődéshez, az önépítés szükségességéhez, a közösséghez, a kapcsolatokhoz (viszonossági kapcsolatok!), a szolidaritáshoz, a pénzszerzéshez, az élvezetekhez való viszony. A nukleáris (egygenerációs) és csonka (egyszülős) családok korában a családok az óvodára, az iskolára, ezek pedig a családra hárítják vissza a szocializáció feladatát, s a különféle érdekeket kiszolgáló médiában pedig a fogyasztás csillagai kínálnak új azonosulási mintákat. Nagy erőkkel folyik a társadalmi tőke rombolása – miközben persze új értékek és viszonyok alakulnak ki ezeken és más területeken is, azonban meglehetősen lassan és zavarosan.
Szólnunk kell a rendszerváltás kevéssé elemzett, de mindent átfogó és hatásában a leghosszabb ideig tartó következményéről: a kultúrateremtő képesség jelentőségéről. A rendszerváltás ugyanis egyben „a kultúra egyik típusáról egy másikra való átmenet” is jelent, miután „… az emberi lét közvetlen közegét alkotó kulturális apparátus egész adott rendszere alatt mozdult meg a talaj” (Gergely 1991).
Egyes társadalmi erők – felelőtlenül! – egyenesen bűnbakká kiáltják ki az idős korosztályokat, mert ők még, úgymond, kollaboráltak a kommunista rezsimmel. Ennek következménye, hogy közszájon foroghatnak az ilyen vélekedések: „ez és ez már csak akkor fog megvalósulni, ha ezek a generációk kihalnak”. Nem csoda, hogy az idősek társadalmi feleslegesség érzete növekszik és válaszreakciójuk az elzárkózás, a családi életbe vagy a magányba menekülés.
Az idős embereknek az új kultúrával való lépéstartás nehéz kérdés, érzelmi és társadalmi korlátai vannak. Ha a társadalom-közösség nem tart rájuk többé igényt, akkor miért tanuljanak? Ám akik át tudják magukat lendíteni e mentális akadályon, azok lépéseit sem vagy csak elvétve könnyítik meg pl. az általános felnőttképzési lehetőségek – hozzáteszem, hogy a fiatalokét sem – néhány kivételtől, jó példától eltekintve, amelyet elkötelezett felnőttképzési intézmények szerveznek, a közszféra és a civil szervezetek házatájáról.
A felnőttkori tanulás, felnőttképzés, amelynek az idősek életében is meghatározó jelentősége lenne, hiszen nem csak az iskolapadban történő tanulásra vonatkozik, hanem az informális és nem-formális képzéseken folyó tanulásra is, nehéz helyzetben van Magyarországon, s nem csak az idős korosztályok esetében. „A magyar lakosság tanulási hajlandósága az európai uniós átlag felét sem éri el”, hivatkozik Arapovics az Eurostat által 2003-ban, 25 európai országban végzett felmérésre. Ugyanő megállapítja: „Különösen az 50 évnél idősebbeknek oktatásban való részvétele alacsony, ez nem éri el az 1%-ot sem (szemben az EU: 5%-os arányával). Ennek jelenősége azért nagy, mert az időskori tanulás előnyei közt említhetjük, többek között, hogy
– javítja az idősödő korosztály munkaerő-piaci esélyeit;
– a szellemi frissesség a biológiai-fizikai önellátást segíti elő;
– új jelenségek feldolgozását teszi lehetővé, ezáltal leküzdhető a félelem a változásoktól;
– az egyéni művelődés és a gazdaság érdekei összekapcsolhatók;
– a közösségi tevékenység által elkerülhető az elmagányosodás;
– tanulás szórakozás, önmegvalósítás;
– javítja az önértékelést, az önkritikát, a humor megtartását” (Arapovics 2008).

Arapovics 2007-es kutatása szerint „az egyesületek, alapítványok, közhasznú társaságok és egyéb szervezetek 14–15%-os arányban vannak jelen a felnőttképzés piacán”. A felmérés rámutatott a felnőttképzés, illetve a nonprofit szervezetek által szervezett képzések funkcióváltására, arra, hogy a közművelődési irányultság helyett egyértelműen a foglalkoztatási célok kerültek előtérbe. A szervezetek majdnem fele szakmai jellegű képzéseket szervez, ami … annak ismeretében sem meglepő, hogy túlnyomórészt anyagi problémákkal küzdő, pályázati bizonytalanságban elő szervezetek a kiírt támogatások forrásaihoz alkalmazkodnak. A költségvetési források pedig szinte kizárólagosan a foglalkoztatási célok támogatására irányulnak … Alig van lehetőség az ismeretterjesztő, közművelődési célú vagy az 50 év felettiek képzésére irányuló programok forrásteremtésére. Nehéz pályázati támogatáshoz jutni, ha nem kifejezetten munkaerő-piaci jellegű, nem foglalkoztatási célú képzésre vagy nem akkreditált programra, hanem idősödők tanulására keresnek pályázati támogatásokat a szervezetek” (Arapovics 2007).
A nagyon fontos, úttörő-jellegű kezdeményezések a néhány elkötelezett civil szervezet, EU-program az OFA vagy az NCA részéről az első fecskék, amelyek a 2000-res években jelentek meg a időskori közösségfejlesztő és tanulási programokban, ezért jelentőségüket nem lehet túlbecsülni. E programok azonban nem tudnak – nem is tudhatnak – a társadalom egészére hatni, nem képesek áthatni a közgondolkodást.
Mindezen negatív társadalmi-közösségi hatások ellenére is azt mondhatjuk közösségfejlesztőként, hogy tapasztalataink szerint a mostani középkorosztályok és a fiatal, valamint a középkorú idősek a legaktívabbak a helyi fejlesztési folyamatokban. Ők azok, akik még a „szocializmus” éveiben szocializálódtak, s akik a mozgalmi élet vezetőképző tanfolyamain tanulták mozgalmi és a (kulturális és szabadidős) öntevékenység és szervezés fortélyait, s akik – paradox módon! – a „demokratikus szocializmus” égisze alatt sokat tanultak magáról a demokráciáról is. És ez nagy érték ma, még akkor is, ha akkoriban gyakorlattá nem szervezhették ezt a tudást. Igaz, homo politicus-ként nem szerveződhettek akkoriban, mert a közéleti aktivitás, a közügyekért való közös munkálkodás, az állampolgári részvétel hazánk fokozatos modernizálódása ellenére sem kaphatott lábra az
egypártrendszerben, a centralizált döntési mechanizmusok és az újraelosztás korában, hiszen ez a rendszert alapjaiban veszélyeztette volna. De ennek a közösségiségnek a kulturális tartalma egész generációk kultúrájának vált részévé, ez a közelmúltból hozott és még ma is működő társadalmi tőke egyik fontos eleme. Ez a kultúra áll a mostani fesztivál-dömping hátterében, amikor is soha nem látott mennyiségű kulturális programot szerveznek az országban önkéntesként az emberek.
S ha már közösségfejlesztői tapasztalatoknál tartunk, szembetűnő a közösség általi fejlesztés folyamataiban, hogy a fiatal korosztályok mennyire felkészületlenek ezen a téren, s következésképpen mily kevéssé aktívak a közéletben. Itt valami óriási hiátus van, amire a mi társadalomirányításunk a rendszerváltás óta még nem figyelt fel! S ha az idősebb korosztályok elveszítik aktivitásukat és átadják helyüket a fiataloknak, milyen társadalmi tőkéről beszélhetünk majd? Olyanról, amelyik a társadalmi tőkét csak magánvagyonként értelmezi, közvagyonként nem? „A hagyományos értelemben vett tőkével ellentétben a társadalmi tőke »közjószág«, ami azt jelenti, hogy nem személyes tulajdona azoknak, akiknek hasznára válik. Más közjavakhoz hasonlóan (pl. tiszta levegő, biztonságos utcák) a társadalmi tőkét általában nem magánszemélyek biztosítják. Ennek értelmében a társadalmi tőkének gyakran más tevékenységek melléktermékeként kell megjelennie. A társadalmi tőke tipikusan kötelékekből, normákból és bizalomból áll össze, amely átvihető egyik társadalmi környezetből a másikba” (Putnam, 1993).

Ahhoz, hogy a megújulás történelmi kihívásával Magyarország szembe tudjon nézni, a társadalmi tőke elhasználódására és újratermelésére is gondolnunk kell, s ebben az idősek szerepe is meghatározó.

Felhasznált irodalom

(n.n): A nyugdíjasokat nem tartja vissza az adó. Népszabadság, 2008. október 14. (o.n.)
S. Arapovics Mária: Felnőttképzési nonprofit szervezetek Magyarországon. Az egész életen tartó tanulás és civil szervezetek. Budapest, 2007, Ráció Kiadó – ELTE Az élethosszig Tartó Művelődésért Alapítvány.
S. Arapovics Mária: Hogyan segíthetik a civil szervezetek az 50 év felettiek tanulását?
Jelentés az Európa Ház „Képezze magát! Kedvcsináló 45-ön felülieknek”. – részlet. A jelentéshez felhasznált előadás az Európa Ház regionális konferenciasorozatán 2008-ban hangzott el.
Gergely Attila: Intézmények építése a helyi közösségekben. Budapest, 1991. Közösségfejlesztők Egyesülete. /Parola-füzetek/.
Limbos, Edouard: Kulturális és szabadidős csoportok animálása. Budapest, 1985, Népművelési Intézet.
Putnam, Robert D.: The Prosperous Commuity: Social Capital and Public Life. The American Prospect, vol. 4 no.13, March 21. 1993. (A tanulmány egy része magyarul is megjelent a Parola 2004/3. számában!)
Schüttler Tamás: Szerkesztés közben. Szerkesztői előszó. Új Pedagógiai Szemle, 2000 december.

Parola archívum