Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Gondolatok a nyomorúságról
Szerző:	Vecsei Miklós
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2014
Szám:	1
Oldalszám:	5
A cikkben lévő
Nevek:	Vecsei Miklós, Simone Weil, Lázár, Jézus. Béla pásztor
Intézmények:	Máltai Szeretetszolgálat, Fair Play Kupa, katolikus egyház
Települések:	Budapest, Sajókaza, Tarnabod, Kál, Eger, Veszprém, Halmajugra
Tárgyszavak:	hajléktalan-ügy, cigányság, néger, kukázó, lomtalanító, hajléktalan-ellátás, bérlakás-program, erdőben lakni, alaptörvény a hajléktalanságról, szabálysértési törvényi tényállás, rendőrség, közterület, körzetfelügyelő, szociális munkás, védőnő, prevenciós szakemberek, alkohológus, iskoláztatási támogatás, szubszidiaritás, szegénység, nyomor, prostitúció, koldusmaffia, éhezés, iskolai étkeztetés, szükséglakás, jogvédők, konténer-lakás, uzsorás, közösségépítés, területfejlesztés, jelenlét, eszköztár, előre-fizetős órák, mangalica-program, elektronikai hulladékszerelő
Megjegyzés:	kategória: módszertan, egyéb, éspedig: előadás, elhangzott a 2013. november 21-i Közösség konferencián
Annotáció:

Vecsei Miklós:
Gondolatok a nyomorúságról
A Közösség konferencián 2013. november 21-én elhangzott előadás szerkesztett változata


Nagy szeretettel köszöntelek benneteket!
Az elmúlt néhány évben átélt érzéseimet, még inkább dilemmáimat szeretném megosztani
veletek. Nagyon sokszor vagyok úgy, hogy az előző napi önmagammal másnap már nem
értek egyet és fordítva. Gondolom, amikor különböző nehéz helyzetekbe kerültök, ilyen
élményeitek nektek is vannak. Nem tudom, hogy ismeritek-e Simone Weilt, aki nekem nagyon
sokszor magyarázott már el számomra nehezen érthető dolgokat. Őt idézném az elején:
„Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el – akárcsak a rabszolgák –, a szívnek az a része,
melynek a rosszra meglepetten kellene felkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de
nem egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés
állapotában”.
Azt gondolom, hogy ez a nyöszörgés nyilvánvalóan néha artikulálatlan kiabálás,
felismerhetetlen hieroglifák, amit a társadalom nem ért, s gyakran mi sem. A társadalom nem gonoszságból nem érti, hanem egyszerűen azért nem, mert nem abból a szögből nézi, ahonnan nekem van szerencsém látni. És azt gondolom, hogy hihetetlen mennyiségű indulat keletkezik abból, hogy időként rá akarjuk erőltetni a társadalomra azt, amit ő nem érthet meg. Egészen biztos vagyok benne, hogy minden, amiről itt is beszélünk, nem valósulhat meg anélkül, hogy a társadalom értené. Zárt ajtón nem lehet bemenni, a zárt ajtót erőszakkal berúgni nem érdemes. Sok idő és energia kell ahhoz tehát, hogy egyáltalán magunkban lerendezzük: miképpen akarjuk a szívekhez közel vinni azokat a dolgokat, amiket adott esetben mi már tudunk vagy tudni vélünk.
Nem tehetem meg, hogy ne a hajléktalan-ügyből induljak ki, az elmúlt hetek indulatai azt gondolom, hogy nagyon súlyosan érintették az egész magyar közösséget. Hihetetlen mennyiségű kárt okoztunk szerintem egymásnak minden oldalról. Csak néhány dilemmát szeretnék felvillantani. Azt gondolom, hogy súlyos vitákat tudnék generálni, ha mindent, amit gondolok, elmondanék, de csak visszafogottan fogok beszélni. Tehát:

Itt látható a Nyugati aluljáró, ahogy néhány évvel ezelőtt nézett ki,
most se néz ki sokkal jobban, de ez az állapot egy picit enyhült. Itt
fekszik egy csomó ember, akikről nem tudunk semmit, illetve a
társadalom egy csomó mindent tudni vél róluk. Mi egy kicsit esetleg
többet tudnunk, de nem is ez az érdekes, hanem a nagyon sok
dilemma, amit a közösség különböző módokon fogalmaz meg.
Mondjuk azt mondja, hogy nem tűri, nem viseli el, sajnálja, szereti
stb. egy dolgot egészen biztosan tudunk, hogy a nyomorúságot
mindenki csak távolról szereti. Nekem a 6 gyermekemből a
legnagyobb cigány, és a sorban a következő múltkor ebéd közben
megkérdezte tőle, hogy Bodókám, mondd már meg őszintén, hogy
cigány akarsz-e lenni, vagy néger? Gondolkozás nélkül –
középsúlyos értelmi fogyatékos – vágta rá, hogy néger.
Magyarországon ő inkább néger szeretne lenni, mint cigány,
egyébként vannak a világnak olyan részei, ahol inkább valószínűleg
cigány szeretne lenni valaki, mint néger. És ugyanígy vagyunk a
távolról szeretett mindenféle nyomorúságokkal.

És most hadd hozzam be egy kukázó, lomtalanító képét!

Az elmúlt időszakban sokat beszélgettünk például a koldulásról vagy a kukázásról. Bennem nagyon
sokszor felmerül az a dilemma, hogy hol van a szolidaritás határa? Tehát például egy hajléktalan ember,
ha bekakálva ül a villamoson és mondjuk kukacok vannak a lábában – nem nagyon ritka jelenség – akkor
szolidáris vagyok-e, ha csak leszállítom, vagy ha megkérdem tőle, hogy Józsi bátyám, eljönne-e velem a
szállóba és ő azt mondja, hogy nem, akkor én azt mondom, hogy ő önrendelkezett, tehát a kukacaival,
meg mindennel együtt megy. Nincsenek eszközeim, ha azt mondta, hogy nem. Én akkor vagyok
szerintem toleráns, ott kezdődik az én toleranciám, ha ezt elviselem. Nekem például a kukázás ilyen.
Lehet, hogy van egy kis szemét, lehet, hogy van kis zaj, de ez ezzel jár. Micsoda gyönyörű kép egyébként
ez a fenti – nem tudom, szemléltétek-e már a kukázó embert? Én teológusként mindig a koldus Lázár
képére gondolok, biztos ismeritek. Koldus Lázár ül a gazdag ember kapujában, kutyák nyaldossák a
sebeit és még azt sem kapja meg, ami a gazdag ember asztaláról maradékként lehullik – a szemetet.
Nagyon szép a példabeszéd, mert Lázárnak van neve, a gazdag embernek nincs. A gazdag ember
vagyunk mi. Jézus erre nagyon egyszerűen azt mondja, hogy ez a kárhozat, már itt a földön. Amikor még
azt a nyomorult szemetedet sem adod oda, pedig kukázással egyébként még elboldogulnék valahogy…
Nem tudom, mennyire tudjátok, hogy az elmúlt évben államosították a lomokat, amit kiteszünk. A budai
polgár el tudta érni azt, hogy az őt zavaró két nap – mert körülbelül két napig zavarja az, hogy ott a
mindenféle dologtalan, genetikusan dologtalanságra született ember zajong körülötte és közben a
gyerekek nem járnak iskolába – el tudta tehát érni, mivel van önérdek-érvényesítő képessége, hogy az
általa kirakott szekrény a kirakás pillanatában az állam tulajdonává váljon, és ha azt valaki elviszi, az bűncselekményt követ el. Ugye, hogy erről nem is beszélünk? Nem is hallunk róla? Na, itt vannak a bűnök. Hogy úgy csendesen elment több száz családnak a megélhetése, nem tudom, tudjátok-e? Mert emberek tömegei küldik haza postán – postadíjjal együtt – a kukázott értékeiket kicsit távolabbra – hallunk erről? Amikor mindenféle indulatok mentén mondjuk hajléktalanságról beszélünk, hadd mondjam el – miközben 25 éve dolgozom a hajléktalanokért –, hogy azért egy hajléktalan ember, akinek Budapesten van szerencséje hajléktalannak lenni, az túlél. Tudok ilyen köröket húzni, hogy 50 m-es körben van olyan meleg hely, ahová legalább addig, amíg ki nem zavarják, be tud menni. Aztán néhány száz méteres körben kap egy konzervet, vagy egy zsíros kenyeret. A következő körben megfürödhet, moshat stb. – nagy mennyiségű ellátás van valószínűleg. A budai polgár – s ebbe mindenkit beleértek, aki gondolkozni tud, én is Budán lakom – valahogy kikényszerítette a világból ezt, s mindeközben tizedennyi szó nem esik azokról, akiktől az elmúlt 10 évben, annak ellenére, hogy gyerek, nem kérdezték meg, hogy evett-e? Vagy van-e fűtve az a lakás, vagy az az izé, amiben ő aludni fog? Tehát hihetetlen aránytalanság van. Tulajdonképpen nem a hajléktalan emberről beszélek, hanem arról, aki megjeleníti ezt a problémát. Még egy szót és aztán tovább ugrok a hajléktalanságról. Tudjátok-e, hogy majdnem nemzeti konzultáció lett arról, hogy legyen-e hajléktalan a környezetünkben? Semmi bajom nem lenne egyébként, ha azt kérdeztük volna a nemzeti konzultációban, hogy ki hány százalék szolidaritási adót szeretne fizetni azért, hogy… és nem azt, amit terveztek megkérdezni. Mert ebben nem az a baj egyébként, hogy a kormányzat kérdezget esetleg butaságokat, mert lehet, butaságot kérdezni én is szoktam, hanem az, hogy a társadalomnak – a magyarban gyönyörűen benne van a társ szó –, a társnak tehát nem az a dolga, hogy bíráskodjon. Gondoljatok csak el egy balesetet, amikor valaki mondjuk nem ad jobb kéz előnyt, vagy ittasan vezet, s a társadalomnak nem jut eszébe bírálni, nem mondja azt, hogy nem segítek, mert nem a zebrán mentél át – a társadalom tök egészségesen kap a telefonjához és segíteni próbál, ezekben a nyomasztó ügyekben meg mintha bíróvá válna. Egy ilyen nemzeti konzultáció ezt erősíti meg iszonyatosan.

Még néhány kép azokról, akik túlélésért küzdenek:

Gyönyörű, szeméttelen, hosszú kéményes
háztartás. Ő azért él itt, mert Magyarországon
nincs bérlakás-program. Egyébként semmi
köze a hajléktalansághoz, ő csak szegény.
Gondoskodik magáról, és hála isten nem
a világörökségi részen lakik. De ez a kép még
fontosabb:
Egy szociális munkás megtalálja az erdőben
lakó embert és cipőt ad neki, meg kaját, meg
gyógyszert és könyörög neki, hogy menjen
vele. És persze azt fogja mondani neki
az erdőben lakó ember, hogy menj a fenébe,
nem megyek!

S most nézzük az idevonatkozó jogi anyagokat, amikről annyit beszélünk! A 2013 áprilisában elfogadott alkotmánymódosítás a következőképpen fogalmaz a hajléktalanokkal kapcsolatban: „Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást.”
„XXII. Cikk:
(1) Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa.
(2) Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.
(3) Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást.”
„… életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a kijelölt területen való életvitelszerű tartózkodás a lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a kijelölt területen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és a kijelölt területen való tartózkodás körülményeiből, vagy a magatartásból arra lehet következtetni, hogy a jellemzően lakóhelyül szolgáló kijelölt területen végzett tevékenységet – így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető a kijelölt területen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi.”
Szakmaközi együttműködésekben most együtt dolgozunk a rendőrökkel, mentősökkel. Képzeljétek el, hogy a rendőr most ezzel a szabálysértési törvényi tényállással fog odamenni a hajléktalanhoz. Csak egy icipicit vicces, a valóságban nem olyan nagyon. Csak ezt a részét mondja: „életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a kijelölt területen való életvitelszerű tartózkodás…” Itt bukott az egész, de menjünk tovább: „…a lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra visszatérés szándéka nélkül…”. Szándék, törvényben. Rendőr odamegy és mérlegeli: szándékol-e ön esetleg…? Akkor most jogvédő lennék, és a következőt csinálnám: nyilatkoztatnám közjegyző előtt, hogy ő szándékozik hazamenni, ezt betenném a belső zsebébe, ő pedig mindig fölmutatná. De nyilván nem cél, hogy a rendőrökből hülyét csináljunk ebben a nagyon nehéz helyzetben, amit most az alkotmányunk hozott. Egyébként nem ez a legnehezebb, hanem az, hogy az alkotmányuk azt mondja: a közterület meghatározott részére vonatkozóan lehet tiltani, s ezzel azt mondja indirekt módon az alkotmány, hogy Magyarországon az összes többi helyen lehet hajléktalannak lenni. Amit nem jelöltek ki, ott megengedték és Isten óvja a királynőt, merthogy semmilyen eszközrendszerünk nem marad. Ez a bonyolult kérdés azt is jelzi, hogy egy-egy szónak, egy-egy dolognak hányféle romboló hatása lehet, és akkor itt jön az indulat – az indulatok mentén születnek döntések oda és vissza.
Majdnem törvényszerűség, hogy akkor szeretik a pártok a hajléktalanokat meg a cigányokat, amikor éppen nincsenek hatalmon, de már talán ez sem igaz. Még a 90-es évek elején, adott esetben, lehetett vele szavazatot szerezni, de most már akkora az indulat, hogy még azok a pártok, akiknek egyébként benne lenne a programjában, hogy a cigányságot szeretni kell, azok sem merik szeretni. Mert az most jelen pillanatban negatív szavazat.

Ez egy budapesti kép

Ez pedig vidéki

Túl sok különbséget nem látunk rajtuk,
a másodikon nincs kutya, van viszont gyerek.
A különbség csak annyi, hogy míg az első
képhez rengeteg ember elzarándokol, mondjuk
rendőr, körzetfelügyelő, szociális munkás stb.,
a másodikhoz a védőnő se.
Én nem féltem a hajléktalan ellátástól a nyolc
milliárdot, mert sokkal több kéne. Nem tudom,
tudjátok-e, hogy a cigánytelepekre mennyi
pénz volt az elmúlt években az állami
költségvetési soron? 500 millió Ft 150 000 emberre. És ne is beszéljünk cigányságról – nézzétek meg ezt a helyet, ahol mutathatom még a házat.

Ezret is lehetne mutatni ilyenből. Nagyon sok minden látható rajta, például az, hogy innét nem
lehet iskolába járni. És ha valaki vitatkozik ezen, akkor szeretném ott, a lakáson belül
megejteni ezt a vitát. Kettő percig sem fog vitatkozni, mert nem tud bent maradni 2 percnél
tovább, annyira büdös van bent. Viszont ha a gyerek nem megy iskolába, akkor nem kap
iskoláztatási támogatást. Pillanatok alatt ki fog alakulni a konszenzus abban, hogy ha Lakatos
Joci nem megy iskolába, akkor az jó az osztálynak meg a tanárnak, aki cserébe nem írja be
hiányzónak és akkor már meg is van az összes adat, amire egy kormányzatnak szüksége
van. Kicsit vagyok csak szélsőséges, azért, hogy értsétek. Ez a jogszabály egyébként
irányában meg üzenetében tök jó, csak kit érdekel, hogy milyen módon valósul meg? Felvetek
még egy vitára ingerlő mondatot, mert azt állítom, hogy az iskolai szegregációnak nem a szín,
hanem a szag a legfőbb oka. Ebből a házból nem lehet iskolába menni, és ennek még további
okai is vannak: nincsen 18 fok, nincsen 60-as égő és még sorolhatnám.

Ezeken a településeken borzasztóan megkérdőjeleződik a szubszidiaritás fogalma is. Minket nagyon sokszor vádolnak paternalizmussal, de állítom, hogy van háromszáz olyan település Magyarországon, amiknek ha pénz adnának csak úgy, akkor hátrafelé indulnának el. Mert félelemből választották meg a vezetőiket, azért, mert az uzsora tartja gúzsban az egész világukat. A szubszidiaritás elve élő közösségről gondol valamit, aminek van közös célja, van jövőképe stb. – de hány településnek nincs ma Magyarországon nem hogy célja, de holnapja is alig? Csak a ma maradt, és a ma a nyomor és a szegénység között tengődik. Nem szeretem a mélyszegénység szót. A magyar lélekben ez a nyomorúság, azt valahogy értjük, azt, amikor már minden elszakadt. És itt nem hiányállapotról van már szó, réges-régen nem. A szegénység nekem az, amikor a 60-as évek Magyarországán az én nagyimnak nem volt semmilyen munkája, helyesebben – hiszen munkája volt reggeltől estig –, semmilyen hivatalos jövedelme nem volt, viszont két diplomát összerakosgatott tojásból, málnából, cseresznyéből, ebből-abból-amabból, hihetetlen jó volt a szomszédság, együtt szüreteltünk, disznót vágtunk – gyerekként én is. Az egy másik dolog egyébként, hogy a nagyapám alkoholista volt, és néha nem értettem, hogy miért alszik a nyári konyhába, de nagyanyám engedte, hogy nekem nagyapám legyen és én nagyon-nagyon szerettem a nagyapámat. Tehát a falu tudott mindenféle ilyeneket, amiket most mi szakmának hívunk és az együttműködés is megvolt. Mert volt közös jövőkép és az a szegénység nem volt baj, mert kreatívvá tett, mert jövőképet hozott, mert együttműködésre kényszerített. És ha valaki ebből kihúzott, az a falu szélén találta magát, legalább is képletesen. Na, ez a szegénység és nekem nincs bajom ezzel. Számos hasonlóan szegény település van Magyarországon, és szerintem jó sok pénz kell adni nekik, de isten ments, hogy bárki okos tojás megmondja nekik, mit csináljanak vele. Egy ilyen szegénység tud bánni a pénzzel, de mi van akkor, amikor a hiány elkezd olyan méretet ölteni, hogy amikor valaki bemegy a boltba, ott eszi meg, amit kapott. Vagy az éhezés mellett a hideget is el kell viselni. Mindenkit biztatok a középosztályban arra, hogy mínusz húszban üljön a gyerek a hideg lakásban, ami tényleg parkettás. Egyébként nem történt meg túl sokszor, hogy parkettával tüzeltek, de ez számomra teljesen érthető, mert a mínusz húsz annyira fáj, hogy nem lehet kibírni, csontig hatol. Biztosan láttatok már hullámzó tetőket. Az azért hullámzik, mert minden második gerendát ki lehet fűrészelni – tudjátok mekkora meló? De éjjel, mikor annyira hideg van és lőnek az erdőben, akkor inkább kivágom, mert a gyerek meg fog halni reggelre, és még a következő percet sem gondolom végig, nem hogy azt, hogy mi lesz a tetővel, mert a túlélés ilyen ösztön. Egyébként nem kell Maslow-piramist tudni hozzá, hogy az ember, mikor ott van, érezze, értse és tudja is. Szóval a nyomorúság valahol itt kezdődik, és a hiánynak bizonyos szintjén összerombol mindent, nincs kultúra, nincs holnap, nincs jövőkép. Megjelenik az uzsorának különböző formája, és a prostitúció. Most voltam egy államtitkárral lent, mert arra biztatott, hogy oldjuk meg egy faluban a prostitúciót meg az uzsorát. Mondtam, ha lejön, megoldom, ha ő is úgy gondolja még utána is. Találkoztuk három lánnyal, minden elő volt készítve, és hát az államtitkár úgy nekifutásból beajánlotta a közmunkát. Na most, ilyen butaságot ugye mi már nem csinálunk. Az egyik lány elmondott mindenféle tarifákat magáról és a kérése csillogó szemmel az volt, hogy ő Svájcba szeretne menni. Ő úgy fogalmazott, hogy ott jobban szeretnek a férfiak. Ez nem tudom, pontosan mit jelent, nem mertem megkérdezni. De tök világos, hogy mi nála már nem tudunk mit elérni, viszont az ő 10 éves húgánál talán még igen. Iszonyatosan nehéz ez is, és persze mint keresztény szervezetvezető kaphatnék farba rúgást innen-onnan, ha ilyeneket mondok, de értem. Értem, és az a lány, aki ilyet mond, az 10 éves korában már egyszer el volt adva, és senki nem tudott beavatkozni. Ezek nem közösségek.

Nézzétek ezt a 39 millió Ft-os kilátót:

Cikkezgettünk erről, murva meg ilyenek vannak a számlán. De itt tényleg ki lehet látni a nélkül
is, hogy kilátót építettek volna. Értem én ezt, meg egyébként szükséges is szerintem. De
ugyanakkor mintha azt hallanánk, hogy van olyan ember, aki akár kétszer is sorba áll a zsíros
kenyérért. Visszaél a helyzettel. Ne feledkezünk meg a koldusmaffiáról, ami „a magyar
gazdaságot súlyosan veszélyezteti”. A koldusmaffia számomra Sanyi bácsi, aki egy
háromkerekű kocsival – nem tudom, hogy mozgássérült volt-e, mert az nem derült ki róla
soha –, minden reggel a Miklós utcából, az Árpádi híd környékéről áttekert a Margit hídig, ha jó
idő volt. Ha rossz idő volt, akkor ezerért odatolatta magát, hogy ne fagyjon meg a keze. Tehát
ez is egy piac, egészen addig, amíg Sanyi bácsit valaki áttolja, vagy kiviszi. Az eszköztárában
egyébként sok minden van – mindenféle mankók például –, amiket kölcsön ad. Tudom, hogy
botrányos, amit mondok, de ez semmivel sem több, mint a többi termelő eszköz, amivel valaki
marha olcsón termeltet és utána beszedni a hasznot. Tudom, hogy ez irritáló, de nem sokkal bonyolultabb és azt is állítom, hogy ez nem olyan nagyon veszélyes, hogy erre kéne az egész magyar rendőri karnak rárobbannia. Az viszont jó hír, hogy Győr-telepre (Pécs) lehozták a csatornát – én ezen is sikítoznék, mert nincs kenyér, meg nincs semmi. A csatorna-beruházás annyit jelent, hogy a víz kétszer annyiba kerülne, ha – és kapaszkodj meg – nincs víz. 5 évvel ezelőtt volt a beruházás és nem tudjuk, mi lesz Győr-telep jövője. Van átemelő, nagyon modern, tutira meg van csinálva az egész csatornázás és két sávos út van. Másfél milliárd forint. És én is nagyon sajnálom kétszer odaadni a zsíros kenyeret.

Sajókaza
Szerintem szép ez a főtér,
egyébként rendben is lenne,
ha mondjuk Solymáron
lenne. De Sajókazán van,
ahol 100 méterre a főtértől
27 gyerek lakik itt:
Tudom, hogy időként
demagógnak tűnök, de
azért ez kicsit olyan kérdés, mint amikor az apának éheznek a gyerekei és
ő vesz magának egy új farmert. És ott szerintem be kell avatkozni. Tehát itt
valami nagyon nagy baj van, amiről nem beszélünk, és szerintem igen, van
300 olyan település, ami valamiféle rabszolgasorban él, mi meg kiírjuk a
pályázatokat a gyerekek nyári étkeztetésére. 187 település nem pályázott.
Nem Solymár nem pályázott, Solymár pályázott. Nem sajnáltuk az időt, elmentünk megkérdezni, hogy miért nem, és 60 meg is próbált rendes választ adni. Nem volt konyha, nem volt ember – valamit mondott. 27 viszont azt mondta: ezeknek nem, mert akkor a szülőknek már nem is marad felelőssége. Tényleg? Tehát bízzuk ilyen településvezetőkre a dolgot? A dilemma az, hogy demokrácia van és megválasztották ezeket az embereket. Azt állítom, hogy ez valami súlyos torzulás. Szerintem vannak olyan adatok, amik mentén be kell avatkozni, mint a családban is időként, bármilyen szomorú is. Én nem szeretek beavatkozni, de hát időként van ilyen helyzet. Van konkrétan egy olyan családunk, ahol az apuka megeszi a gyerekek elöl a kaját. A 6 gyerek neki viszi haza a kaját a suliból, apuka meg akkora már, hogy nem fér a székre. Az egyetlen megoldás az, hogy több kaját viszünk, mert egyébként gyermekvédelem azon a vidéken nincs, illetve van, de nincs benzin a kocsiba, amikor pedig viszünk benzint, akkor meg rossz a kocsi.

Ez Budapesttől 20
km-re van, egy 8
gyerekes család
lakóhelye. Pecséttel
kiutalt szükség-
lakás. 8 ilyen van
egy telepen – nem
akarom bántani
az önkormányzatot,
mert egyébként
együttműködők.
További problémák, hogy amikor ilyenre váltjuk, akkor a jogvédők feljelentenek, hogy ez
méltatlan, mert konténer. Pedig bevakoltuk, meg tetőt is tettünk rá, hogy ne bántsa senkinek a
fejét. Egyébként ez is egy rettenet, biztos ismeritek, elmentek valahova, térdig álltok a kakiban, dolgoztok, és egyszer csak megjelenik valaki, és elkezd monitorozni, értékelni. Szoktam kérdezni, hogy: Nem csinálnátok ti is valamit? Olyan szívesen elmennék értékelni én is. Iszonyatos energiákat vesz ez el. Az előbb szó volt kiégésről. Szerintem ha fegyverrel küldöm a katonát a végvárba, akkor az katona és azért megy, hogy harcoljon. Az harcolni fog, és nem ég ki, mert nincs ideje.

Ez a Tarnabodi fő utca.
Senki sem tudja, hol lakik az uzsorás, ez titok. Ennyire titok az uzsora vidéken. Egyébként ma
már láthatnátok az oroszlánt is a kapun és azt, hogy ki van égve, mert valaki megharagudott rá
és felrobbantotta. Ki hall erről?
Milyen megoldások születhetnek? Ugye mi azt mondjuk, hogy a közösségépítés, vagy
településfejlesztés. Ez úgy kezdődik, hogy vissza kellene építeni a közösséget, először is
azzal, hogy ott kell lenni. Ezt a részét a munkáknak úgy hívjuk, hogy jelenlét. Jelenlét
programelem, beköltözünk, így vagy úgy. Van, hogy állandóra, van, hogy csak veszünk egy kis
házat. Soha nem lehet jobb a ház a többinél, tehát uniós forrásból épült közösségi palotákban
nem lehet elkezdeni a munkát szerintem. Ezután jön a diagnózis, majd az eszköz és el kell
kezdeni gyógyítani. Ha éhesek a gyerekek, akkor meg kell etetni őket, ha nem tudod megetetni,
akkor ne menj oda, mert az összes munkatársad ki fog égni az első héten. Megállapítani a
diagnózist egy orvosnak és utána nem tudni gyógyítani – ez mindenféle kudarc eredője.

Tudom, hogy egy kicsit ellentmondásos, mégis azt mondom, hogy: Nem szabad odamenni, mert te is meghalsz. Tehát akkor kell odamenni, amikor eszköztárad van.

Ez Tarnabod, mikor odamentünk. 10 éve dolgozunk itt és még 30 kell. Ha
nem tudunk 30 évet dolgozni, akkor semmit sem értünk el.
A közlekedés úgy nézett ki, hogy fél 8-kor – nem fél 6-kor, hanem fél
8-kor! – elment Kálba a busz – az egy vasútállomással rendelkező
település – és este fél 7 kor jött vissza egy Hevesből. Ez a két busz volt.
Egy csomó dologtalan ember él itt, aki nem szeret dolgozni – mint tudja
mindenki Budapesten. Vettünk egy 17 személyes buszt.
Vasútállomásra, útkereszteződéshez vittük az embereket fél órás
forgásban. 33 munkahely egy hónap alatt. És gondoltunk, hogy milyen jó
lenne, ha ez uniós programban sokáig mehetne. Aztán jött a csalódás,
mert két hét múlva senki nem ült fel a buszra. Az első fizetésből
megszületett 3 Lada.
Ettől kezdve Egerbe vitt megváltozott munkaképességűeket a busz, most
meg iskolabusz.



Előre-fizetős órák. Hihetetlen
közösségépítő hatása van családon
belül, akkora maflást kap a gyerek, ha
nyitva hagyja a WC-ben a villanyt,
amikor az apa meccset akar nézni
az este, hogy még…! Zseniális, az
előre fizetős rendszereknél jobb
nevelőeszköz még nem találódott ki.
Mangalica programot viszont ne
csináljatok, nem szeretik a szegény
vidékeken, mert öt hónappal hízik meg
és nincs benne hús. Ez megint
a messziről jött ember programja,
ugye, mi azt gondoltunk, hogy majd eladjuk, de hát nem így lett.
Elektronikai hulladékszerelő, betanított munka. Tarnabodon a legnagyobb a számítógép-sűrűség
Magyarországon, mert ugye amit szétszednek, egy idő után össze is tudják rakni.

Van ovink – megint közösség. Azt vettük észre egy nyári napon, hogy
a gyerekek tömegével a kocsmába járnak – az iskolával szemben
ott a kocsma. Gondolkodtunk rajta, hogy miért járnak oda, hiszen füst
van bent, meg elég undok emberek, mondjuk a csocsó meg
játékgépek vonzhatják őket, de pénzük meg úgy sincs, miért hát?
Télen jöttünk rá a dolog nyitjára: ez az egyedüli fűtött hely. Egy csomó
szocializációs folyamat így zajlik le, nem gonoszág, meg nem
deviancia, ha hideg van otthon, ott meg meleg. Úgyhogy gyorsan
megvettük a kocsmát. Ha nem tudjuk megvenni, mehettünk volna mi
is kocsmába, az is jó egyébként, csakhogy akkor eszközt nem tudsz
változtatni. Folyamatosan hívtunk alkohológust, rendőrt, prevenciós szakembereket és másokat a munkába, nem mindent tudtunk magunk megoldani, például amikor az uzsorással kellett tárgyalnunk.

És a foci

Tarnabodon egyrészt ez az egyetlen világított hely, mert ugye nincs a faluban világítás, mert kikapcsolták,
másrészt, képzeljétek el, bejönnek a nem-cigányok ebbe a faluba, a műfűre. Integráció, szegregáció.
NB2-es futballcsapatunk van tíz év után, mondjuk, mindig kikapunk, de mez van, szám van, siker van, és
van annyi esze a sportszervezőnek, hogy a Fair Play Kupát mindig mi kapjuk. És akkor, mint a győztes
hadsereg mennek a fiúk a faluba, és mutatják.
Őrületes hatalom.

Ez a „pokoli torony”.

Senki sem hiszi el, hogy Veszprémben létezik ilyen lépcsőház,
jelentem: létezik, meg ilyen is.
Kicsit csalni kell, mert adócsalás az, ha én egy tartozást
ledolgoztatok a házban.
Tudjátok, hogyan szüntettük meg a szeméthegyet? 6 év és még
30. Rengeteget beszélgettünk az emberekkel. Leültünk és mindenki
megesküdött, hogy nem dob ki szemetet, mert mégiscsak hogy
néz ki, mert a gyerekek és a patkány. Tehát mindenki. Jövő héten megint úgy nézett ki, mint korábban. Mit csináljunk? Fölraktunk két kamerát, megszerveztük a portaszolgálatot, reggel a portás bemérte, hogy honnan jött a szemét, vettünk kis zacsikat, a portás berakta a szemetet és „Bocsi, kiesett”-tel visszavitte a küszöbre. Egy hét alatt megszűnt a szemetelés, mindenki nagyon boldog volt, ennyi kellett hozzá. Rengeteget agyalunk. Kudarc, kudarc, kudarc, győzelem, kudarc, kudarc, kudarc, győzelem. Ha nincs a végén a győzelem, akkor mindenki belehal. Viszont az „ilyen volt, ilyen lett” folyamatos élménye arról szól, hogy mi itt lakótársak vagyunk. De ez nem megy szigor nélkül. Minden előre fizetős, aki nem fizeti a közös költséget, az sajnos nem kap liftkártyát – persze úgyis lifttel megy fel –, de legalább a jelzés megvan. És akinek nincs fűtésre pénze, annak sajnos nem tudunk befűteni, de jöhet a közösségi terünkbe reggeltől estig és megtanítjuk, hogy hogyan kell túlélni a hideg éjszakákat, jól betakarózva.

Nagyon sok dilemma van a nyomor szülte közösségi romok és élő közösségek között. Végül, egy
önkritikus felvetésben elmondom, hogy rengeteg pici egyházat láttam egészen zseniálisan, zsigerből,
tanulmányok nélkül közösséget építeni. Hozzánk, Bodra a halmajugrai Béla pásztor szokott átjönni.
Nekidől a bolt ajtajának, előveszi a gitárját és úgy áldja Jézust. És mindenki énekel. És sokan leszoktak az
alkoholról, mert Bélának megígérték, akinek semmilyen végzetsége nincs egyébként, egyszerűen érti
őket. És az én katolikus egyházamban meg hiába van. És Jézus benn a szobában nem bír hozzájuk
bejutni. Azt gondolom, hogy amikor közösséget építünk, a szakmából kettőt visszalépve kéne lesni azt,
hogy valamikor magától hogyan működött az a dolog.
Köszönöm szépen a figyelmet!

Parola archívum