Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Az Európa Parlament konferenciája Budapesten, 1991. május 15-17-ig: Civil társadalom, helyi nyilvánosság
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:	Helyi nyilvánosság
Év:	1991
Szám:	2
Oldalszám:	13. p.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	helyi nyilvánosság, helyi média
Megjegyzés:
Annotáció:

6.doc

Péterfi Ferenc:

A civil társadalom – helyi nyilvánosság

1. Magyarországon – s nyilván a többi volt szocialista országban is – az elmúlt évtizedek sajátos módon alakították a társadalmi döntésekben való tényleges részvétel, az öntevékenység kereteit. A helyi újságok például – bár a századfordulótól gazdagon virágzottak – 1948 után teljesen felszámolódtak, vagy ahol működtek is tovább, a kommunista hatalom helyi kilúgozott szócsöveivé lettek. De ilyen sorsra jutottak az önszerveződő helyi egyesületek, körök – azokat is betiltották, megszüntették.
A 80-as éves utolsó éveiben aztán a politikai változással egyidejűleg – esetenként azt felgyorsítva – ismét meglódultak a civil önszerveződések: egyesültek, helyi lapok alakulnak, ezek működésének jogi feltételei is erősen liberalizálódtak. Ide tartozik, hogy a gazdasági alapot biztosító alapítványok is főként az utóbbi másfél évben jöttek létre igen nagy számban – sajnos éppen mikorra nagyon gyenge gazdasági kondíciókkal rendelkezik az ország.
Ezeken az években a lokalitás, a helybeliség forradalma, újraépülése jellemző Magyarországon, ezt az önszervező egyesületeken kívül a települési-közigazgatási önkormányzás újrakezdése is jelzi. Előtt tehát az idő, amikor az önszerveződés szabadsága lehetővé vált, a kérdés az lett, hogy az ehhez szükséges társadalmi tudással rendelkeznek e ezek a társadalmi csoportok.
2. Lakóhelyemen, Budapest perifériáján egy lakótelepen, résztvevőként volt módom végigkövetni egy helyi önszerveződés útját.
Egyesületet kívánt alakítani 1983-ban 25–30 helyi lakó, de az akkori hatalom azt megakadályozta. Végül egy év múlva mégis létrejött ez az egyesület, de 5–6 éven keresztül éles, feszült viszonyban élt együtt a helyi hatalommal, amely azt a csoportot politikai ellenségnek tekintette. 1989 őszén az Újpalotaiak Baráti Köre Egyesület önálló újságot indított a lakótelepen Toronyhír címmel.
A korábbi hatalom utolsó évét élte, feszültségekkel és nehezen viselte, hogy rajta kívülről fogalmaznak meg érdekeket, hogy a nyilvánosság előtt szuverén módon értékelik a helyi élet dolgait, eseményeit; hogy kontrollként is szolgál ez a média. Ezt a havonta megjelenő “társadalmi újságot” 10–12 helyben lakó polgár készíti, abba alkalmilag vagy rendszeresen más lakosok is bekapcsolódnak. S bár van a készítők csoportjában hivatásos újságíró is, jellemzően mégis elmondhatjuk, hogy nem professzionális szakemberek írják és szerkesztik a lapot. Kiderült, hogy a laikusok is tudhatnak írni; az újság folyamatos működésének egyik tapasztalata, hogy a kis helyi hírek felértékelődnek, a hír hírt hoz, s hogy a lap működésével egyidejűleg – vagy éppen annak hatására – egyre bővül a helyi érdeklődésre számottartó jelenségek köre.
Az alakuló pártok helyi megjelenésével felmerült az elköteleződés, függetlenül maradás nagy kérdése. A csoport különböző politikai érzelmű tagokból állt, tehát ki kellett önmagából küzdenie a függetlenség biztosítékait. Azt az arányos magatartás, amely nem zárja ki a különböző orientációk, pártok működéséről szóló híradást, de a kellő távolságot is megőrzi, s egyikhez sem kötelezi el magát.
Mivel foglalkoznak az újság írásai? Közölnek mindenféle helyi híreket az ellátásról – szolgáltatásokról; az egyházi-, a társasági élet eseményeiről, helytörténetről; írnak környezetvédelmi kérdésekről, közölnek különféle hirdetéseket, foglalkoznak szociális kérdésekkel. Fontos része továbbá az újságnak az önkormányzat működéséről szóló rendszeres híradás. És íme ez ismét konfliktusforrás lesz. Kiderül, hogy a rendszerváltás utáni új helyi hatalom is gyanakodva fogadja, rossz szemmel nézi a saját kontrollját. Ez a hatalom is – legalábbis domináns erői – maga alá szeretné gyűrni a tőle másképpen gondolkodókat, fogalmazókat. Az együttműködés helyett az ő kapcsolatkezelési módszere is a kisajátítás.
Jellemzővé válik sokféle az országban a helyi lapoknál, hogy az önkormányzatok anyagi támogatás fejében a képviselők beleszólásra tartanak igényt az újságok szerkesztési kérdéseibe – egyszóval cenzorai kívánnának lenni a róluk szóló írásoknak. (Gyakran a helyi lapok ezért le is mondanak az önkormányzati támogatásról.)
3. Itt Közép-Kelet-Európában a társadalmi-hatalmi szerkezet korábban (kisség leegyszerűsítve az elemzést) alapvetően két pólusra volt bontható, vagy azt a tanácskozás címe is jelzi: a központi kormányzati szervek által gyakorolt hatalomra (amelyeknek hátterében a kommunista párt állott) és a civil társadalomra, amely látszólag marionett figuraként kényszerült a “központi animációját” követni. A civil szféra persze ennél jóval egészségesebb természetű volt és kialakította a felszín alatt a második társadalmat (második gazdaságot, nyilvánosságot), amelybe már egyéni ambícióit sokkal inkább belevihette a polgár. A hatalom helyi gyakorlói igazából a központ dublőrei voltak, hiszen az egész centralizált rendszerben a község, város vagy városrész is csak úgy szerepelt, mint a központ telephelye.
Ebben a tekintetben radikális változások történtek, amelyekről a hallgatóságnak nyilván információi vannak, de felhívnám a figyelmet egy különös jelenségre. Arra gondolok, hogy az önkormányzati választások után – főként a városokban és Budapesten – jórészt az ellenzéki pártok köreiből alakultak meg a települési és városrészi önkormányzatok. Így a központi hatalom politikai magatartásával gyakran ellentétes stílusú és filozófiájú helyi hatalmi szervezetek alakultak, s ezekhez képest egy harmadik érdekközvetítő csatornát képviselnek a civil önszerveződések. Tehát a két korábbi dimenzió – a központi kormányzati szervek és a civil tevékenységek – közé “csúszott” egy, a közelmúlt történetéből hiányzó harmadik dimenzió: a helyi hatalom síkja, amellyel három erőteljes karakterű pólus keletkezett.
4. A nagy nemzeti médiák széles közönséghez kívánnak eljutni. Ez azt jelenti, hogy azokat a híreket, témákat veszik figyelembe – aszerint rangsorolják azokat, hogy milyen széles kört érintenek, hiszen a nemzeti médiák arra törekszenek, hogy a műsoraik iránt tömeges legyen az érdeklődés. Ezzel a rangsorolással egyben egységesítik is az információs szükségleteket. A helyi médiák jelentősége a tömegtájékoztató eszközökkel szemben éppen ennek az egységesítő hatásnak az ellensúlyozásában van. Itt a közelség, az érintettség az alapvető szempont. Olyan hírnek, amely az országos nyilvánosság szempontjából partikuláris, a helyi társadalom számára meghatározó, különleges helyi értéke lehet.
De általában is elmondhatjuk, hogy a civil hozzáférés esélye helyi médiákban jóval nagyobb, mint az országos orgánumokban.
Most nagy kérdés, hogy milyen kommunikációs tudással rendelkeznek a magyar társadalom különféle rendszerei; az együttműködésnek, az érdekek megfogalmazásának és érvényesítésének, “összeillesztésének” és “összemérésének” kultúrájával helyben, régiónként és országosan. Látni kell, hogy most egyszerre két feladat kínálkozik a magyar társadalom előtt:
– visszaállítani, újraértékelni és beépíteni annak a civil politikai tudásnak egy részét az önszerveződésre – kommunikációra, amellyel korábban rendelkezett a társadalom, és
– újonnan kifejleszteni, összegyűjteni és elsajátítani a mai követelmények szerinti korszerű és lehetséges ilyen új tudásokat.
A társadalom újraépítésének érdekében ehhez szakértők és civilek egyenrangú együttműködésére van szükség – például a civil médiahasználat tekintetében is.

Parola archívum