Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Partnerség–bizalom–felelősségvállalás
Szerző:
Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Rovat:
Parola
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2009
Szám:
2
Oldalszám:
19
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
konferencia, Regionális Civil Központ Alapítvány, partnerség, bizalom, felelősségvállalás, kultúraváltás
Megjegyzés:
Annotáció:

Vercseg Ilona

Partnerség–bizalom–felelősségvállalás
Konferencia
Miskolc, 2008. december 11. – Népkerti Vigadó


Tisztelt Konferencia!

A Regionális Civil Központ Alapítvány ma ünnepli fennállása 10. évfordulóját. Meghajtom a fejem ez előtt a teljesítmény előtt és gratulálok az alapítvány minden munkatársának!
A 10. évforduló nagy esemény, 10 év pedig nagy eredmény egy segítő civil szervezet életében, hisz épp a 2000-es évek zömét fogja át működése, azt az évtizedet, amely a legnehezebb volt a hazai civil társadalom életében, mind tartalmi, mind pénzügyi vonatkozásban.
Tartalmi vonatkozásban azért volt nehéz ez az évtized, mert a nagy szakmai civil szervezeteknek függetlenségükért és a szakmafejlesztésért egyaránt kellett és kell még ma is küzdeniük.
A függetlenség, vagyis a senkitől sem függés, a civilség lényege. Azok a civil szervezetek, amelyek az államtól vagy az üzleti szférától kapnak megrendeléseket, sokkal inkább hasonlatosak a nyugati és déli félteke NGO-ihoz, mint a kritikai szellemet megtartó „mezei” civil szervezetekhez. A megrendelés ugyanis kötelező lojalitással is jár, s ha ezt a szolgáltató szervezet nem nyújtja a megbízójának, az új szolgáltatót keres. Csapdahelyzet ez, mert ha egy szakmai civil szervezet – tudásban és létszámban – felfejleszti magát arra a szintre, hogy a szolgáltatásokat megbízhatóan és jó szinten biztosítani tudja, akkor a továbbiakban nagyon nehezen tud független maradni.
De a szakmafejlesztés terén sem könnyebb a helyzet, hiszen az folytonos szerepkereséssel jár: a „Mit akarunk mi, mit várnak el a szponzorok és a mit igényel a civil társadalom?” hármassága határozza meg ezt a munkát. A tiszta profil ma ritka kincs, kivált egy, a civil társadalmat segítő szakmai szervezet esetében, amelynek egy ezerarcú, állandóan változó, előbukkanó és visszahúzódó, mozgó és élő organizmussal, a civil társadalommal van dolga. De persze éppen ez adja munkája szépségét is (s e tekintetben is rokon a közösségfejlesztéssel!).
A pénzügyi nehézségekről nem érdemes most hosszan beszélni, mindenki a fennmaradásáért és létezéséért küzd egy olyan országban, ahol a demokrácia és a civil társadalom ugyan fennen hangoztatott jelszó, de amely valójában mélységesen nem demokratikus és nem civil, s az értékválasztások és támogatási preferenciák is híven tükrözik ezt a gondolkodásmódot.
S most térjünk rá előadásom szorosabban vett témájára, a Partnerség–bizalom–felelősségvállalás témáira!
Ha partnerségről, bizalomról és felelősségvállalásról komolyan akarunk beszélni, s nem az aktuális prioritásoknak akarunk megfelelni, akkor csakis arról beszélhetünk, hogy miért nem lehet ma még igazi partnerségről szó; hogy mekkora a bizalmi válság, amiben élünk; s hogy miért kell óvatosnak lennünk akkor, ha a felelősségvállalás kifejezést halljuk? S hogy mindezek együtt kohéziós erőt jelentenének? Bizonyára, de mivel a feltételek nem képesek összeállni, a kohézióra most nem is tudunk kitérni.


A partnerség, bizalom és felelősségvállalás realitásairól

E sokat hangoztatott célokat és prioritásokat úgy tűnik, hiába sulykolja nap mint nap a média és a politika, az afféle jámbor szándék, megmosolyogtató erkölcsi cél marad. Ha ilyen sokan és sokat beszélünk róla, ha ennyien felismertük, felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem sikerül megvalósítanunk?
Azért, mert mindezek megvalósulásához hiányoznak az alapfeltételek. Mielőtt azonban ezekre kitérnék, értelmezzük e célok realitásait!
Kezdjük hátulról a sort és nézzük először a felelősségvállalást szélesebb értelemben, mint a vállalatok társadalmi felelősségvállalását!
Ez a lehető legkényesebb kérdés, hiszen a civil társadalom és közösségfejlesztők is azt vallják, hogy az egyén vállaljon részt sorsának irányításában, vegyen részt a társadalom kommunikációs és intézményes folyamataiban, a helyi közösség és a társadalom irányításában. Legyen szabályalkotó és szabályokat betartó lény. Állampolgár.
Jeffery Alexander azt írja 1998-ban, a Real Civil Society című könyvében: „… A civil társadalom kulcsszereplője a jogokkal és kötelességekkel rendelkező individuum, aki a közjó és saját maga érdekében kész alávetni magát az együttműködés és szolidaritás játékszabályainak, azaz kész szuverenitásának egy részéről önként lemondani.”
Olyan állampolgárról – és tegyük hozzá: szervezetekről, vállalatokról is – beszélünk tehát, aki saját magáért és közösségéért, a társadalomért, sőt, az emberiségért is felelősséget vállal. Tudjuk, milyen nehezen születik meg nálunk az a fajta gondolkodásmód és magatartás. A társadalomnak még csak szűk rétegét jellemzi ma még, s nem is látom egyelőre, hogy mitől is fog növekedni ez a réteg?!
Félek, hogy a jóléti rendszerek válsága korában a politika által mostanában sokat hangoztatott felelősségvállalás inkább azt jelenti – mindezzel ellentétben –, hogy az egyén anyagilag oldja meg a saját életét és minél kevésbé vegye igénybe a központi forrásokat.
A partnerség elve. Partnerekké valójában csak egyenlő erővel, mondjuk ki: egyenlő hatalommal rendelkező erők válhatnak, szabad akaratukból.
E szabad akaratnak az alapja a kölcsönös belátás és a komplementaritás felismerése lehet: szükségem van rád, mert nélküled nem vagy csak részlegesen tudom megvalósítani céljaimat.
A tudás, pénz és politikai hatalom egy-, illetve kétoldalú koncentrációja ma nem tesz lehetővé nálunk valódi partnerséget. Persze a civil társadalomnak lehetne hatalma, ha szervezett, erős és jól felkészült lenne, de sajnos még nem az. Tévedés lenne tehát a mai helyzetért csak a politikát és a gazdasági-pénzvilág szereplőit felelőssé tenni, hiszen itt a civil társadalom gyengeségét és kiszolgáltatottságát is be kell vallanunk. Fel kell ismernünk a társadalmi tudás alacsony szintjét, a szervezetlenség állapotát és a fegyelmezetlenséget, ami nélkül a demokrácia szabályjátéka nem működhet. Mert a civil társadalom nem a szervezetek összességét jelenti. Miszlivetz szerint „A civil társadalom […] egy közszféra, a szolidaritás szférája, ahol különböző érdekek artikulálódnak, feszülnek egymásnak, ahol konfliktusok zajlanak egyének, csoportok, szervezetek között. […] A civil társadalom ezeknek a viszonya, tehát egy reflexivitás, s nem pedig a szervezeteknek az összessége. Az egymásra való kölcsönös reagálás a fontos, ez generál egy erőteret, amiben tulajdonképpen létrejön a civil társadalom.” El kell gondolkodnunk azon, hogy mitől is fog megerősödni a magyar civil társadalom?
A bizalom, vagyis amikor meg vagyunk győződve a másik ember vagy az intézmény tisztességéről, szaktudásáról, megbízhatóságáról, és hisszük, hogy a vele való együttműködés sikeres, eredményes lesz, a bizalom tehát az alapja mindenfajta együttműködésnek, szervezet és hálózatépítésnek, nélküle nincs igazi civil társadalom sem.
A bizalom egymás iránt és a közbizalom, tehát a társadalom alapvető intézményeibe vetett bizalom (politikai pártok, parlament, kormány, önkormányzatok, igazságszolgáltatás, rendőrség és a munkaadók) egyaránt fontos itt.
A társadalmi tőkéről szerzett kutatási és közösségfejlesztési tapasztalataink egyaránt alátámasztják, s nem csak nálunk, hanem a közép-kelet európai térségben is (Parola, 2004/3. szám), hogy súlyos bizalmi válság nyert teret, amelyből egyelőre nem látszik kiút.
A bizalomhiány vagy bizalmatlanság és annak következményei nagyon is beláthatókká váltak: kommunikációhiány, bezárkózás a magánéletbe, beszűkülő világok, a társadalomtól és közösségtől való leszakadás és elszigetelődés egyfelől, együttműködési képtelenség, szektás magatartás, indulatvezérelt magatartás és az intolerancia másfelől.
Az általánossá vált bizalmatlanság akadályozza a társadalom anómiás állapotának csökkentését, vagyis a társadalmi normák, közös erkölcsi elvek meggyöngülését, a közös jövőkép, társadalmi szolidaritás hiányát. A bizalom és annak következményei segítenék új értékek és normák születését – és még sorolhatnánk.


A partnerség, bizalom és felelősségvállalás feltételei

Hiányokat fogok felsorolni, amelyek mérséklése és megszűntetése a partnerség, bizalom és felelősségvállalás valódi feltételeit biztosítanák.
Abból az alaptételből indulunk ki, hogy minden korszakváltás kultúraváltás (Gergely, 1991) és hogy mi a rendszerváltás óta „a kultúra egyik típusáról egy másik típusára való átmenetben” élünk. „Az emberi lét közvetlen közegét alkotó kulturális apparátus egész adott rendszere alatt mozdult meg a talaj”. „A művelődni – és újra-művelődni tudás gyorsasága az, ami bármilyen társadalmi átalakulás […] sebességkorlátját beállítja”. „Ha a korszakváltás műveltségi – és ettől elválaszthatatlan társadalmi – váltást követel, akkor a válságra adott válasz is […] kulturális és társadalmi válasz kell legyen”. (Gergely, uott)

Az új alaphelyzet alapvető változásokat hozott az egyéni és a közösségi státuszokban, mint például:
− egzisztenciális bizonytalanság és kiszolgáltatottság,
− új függőségek kiépülése,
− a biztonságérzet elveszítése vagy mérséklődése,
− az otthonosság érzésének folyamatos csökkenése. Nem és egyre kevésbé látjuk át a társadalom és a helyi közösség egészét, nehezen igazodunk el a mindennapi életben,
− a társadalmi kommunikáció csökkenése, egyre kevésbé ismerik egymást a társadalmi szereplők (kinek mi a feladata?), alig van párbeszéd,
− az intézményrendszert nem érezzük stabilnak és kiszámíthatónak,
− a változás állandósult,
− nincs rálátásunk közös dolgainkra, nem veszünk részt a folyamatokban és nem ellenőrzünk,
− erősödött a félelem az ismeretlentől,
− a félelem és a tudatlanság a tévképzetek és indulatok melegágya!,
− az egyéni és közösségi jövő tervezhetetlen, következésképp a jövőkép hiánya, a mának élés meglehetősen általános.

Ezzel szemben nem vagy nem kellő mértékben indult be az imént említett kulturális és társadalmi fejlesztés. Véleményem szerint ez nagyban közösségfejlesztési vonatkozású kellene legyen. Fokozni lenne szükséges a közösségiség, az odatartozás és választási lehetőségek – civil szerveződések! – mértékét és a társadalmi és civil részvételt. Külön hangsúlyt kellene hogy kapjon tehát
− az intézményépítés és a felgyorsítás intézményeinek a bekapcsolása, ilyenek pl. a közösségi és civil fejlesztéssel foglalkozó szakmák,
− a közösségi és demokratikus szocializáció – beleértve a felnőttképzést is! –, amely tartalmazná és gyakorlattá szervezné az együttműködéshez szükséges tudást is, s mindezek következtében az anómia, az érték- és normahiányos állapot mérséklődne és megkezdődne az új értékek és normák kifejlődése.
Látható tehát, hogy nagyon sok dolgunk van, újabb tíz évre-évtizedekre való munkánk! Egyszerre kell mindezt tudatosítanunk a mindenkori hatalom képviselőivel, lobbiznunk a társadalomfejlesztési programokért, s ugyanakkor erősítenünk kell a civil társadalom kezdeményező és cselekvőképességét, szervezettségét, fejlesztenünk kell a bizalmat, felelősségvállalást és partnerséget.
Ehhez kívánok hosszú távú függetlenséget és eredményes szerepkeresést a Regionális Civil Központ Alapítványnak, Munkatársainak és mindazoknak, akik tevékenységét támogatják és jelenlétükkel megtiszteltél az Alapítványt!
Bocsássanak meg e nehéz beszédért, de az ünnepet én nem elaltató és hárító, hanem szembenéző és felrázó eseményként értelmezem.

Köszönöm szépen a figyelmüket!

Parola archívum