Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Mi értendő ... alatt? Alapfogalmak a politikai káoszban
Szerző:	Varsányi Erika
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2010
Szám:	1
Oldalszám:	3
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	Demokrácia, civil társadalom, szolidaritás, egyenlőtlenség, igazságosság
Megjegyzés:
Annotáció:

A közösségfejlesztés helyi gyakorlatából az évek során egyre tágabb horizontok nyíltak meg: a helyi demokrácia fogalma kiszélesedett a civil társadalomig. Ez utóbbi fogalom kiterjedt értelmezései különösen a kelet-európai országok átalakulásával nyertek fokozott jelentőséget. E. Gellner a civil társadalom elemzésekor azt állítja, hogy a demokrácia eszményét az emberek meghatározott csoportja alkotta és formálta a történelem során, de képviselői folyamatosan beleütköznek a megvalósítás korlátaiba, s a torzulások, ellenállások, a fogalommal történő visszaélések nyomán arra a következtetésre kell jutniuk, hogy a demokrácia

„…olyan eszmény tehát, amely valamiféle bizarr értelemben általános érvénnyel bír, ugyanakkor azonban a társadalmak jelentős részében – talán túlnyomó többségükben – elérhetetlen marad. Nem járnánk jobban, ha a kívánatos rend fogalmába annak előfeltételeit is beépítenénk, s a földön járnánk, ahelyett, hogy az absztrakció abszurdan magas szintjére emelkednénk? … Mivel azonban a ’civil társadalom’ e feltételeket és a történeti kontextust egyaránt megragadja, valószínűleg alkalmasabb jelszó, mint a „demokrácia.”¹
Ahhoz, hogy megfelelő döntések szülessenek, számolni kell azzal, hogy a kultúra és az intézmények megelőzik a döntéseket. Ez annyit jelent, hogy a közösséget érintő általános és helyi-partikuláris döntések nem légüres térben, hanem a már kialakult kulturális mintákból, intézményi gyakorlatból és előítéletekből következnek.
„A demokrácia elvont modellje a maga partikuláris emberképét (a szekuláris modern individualista képét) tévesen az ember mint olyan reprezentációjaként kezeli. Kidolgozói egy absztrakt indoklással kezdik, amely a szóban forgó eszmét univerzálisan érvényesnek mutatja, majd sajnálkozva elismerik: hát igen, az emberiség jelentős része olyan körülmények között él, amelyek nem teszik lehetővé az eszme valóra váltását. … A ’civil társadalom’ sokkal realisztikusabb, mert tulajdon feltételeit foglalja magában, ahelyett, hogy eleve adottnak tekintené, majd kijelentené magáról, hogy a megfelelő feltételek teljesülése nélkül az emberiség nagy része számára elérhetetlen marad … Demokráciára valóban szükség van – a hangsúlyt azonban arra az intézményrendszerre és arra a társadalmi kontextusra kell helyeznünk, amely lehetővé és kívánatossá teszi.”
A civil társadalom elsődlegessége melletti állásfoglalását úgy értelmezem, hogy ez a fogalom magában foglalja a magatartásformákat, azokat a kulturális mintákat, amelyek a demokratikus intézményeket működtetik. A civil társadalom feltétele azonos a tartalmával: az együttműködési készséggel, a konfliktuskezeléssel, a tárgyalás megtanulásával, az öntudattal.
Az állítás illusztrálásaként arra az intézményre utalok, amely vitathatatlanul a közvetlen demokrácia egyik legfontosabb eszköze: a népszavazás. Hogy miként és mire lehet használni, s hogy ez mennyire a társadalmi-kulturális kontextus függvénye, világossá teszi a svájci és a magyar gyakorlat összehasonlítása.
Az állam és társadalom viszonya magában foglalja azokat a dilemmákat, amelyekkel mind a szociális munka, mind a közösségfejlesztés az elmúlt 20 évben folyamatosan találkozott és küzdött.
Társadalom alatt individuumok különböző társulásainak és intézményeinek szövetét értve, a közösségfejlesztők arra vállalkoznak, hogy egyénekből miként válhatnak önálló, felelősen cselekvő állampolgárokká. A különböző fejlesztési programok számos érték mentén jelölnek ki célokat és feladatokat. Az egyik közülük a szolidaritás, amivel kapcsolatban számos bizonytalanság és kétely fogalmazódott meg: vagy különböző demonstrációk jelszavává silányodott vagy épp ellenkezőleg: az állami politika ideológiai fedőszavaként szolgált. A jelszóként használt fogalmat akkor tölti ki valódi tartalom, ha a benne foglalt együttérzés indítja el a cselekvést, s úgy látszik, hogy mind a civil társadalom fejlődése, mind a nemzetközi akciók közös tendenciája, hogy az együttérzés a cselekvő segítség és támogatás széles skálája felé halad. Ezt mutatják – többek között – a katasztrófák esetén szervezett nemzetközi akciók, a menekültkérdés intézményes kezelése, valamint civil szervezetek és egyének gyűjtési akciói meghatározott célokra. Természetesen, mint minden értéket és fogalmat, a szolidaritást is diszfunkcionális használata üresítette ki: ismeretes a 70-es évektől számos nyugat-európai szélsőbal csoport ún. szolidaritási akciója, amivel a később egész térségeket fenyegető terrorista mozgalmakat erősítették, s mind a mai napig ez jellemzi ezeket az irányzatokat és csoportokat.
Ami azonban ebben az összefüggésben közvetlenül is érinti a közösségfejlesztést, az a szociálpolitika, ami a szolidaritás jelszavával valójában hozzájárult a kiszolgáltatottság és tehetetlenség feltételeinek rögzüléséhez. Azok a társadalmi feszültségek és politikai küzdelmek, amelyek megkérdőjelezik az eddigi szociálpolitikai programok és gyakorlatok hatékonyságát, a feltétel nélküli támogatás egyéni következményei mellett azzal is szembesítenek, hogy ez az út nem a változáshoz, hanem a társadalmi szakadék elmélyüléséhez vezetett. Természetesen nem létezik a társadalmi integráció egyetlen sikeres útja, de az bebizonyosodott, hogy az állam szociálpolitikájának nem lehet jelszava a szolidaritás, ez utóbbi csak valóságos emberek között és abban az értelemben működik, ha annak lényege az együttműködés. Az állam intézményei jogalkalmazók, s ezt diktátumként vagy juttatásként érvényesítik. Ezzel szemben a közösségfejlesztési projektek az erőforrások mozgósítására törekednek, s ezáltal a szociálpolitika alternatívájaként az egyéni és társas aktivitásban realizálják a szolidaritást.
A kortárs francia filozófus szintén megpróbálja a szolidaritás mögé rejtett valódi tartalmakat láthatóvá tenni, s értelmezésében is általában olyan társadalompolitikai eszméket értenek alatta, mint az egyenlőség és az igazságosság.
De mi értendő igazságosságon? Ezt a kérdést teszi fel Friedrich Merz, aki a legutóbbi időkig a Bundestag képviselőjeként a CDU frakcióban meglehetősen aktív szerepet játszott. Az a feltevés indít írása kivonatolt közzétételére, hogy – kimondva-kimondatlanul – a közösségfejlesztők számára is megkerülhetetlen a fenti kérdés. Nem az igazságosság-e az alapkérdés, amikor a (kis)települések lakóinak mellőzöttségérzését váltja át a közösségfejlesztés saját kezdeményezésű programmá? S nem ugyanez a fogalom indítja-e be azokat a szervezéseket, amelyek a civilizálatlan környezetben, tudatlanságban élő, a többségi társadalommal kölcsönös bizalmatlanságban és ellenségességben élő csoportok számára próbálja az érintettek aktív részvételével az integrálódás új útjait megnyitni? S nem az igazságosság eszméje hajtja-e a cselekvés felé mindazokat, akik állami intézmények helyett az együttműködésben, a közös munkában keresik a biztonság, a jó közérzet, a kulturálódás forrásait?
Az igazságosság mibenléte, megvalósításának lehetősége a görög bölcselőktől a kortárs gondolkodókig foglalkoztat indulati vagy racionális megközelítésben laikus polgárokat és politikaformálókat egyaránt.
A szerző által is idézett elméleti források helyett arra az aktuális jelenségre térek ki, amit populizmusnak hívnak, s ami nem más, mint a közvéleménykutatási jelentésekre és választói szavazatokra sandító igazságosság hangoztatása. Ez a retorika többnyire az állami elosztás nevében hirdet több igazságosságot, s nem ért rajta mást, mint azt az ígéretet, hogy mely társadalmi csoportok „kapnak” több anyagi lehetőséget és kedvezményt a források újraelosztása során.
A fogalmat körülvevő zavarnak ezen túlmenően tárgyi oka is van: igazságosnak vagy annak ellentétével személyiségek, tettek, állítások, ítéletek, koncepciók, elvek, viszonyrendszerek egyaránt jellemezhetők, következésképpen a mindenkori konkrét összefüggésben szükséges meghatározni és elemezni.
Friedrich Merz a szociális-jóléti állam programjával a német jogállam liberális jogelveit állítja szembe:
„Az igazságosságnak ebből, az emberi jogi egyenlőség és az erőszakkal szembeni védelem értelmében vett politikai fogalmából mégsem vezethető le semmilyen szociális igazságosság fogalom és ezzel összefüggő anyagi egyenlőségre vonatkozó jog, mint azt egyre többször állítják. Épp ellenkezőleg: amennyiben piacgazdaságunkat a verseny és a tulajdon élteti, annyiban egyrészt abból a természetes egyenlőtlenségből meríti erejét, amely mindannyiunkat egyedi, különbözőképpen tehetséges individuumokká tesz. Másfelől az az anyagi egyenlőtlenség az alapja, amely a legjobb ötletekért, újításokért és termékekért folyó versenyből szükségképpen következik. Ennek politikai következménye ugyan nem népszerű, de kötelesség ezt őszintén kimondani: az anyagi egyenlőtlenség enyhítése a piacgazdaságra épülő közösségben nem politikai öncél.”
Ez a klasszikus tétel meglehetősen ridegnek, sőt kíméletlennek tűnhet a szegénység bugyraiba záródott közösségekkel találkozó szociális és közösségi munkások, s mindazok számára, akik morális megfontolásból nem tartják elfogadhatónak az egyre mélyülő szakadékot társadalmi csoportok, térségek között. Mégis, az eddigi szociálpolitika meghaladásaként eljuthatunk annak belátásáig, hogy a szegénység a piaci viszonyok között állami újraelosztás nélkül is kezelhető. Bár közvetlenül kevésbé látható módon, hosszabb távon eredményesen és az érintettek erőfeszítéseire építve. Ezt támasztják alá a (szociális) szövetkezetek, a mikrohitel- és képzési programok.
Az egyenlőtlenségek láttán nagy a kísértés a populizmus mellett a demagógiára is, hiszen ahogy fény derül a gazdasági-politikai felsőosztály gazdagodásának módjára, forrásaira, úgy veszti érvényét minden olyan érvelés, amely kizárólag a teljesítményhez köti az anyagi gyarapodást.
A szerző a Magyarországon már szitokszóként használt liberális társadalompolitikával összeegyeztethetőnek tartja az egyenlőtlenségek enyhítését az alábbi ajánlásokkal:
„1. Valamely ’szolidaritásközösség’ csak abban az esetben finanszírozható, ha kizárólag azok veszik igénybe, akiknek az életük egy meghatározott szakaszában erre feltétlenül szükségük van. A szociális állam nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt kapja, hanem azt, hogy mindenki eleget kap olyankor, amikor nem képes önmagán segíteni. …
2. A liberális igazságosságfogalom minden védelmezője azelőtt a kihívás előtt áll, hogy meghatározza: milyen mértékben kell a jogállamot a szociális állam szempontjából korlátozni, hogy ne értelmezzék újraelosztó intézménynek és az elosztó igazságosság szállítójának. Ez a mérték soha nem határozható meg véglegesen … A szabadság és igazságosság előfeltételeit makroszinten szükséges kijelölni, hogy ne maradjon mikroszinten értelmezési űr.(!)
3. A gazdasági és erkölcsi racionalitás között ezáltal sokkal szorosabb az összefüggés, mint azt azok látják vagy láttatni szeretnék, akik egyre nagyobb elosztási igazságosságot követelnek és reflexszerűen a szabadságelvű liberalizmust mint ’neoliberális turbokapitalizmust’ denunciálják”.
A felelősségteljes politikába beleérti azt a kötelességet, amely vállalja, hogy „a nagy, az egyes ember számára elviselhetetlen életkockázattal szembeni szolidáris biztonságnyújtás mellett egyszerűen nem finanszírozható több, mint a ténylegesen rászorultak alapvető anyagi biztonsága –, vagy ez csak a jövő nemzedékek rovására tehető meg.”
E politika szerinte „arra figyelmeztet, hogy minden polgárnak, aki szabad individuumként demokráciánk és piacgazdaságunk részének tekinti önmagát és állami, valamint társadalmi szolidaritásra tart igényt, annak magának is szolidaritást kell mutatnia oly módon, hogy mindenekelőtt saját életéért vállal felelősséget.”
A szerző ugyan kiszállt a politikai arénából, s folytatja ügyvédi praxisát, de a pénzügyi válság közepén már címében is provokatív („Még több kapitalizmust!”) könyve meglehetősen heves reakciókat váltott ki. A személyét és jól jövedelmező praxisát is érintő baloldali kritikák nem ismeretlenek Magyarországon sem, azzal a különbséggel, hogy nálunk meglehetősen felborultak és összekuszálódtak a klasszikus politikai frontok, s az azokhoz köthető, az állam feladataira, a szolidaritás és igazságosság tartalmára vonatkozó tézisek. Mindkét oldalon megkérdőjeleződött a felelős politika, legfeljebb az egyik oldal ezt tudományos tekintéllyel jeleníti meg, míg a másik társadalmi indulatokat gerjesztve ígérget újraelosztást. Az idézett írásban világosan felismerhető a rászorultsági elv, ami minden reális kockázata ellenére, józan belátás szerint is igazságos elosztási princípium, ebből pedig az is következik, hogy nem az állami költségvetés keretei, hanem tiszta társadalompolitikai elvek igazolhatják az állami támogatás helyzethez és feltételhez kötöttségét. A rászorultsági elv körüli viták mélyén a kultúra meghatározó szerepe húzódik meg: a helyi hatalom visszaélése a rászorulókkal szemben egyfelől, és a rászorulók passzivitása, tanult tehetetlensége másfelől.
Az elvek makroszintű meghatározásának tétele ellentmondásokat rejt, s éppen a helyi autonómia, az önkény, a függőség, valamint a civil kontroll fogalmak keretei között érdemes megvitatásra!
Az 1995-ben elkezdődött strukturális átalakítás zátonyra futtatásában mindkét oldal populizmusa tevékeny szerepet játszott, s csak arra számíthatunk, hogy a civil társadalom már oly mértékig megerősödött, hogy bármelyik politikai demagógiának ellenállva képes az igazságosság és szolidaritás államtól független érvényesítésére.
A közösségfejlesztők mindennapi gyakorlatuk során elkerülhetetlenül e fogalmak körül keringenek, s kétségtelenül több nyitott helyzetben találják magukat, mintha elsődlegesen a tételes jogban kifejeződő szociálpolitika jelölné ki cselekvéseik irányát és módját. De éppen a programok fejlesztése, akciók megszervezése között nem mellőzhető az alapvetőnek tekintett fogalmak, eszmék megvitatása. A 80-as évek közepén írt és Magyarországon a 90-es évek elején kiadott politikai pamfletjében az amerikai szociológus, Berger, a kapitalizmus és szocializmus valóságát összehasonlítva, minden látható és nehezen kezelhető, sokszor élesedő konfliktus ellenére kritikusan az előbbi mellett érvel. „Védőbeszéde” befejezéseként a társadalomtudomány és a cselekvés kapcsolatáról állítja:
Ellentétben a türelmes, legfeljebb valószínűségek állítására képes tudománnyal „… amikor a helyzet sürget, különösen az emberi szenvedés és emberi indulatok terén, a türelem ritkán lehet a megfelelő politikai út. A tettek emberének akkor mindig a tudatlanság feltételei között kell cselekednie – annak ellenére kell cselekednie, hogy sok dolgot nem tudhat a helyzettel kapcsolatban, amelyen belül cselekszik. Egyszerűbben kifejezve: a cselekvés hazárdjáték. Mindaz az empirikus tapasztalat, amelyet a társadalomtudományok összegyűjthetnek a cselekvő ember számára, végül nem jelent többet, minthogy jelzi, melyik választás tűnik biztosabbnak.”²
Ez a nyitott, mérlegelést és döntést követelő helyzet készteti a közösségfejlesztőt is a klasszikus értékeknek, mint a szolidaritásnak és az igazságosságnak az újragondolására.
E kis dolgozat megírására egy nyári olvasmány (Denkanstösse 2010. Ein Lesebuch aus Philosophie, Kultur und Wissenschaft. München, Zürich, 2009, Piper Verlag. 115–126. p.) indított. Az évenként megjelenő kötetben a legkülönbözőbb aktuális kérdésekről jelentetnek meg írásokat. Friedrich Merz publicisztikája nem mély politikai-filozófiai elemzés, de tömör és radikális megfogalmazása a legégetőbb politikai dilemmáknak.
A szerző jogász, aki bíróként, majd ügyvédként tevékenykedett, az EU Parlament tagja 1989től 1994-ig, majd a Bundestag tagja volt, egy ideig a CDU/CSU frakció vezetője. Politikai tanulmánykönyve jelent meg.

A szerző e cikkét vitára bocsátja! Gondolatait a kofe@kkapcsolat.hu e-mail-címen juttathatja el a szerkesztőségbe. A hozzászólásokat a következő lapszámban közöljük! A szerk.

_________________________________________________________
¹Gellner, E.: A szabadság feltételei. Budapest, 2004, Typotex, 140.p.
²Peter L. Berger: A kapitalista forradalom. Budapest, 1992, Gondolat, 320 p.

Parola archívum