Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A közművelődési szakemberek lehetséges integrációs tevékenységéről
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2013
Szám:	1
Oldalszám:	8
A cikkben lévő
Nevek:	Hankiss Elemér, Gergely Attila, Sain Mátyás
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	szerepváltás a közösségi művelődésben, közösségi munkások hálózata, rendszerszerű beavatkozás, helyhez igazított „odavaló” megoldások, intézmények működése, settlement, IKSZT, Nyitott ház kísérlet, szomszédság, hétköznapi/mindennapi kultúra
Megjegyzés:
Annotáció:

Péterfi Ferenc:
A közművelődési szakemberek lehetséges integrációs tevékenységéről


Hankiss Elemér Diagnózisok című könyvében 1982-ben így ír: „Helyzetünk röviden és erősen sarkítva úgy
fogalmazható meg, hogy a magas kultúra tekintetében fejlett, gazdaságilag közepesen fejlett, a mindennapi kultúra
vagy viselkedéskultúra terén fejletlen vagy akár: elmaradott ország vagyunk”.
Igaz-e ez ma még Magyarországon? Talán csak az utolsó állítás. Az úgy maradt.
1. Sokan állítják, hogy a világban, a mi világunkban is, dekulturálódási folyamat zajlik. Ennek egyik
következményeként az utóbbi években jól megfigyelhető az intézmények hagyományos kultúraközvetítő szerepének
nehezülése, az ünnepi vagy magas kultúra iránti érdeklődés csökkenése.
A szórakozás-szórakoztatás jórészt értékek nélküli gyakorlata, a kereskedelmi médiumok leépítő hatása hódít:
függőség, gondolkodás nélküliség, sematikus-sztereotip minták (példák és példaképek).
De persze érdemes árnyaltabban fogalmazni, olyan értékek is hozzáférhetőbbé váltak, amelyektől 20 évvel ezelőtt
el voltunk zárva.
Ugyanakkor szerintem vitathatatlan a kultúra, jelentős térvesztése az elmúlt években.
2. Egy hasonló nagy konfliktus, s az abból elindult változás részesei voltunk a mi szakmánkban a 70-es évek
végétől kezdődően is.
Akkor a politikai bezártság utáni nyitás, a művelődési intézményrendszer centralizációjának erőteljes csökkenése, a helyi
társadalom fogalmának használata kezdődött el.
Akkor revelációnak számított, hogy úgy fogalmaztak egyes politikusok: a művelődési házak a helyi társadalom
intézményei. Ezek a jelenségek késztettek egy szakmát arra, hogy újragondolja a saját feladatát, szerepét.
Az akkori válaszok egyike a Nyitott ház kísérlet volt a művelődési otthonok rendszerében.
Meggyőződésem, hogy ez a mozgalom volt az elmúlt 40 év egyik legjelentősebb szakmai innovációja, még akkor
is, ha akkor a szakma nem méltányolta eléggé kibontakozását. Nem csoda, hisz szemléletének lényege radikális

szerepváltást követelt a szakemberektől. Ez a kezdeményezés vezetett el a közösségfejlesztés hazai megjelenéséhez is.

3. Megítélésem szerint, újra alapvető szerepváltás szükséges a közösségi művelődésben. De más hasonló szakterületeken is.
Éppen a végeken, a kisebb településeken, ahol nem olyan differenciált az intézményrendszer. Ahol kevés a speciális szolgáltatás, szakember; ezeken a helyeken különösen kínálja magát a szakmaközi, intézményközi, integrált funkciók és szerepek megtalálása. Sokféle jártassággal rendelkező szakembereknek kell az integrációs munkában dolgozniuk, olyanoknak, akik a különféle társadalmi helyzetek/konfliktusok megoldása kapcsán minden „idegszálukkal” a közösségi megoldásokat keresik.
Olyan szakmai szerepre lenne szükség egyre több helyen, amely képes a különféle szakterületek, intézmények és szolgáltatások közötti átjárásra, közvetítésre, helyi együttműködések-összefogások generálására. És a hálózatokban való munkára.
De erre még visszatérek.
4. A sikeres társadalomfejlesztési, közösségi programok – amelyek gyakran strukturális problémák megoldására irányulnak – legfontosabb jellemzője, hogy átfogó és rendszerszerű beavatkozásokkal ér el valódi és tartós megoldásokat, változásokat. Olyanokkal, amelyekben a makro-szintű – tehát kívülről érkező – segítő programok a helyi, mikro-szintű megoldások keresésével párhuzamosan, azokkal összehangolva valósulnak meg, kiegészülve a közösséget segítő közösségi munkásokA közösségi munka egy olyan, a társadalmi integrációt elősegítő tevékenység, amely hatékonyan képes fokozni a társadalom, kezdeményező- és cselekvőképességét, segíteni a szociális intézményrendszer átalakulási és újraalakulási folyamatait, összehozni a társadalom különböző szereplőit és partnerségi kapcsolatokat kiépíteni térségi és társadalmi szinten, és képes fokozni a társadalom demokratikus önszerveződését.
A közösségi munka kettős társadalmi funkcióval bír. Egyfelől a szükségletet szenvedő emberekre, másfelől a reformokra irányul, a döntéshozás, a jogalkotás befolyásolására, s az alkalmazkodás mellett vagy helyett a változásra fekteti a hangsúlyt, melyet az érdekeiket megfogalmazó és azokat a társadalmi nyilvánosságban artikuláló közösségek erejével kíván elérni. (Hallgató Éva – Vercseg Ilona: A közösségi munka szerepe a közösségi szolgáltatásokban. Parola 2008/3.) közreműködésével.
A nagy, központi programok (nevezzük ezt a beavatkozás I. szintjének) nélkülözhetetlenek, de önmagukban kevésnek bizonyulnak, vagy éppen eredménytelennek a strukturális problémák megoldásában, enyhítésében. Meggyőződésünk, hogy csak a helyi, egyedi, helyhez igazított, „odavaló” megoldások válhatnak eredményessé. De helyi, mikro-szintű megoldás (ezt tekintjük e kérdés lehetséges megoldásához szükséges II. szintnek) sincs önmagában, a makroszintű segítő folyamatok és programok nélkül. A helyi kezdeményezések feltárása és a makroszintű folyamatokkal való összekapcsolása a közösségi fejlesztőmunka lényege: a belső (helyi, települési, közösségi, egyéni) kibontható- kibontakoztatható erőforrások felkutatása, és megtanulása; használatba vétele és megújítása, „újratermelése”.
Így e programok harmadik nélkülözhetetlen alapfeltétele – a fenti kétféle beavatkozási rendszer mellett – a humán támogató szakmák, hálózatok, szakemberek elérhető közelségének megteremtése. Ilyenek azok a közösségi munkások, akik kommunikációs hidat, támaszt, a saját közösségi utak megkereséséhez támogatást tudnak nyújtani. Segítenek a helyi (belső) források feltárásában, kibontásában, megtalálják a helyi közösségekben a felszín alatt szinte mindig létező – de gyakran megbúvó – kapcsolati hálózatokat.
Ezekre a társadalmi integrációt segítő feladatokra különösen alkalmasak lehetnének a szociális és közösségi művelődési szakemberek, de akár az egyházak körüli világi aktivisták is; vagy csak egyszerűen egy közösség spontánul kialakult – és felkészített – karizmatikus szereplői, civil szervezeti aktivistái, leginkább mindezek hálózata. (Ezt tekintjük a rendszerszerű megoldás III. szükséges szintjének.)
Gergely Attila így fogalmaz a 70-es évek végén: „a szervező (fejlesztő PF) egyszerre külső változások közvetítője és a feldolgozásukhoz szükséges helyi energiák létrejöttének meggyorsítója…”
E közösségfejlesztők és közösségi segítők felkeltik a közösségben a változtatás-változás iránti szükségletet, továbbá felderítik, azonosítják a közösségi kezdeményezéseket és segíti azok megerősödését. Itt is felmerül, hogy a sikeres beavatkozás további lényeges elemei a szakmaközi, azaz több szakterület együttműködéséből kifejlődő cselekvési programok.
5. Szolgáltatás, vagy helyi erőforrás-keresés
Régi szakmai gyakorlatunk, s most egy barátunk, Sain Matyi veti fel újra a következő dilemmát a legutóbbi Parolában közölt skóciai tanulmányútról szóló beszámolójában.
Ismert gyakorlat, írja Sain, hogy „a legtöbb segítő program a közösség szükségleteire, hiányaira és problémáira fókuszál. A problémákra és hiányokra reagálva egyfajta szolgáltatási környezetet hozunk létre, amelynek hatására az érintettek arra a következtetésre jutnak, hogy jóllétük csakis kliens voltuktól függ. Magukat a rendszer áldozatainak látják, akik egyéni és közösségi boldogulásuk szempontjából tehetetlenek, és akiknek a speciális szükségleteit csak külső segítséggel lehet kielégíteni. A szolgáltatások felvevőivé válnak, anélkül, hogy bármit létre akarnának hozni, és e szolgáltatások függőségében minden kreatív energiájukat arra használják, hogy a túlélés érdekében kihasználják vagy kijátsszák a szolgáltató ’rendszert’.”
A hiány-modell fenntartása már csak azért sem képzelhető el a végtelenségig, mert a nehezedő gazdasági helyzet mellett egyre kevesebb pénz jut a szociális szolgáltatásokra.
Az alternatív megoldás, nagyon egyszerűen, olyan tevékenységek fejlesztésén alapul, amelyek az alacsony jövedelmű emberek és közösségeik kapacitásaira, tudásaira, képességeire és erőforrásaira épülnek… Az alapvető igazság – „minden egyes ember képes valamire” – különösen fontos azok számára, akik a közösség perifériájára sodródtak. Egy olyan közösségben, ahol minden kapacitást feltérképeztünk, mindenki a fejlesztési folyamat aktív hozzájárulója, hasznos része lesz.”
Ez tehát a függőségek feloldásának folyamata, a helyi közösség megerősítése, segítség abban, hogy rátaláljanak a saját forrásaikra. Ha ez sikeres, ennek során megváltozik a helyi közösség önmagáról kialakított képe is.

6. Intézményeink
El kellene jutni a hazai közösségfejlesztői munkában ahhoz a gyakorlathoz, hogy a civil társadalom mozgósítása mellett a helyi intézményrendszerre is hatással tudjunk lenni.



Nyilvánvaló, hogy a probléma egésze egyik intézményen belül sem oldható meg, csak intézményközi megközelítéssel, az intézmények munkájának az összehangolásával és a helyi társadalom irányába fordulással.




Az ilyen összefogás és az intézmények efféle kooperációja az egyes embereket és a helyi közösségeket is új erőtérbe helyezné. Ennek a felvállalása változást hozhat minden helyi szereplő magatartásában.
Megint a problémák közösségi megoldásának kikerülhetetlenségét hangsúlyozom, amely minden szereplőt egyszerre érint. Halaszthatatlan feltétel, hogy a társadalom szektoraival – a helyi önkormányzatokkal, a civil szervezetekkel, és ahol ez lehetséges, a vállalkozói-gazdasági szereplőkkel – a közösségi művelődési szakemberek együttműködéseket találjanak, meghaladva a jelenleg érvényes kapcsolati minőségeket, amelyekben szinte mindenütt az alárendeltség a meghatározó. A helyi intézmények – ha képesek egyáltalán – csak közös, az egészért
való felelősségvállalással, együttesen képesek a legfontosabb helyi társadalmi szükségletek hatékony orvoslására. Ehhez kellene új szellemű szövetkezésre jutniuk.
A közösségi művelődési szakemberek – akár művelődési házi alkalmazottak, akár civil/egyházi szervezetek aktivistái a legalkalmasabb szereplői lehetnének ennek a szemléletnek a megvalósítására, a társadalmi integráció helyi szintű támogatóiként, erősítőiként és segítőiként.
Ebben a megközelítésben külön érdekes a mostanában újjáéledő settlement-szerű intézmények működése. A settlement egy évszázados múltú angol szociális intézménytípus, amely a társadalmilag leghátrányosabb lakóközösségekben, kolóniákba, szomszédságokba beépülve szervez közösségi, felnőttképzési, szociális, művelődési programokat. Mondhatnánk: ezek a hajdani IKSZT-k. A segítő-fejlesztőmunkához szükséges szakmai ismereteket többnyire egyetemi képző- és kutatóhelyek bevonásával, elsősorban egyetemi hallgatók közreműködésével biztosítják, akik ennek során, közvetlen gyakorlati ismereteket és tapasztalatokat szereznek.
Magyarországon újra napirendre került az e szellemben működő szolgáltató intézmények, közösségi központok szervezése és működtetése.
6. Előadásomban már említettem a 70-es évek Nyitott ház mozgalmát. Térjünk ki most arra, hogy vajon miért is tartom én e mozgalmat a hazai közművelődés egyik legnagyobb szakmai megújulást jelentő innovációjának?
Mi is volt – nagyon vázlatosan – ennek a legfőbb jelentősége?
Új szerepet kellett a régi, centralizált művelődéspolitika megváltozása után keresni a művelődési otthonok országos hálózatának. Ennek egyik alapeleme, hogy a helyi társadalom szolgálatát kell megtalálni – helyenként eltérő, de „éppen odaillő” válaszokkal.
Ehhez ki kellett nyitni az intézményeket – új intézményi magatartás –, de a szakembereknek ki is kellett lépniük onnan a településre, s a helyi közösséggel együtt kellett válaszokat keresniük.
Mindez természetszerűleg együtt járt azzal, hogy a szakembereknek új viszonyulási rendszert, másféle kapcsolatokat, más szerepet kellett kialakítaniuk, jelentősen kitágítva a horizontot, elérve a települési szintű rálátást.
Ennek része, hogy nem pusztán a művelődési rendezvényeket, hanem a települést, az ott élőket kellett megszerveznie a népművelőnek, közösségi szakembernek (aki közben azzá vált).
Új jelentőséget adott ez a szakmai szemlélet a hétköznapi/mindennapi kultúrának, más prioritásokból, szükségletekből állt össze a tennivaló: abból, amire a helyi közösségnek az adott helyen a legnagyobb szüksége volt.
Vissza kellett tehát találni a települések életéhez, és új funkciót adni a közösségi művelődési intézményeknek. Megerősödött a helyi agora. A „Nyitott ház”-ak valójában settlement-jellegű szomszédsági intézmények voltak, amelyekben a szakemberek igazi közösségi munkás – közösségi animátor – szerepet vállaltak fel/végeztek.

7. Az intézményrendszer igazi megújítása érdekében a nyitott közösségi házak mozgalmának újraindítását tartom kikerülhetetlen feladatnak, mely egyben a közösségi művelődés magára találását és új közösségi munkás hálózat kiépülését is jelentené.
(Ha akad 10–15 cselekvő ember, kolléga, akinek lenne kedve ilyenbe „belevágni”, én magam kedvvel vállalnám a munkát!)

Összegzésként:
A közösségfejlesztés, a megújuló (hazai és nemzetközi) settlement törekvések, a közösségi művelődés súlyának valódi megteremtése, új szakmai hálózat létrehozása a címben említett integrációs szerep kimunkálására és megvalósítására, hozzájárulás új intézményi magatartások kialakulásához – ezekről beszéltem az elmúlt percekben.

Meg arról, hogy jó lenne elindítani a Nyitott közösségi házak szakmamegújító mozgalmát.

Parola archívum