Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Alattvalók, választópolgárok, megélhetési civilek
Szerző:	Lányi András
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2013
Szám:	3
Oldalszám:	27
A cikkben lévő
Nevek:	Putyin, Tolsztoj, Dosztojevszkij, szamizdat orosz írók
Intézmények:	X. Nyári Egyetem
Települések:	Kunbábony, Európa keleti része, Kárpát-medence, Oroszország
Tárgyszavak:	alattvalók, választópolgárok, megélhetési civilek, bizalom, európai állampolgár, rendszerváltás sikertelensége, társadalom és állam viszonya, politikai és gazdasági elit, állam és polgára viszonya, civil társadalom és önrendelkezés, angolszász modell-lokalista modell, kontinentális v. univerzalista modell, civil szervezetek kényszerpályán
Megjegyzés:	kategória: elmélet; módszertan; esettanulmány; beszámoló; tájékoztató; publicisztika
Annotáció:

Lányi András
Alattvalók, választópolgárok, megélhetési civilek

Elhangzott a X. Nyári Egyetemen, 2013. július 26.-án

Ha a magyar nem bízik a politikusaiban és az európai nem bízik a politikusaiban, az egészen más, itt van egy
értelmezési különbség. Az átlag európai állampolgár abszolút nem bízik a politikusaiban, mivel pontosan tudja
róluk, hogy sötét lókötők, de ennek nincs jelentősége, ti. ő bízik az államában, noha nem tudja, hogy azt, amiben
bízik, államnak nevezik. Bízik abban, hogy van körülötte egy intézményes rend. Magyarországon egészen más
a helyzet, erről majd később fogok beszélni, mi jobban függünk azoktól a politikusoktól, akikben nem bízunk.
Egy friss, országos reprezentatív felmérés szerint a magyar gimnazisták 40%, úgy gondolja, hogy lehet, hogy
felnőtt életét külföldön fogja élni. Ez egy kirívó szám. Sok összetevője van persze, de mindenképpen figyelemre
méltó. De nézzük meg a közbizalmat egy másik oldalról: ha bekötnék a szememet, és ledobnának egy
repülőgépről ide, Kunbábonyba, a nyári egyetemre, s miután földet érnék és megkérdeznék, hogy hol vagyok,
biztosra megmondanám, hogy Európa keleti felén. Miből jönnék rá? Mert ahol a sátor első két sora üres, és a
hallgatóság egy határ-helyzetben helyezkedik el, ahol nincsen se kint, se bent, ha akarom, akkor bent vagyok a
sátorban, ha akarom nem, az Kelet. Nézzétek meg, pontosan kirajzoltátok a magyar társadalom struktúráját, mivel minél távolabb akartok kerülni a központi intézménytől, és most mi vagyunk a központi intézmény. Nem bízunk sem magunkban, sem másban, de eredendően nem bízunk azokban a közintézményekben, amelyeket most az egyszerűség kedvéért államnak nevezünk.
Tulajdonképpen ez magyarázza a magyar rendszerváltozás döbbenetes sikertelenségét, azt, ami megkülönböztet minket más kelet-európai sorstársainktól. A tüneteteket nem mondom, hogy hol tartunk a demokráciában, gazdaságban, és különböző szakpolitikákban; mindenki ugyanúgy gondolkodik ezekről a dolgokról, csak mindenki másképpen magyarázza. Én megpróbálkoznék a magyarázatnak azzal az oldalával, hogy mi múlik azon a viszonyon, ami Magyarországon a társadalom és az állam között van. Vagy másképp: Hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire tehetségtelen, sikertelen társadalmi, politikai, gazdasági elit tartotta kézben az események menetét, és hogy lehet, hogy ennyire önzően, vagyis a közérdekkel szemben ki-ki mindig a saját egyéni, magánérdekét érvényesítve zavarták le ezt a 25 éves folyamatot?
Ennek borzasztó egyszerű a magyarázata: mindeközben senki nem csapott a kezükre. De ki csaphatott volna? A nép, a nemzet, a társadalom, a polgárok, az állampolgárok, a választópolgárok, az alattvalók, a nem kívánt törlendő. Ki-ki helyezze el magát ezen a skálán, hogy minek érzi magát. De a végeredmény azt mutatja, hogy mi alattvalók voltunk, vagyunk, s maradunk, akiknek nem áll módjában, vagy nincs rá képessége, vagy valamiért nem tudják ellenőrizni, befolyásolni a közügyek intézését.
Ez a politikai–gazdasági–kulturális elitekre úgy hat, mint a fajkutyákra az, ha csak egymással szaporodnak. Belterjessé válnak, degenerálódnak, s végül alkalmatlanak lesznek a házőrzésre, vagy arra, amiért tartják őket. Így vagyunk mi is a saját elitjeinkkel – ebbe a tudományos és egyetemi értelmiséget is beleértem, tehát nem másokról beszélek. Ez az ellenőrizetlen, belterjes helyzet lehetővé teszi azt, hogy rosszul, rosszkor, rossz döntéseket hozzanak. A másik oldalon ez a helyzet helyez minket a sátor küszöbéhez: nem vállalunk felelősséget, nem érezzük, hogy felelősek lennénk, és közvetlenül, tényleg nem is vagyunk felelősek azért, ami az országban történik, mert nem tudjuk befolyásolni. Természetesen a demokratikus jogállam összes alkotmányos feltételével rendelkezünk, tegnap legalábbis még biztosan rendelkeztünk, formálisan létezik a demokrácia, de ennek nincs különösebb jelentősége, mert egy hosszabb történeti valóság eredményeképpen kialakult az a viszony, amelyben az állampolgár vagy alattvaló, az őt kifejező, az identitását meghatározó közintézményekre úgy gondol, hogy ők – Sőt! – azok. És igaza van, kb. 500 éve, vagy ha úgy akarom, jövőre lesz éppen 500 éve, hogy ez a viszony teljesen leplezetlenné vált – s joggal gondolhatta a nép, társadalom, nemzet stb., hogy számára a közhatalom idegen, vagy akár ellenség. Még azok az időszakok is, amikor ez nem szükségképpen volt így, olyan társadalmat találtak itt, a Kárpát-medencében, mely a saját intézményeire úgy gondolt, hogy azok a rohadékok, ha az állam akar valamit, azt vagy kihasználom, vagy megúszom, de semmiképp sem vállalok érte felelősséget. Mert amikor az állam megszólította a társadalmat, azt mozgósításnak nevezték, s mindenféle áldozatokat vártak tőlünk, rendszerint emberáldozatot is, de vagyoni áldozatot mindenképp.
Léteznek azonban más modellek is az állam és polgári viszonyában. Nekem úgy tűnik, hogy létezik egy angolszász és egy kontinentális modellje annak a másnak, amit mi itt keresünk, csak nem találunk, amikor civil társadalomról és önrendelkezésről beszélünk. De már ez a két fogalom erősen az angolszász modellhez kötődik, amit az egyszerűség kedvéért most lokalista modellnek fogok nevezni. Ennek lényege: azért tudok civil, polgár lenni, azért tudok a saját létfeltételeimmel rendelkezni, mert egy viszonylag kicsiny körben minket békén hagynak. A helyi céhben a mesterek, inasok különböző módokon egymást szapulják, nyomják el, de ez egy ellenőrizhető, átlátható körben, helycserés támadásokkal zajlik. Annak a lokalitásnak a népessége nagyrészt önmaga gondoskodik önmagáról, a kutya se törődik velük. Tehát a központi hatalom kellőképpen korlátozott, gyenge ahhoz, hogy azokat a kulturális, territoriális, vallási vagy szakmai közösségeket békén hagyja, pénzt meg katonát akar tőlük, de a többibe nem szól bele. Az abszolutizmusnak voltak ott is kísérletei, de megmaradt a modellnek ez a territoriális, lokalista gyökere, és ebből alakult ki az az angolszász politikai ideál, melyben tisztelik ezeket a helyi szuverenitásokat.
Más a helyzet a kontinensen, ezt a modellt univerzalista modellnek neveztem, de lehet, hogy egyszerűbb lett volna egyenlőségi modellnek nevezni. A kontinensen általános igazságokért szoktunk harcba szállni, minden ember egyenlő, minden ember a francia nemzet része,
a hercegtől a sans culotte-ig, mindenki, ahol nem nagyon tisztelik a lokalitást, cserébe viszont komolyan játsszák azt a játékot, hogy
a szuverén nép minden hatalom forrása. Ebből rengeteg vérfürdő keletkezik, mint szinte mindenből a történelemben, de van egy olyan elv, hogy a közéletben szereplő és intézkedő emberek állandó számadással tartoznak. Ezért van az, hogy Franciaországban a leghevesebbek a tüntetések, hogy Franciaországban voltak a legerősebbek a szakszervezetek, hogy a francia értelmiség sajátította el leginkább azt, hogy ne olyan rémesen hosszan és unalmasan beszéljenek a nyilvánosságban, mint a magyarok, mert akkor őket elküldik, lefejezik, a helyükre másokat ültetnek. Tehát finom és durva formában folyamatosan létezik egy népi ellenőrzés.
Azt azért hozzáteszem, hogy akár az angolszász, akár a kontinentális formában ez a modell, hogy az embereknek bele kéne szólni, vagy nálunk inkább a hiányérzés, hogy miért nem tudunk beleszólni a politikába, ez egy unikum, egy sajátos dolog, ami csak Európában alakult ki. Nem véletlenül: itt kicsiny völgyek, kicsiny hegyvidékek váltakoznak, a felszín tagoltsága okozta azt, hogy kicsiny politikai egységekben, mint egy görög városállam, vagy mondjuk Magyarország, kezdődik az a felismerés, hogy még a legutolsó jobbágy is ellát a fejedelmi udvarig, s nem lehet egészen elbújni az alattvalók elől. Ez nagyon fontos, fontosabb, mint a demokrácia. Mert lehet ezt hűbéri rendszerben intézni, a térbeli közelség akkor is meghatározza a gondolkodásmódot. Tőlünk keletre, ahol nem ilyen tagolt a földfelszín, nagy despotikus birodalmak (oszmán, orosz stb.) alakultak ki. Oroszország egy érdekes eset, ott hagyományosan is és jogfolytonosan egy teljesen idegen, despotikus uralom zajlik (hol cár, hol központi bizottság, hol Putyin – ugyanarról van szó), s az alattvaló a fizikai megsemmisítéstől fél, kisebb büntetések nem számítnak. Létezik-e ott civil társadalom? Ezt a kelet-európai totális elnyomás évtizedeiben értettük meg, hogy igen. Mi nagyon ügyetlenül és kezdetlegesen csináltuk. Az oroszok, az ő teljesen lehetetlen viszonyaik között jobban csinálták, a lengyelek pedig, valahol félúton a kettő között, meglehetősen jól csinálták. Van abban egy történelmi rutin, hogy a teljesen elnyomott, magára hagyott vagy éppen szolgálatra kényszerített alattvaló hogyan tud mégis egy olyan kultúrát létrehozni, melyben a saját meggyőződését, életformáját fenntartja, megvédi. Akit ez jobban érdekel, olvasson Tolsztojt, meg Dosztojevszkijt, meg a nagy szamizdat orosz írókat.
Mivel mindjárt vége az előadásomnak, már mondhatnám a magyar modellt, de nincs ilyen sajátságos modell és a lényegét már bemutattam. Az ún. magyar modellben sem az önrendelkezésnek, tehát a helyi autonómiáknak ez a lokalista modellje nem működik, bár voltak kísérletek (pl. a vármegye rendszer), de ezek erodálódtak a szocializmus alatt, és sajnálatos módon az elkövetkező rendszerváltozás is egyre kevésbé van tekintettel a helyi autonómiákra. Az indirekt, vagy kimondott gazdasági eszközökkel véghezvitt központosítás lassú terjedését figyelhetjük meg. A kontinentális modell, a népszuverenitás a világon minden demokratikus országban egy éretlen tréfává vált, szóval ezzel nem lógunk ki a világból. A képviseleti demokrácia lassan megszűnt demokrácia lenni ezáltal, és olyan átláthatatlan, ellenőrizhetetlen bürokráciák, szakértőtestületek kezébe került az intézkedés, akiknek a megítélésben nem vagyunk kompetensek, és egy okos, de cinikus politikatudós szerint, akinek valószínűleg igaza van, nem is vagyunk érdekeltek. Az állampolgár okosan dönt, amikor nem akar tájékozódni a politikáról, mert hitelesen tájékozódni úgysem tud.
Végül a társadalmi önvédelemnek, tehát a velük, az állammal, az ellenséggel szembeni szívós ellenállás grassroots, szamizdat formája olykor megjelent a történelem során. Például a passzív ellenállás, mi ebben vagyunk a legjobbak, amikor nem kell semmit csinálni. De ma valószínűleg egy ilyen ellenállás nem elegendő, ma a civil társadalom dinamikus, energikus önszerveződésére volna szükség, és ennek a hagyományával nem rendelkezünk. Itt érdemes megnézni a magyar civil kezdeményezéseknek a sorsát az elmúlt évtizedekben. Azt az egyszerű modellt állítanám, hogy a civil szervezetek, kezdeményezések, melyek egy meglehetősen légüres térben mozognak, és velük szembe nem egy nyitott, jóindulatú állam áll, két utat választhatnak. Az egyik a következetes, megvesztegethetetlen grassroots út, kicsi vagyok, kicsi maradok, csak azt csinálok, amit együtt, spontán, a velünk társuló barátokkal meg akarunk csinálni. Ezek a morálisan kikezdhetetlen szervezetek mindig nagyon kicsik, és rövid életűek. Vagy azért, mert összevesznek, szétszélednek, vagy azért, mert éhen halnak, változnak az életkörülményeik stb. A másik út – az intézményesülés útja – egy olyan környezetben, amely az intézményesülést igen komoly feltételekhez köti. Az egyetemen döbbenten hallottam egyre több hallgatótól, hogy a civil az a nonprofit. Szerintük a civil szféra az nem más, mint a gazdálkodás nonprofit szektora. Ez durva és rosszhiszemű félreértés, de nem megalapozatlan. A civil szervezetek és kezdeményezések, ha nem akarnak az előbb elmondott úton rövid idő alatt kimúlni, akkor azon kezdenek gondolkodni, hogy hogyan tudnak pályázni, ha már sikeresen pályázott, ideje nagy részében lepapírozza a pályázat abszurd, képtelen követelményeit, s azért, hogy egy kicsit azt is csinálhassa, amit szeretne, ideje nagy részét formális, a pályáztató szervezet által elvárt tevékenységekre fordítja. A civil szervezet fönnmarad, de kényszerpályára kerül. Egy olyan kényszerpályára, ahonnan sokkal nehezebb az eredeti célt, az állam és polgára közti viszony fenntartását megvalósítani, mint a nálunk boldogabb, vagy esetleg még nálunk is boldogtalanabb, tehát nem korrumpált országokban. Mert minket legalább korrumpálnak, csak nem eléggé.

Parola archívum