Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	KÖZÖSSÉGSZERVEZÉS
Szerző:	Peták Péter
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2011
Szám:	2
Oldalszám:	16
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	KÖZÖSSÉGSZERVEZÉS jellegzetességei, használhatósága, szükségessége
Megjegyzés:
Annotáció:

Készült a KATT – Kompetencia Alapú Továbbképzési programok kidolgozása Tananyagfejlesztéssel – TÁMOP 5.4.4-09/2-C-2009-0010 – Debreceni Egyetem – HUMAN-NET Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Humán Erőforrás Fejlesztési Alapítvány – ÉLETFA Segítő Szolgálat Egyesület felkérésére, 2011-ben. (A szerk.)
Jóllehet az első pillantásra nem tűnik másnak, mint szavakkal való játéknak, a közösségszervezés (community organizing) kifejezéssel egy sajátos és a magyar viszonyok között meglehetősen ismeretlen területet, megközelítést szeretnék az alábbiakban bemutatni. Magyarországon csak viszonylag szűk körben folyik fogalomtisztázó tevékenység a közösségi munka területén, a különböző értelmezések kevéssé elterjedtek, és nem is meglepő az e téren tapasztalható következetlenség, amikor az egyes eltérő megközelítéseket nem támasztják alá széles körben ismert és alkalmazott hazai gyakorlatok.
A következőkben szeretnék rámutatni a közösségszervezés jellegzetességeire, szeretnék érvelni a használhatósága és szükségessége mellett, valamint bemutatni a módszert egy áttekintő vendégszöveg segítségével.
A magyar (és az európai) közösségfejlesztésben meghatározó jelentőséggel bírnak a nagy-britanniai kezdeményezések és az ott folytatott gyakorlat (Vercseg 2011, 37). A közösségszervezés viszont eredetét és gyakorlatát tekintve észak-amerikai meghatározottságú. Mondjuk most úgy, hogy a közösségi munkának két eltérő alapállású, eltérő szemléletű, megközelítésű gyakorlatáról van szó a közösségfejlesztés és a közösségszervezés esetében. Ezzel könnyen elkerülhetjük azt az itt és most meglehetősen terméketlen vitát, hogy melyik része a másiknak, és melyik az, amelyik a másiknak pusztán egy lehetséges eszköze a többi között.
Mivel a különbségek bemutatása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a sajátosságokra hívjam fel a figyelmet, ezért a szükségképpen leegyszerűsítő tipologizálást sem kerülhetem el. Előre kell bocsátanom azonban, hogy az alább széles vonásokkal felvázolt különbségek mellett a közösségfejlesztés és a közösségszervezés napi rutinjában rengeteg hasonlóság, sőt egyezés található a célok, a módszerek, az alkalmazott szerepek, alapelvek és értékek esetében egyaránt – végül is ez nem meglepő, hiszen mindkét esetben közösségi munkáról van szó.
Peter Baldock elméletileg megkülönböztethető öt fő célkitűzést határozott meg válaszként arra a kérdésre, hogy „mire való” a közösségi munka. „Az öt fő célkitűzés a következő: 1. a gazdasági fejlődés előmozdítása; 2. konszenzus kialakítása; 3. a személyi szociális szolgáltatások segítése; 4. az emberek nevelése annak érdekében, hogy foglalkozzanak a modern polgári lét bonyolult problémáival; 5. a megállapodott társadalompolitikai rendszer radikális megváltoztatására való ösztönzés” (Baldock 1993, 7).
A közösségi munkások általában – Baldock szerint – a fenti felsorolásból kettő vagy három célkitűzés szerint dolgoznak. Ami biztos, hogy a közösségszervezés esetében a fent felsoroltakból az ötödiknek van elsőrendű és meghatározó jelentősége.
A közösségszervezés az a folyamat, melynek során a közvetlen szomszédságban élők összefognak egy szervezetben, hogy közös érdekeikért cselekedjenek. Szemben az inkább az egyetértést, a közös megoldásokat szorgalmazó közösségépítéssel (-fejlesztéssel), a közösségszervezők a társadalmi változásba szükségszerűen beleértik a konfliktust és a harcot, hogy a közös erő jelenthessen hatalmat az enélkül hatalom nélkülieknek, egyedül kiszolgáltatottaknak. A közösségszervezés alapcélja, hogy tartós hatalommal ruházzon fel egy, a közösséget képviselő szervezetet, amely az idők során számtalan ügyben befolyásolhatja a döntéshozókat. Ideális esetben a szervezett közösségi csoportok már a döntések előkészítésénél is a tárgyalóasztalnál ülnek. A közösségszervezők új helyi vezetőerők kifejlesztésén dolgoznak, koalíciók létrehozásában és kampányok szervezésében működnek közre. (Wikipédia alapján)
Látjuk, hogy a fenti meghatározás is – egy pontján – a közösségfejlesztéstől való megkülönböztetést használja a körülírás és elhatárolás érdekében. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy a közösségfejlesztés nem ismeri a konfliktust és a harcot – mindenesetre máshogy viszonyul hozzá.
A rothmani tipológia segíthet a különbség további – természetéből fakadóan leegyszerűsítő – megragadására. Az ő logikájában a helyi fejlesztés modellje feleltethető meg a közösségfejlesztésnek, a társadalmi akció modellje pedig a közösségszervezésnek.
Rothman jelmondatokba sűrítette a három modell lényegét aszerint, hogy milyen stratégiát követnek a változtatás érdekében. Eszerint a helyi fejlesztés (A modell) jelmondata: „Jöjjünk össze és beszéljük meg!”; a társadalmi tervezés (B modell) jelmondata: „Nézzük a tényeket, és tegyük meg a logikusan következő lépéseket!”; a társadalmi akció megközelítésében pedig (C modell): „Szervezkedjünk elnyomóink megsemmisítésére!” Ez utóbbinál (közösségszervezés) „a tényeket úgy kell elrendezni, hogy az emberek felismerjék, ki a valódi ellenségük, és tömeges megmozdulások szervezésével bizonyos választott célpontokra nyomást gyakoroljanak” (Rothman 1993).
Szükséges azonban egy megszorítást tennünk a közösségszervezés kétségtelen radikalizmusával kapcsolatban. Saul D. Alinsky, „a közösségi akciók császára” az alapvető demokratikus kereteken belül tevékenykedett, rendszerkritikus tevékenysége sosem terjedt ki a demokrácia megkérdőjelezésére.”A radikális pragmatizmus jegyében ne feledjük azt a kétségtelen tényt, hogy rendszerünkben – minden elnyomó jellegével együtt – lehetőség van arra, hogy véleményünket szabadon kinyilváníthassuk, bíráljuk a kormányzatot, támadjuk a politikáját és kiépítsük az ellenállás és a támadás politikai alapjait. Igaz, nem a kormány zaklatásától mentesen. De mégis: viszonylag szabadon lehet harcolni ellene. Támadhatom a kormányomat, szervezkedhetek a megváltoztatására. Ez több, mint amire sok más helyen lehetőség van” (Alinsky 1999, 19).
Szemben a közösségfejlesztéssel, amelynek a hetvenes évekig visszanyúló hazai gyakorlata van és azóta töretlen szakmai fejlődése, a közösségszervezésről nem beszélhetünk Magyarországon. Erőltetetten ki lehetne mutatni bizonyos elemeit, vagy első ránézésre hasonló dolgokat, azonban a közösségszervezés átfogó stratégiáját alkalmazó tervezett közösségi beavatkozásra biztosan nem volt még példa Magyarországon.
Különbség a settlement-mozgalomhoz való viszony is. A settlement-mozgalom története során humán segítő szakmák kialakulásához is hozzájárult, a szociális munka és a közösségi munka is bölcsőjeként tekint rá. De a közösségi munka kapcsán ez a meglévő kapcsolat és kötődés sokkal inkább igaz a közösségfejlesztő megközelítésre. Jelenlegi tudásom szerint a közösségszervezés nem kötődött settlement-házakhoz.
Hogy miért hozok fel egy olyan témát, ami Magyarországon nem is létezik és hagyományosan nem kötődik a settlement-mozgalomhoz sem?
A következő Alinsky-gondolatok véleményem szerint a settlementek küldetéséhez kötik a közösségszervezést. „A legfontosabbak számunkra népünknek azok a rétegei, akik érdeklődés vagy lehetőség hiányában nem vesznek részt az állampolgári jogok gyakorlásban, és arra vannak ítélve, hogy mások irányítsák sorsukat. Ha elveszítjük az identitásunkat mint a demokrácia polgára, csak egy lépés választ el, hogy elvesítsük identitásunkat mint személyiség. Az emberek az ilyen kudarcélményre úgy válaszolnak, hogy passzivitásba süllyednek. Ez siralmas egy demokráciára nézve.”
… „Nem képzelhető el sötétebb és rombolóbb tragédia, mint amikor az ember elveszti hitét önmagában és abban a képességében, hogy jövőjét maga formálja” (Alinsky 1999, 22–23).
Jellemző vélemény a közösségszervezéssel kapcsolatban, hogy ez a fajta tevékenység rövid távra tervez, ügyközpontú. Bár az egyes ügyek tényleg kulcsfontosságúak a közösségszervezés mint módszer működése – és nyilván az érintett közösség – szempontjából, a közösségszervezés általános stratégiájában mégis inkább eszköz szerepük van, a fő cél a szervezés maga.
A társadalmi akció felőli megközelítés Rothman szerint elhajolhat akár a feladatcélok, akár a folyamatcélok
felé. Néhány társadalmi akciószervezet kifejezetten bizonyos ügyekre szerveződik, de a közösségszervezés stratégiája szerint szerveződő „akciócsoportok inkább a folyamatcélok felé hajlanak, kiépítve egy a hatalom megszerzésére és gyakorlására képes közösséget” (Rothman, 1993, 45).
„Egy Alinsky-típusú szervezet hatalmának fegyelmezett alkalmazásával arra törekszik, hogy fokozott hatékonysággal érvényesíthesse érdekeit a felsőbb hatalom azon birtokosaival szemben, akik eladdig figyelmen kívül hagyták a csoportot vagy tagjait, mert erőtlennek ítélték meg őket” (Perlman és Gurin, 1993, 25).
A közösségszervezés a képessé tételt, a kirekesztetteknek a teljes jogú társadalmi részvételét célozza, amikor a szervezést magát mint a hatalommal való felruházás útját állítja középpontba. „Az egyik lehetséges módja, hogy a szegények legyőzzék azokat a pszichológiai károsodásokat, melyeket a tehetetlenség és értéktelenség érzése okoz, hogy olyan társadalmi akcióban vegyenek részt, amely potenciálisan értékesként és nagyobb személyes hatalommal rendelkezőként definiálja őket” (Haggstrom idézi Rothman 1993, 45).
Ugyanez Alinsky megfogalmazásában:
„Ha egyszer megszervezed az embereket, azok tovább fognak haladni ügyről ügyre, egész a végső célig: a néphatalomig. Nem egyszerűen egy ügyet adunk nekik: az egész életüket újra kibaszott érdekessé fogjuk tenni – életet adunk létezés helyett. Be fogjuk őket izzítani” (Alinsky-sorozat Fent és Lent blog).
A közösségszervező tehát a szervezet létrehozásának folyamatára koncentrál, amikor egy adott ügy vagy érdeksérelem kapcsán egy közösségben megkezdi munkáját. Ahogy különböző megoldandó ügyeket azonosít a helyi közösség tagjaival együttműködésben, messzebbre tekint, célja a politikailag elnyomottak és beleszólásra képtelenek megszervezése, hogy függetlenül és hatékonyan tudják követelni jogaikat és érdekeik érvényesítését.
A formailag is megjelenő különbségek egyike (a közösségfejlesztéshez képest) a tömegszervezet mint cél megjelenése. A közösségfejlesztésben egy fejlesztő szervezet létrehozása lehet fontos eredmény és ebben nem az a cél, hogy minél több tagja legyen, hanem hogy lehetőleg a teljes közösség javára tevékenykedjen. A közösségszervezésben a taglétszám fontos indikátor és mindent el is követnek a növelése érdekében. „A szervező tömegszervezetek teremtésére és irányítására, valamint politikai folyamatok befolyásolására vállalkozik. A tömeg megszervezésére azért van szükség, mert a közösségnek pusztán számbeli nagyságán kívül kevés anyagi vagy hatalmi erőforrása van” (Rothman, 1993, 50).
„Attól kezdve, hogy a szervező belép a közösségbe, egyetlen dolog foglalkoztatja …, hogy kiépítsen egy tömegszervezetet, mint hatalmi bázist. Amíg ez hiányzik, nem vállalhat konfrontációt egyetlen fontos kérdésben sem. Semmije sincs, aminek segítségével harcolhatna. … Ezért aztán minden tette egyetlen cél körül forog, hány embert hoz ez vagy az a dolog a szervezetbe. Az egyetlen igazi kérdés, hogyan növeli egy akció a szervezet erejét” (Alinsky 1999, 91–92).
Másik fontos – és kívülről is jól érzékelhető – jellegzetesség a radikalizmusból fakadó cselevési formákban van. A közösségszervezésben a „konfliktusra alapozott taktikák kapnak nagyobb hangsúlyt, a konfrontáció és a közvetlen akció**direct action, esetünkben ennek erőszakmentes formája érdekes: Aktív erőszakmentesség (nonviolent direct action): aktivista módszer, az állampolgári engedetlenség egy formája, amely valamilyen igazságtalanságra hívja fel a figyelmet, illetve megpróbálja megakadályozni az igazságtalanság bekövetkeztét. Test-test elleni egymásnak feszülés – pl. blokád, ülősztrájk. Akkor alkalmazzák, ha nincs más, pl. jogi út, a hatalom a szabályok szerint járna el, az akció résztvevői adott esetben nem is ezt vitatják, mégis egy magasabb erkölcsi (a jog fölött álló) igazság nevében vállalják tettük fizikai és jogi következményeit, amikor ellenállnak a hatalom intézkedésének. Nagy elkötelezettséget és fegyelmet igényel a résztvevőktől. Jellemzően médiaeseményként szervezik meg, az üzenetet feliratokkal és képi megjelenítéssel is erősítik. módszereit is beleértve. A gyűlések, menetek, bojkottok és sztrájkőrségek szervezésében igen fontos a viszonylag nagy tömegek mozgatásának képessége. Szokásos közvetlen és érzékletes módján Alinsky ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Egy népi szervezet mindig környezetével konfliktusban álló csoport, ezt nyíltan és teljesen el kell ismerni. Létrejöttének egyetlen oka, hogy háborút viseljen minden ellen, ami szenvedést és boldogtalanságot okoz. Egy népi szervezet nők és férfiak nagy tömegeinek csoportosulása abból a célból, hogy harcoljanak azokért a jogokért, melyek lehetővé teszik, hogy megfelelő körülmények között éljenek... Egy népi szervezet az örökös harcnak szenteli magát... A háború nem szellemi párbaj, a társadalmi igazságtalanság elleni háborúban nem lehet betartani a „fair play” szabályait... és nincs helye kompromisszumoknak.” (idézi Rothman, 1993, 48–49)
A tömegszervezet kérdésén és a nyomásgyakorlás radikális formáin túl szintén nagyon fontos különbséget jelent a közösségfejlesztéshez képest az érzelmek szerepe a közösségszervezésben.
Nézzük először, hogyan foglalta össze az érzelmek jelentőségét Vercseg Ilona a közösségfejlesztésben!
„A pozitív érzelmi viszonyulás szolgálja a legfontosabb feltételt ahhoz, hogy a helyi lakosok – ha jó alkalom adódik – kimozduljanak passzivitásukból és elkezdjenek tevékenykedni a közjóért. Ilyen jó alkalmak viszonylag könnyen teremthetők (pl. egy sokakat mozgósító, közösségi célt szolgáló rendezvénysorozat) vagy akár kívülről érkezett közösségfejlesztők is.
A negatív érzelmi viszonyulás is átfordítható pozitív cselekvésbe – igaz, sokkal nehezebben. Ez a lépés akkor következhet be, amikor a helyi lakosok rájönnek, hogy ha magukon nem segítenek, senki nem segít rajtuk, s ilyenkor – jó esetben – nyitottakká kezdenek válni az összefogásra. Ekkorra azonban a probléma sokszor már olyan mértékűvé és annyira összetetté válhat, hogy azon önsegítő cselekvés keretében már nem, vagy csak nagyon nehezen és kis léptékben lehet segíteni – bár valamiféle előrejutást mindig el lehet érni. Ezért is nagyon fontos az, hogy a passzivitás, a beletörődés ne uralja a településen élők közérzetét, mert az aktív viszony folyamatos előre lépkedést jelent.
A helyi cselekvés érzelmi előfeltétele gyakran fejeződik ki a lakóhelyhez, a helyi történelemhez, de még inkább a tájhoz, az egyéni életúthoz és a szomszédokhoz történő ragaszkodásban. Olyan pozitív töltet ez, amelyek mozgósító erejére az esetek zömében számíthatunk” (Vercseg, 2004, 15–16).
Könnyen beláthatjuk, hogy a közösségszervezés kirekesztéssel sújtott terepein a lakóhelyhez való pozitív érzelmi viszonyulás többnyire nem meghatározó. A közösségszervezés viszont képes hajtóerőként felhasználni a negatív érzelmeket annak érdekében, hogy közösség aktivitását kiváltsa.
„Aki egy közösség életét meg akarja változtatni, annak először felszínre kell hoznia az emberekben lévő haragot és dühöt. Segítenie kell, hogy ezek a negatív érzelmek szélsőséges formában is megnyilatkozzanak. Keresnie és nem elkerülnie kell az ellentmondásokat, a problémákat, mert ha nincs ellentmondás, ha nincs ellentét, az embereket nem érdekli a cselekvés. …
A szervezőnek elégedetlenséget kell ébresztenie. Meg kell teremtenie azokat a csatornákat, amelyeken keresztül az emberek kiönthetik a kudarcérzésből fakadó dühüket. Kreálnia kell olyan mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik, hogy kifújják magukból annak bűntudatát, hogy olyan sokáig megbékéltek a fennálló állapotokkal. Ezeken a mechanizmusokon keresztül emelkedik ki egy új közösségi szervezet. …
Van azonban valami, amire ügyelnünk kell. Amíg nincs lehetőség és módszer a változtatásra, értelmetlen, sőt káros dolog haragot ébreszteni az emberekben” (Alinsky 1999, 94–96).
A kirekesztettség és fokozódó reménytelenség Magyarországon is fölveti a közösségszervezés mint adekvát közösségi beavatkozási forma érvényességét.
Feltételezem, hogy ezek után is sok további bizonytalanság maradt a hogyan? tekintetében. Hogyan hozzunk létre tömegszervezetet? Pontosan hogyan szervezzük meg a nyomásgyakorlás egyes eszközeit? Hogyan tudjuk a negatív érzelmeket a cselekvés hajtóerejévé tenni? Nem tudom. Nyilván mindig az adott helyzetből, a kérdezésből, a rákérdezésből kell kiindulni. És biztosan segít a tapasztalat abban, hogy megfelelően reagáljunk a helyzetekre. Hazai tapasztalat hiányában azonban sem „kész receptekre”, sem megbízható tanácsokra nem számíthatunk. Fogódzó az lehet, ha egy szűkebb csapatban együtt dolgozva elemezzük, vitatjuk, tervezzük a folyamatot és felelősséggel járunk el. Ha tisztelettel és bizalommal fordulunk társaink felé és bízunk önmagunkban, az segítség lehet a kaotikus körülmények és bizonytalan helyzetek elviselésében.
Zárásként további két Alinsky-részlet a '72-es Playboy-interjúból: „Biztos, hogy gyanakvóak lesznek, sőt, eleinte ellenségesek is. Ez volt a tapasztalatom minden közösséggel, ahova valaha is beléptem. A kritizálóimnak igaza van mindaddig, amíg kívülálló agitátor vagyok.
Amikor egy közösség, bármilyen közösség reménytelen és elesett, szükség van egy külső valakire, aki felkavarja. Ez az én munkám – hogy kizökkentsem őket, rávegyem őket arra, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy megtanítsam őket befejezni a dumát és cselekedni, mert a nagymenők ott fenn nem értenek a szóból, csak a seggberúgásból.”
„A taktikánknak a helyi közeghez igényeihez és problémáihoz kell igazodnia, de az átfogó stratégiánk, amihez mindenhol ragaszkodtunk, nagyon sikeres volt. Példának okáért, minden szervezési erőfeszítésünk alapelve az önállóság; a közösségnek, amivel foglalkozunk, magának kell akarnia, hogy közéjük menjünk, és amikor már ott vagyunk, azt szeretnénk, hogy saját maguk válasszák ki a céljaikat és vezetőiket. A szervező feladata a technikai know-how biztosítása, nem pedig az, hogy belevigye a vágyait és attitűdjeit a közösségbe; nem azért vagyunk, hogy vezessünk, hanem, hogy segítsünk és tanítsunk. Azt akarjuk, hogy a helyi emberek használjanak minket, vegyék igénybe a tapasztalatainkat és szaktudásunkat, aztán dobjanak el minket és folytassák maguk a dolgaikat. Máskülönben túlságosan függenének tőlünk, és abban a pillanatban, hogy kitesszük a lábunkat, a helyzet elindulna vissza a status quo felé. Ezért határoztam meg három évben a hosszúságát annak az időnek, amíg egy szervezőnk egy bizonyos területen maradhat. Ez volt a működési elvünk minden munkánkban: rendben, külső agitátorok vagyunk, de csak meghívásos alapon. És soha nem maradunk tovább, mint ameddig szívesen látnak minket” (Részletek az 1972-es Playboy-interjúból).

Felhasznált irodalom

Alinsky-sorozat
Fent és Lent blog
http://fenteslent.blog.hu/2010/03/02/alinsky_sorozat
Részletek az 1972-es Playboy-interjúból
Alinsky, Saul D.: A civil szervezkedés ábécéje. Ford. Doubravszky Sándor. Budapest, 1999, Bagolyvár.
Baldock, Peter: A közösségi munka alapelvei, értékrendje és területei. In Varga A. Tamás (vál.), B. Vörös Gizella (szerk): Közösségi munka. Elmélet és gyakorlat külföldön. Szöveggyűjtemény. Ford. Rakovszky Zsuzsa, Verók Edit. Budapest, 1993, Közösségfejlesztők Egyesülete. 7–13. p
Perlman, Robert – Arnold, Gurin: Közösségszervezés és társadalmi tervezés. Ford. Szombatiné Mihályi Zsuzsa. Budapest, 1993, Közösségfejlesztők Egyesülete.
Rothman, Jack: A közösségszervezés gyakorlatának három modellje. In Varga A. Tamás (vál.), B. Vörös Gizella (szerk): Közösségi munka. Elmélet és gyakorlat külföldön. Szöveggyűjtemény. Ford. Rakovszky Zsuzsa, Verók Edit. Budapest, 1993, Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest. 41–60 p.
Vercseg Ilona: Közösségfejlesztő leckék kezdőknek és haladóknak. Budapest, 2004, Közösségfejlesztők Egyesülete. /Parola füzetek/
Vercseg Ilona: Közösség és részvétel. A közösségfejlesztés és a közösségi munka gyakorlatának elmélete. Budapest, 2011, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület és ELTE Szociális munka és Szociálpolitika Tanszék.

Parola archívum