Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Közösségünk és közösségfejlesztésünk emlékezete bennem
Szerző:	Balipap Ferec
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2009
Szám:	4
Oldalszám:	14
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	emlékezés
Megjegyzés:
Annotáció:

Életének 62. évében mi mást tehet az ember – szeretettel emlékezik.
Hogy Dombóváron, a Művelődési Központ és Könyvtár új épületavatása tizedik évfordulóján, 1989. április 8-án kiáltottuk ki – mint odébb hamarosan Szűrös Mátyás a Köztársaságot – a Közösségfejlesztők Egyesületét, rendesen elfelejtettem. Mostanában, pár évvel ezelőtt egy kiadvány listáján akadt meg szemem az évszámon és az ismerős helyszínen, és akkor eltűnődtem…
Igen, akkoriban, abban a valószínűleg senki által soha össze nem válogatott-terelt, de valamilyen különös és szívmelengető okból már több mint évtizede együvé sorolt-sereglett, magunk által egymáshoz rendelődő kis csapatban sok mindent csináltunk…, és még olyannyira együtt, hogy eszünkbe se jutott a dolgokat időhöz, helyhez kikötni. Még nem olyan idők voltak. Nem az volt fontos, hogy hol és mikor – hanem, hogy együtt, mi, az egybe igyekvők, egymáshoz tartozók.
A legfőbb, legkedvesebb létezésmódunk, hogy sokat voltunk (e magunkra mért közös szabadságunkban) együtt…, és mindig történt valami, jutottunk valamire, barangolva az országban, járt az eszünk meg a szánk. Kezdetben többször is a Pilismarót fölötti erdő Hofmann kunyhó nevezetű, Makovecz-tervezte vadásztanyáján, aztán Borsodban Lázbérc víztározójánál, Telkibánya kies, hegyes környezetében, a Bakonyban Bakonyoszlopon napokig, majd az évek során Markolt Bandi Jászszentlászló-széli horgásztanyáján, Lilla balassagyarmati házában, Alföldi Berci szőlőstanyáin Hajóson, Flóri konténeres előterű Landorhegyi úti művelődési házában Zalaegerszegen, Hallgató Éva homokba fúródó szőlőtövek karéjába ölelt Debrecen-Csapókerti birodalmában… Kerestük, feszegettük, próbálgattuk a „más logikát”… S közben egyre másra, mindenféle alkalmakon – nagy, közös, családi szilveszteren, számos, zajos, vigalmas és népes nyitott házas találkozón – egymás munkahelyén, településén és művelődési otthonában, Dombóváron, Százhalombattán, Zalaszentgróton, Újpalotán vagy Koncznál a Kulturinnovban. Beke, Varga, Makovecz, Kígyós Sanyi kezdettől velünk volt, társként, kollégaként, barátként – nem egyszer úgy, mint „aki igazodni magára
mutat.” S mentünk világot látni, tanulni, barátkozni Paulhoz, Caul-Futyhoz az óceános Normandiába és a Mont-Blanos Felső Szavolyába, meg Bernardékhoz délre, Montpellier és Narbonne vidékére. Ezeknek a kapcsolatoknak a szálait Varga és Beke hozta el közénk, idővel pedig Ilika szőtte terebélyesebbé, Franciaországon túlivá.
Szőttük az új törvény szövedékét, és mindig fölfesleni segítettük valahol a régit – otthoni mindennapjainkban is. Házbéli kollégáinkkal, munkatársainkkal, a formálisan állami, de a helyi társadalom szükségleteinek és akaratának többé-kevésbé mindnyájunk által átengedett-animált intézményünkben. Én leginkább Nyers Magdival és Marczali Ferivel…
Amikor mások demokratikus pártok, független szakszervezetek alakítására érezték elérkezettnek az időt – mi, saját közegünkben odaállva mindegyik mellé, amit a helyi akarat kívánt, de a magunk szakmaiságának kereteként a Közösségfejlesztők Egyesületét siettünk megalakítani. A kész tervvel Varga érkezett Dombóvárra, azon az évfordulós tavaszi találkozónkon. Nem szólt róla senkinek, nem tudom, ahogyan általában, Bekével megbeszélte-e, mire készül. Szokásunk szerint jókat ettünk, ittunk este, ha jól emlékszem Nyers Magdiék e célra jól bevált nagyberki présháza oldalában. Másnap, nem túl korán, a művház előterében, a kávét kínáló presszópult előtt egy hosszú asztalra terítve, alapításra előkészített, aláírásunkra váró pár lap kínálta magát az előkászálódóknak. Tamás mondott hozzá néhány szót, mintha a kincstári Magyar Népművelők Egyesületéről is esett volna (talán Beke, Flóri és én magam is alelnökök voltunk abban), de mire a kávét beszürcsölték és a cigarettát lepöfögték az efféléken élők, az összes aláírás a papírokon volt. Mindannyiunké.
Nem mondom, hogy mindig mindenben egyetértettünk, de legtöbbször egyezségre tudtunk jutni akkoriban (még). Az egyesület-alapításban nem volt köztünk vita, csupán többen utaltunk arra; a Népművelők Egyesületében a tisztségviselőknek illik bejelenteniük, hogy egy másik szakmai szervezet alapításában is részt vettek. A többit meg majd meglátjuk – hiszen akkor már határozottan úgy gondoltuk, hogy a párt és minisztériumi vezérletre 1979-ben létrehozott népművelői egyesületnek egyre sürgősebben újra kellene gondolni mirevalóságát, egyáltalán, a létét. Hiszen a népművelő szakma, nem utolsó sorban a mi másfél évtizedes „kísérletünk” eredményeként, meglehetősen polarizálódott, többlényegűvé és többszólamúvá vált, egyszerűen mondva társadalmasult. Mi valamennyien, egy nem túl öreg szakma nem túl nagyszámú művelői, lépésről lépésre leágaztunk arról az útról, amelyet az ötvenes évek elején (egy)pártunk és kormányunk a népnevelés, majd népművelés elé fektetett. Erre nem voltunk büszkék, nem sokat foglalkoztunk vele – egyszerűen így alakult.
A pécsi egyetem szociálpolitika tanszékén – ami az én személyes további elágazásaim egyik medrében fakadt és folydogált, hiszen 1985–88 között levelező tagozaton elvégeztem a szociológia-szociálpolitika szakot az ELTE-n, majd feladatul vállaltam e képzés Pécsett történő megszervezését – egyszer végiggondoltam egy, A közösségfejlesztés kialakulása Magyarországon c. tantárgyat. Fél évig oktattam is. A tematikát azonban nem írtam le. Azóta is munkál bennem, hogy legalább egy tanulmányban kibeszéljem, hogy én miként látom és gondolom, hogyan éltem meg. Úgy érzem most is, új hivatásunknak ezzel még adós vagyok.
Egyébként pedig örülök, hogy Veletek, akikkel együtt rátaláltunk a sok munka mellett sok kedves élményt és örömöt is adó nyitott házainkban a közösségfejlesztésre (meg a settlement-munkára, az animációra stb., stb.) – fájdalmas és pótolhatatlan veszteségeink, sebeink és vereségeink ellenére – tetteink, győzelmeink emlékezetével még megvagyunk. S ki-ki még erőben, lendületben, munkában. Én 5 éve lettem „roppant nyugdíjas”, egy kemény gerincműtét után, amely a végtagi idegközpontra települt „térfoglaló folyamatot” szűntette meg. Évente esedékes, bicegve bejárt MRI kontrollra most november 10-én kísér el kedves feleségem, Klári. Rokkantosítási papírjaim szerint állapotom végleges, „csak” szellemi munkára vagyok alkalmas (mintha nem így lett volna azelőtt is mindig…). Mondogatom, ha kérdezik: – Egész életemben gondjaim voltak a megyével, most már a járással is problémáim vannak.
Dolgaim könyvekre irányulnak. Tavalyelőtt még a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátusban szerveztem egy emlékkönyvet Durkó Mátyás tiszteletére. Az idén a szekszárdi Babits Kiadó kicsike támogatásával ki tudtam adni a közületek többekkel közös normandiai úti élményeket megdaloló, sokáig dédelgetett verseskötetemet, A múló örök címmel, Huszerl Józsi szép fotóival – forduljatok hozzá, mindig van nála pár darab, s velem együtt reméli: szép és kedves emlék lehet ez a könyv mindazoknak, akik Paul vendégei voltunk, s akik közösségeitekből úgyszintén eljutottak az Atlanti óceán partjaihoz. (Vegyétek és terjesszétek – kérlek, ebben segítsetek!) Következő, talán jövőre megjelenő könyvemben pályám során megírt tanulmányaimat, cikkeimet rendezem egybe, talán az Útkeresés a szabadsághoz cím fog illeni a borítójára.
A Gyulajért Alapítványban elnökösködöm. Évente odaítéljük a Bazsonyi Arany tanulmányi ösztöndíjat (összesen 4–500 ezer Ft) gyulaji illetőségű tanulóknak, egyenként minimum 80, maximum 150 ezer Ft-ot kaphatnak a jól tanuló, de szegény családban élő gyerekek. Megpróbáljuk az elhagyott paplakot felújítani és mindenféle civil élettel „revitalizálni” Egy velem azonosan gyulaji geográfus és egy pedagógus fiatalemberrel – mindketten általános iskolás barátaim igen tehetséges fiai – elkezdtük összegyűjteni a falutörténet anyagát, talán jövőre ez is megjelenhet. Szomorúan kóstolgatott címe: Az elsorvadt falu…
Az élet mindezek mellett és ellenére – szépséges és gyönyörű!!! Hat unokánk van, Bánkuti Csenge (9), Borbála (8), Róza (7), Gellért (5) és a két hónapos Cecília Pécsett, valamint Wiedmer-Balipap Franciska (7) Bázelben. Múlhatatlan jókedvvel világutazó-pörgő-dolgozó Zsófia nevű leányunk pedig még előtte van, hogy drága unokáink számát, kincseinket gyarapítsa.
Dombóvári házunkat – ami kettőnkre nagyon nagy már – nemrég eladtuk és vettünk helyette egy majdnem ugyanekkorát, Pécstől 6 kilométerre, egy négyszáz lelkes faluban, Romonyán. Jövő májusban költözünk.
Ha arra jártok, gyertek be – de szívem szerint inkább így mondom: gyertek el hozzánk, szívesen várunk és fogadunk benneteket! Én úgy gondolok mindnyájatokra: egymás életének részei vagyunk.
Isten vigyázzon ránk és legyen velünk!

Parola archívum