Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Közösségfejlesztés, közművelődés és közösségi művelődés
Szerző:
Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Parola
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2013
Szám:
1
Oldalszám:
2
A cikkben lévő
Nevek:
Bibó István, Csepeli György, Prazsák Gergely, Hargitai Miklós, Hankiss Elemér, Beke Pál, David Cameron
Intézmények:
European Social Survey, „Találjuk ki Magyarországot!”, „Új reformkor”, Állampolgári Részvétel Hete, VII. Nyári Egyetem, Szomszédünnep, World rEvolution – Occupy mozgalom
Települések:
Kunbábony, EU-tagállamok, Finnország, Izland, Magyarország
Tárgyszavak:
település- és közösségfejlesztés; „cselekvők-lázadók-szenvedők”, interdiszciplinaritás, közösség, civil társadalom, deliberatív demokrácia, fenntarthatóság, növekedés-ellenesség, Big Society, settlement, művelődési otthon, közművelődés, közösségi művelődés, intézményközi együttműködés
Megjegyzés:
Annotáció:

Közösségfejlesztés, közművelődés
és közösségi művelődés


Vercseg Ilona témafelvezetése


I. A település- és közösségfejlesztő munka aktuális helyzete Magyarországon
 1.1 A helyzet még ma is, mint kezdettől fogva, nehéz
 A közösség pozitív csengésű hívószó: a legtöbben szeretjük, vágyunk utána, szeretnénk is közösségekben élni – de
nem dolgozunk értük, helyesebben még mindig nem elegen. Generációk nőnek fel anélkül, hogy tudnák, hogyan
kell közösséget teremteni és abban létezni. A közösségben való élet, a közjó gyarapítása nem része
szocializációjuknak, így aztán nincs is miért csodálkoznunk: semmiből nem lesz valami. A közösségi szocializáció
nem csak a közösségi értékek átörökítését jelenti a következő nemzedékre, hanem abban is segít, hogy tagjai
alkalmazni is tudják ezeket az értékeket, s ezáltal társadalmi és közösségi lényekké váljanak.
A társadalomirányítás mindig is inkább vonzódott a gazdasági jellegű, a fizikai fejlesztési megoldásokhoz, mint a közösségiekhez.
Ezeket szlogenekben fontosnak nyilvánította, de valójában nem adta meg hozzá a kellő muníciót, vagyis a
megfelelő szintű erkölcsi/politikai/anyagi támogatást, szakembereket és a fejlesztéshez szükséges szellemi és
materiális eszközöket. A társadalompolitika eleddig nem integrálta és emelte magasabb szintre a jobbító
törekvéseket, vagyis nem hozta helyzetbe a cselekedni akarókat, tudókat.
A fizikai fejlesztések beláthatóak, konkrétak. Az autópályák, a szerelőcsarnokok hamarabb elkészülnek, a fejlődés
látszatát keltve, mint kiművelni az embert, hogy értelmes életet élhessen. Új intézményeket gyorsabban lehet
létrehozni, mint az ember gondolkodásmódját megváltoztatni – vajon miért olyan aktuális még ma is Ady,
Móricz?
Könnyebb például törvényeket hozni, mint közösségi normákat a fogyasztói kultúra mindent elfedő/helyettesítő
valóságában. Az emberi erőforrás fejlesztése hosszú folyamat – más aratná le a babérokat, és sokba is kerül.
Beláthatatlan történet – hagyjuk is!
Az emberi erőforrás elmaradó fejlesztésének, a halogató taktikának, sőt leépítő „reformoknak” egyre súlyosabb következményei vannak. Ma úgy tűnik sokunk számára, hogy a dekulturálódási folyamatok már nem mehetnek tovább – hiszen padlót értek! –, de a nyomornak, a szellemi, lelki, gazdasági és kulturális szegénységnek-sivárságnak olyan hihetetlen további mélységei sejtetik eljövetelüket, amikkel nem is merünk szembenézni.
Pedig kellene. Már korábban is kellett volna.
Két, szinte elviselhetetlenül nehéz nézőponttal vagyok kénytelen szembesíteni titeket.
Az egyik Bibó István véleménye, aki kifejtette, hogy „mindazok, akiknek a magyar nép (forradalmi) megmozdulása szívén fekszik, őszinte pillanataikban be kell, hogy vallják, hogy az apátiának, a közönynek és, az akaratbénaságnak olyan félelmetes falába ütköznek, mellyel szemben tehetetlenek.” (Bibó, 1945)
Gyakori élménye ez a közösségfejlesztőknek is, akik mozdítani, elindítani akarnak, s ezért kezdeményeznek.
A másik Csepeli György és Prazsák Gergely európai felmérése: a „cselekvők”, a „lázadók” és a „szenvedők” megoszlása az egyes európai országokban. (E kutatásról Csepeli György számolt be 2010. július 28-án a VII. Nyári Egyetemen, Kunbábonyban, s a Parola 2010/3. száma leközölte előadását, ld. 1, és 3–7. oldal! A szerk.)
A kutatók 25 európai országban (az egyes országok lakosságát reprezentáló mintákban) vizsgálták: mit tartanak kívánatosnak a megkérdezett személyek a társadalomban, ahol élnek, s mit a saját maguk személyes életükben.

Csepeliék hét értékosztályt hoztak létre:
1. Etatizmus (elvárt állami szerepvállalás a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése terén).
2. Munkahelyi autonómia (a munkahelyükön milyen mértékben élhetnek az opció adta szabadsággal, mennyire hagyja őket a vezetés szabadon dolgozni).
3. Szociális bizalom.
4. Tolerancia.
A bizalom és a bizalmatlanság aktív személyközi teret teremt a személy köré, akit a bizalom a másik személyhez közel hoz, míg a bizalmatlanság a másiktól eltávolítja. A tolerancia a személy csoportközi terében teremti meg a közelség vagy a távolság érzését, attól függően, hogy elfogadja vagy elutasítja azt a csoportot, melyhez tartozónak a másik személyt besorolja.
5 Altruizmus (univerzalizmus) (a megkérdezettek milyen mértékben tartják fontosnak, hogy életüket másoknak is szenteljék, törődjenek mások jólétével, továbbá, hogy meghallgassanak másokat, még akkor is, ha nem értenek egyet velük).
6. Individualizmus (kreativitás, felelősség, teljesítmény, hedonizmus – akik az élet értelmének centrumát az egyéni élet terébe helyezik).
7. Konformitás. Az individualizmus ellentéte a konformizmus, amikor az egyén óvatos, nem kockáztat, inkább nem cselekszik, csakhogy ne hibázzon, s tekintetét szüntelen másokra veti.
Az eszerint alakult választásokat együtt kezelve a kutatók 3 jellegzetes csoportot tudtak körülhatárolni:
a „cselekvők”, akik önmagukért túli célokért cselekszenek,
a „lázadók”, akik mindegyik értékosztályt elutasítják,
a „szenvedők”, a rendszerrel megalkuvó, vagy annak ösztönösen megfelelő, az eltűrő konformisták,
és ezek megoszlását vizsgálták az egyes európai országokban. (2008 European Social Survey)
E sorban Magyarország – Görögország előtt – az utolsó előtti helyen áll, 65,9% „szenvedővel”, 23,5% „lázadóval” és 10,6% „cselekvővel”, szemben a 25 ország közül első helyen álló Svédország 6,9%-nyi „szenvedőjével”, 18,2%-nyi „lázadójával” és 74,9%-nyi „cselekvőjével”.

(Csepeli, 2010)

2. A helyzet – legalábbis közösségfejlesztési szempontból – mégis reményteli
A közösségfejlesztésnek relatíve hosszú múltja van, és ereje nem néhány szakember és szervezet hozzáértésében, hanem mozgalmi jellegében van. A közösségfejlesztés ugyanis a közösségnek önmaga általi fejlesztését jelenti. Helyi, kistérségi civil mozgalmakat.
„Minden magyarországi településen ezt kellett volna csinálni!” mondta egyszer egy vidéki polgármester, az ottani közösségfejlesztési folyamat második évében.
Igen, ezt szorgalmazta Hankiss Elemér a „Találjuk ki Magyarországot”, később az „Új reformkor” mozgalmakban.
Erről szól a minden szeptember végén megrendezésre kerülő Állampolgári Részvétel Hete: Szabad állampolgárokká akarunk-e válni? Tudjuk-e, mit jelent szabadnak lenni, miféle szabadságot és kötöttségeket? Ki akarunk-e kerülni a függőségi viszonyokból vagy függeni akarunk?
Erről szólnak a városi „Szomszédünnep”-ek – s sorolhatnám.
Alapélményünk, hogy akik ráébrednek, hogy nekik is részt kell venniük a társadalmi-közösségi folyamatokban, nem tudják a módját, nem lévén demokratikus és közösségi szocializációjuk. S ha mégis elindulnak, a leggyakrabban visszatorpannak. Kimerészkedünk–visszamenekülünk.
A közösségfejlesztésről mára mégis elmondható, hogy nagyjából szervesült a közgondolkodásban és a megújulásukat kereső szakmákba is fokozatosan integrálódik, a népművelési anyaszakmától kezdve a legkülönbözőbb szakmákig, legyen az kulturális fejlesztés, közművelődés, közösségi művészet, felnőttképzés, szociális munka, építészet, tájépítés, várostervezés, környezet- és természetvédelem, vidékfejlesztés, egészségnevelés, közgazdaság vagy mérnöki szakmák.
Van tehát egy innovatív, demokráciára kész szakmai hányad.
A mai konferenciák az interdiszciplinaritás szükségességét hangsúlyozzák, felismerve, hogy az emberi élet teljességét a szakosodott területek képtelenek megragadni, s így, fejlesztői munkájuk során, nem is tudnak valóságos változást elérni. A legrászorultabbak kiesnek a rendszerből, mert számukra a szakszerű szolgáltatások, ha elérhetőek lennének, sem nyújtanának megoldást, csak egyetlen vonatkozásban enyhítenék problémáik halmazát. Más megoldásokat keresnek tehát ezek a progresszív szakemberek, olyanokat, amelyek az embert nem problémái alapján osztályozzák, vagy bontják szeletekre.

E szakemberek:
Rájöttek arra, hogy az emberekkel egész egyszerűen törődni kell.
Beszélgetni kell egymással.

Teret kell hagyni nekik saját életük újjászervezéséhez.


Bízni kell hozzáértésükben (ami tetszőlegesen fokozható) és tenni akarásukban.

Felfedezték a KÖZÖSSÉGet, ahol mindez létrejöhet.
Egy további hiány is mérséklődni látszik: az együttműködés fontosságának felismerése. Dadogunk még és nem tudjuk, hogyan is kell ezt csinálni és nem gondoljuk végig, hogy ennek vannak feltételei is: bizalom, biztonság vagy bizonytalanság, közösséghez tartozás – otthonosság, közösségi és demokratikus szocializáció, együttműködni tudás – technikák, módszerek ismerete, anyagi és munkaáldozat, a rendelkezésre álló mozgásterek kitágítása és mások beengedése ebbe a mozgástérbe, valamint a közös jövőkép. Magyarán: az együttműködéshez, mint igazi változáshoz, a társadalom attitűdjének kell megváltoznia. De legújabb kori történetünk talán most ilyen változásokat kezd megindítani.
A közösségfejlesztés az együttműködve építő civil társadalom talán legelfogadottabb aktivitásává vált – bár számos települési önkormányzat riválisnak, sőt, ellenlábasnak tekinti az alternatív fejlesztésben gondolkodó helyi közösségi erőket, civil csoportosulásokat –, mégis így van ez, mert a valódi civil társadalom maga nem törekszik a hatalom átvételére, hanem élhetőbb, emberibb, egészségesebb, közösségibb életet szeretne élni.
A politikai felelősségből is vegyünk minél többet magunkra, mondta Beke Pál Önkormányzó társadalom c. röpiratában.
Számos európai országban régóta gyakorlat a civilek és testületeik önkormányzásban való részvétele, ld. például a skandináv népeket! De most tanuljuk a közösségi gondolkodás számos új politikai vetületét is – arra a bizonyos, egyre hangosabban szükségelt paradigmaváltásra is gondolok, amely az állampolgári részvétel fokozása mellett megakadályozza az uralmi rendszerek öncélú fenntartását, s a képviseleti demokrácia helyett a részvételi és helyi megoldásokra helyezi a hangsúly – ld. pl. a World rEvolution – Occupy (és még egy honlap) mozgalmat, amely a világ első globális civil mozgalma.
A civil társadalom előtt álló európai perspektíva csakis a most zajló első globális civil mozgalommal összefüggésben értelmezhető.
Ezek nem csak elégedetlenségi mozgalmak, még csak nem is pusztán ellenzéki mozgalmak
→ néhány közülük, alapvetően kérdőjelezi meg a jelenleg érvényben lévő kulturális-politikai kontextust.

Három fő tézisük:
1. Centralizált, képviseleti demokráciák helyett részvételi, deliberatív demokráciát!
Egy példa: az izlandi állampolgárok közgyűlése
az alkotmányozási reformon dolgozik





2. Megkérdőjelezik
a NÖVEKEDÉS-alapú fejlesztés további létjogosultságát

Fenntarthatóság?
Növekedés-ellenesség?



3. Helyi struktúrákat támogatnak

Gazdasági okai is vannak a közösségfejlesztés gondolati térhódításának, s ez a leginkább a válságok állandósulásával válik felismerhetővé. A jóléti rendszerek válsága csak nyitánya volt az egyre súlyosbodó válságfolyamatnak – mely sokak véleménye szerint egyre inkább társadalmi, politikai és erkölcsi válság is. A jóléti rendszer válsága főként azt az üzenetet küldte, hogy elengedhetetlenül szükséges a mind nagyobb kiterjedésű személyes és közösségi felelősségvállalás és az önsegítés. Ne csak az állam, hanem az érintettek is szolgáltassanak, üzeni továbbá, sőt, vegyenek részt a kormányzati munkában is, ld. David Cameron Big Society koncepcióját! Kevesebb szó esik arról, hogy a felelőssé válásnak milyen feltételeit kellene az államnak biztosítania?!
Folytatódik a közösségiség térhódítása a szegények létfenntartási küzdelmeiben (egyelőre még nem olyan mértékben, mint indokolt lenne, de már megjelent), s a fenntarthatóságra törekvés, sőt, a növekedés-ellenesség megannyi, immár hazai példájában is egyszerre azonosíthatók a közösségi és gazdasági elemek. Az ökológiai és helyi megoldásokat keresők aktivitása: közösségi alapú gazdaság, helyi termék, helyi pénz, szívesség-szolgálatok, közösségi vállalkozások, közösségi bankolás – bizonyítja, hogy a közösségiség nem egy letűnt korszak kelléke, hanem a jelenünk.





Felfedeződött tehát a HELYbeliség, ami maga is KÖZösSÉG
A közösségiség és részvétel, a részvételi demokrácia, az interdiszciplinaritás, az együttműködés, a helyi közösségi gazdaság és a helybeliség szükségességének felismerése talán magával hozza azt a társadalmi integrációt, amelyre a közösségfejlesztés is irányul. E munkában a közösségfejlesztés csak egyetlen hozzájáruló elem lehet a sok közül, de – amennyiben a politika helyzetbe hozza –, ez a hozzájárulás jelentős lehetne.

II. A közművelődés és a közösségfejlesztés kapcsolata
Ha a közművelődés és a közösségfejlesztés kapcsolatát egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondhatnám, hogy ez a kapcsolat szerves – kialakulásában és jelenlegi, egymást megerősítő kapcsolatában is.
A közösségfejlesztés felé vezető út a közművelődés útkeresési kísérleteiből indult ki. A cél valamennyi kísérletnél a hasznosság növelése, a közösség tagjaival való szerves kapcsolat kialakítása volt. A szerves kapcsolat alapját csakis az adott társadalmi-közösségi közeg szükségletei adhatják. Ám a szükségletek feltárása, felismerése és redukálása bonyolult folyamat, az eltérő szükségletek különféle szakmai válaszreakciókat váltanak ki. Így indult meg a ’70-es évek közepétől-végétől a köz, művelődését elősegítő szakmai tevékenységek szakosodása.
A közösségfejlesztés Magyarországon is a settlement típusú tevékenységből, gondolatból fejlődött ki, amennyiben a művelődési otthont az önszerveződés központjának, színterének és az ahhoz szakmai segítséget nyújtó intézménynek fogjuk fel. Ha a settlement a törzs, akkor annak egy-egy jó erős ága a közművelődés és a közösségfejlesztés, de vannak további erős ágai is: kulturális és művelődési-művészeti tevékenység, felnőttképzés, szociális munka, szociálpolitika, mentálhigiéné, egészségügyi és szociális munka, ismeretterjesztés, sport, szabadidős tevékenységek, és mások. Telep, nyitott ház, settlement:
Ami a közösségfejlesztést illeti, alapvető jellemzője az integráns szemlélet, tehát hogy az embert tekinti a kiinduló pontnak, nem pedig az intézményi szempontokat.
A közösségfejlesztés másik nagyon lényeges kiindulópontja az volt, hogy akit nem lehet integrálni egy közösségi tevékenységbe, mert valamilyen okból nem akar bejönni a művelődési házba, ahhoz el kell menni. A szakma kialakulásának logikája erősen rokonítható egymással, külföldön is, Magyarországon is.

Közösségfejlesztés, közművelődés és közösségi művelődés
A képessé válás és a tudás általi felszabadítás munkája egyszerre közösségfejlesztési és közművelődési.
A cselekvésre, s vele értelemszerűen a tanulásra buzdítás új motivációkat épít, s ez, továbbá az önbizalom építése, a kommunikáció fejlesztése, a közösség aktivizálása és közösségi mozgalmak indukálása, intézmények építése a helyi közösségben stb. – inkább közösségfejlesztési mozzanatok, míg a közösségi cselekvés véghezvitele és a közösségi tanulási-művelődési folyamatok már inkább a közművelődés, de még inkább a közösségi művelődés körébe tartoznak. A közösségi művelődés ugyanis valamennyi, a helyi közösségben zajló közösségi tanulási-művelődési, tehát kulturális folyamatot felöleli, mégpedig az egyének és csoportjaik aktív részvétele révén, a tervezéstől a megvalósításig.
E tanulási folyamatok hihetetlenül sokrétűek: a tapasztalatok egyszerű megosztásától a tanulmányutakig, az önszervező tanuló vagy párbeszédkörök, népfőiskolai kurzusok szervezésétől a felnőttképzési tanfolyamokig terjedően széles a skála. A közösségfejlesztők által gerjesztett közösségi folyamat életben tartása – animálása –, folyamatos szervezése; a felbukkanó érdeklődési területeknek megfelelő csoportok életre hívása és működtetése, s mindezekhez tér, idő, szakember biztosítása szintén jó, ha közművelődési, közösségi művelődési feladat.

Fel tudjuk-e ébreszteni Csipkerózsikát?
A közművelődés ügye 1989 óta sokat veszített és keveset nyert, ha egyáltalán.
A veszteségeinkből tanultunk. Ma még utánanyúlhatunk kallódó értékeinknek, mert még itt vagyunk! De vajon tényleg csak rajtunk múlik?

III. Intézmények közötti egyeztetések, együttműködés, társadalmi integráció
Közösségekre, civilekre, a közszféra különböző szolgáltatásait nyújtó állami intézményekre és az üzleti szférára egyaránt nehéz feladat hárul: feltalálni magukat a folyamatosan változó körülmények között, egyidejűleg alkalmazkodni és változni is.
Nyilvánvaló, hogy a közösségfejlesztést ez utóbbi érdekli. Itt az ideje intézményeink nagyobb mértékű demokratizálódásának, a felhasználókkal történő új „társadalmi megegyezésnek”, s az ennek alapján megújuló működésnek. Az intézmények ugyanis nem tudják megoldani problémáikat a helyi közösség, a társadalom, a hazai és nemzetközi hálózatok együttműködő közreműködése nélkül, de véges szakmai hatásuk (részterületek!) és egyre szűkebb anyagi forrásaik miatt egymás nélkül sem, tehát az intézményeknek is össze kell fogniuk azonos vonzáskörzeten belül. S ami talán ennél is fontosabb: a helyi közösségek sem tudják megoldani problémáikat nyitott és rugalmas intézmények nélkül.
Ha az intézmények nem képesek magukat újrafogalmazni ebben a kapcsolatrendszerben, kiüresednek, és azt fogják tapasztalni, hogy korábbi feladataikat elviszik más intézmények, szervezetek, s végképp feleslegessé válnak.
A közösségi munka legfőbb feladata ma az intézményközi együttműködés szemléleti alapjainak kialakítása és gyakorlati megvalósítása lenne, a képessé tétellel a fókuszban. A lakosok nem mindig tudnak kapcsolatot teremteni az intézményekkel, így azoknak kellene közösségi kezdeményező szerepet betölteniük, felhasználva mindazt az önbizalom-építő, képessé tevő erőt, amit egy közösségi szinten kialakuló új viszony biztosítani tud.
A lehetőségek megismerése, az ellátástól való elmozdulás a saját élet irányításában való aktív részvételig akkor jöhet létre, Szükséges, hogy a civil – önsegítő, önszervező, önkéntes – kezdeményezéseket az intézmények erkölcsileg és szakmailag, a képessé tétel minden bekapcsolható eszközével támogassák, hiszen ennek számos hozadéka lesz az egyén, a közösség és az intézmények számára is. Fontos lépés ez az önállóság és az önbizalom fejlődésében; a másokért vállalt felelősség gyakorlattá szervezése pozitívan hat vissza az egyéni életvezetésre, motivációt épít az informális és formális tanulásra stb.
Az önkéntes tevékenységek szaporodása idővel kiegészíti és módosíthatja is az intézményi szerepköröket, de nem teszi feleslegessé, csak a munka hangsúlyait helyezheti át a frontális ellátástól a mind szakszerűbb munka: koordináció, a közösségi munkaformák, s a képessé tétel szervezettebb formáinak kialakítása felé.

Köszönöm a figyelmet!


Irodalom:

Bibó István (1945): A magyar demokrácia válsága. In: Válogatott tanulmányok, Magvető, Budapest, 1985. II. kötet 50–57. old.

Csepeli György – Prazsák Gergely (2010)

és 2010., Parola 2010/3. szám

Hargitai Miklós: Finn furfang. Népszabadság Hétvége, 2011. december 10.


Parola archívum