Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Családregény születik
Szerző:	Péterfi Ferenc
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1996
Szám:	4
Oldalszám:	1-4.
A cikkben lévő
Nevek:	Hargitai Lajos, Hargitai nagymama, Virág, Balázs
Intézmények:	Civil Rádió, Sárbogárd és Vidéke című regionális hetilap
Települések:	Sárbogárd és vidéke
Tárgyszavak:	helyi lap, Sárbogárd és Vidéke című regionális újság, portré
Megjegyzés:
Annotáció:	Interjú egy családdal a Civil Rádióban egy családias jellegű újságról

CSALÁDREGÉNY SZÜLETIK

A Civil Rádió egy esti stúdióbeszélgetéséből kaphatnak most ízelítőt az olvasók. Hogyan lett egy helyi lap indítása egy kiteljesedő családi vállalkozás része, s egy dinasztikus célokat megfogalmazó család hogyan talál rá a helyi közösségben kijelölődő szerepére. A beszélgetés alábbi, lerövidített részleteiben megszólal a családfő Hargitai Lajos, Hargitai nagymama, de a két gyerek, Virág és Balázs is.

H.L.: Onnan indulok, hogy 1988–89 táján a belső ellenzék szervezését itt Sárbogárd vidékén én csináltam, valahogy énrám datálódott a dolog. Aztán ahogy megalakultak a pártok, én kivonultam az egész politizálásból, de a kultúrházban már valahogy nem éreztem jól magam. Az a politizálás olyan iskola volt, amiben én rájöttem, hogy itt az egész közösséghez van közöm, és tudok az egész közösségben gondolkodni. És valahogy kialakult abban a rendszerváltó politizálásban bennem egy felelősségérzet azért a közösségért, amiben dolgoztam.
P.F.: Ez a közösség nem egy kis csoport, hanem egy település.
H.L.: Ez egy térség, Sárbogárd és vidéke. Én úgy éreztem, hogy az egész társadalomra akarok hatni. Ehhez úgy nézett ki, hogy az egyetlen eszköz maradt, hogy egy lapot indítsak. Mert nem indultam polgármesternek sem, képviselőnek sem, hogy úgymond direktbe formáljam a helyi politikát, nem is illett volna az a dolog akkor hozzám. Az én visszatérő kérdésem az volt, hogy ezt végül hogyan csináljuk. Magánvállalkozásként, vagy valamilyen állami – kultúrházi – alapon, önkormányzati alapon stb.? Az jött ki belőle, hogy egy módon lehet csak csinálni, magánvállalkozásként. A községi tanács, illetve a városi tanács hirdetett egy pályázatot helyi lap alapítására és 500 ezer forintot adtak annak, aki havonta egy lapot megjelentet. Ezt én megnyertem. De nagyon érdekes volt, mert a pártok rögtön megkörnyékeztek, mindegyik meg akart venni. Én azt biztosan tudtam: hogy a legnagyobb és a legbiztosabb vásárló az olvasó. És ha én a lapnak árat szabok, olyan árat, hogy az olvasó megveszi azért, mert fontos dolog van számára benne, akkor ő lesz a legnagyobb megrendelő. Mindenkinél nagyobb, amit nem lehet túllicitálni. De ez azt jelenti, hogy én akkor nagyon az olvasóhoz vagyok kötve. Ha magánvállalkozó vagyok, kényszerülök arra, hogy ez a lap elfogyjon, ha nem érdekes, akkor nem lesz aki megvegye.
P.F.: Tehát megszületett a Sárbogárd és Vidéke című regionális újság, ami eleinte havi lap volt, majd kétheti, és most ha jól látom a feliratot heti lap lett.
H.L.: Igen, aztán három hónap múlva kiderült, ha azt akarom, hogy ez hosszútávon működjön, akkor hetilapként kell csinálni.
Akkor nekem föl kell adni a biztos állami állásomat, a művelődési központ igazgatóságát, ami egy jól fizetett hely volt. Mindenki meg volt döbbenve amikor bejelentettem, hogy otthagyom az állásomat, visszaadom a megbízást és én ebből akarok megélni.
P.F.: Ez tényleg egy nagyon kockázatos vállalkozás! Mit szólt a család ehhez?
H.L.: Meg voltak ijedve.
P.F.: Emlékszem még az első újság számnak a bevezető szerkesztői írására, ahol leírtad, hogy hosszú előkészületek után elindul ez a lap, és arról írtál, hogy ebben a lapban ki mindenki dolgozik a családból, hogy a Virág lányom szerkeszti az ifjúsági rovatot, a terjesztéstől a nagymamáig mindenkiről volt néhány kedves sorod. Hogy zajlik ez most? Úgy tudom, hogy szinte mindenkinek van valami szerepe ennek a lapnak a működésében.
H.L.: Ez így van. A hét éves Gergő fiam segít a terjesztésben, a feleségem postázza a lapot, gondozza a köteles példányokat. Az édesanyám terjeszt, rovatot vezet...
P.F.: Balázs és Virág, ti mit csináltok a lap körül?
H.V.: Először fő hajtogatók voltunk, amikor még úgy ment, kézi hajtogatással.
H.B.: Amikor még otthon állítottuk elő az újságot, az első éjszaka az egész család meg az ismerősök állították össze. Jöttek az ismerősök, hogy ők is szeretnének segíteni. Mindenki hajtogatott. Mamsi gyorsan összerántott egy tojásrántottát, egy teát. Olyan volt, mint régen a tengerihántás, beszélgetésekkel, meg énekléssel.
P.F.: Most már egy kicsit jobban gépesített a dolog. Mi az állandó munkátok nektek?
H.B.: Eleinte úgy ment, hogy házilag kellett összeállítani mindent. Aztán lettek számítógépek, megvettük a programokat, föltettem a gépekre és mindent automatizáltunk.
P.F.: Virág, és te?
H.V.: Én pedig inkább az embereket választottam. Múlt évben kihagytam egy évet a főiskolán, és egész nyáron, egész télen dolgoztam, gyűjtöttem a tapasztalatokat. Cikkeket írtam, riportokat készítettem, illetve befolytam a gazdasági munkálatokba is. Papinak voltam az egyik jobb keze a sok közül.
H.B.: És rögtön az elején kirobbantottál egy nagy botrányt.
H.V.: Az szerintem csak véletlen volt. Sárszentágotán a polgármesternek voltak furcsa ügyei és én elmentem, mert pár asszony bejött a szerkesztőségbe, hogy ilyen és ilyen problémák vannak a segélyfizetéssel kapcsolatban és aztán én ott megkérdeztem az embereket és leírtam. Ennek olyan hatása lett, hogy a képviselőtestület azt mondta, hogy most már elég, és leváltjuk.
H.B.: Virág hatására leváltották a polgármestert.
H.V.: Nem kell túlozni!
P.F.: Nagymamának mi a szerepe?
Nagymama: Én főleg gazdasági munkát végzek, könyvelek. Én könyvelem az egész gazdaságot, az adókat én fizetem be, a Lajost mindig kizsebelem, nem marad neki sosem pénze, mindent föl kell adni. SZTK-t, adókat. És én vezetem a háziasszony rovatot. Egészséges táplálkozás.
H. L.: Az újságból is mindig kivágják a recepteket, felragasztják. Kis füzeteket csinálnak belőle az emberek, mert annyira jók voltak ezek a receptek, hiszen rajtunk kísérletezte ki.
Nagymama: Kérték, hogy ne ragasztgassák már, ne kínlódjanak vele meg keresgéljék, hanem egy rendes tartalomjegyzékkel rendelkező könyvet adjunk ki. És Lajos erre föl aztán nyomott egy csomó könyvet. Háromezret. Van még belőle!
H.L.: Egyébként az újságnak a családias jellegét erősen meghatározza a Hargitai nagymama, és a Családi Kör rovat. Azok a nagymamás intések, a gondolatok, egy régebbi világnak, - amelynek a tömege ott él körülöttünk, a nyugdíjasok világa -annak a gondolkodását hozza be a lapba. És ez nagyon fontos, ezt érezni is mindig, ezt visszajelzik az emberek, hogy milyen fontos nekik ez. Azt hiszem az újságnak ez az egyik legnagyobb erénye, a családias jelleg. Hogy ez a család együttműködik ebben az újságban. Sokszor voltak nehéz helyzeteink. Volt például olyan helyzet amikor a réz maffia még a harangot is leszedte, mi megírtuk ezt az ügyet az újságban és bizony ott táboroztak előttünk és az erős emberekkel ott volt a maffia-király és üvöltözött, hogy kivégzi a családot. A Hargitai nagymama volt olyan bátor, hogy kiment és akkor odaállt a roma-király elé és azt mondta: -Ha nem takarodik innen mindjárt el, akkor hívom a rendőrséget!
Egy időben a helyi képviselőtestületen belül megbomlott az egyensúly, hogy hatalomra került egy olyan csoport, amely az ilyen megvesztegetéses dolgokra akarta az újságot irányítani. Abban a pillanatban inkább lemondtam az önkormányzati támogatásról. Ez megdöbbenést keltett az emberekben, de végül is jól sült el, mert ez az ügy iránti szimpátiát csak növelte és úgymond díjazták a civil kurázsit. És nemcsak az emberek az újságvásárlással, hanem a hirdetők is. Hiszen az újságnak a hirdetési bevétel nagyon fontos része. De ez a kettő csak úgy működik együtt, ha az újságot szívesen olvassák, akkor abban szívesen is hirdetnek. Ez nekünk akkor kár volt, mert ez évente 5-600 ezer forint kiesést jelentett, de annál többet jelentett az, ami erkölcsi és végül is az emberek által gazdasági megbecsülésbe is jött, ami ma is hat a családra. Ez megerősített bennünket abban, hogy ez a konstrukció jó és ki kell állni mellette még akkor is ha időnként tönkre akarnak tenni.
P.F.: Mondd, a lap készítése hozott-e olyan helyzeteket, amikor arra kértek benneteket, hogy ügyeket intézzetek. Egyáltalán vannak-e olyan példák a praxisotokban, amikor kiderült, hogy ennek az újságnak a helyi közéletben fontos szerepe van?
Nagymama: Azt a nénit tudom elmondani, aki bejött, írt egy panaszos levelet, behozta, hogy a vizet nem kötik be már fél éve, és mindig más árat mondanak, rengeteg pénzt akarnak tőle elszedni.
H.L.: Én megkérdeztem a vízműveseket, hogy miért nem kötik be? És a kérdés feltevése már a közvélemény nyomása, hiszen az emberek szégyenlik, ha róluk egy rossz kép keletkezik. Mert ez olyan, mint egy nagy falu, és az emberek nem szeretik ha megszólják őket. És az újság tulajdonképpen egy ilyen megszóló eszköz. És ha valaki nem helyesen viselkedik, megszólják. Úgy, mint ahogy a Hargitai nagymama tette.
Az újságon keresztül minden kitudódik. Volt például egy nagyon érdekes dolog. Egy nagy pókhasú pénzember, aki milliárdokkal játszik, egy veszélyes anyagokat égető üzemet szeretett volna Bogárdra telepíteni. Először megpróbált engem ebbe az irányba fordítani, nem ment neki. Akkor megfenyegetett. Volt erre egy jelenet, mikor engem üvöltözve fenyegetett, hogy fizikailag megsemmisít, akkor édesanyám kihozta édesapám fokosát és azt mondta, ha nem takarodik innen, akkor beszakítom a fejét ezzel a fokossal.
Nagymama: Igen, mert annyira durván beszélt Lajossal, hogy azt már nem lehetett tűrni.
H.L.: 250 millió dollárt ajánlottak föl a településnek, hogyha ezt az üzemet odahozzák. Az újságban én riportot készítettem azokkal, akik ezt az üzemet oda akarták telepíteni. Pontosan, teljesen tárgyilagosan, higgadtan leírtam, hogy mit csinálnának ott, hogy valósulna meg és mi a következménye. Az is kiderült, hogy ki van a háttérben. Liechtensteini vállalkozásnak álcázta magát, de tulajdonképpen sárbogárdi volt az illető. A vége az lett, hogy a választáson majdnem megbukott az a csoport, akik ebben az egészben játszani akartak, és akkor le is mondtak erről.
P.F.: Te Lajos, mikor legutóbb találkoztunk, elkezdtél mesélni egy történetet, és aztán nem is értünk teljesen a végére. Arról beszéltél, hogy meghalt egy fiatal lány az esküvője előtt néhány nappal. Hogy is volt ez?
H.L.: Az egy döbbenetes történet volt. Tulajdonképpen ez is éppen a lap családi jellegéhez kapcsolódik. Egy nagyon szép lány volt, a szomszéd településen lakott, Alapon. Egy ikerpár egyik tagja éppen férjhez ment volna, átjött Sárbogárdra egyik délután, hogy az édesanyja sírját gondozza, valami műszaki hiba miatt letért az útról és a szántóföldön úgy összetörte magát, hogy meghalt ez a fiatal menyasszony. Akkor a család kihívott engem, hogy szeretnének erről beszélni, mert a gyászukban az nyugtatná meg őket, hogyha a Bogárd és Vidéke újságban beszélnék ki ezt a dolgot. Nagyon féltem ettől a beszélgetéstől, mert ez annyira mély dolog, egy ilyen gyász, ilyen tragédia. Nem is tudtam hogyan nyúljak ehhez a dologhoz, amikor odamentem. Bevezettek, leültettek az asztalhoz és kirakták azt a kis lapokból összefűzött könyvet, amiben a Hargitai nagymama szakácsreceptjei voltak beragasztva. Meséli a gyászoló testvér, hogy az újság a húgának a kedvenc olvasmánya volt. Amikor megjelent, az volt az első, hogy azt elolvasta és minden receptet megcsinált nekünk. Amikor erről beszélt, hogy annyira közel vagyunk mi hozzá ezzel a lappal, mint hogyha rokonságban lennénk, és a rokonnak sírva is kiöntheti a lelkét.
Elmondták az egészet, megírtam úgy, ahogy volt. Életem talán egyik legdöbbenetesebb cikke volt, amit akkor leírtam. Talán ez mutatta legjobban, hogy ez az újság mennyire mélyen benne gyökerezik abban a társadalomban, amiben élünk.
P.F.: Lehetséges, hogy a ti közvetítésetekkel a közösséggel akarták segíteni a feloldását egy nagy családi traumának?
H.L.: Igen. Így van. Éppen ez valami nagyon fontos dologra világít rá. Hogy a nagyközösségnek, és ennek a családi közösségnek a belső mentálhigiénéje, tisztasága egymásra hatásában nagyon nagy felelősség, és ennek jól kell működnie. Lehet, hogy egy kicsit bonyolultan mondtam, a lényege az, hogy azóta, amióta ezt csináljuk, és mióta ezt csinálom énnekem borzasztóan fontossá vált, hogy ezt a családot összetartsam, fönntartsam. Hogy a családon belül ezt a kommunikációt a nyilvánosság rendszerének a miáltalunk alakítható egységét jól működtessem, mert ez egy felelősség. Mert ha ez jól működik, akkor jól működik ezen keresztül a nagy rendszer felé is az erkölcsi tartás közvetítése, az a jövőbe vetett optimista hit, amit akarunk közvetíteni meg minden. De csak akkor ha ez valóban belül is működik.
P.F.: Tulajdonképpen itt egy családi vállalkozásról van szó, de már több is ez a vállalkozás, mint ennek a lapnak, a Bogárd és Vidékének a kiadása. Úgy tudom, hogy már több lábon álltok, több dolgot is csináltok.
H.L.: Saját nyomdát hoztunk létre, mert az újságot egy darabig a dunaújvárosi nyomdában nyomattuk, de aztán egyszercsak haza kellett hoznunk. Otthon létrehoztunk először a lakásban egy nyomdát, egy digitális nyomdát, tehát nem az a hagyományos ofszetnyomda, büdös festékekkel meg egyebekkel. Aztán ehhez összehordó berendezéseket, meg egyebeket vásároltunk és egyre kisebb lett a lakás. Nemcsak a bogárdi újságot nyomtuk rajta, hanem a környező önkormányzatok helyi lapjait is kiadtuk. Sőt, könyveket is megjelentettünk. A helyi gimnázium évkönyvét, aztán kiadtunk egy családkönyvet, a Sinai család könyvét. Az újságnak mindig van egyházi vonatkozása, és nagyon jó kapcsolatunk van a papokkal és vannak akik írnak az újságba.
P.F.: Akkor itt már kiadóhivatal is lett a ti működésetek, nemcsak egy újság szerkesztősége?
H.L.: Igen.
P.F.: Láttam én egy tankönyvet is. Mintha azt mondtad volna, hogy valamelyik tanár a saját osztályának kezdte el ezt a tankönyvet sokszorosítani és aztán egyre szélesebb körben terjedt?
H.B.: Ez egy gazdasági tankönyv volt. Egy szakközépiskolának az egyik tanára - a legjobb tanárom volt talán - csinálta minden munkálatát. Ő írta, és ki is nyomtatta egy példányban.
H.L.: Nekünk csak sokszorosítani kellett a könyvet. Sikere volt a könyvnek, több gimnáziumnak tudott belőle adni, aztán először kért belőle 200-at, aztán az is elment, utána még 500-at kért, a végén még azt hiszem 750-net. A digitális nyomdánál az a jó, hogy még 50 példányt is érdemes kinyomtatni.
P.F.: Ti egy intellektuális tevékenységet, egy értelmiségi tevékenységet egy szerepet töltöttetek be a városban a helyi közösségben... Azt értem, hogy az újság ezt a szerepet nagyon megerősíti. Hogyan tovább? Nem félsz attól, hogy a fiatalok most itt főiskolára, egyetemre járnak, aztán megházasodnak és szanaszét az országban vagy akár a földrészen szétszélednek?
H. L.: Nem. Ez egy regionális lap. Hetente minden polgármesterrel találkozom, mert én is részt veszek a lap kihordásában is, ez az egyik tisztem. A másik pedig az, hogy ezeken a polgármestereken keresztül az ember rálát arra, hogy milyen iszonyatos hiány van abban, hogy itt egy regionális politikát átgondoltan, kiművelten szervezzenek. És én világéletemben közösségfejlesztő, közösségszervező voltam, és igazából rájöttem arra, hogy ez féloldalas, ha nem településekben gondolkodunk, ha nem gondolkodunk az anyagi kultúra világában, egységében. Ezért van az, hogy a fiam településfejlesztő mérnökként jár Pécsre. Balázs, erről te beszéljél!
H. B.: Szerintem nekünk azért fontos, hogy már majdnem dinasztia vagyunk. Egy ilyen nagy családi dinasztia.
H.V.: Hál’ Istennek ez nálunk ösztönös, nincs az a nyomás, hogy most legyetek ezek.
P.F.: Orvos lesz a gyerekből ha akar, ha nem!
H.B.: Megkérdeztem papit, hogy mi lenne, ha hentes lennék? Azt mondja, jól van, hát akkor legyén hentes.
P.F.: Csak jó hentes legyél.
H.B.: Végül mégis csak errefelé húzott a szívem.
P.F.: Mégiscsak az ő pályájának a folytatását érzed magadéban, ebben a településmérnöki...
H.B.: Településmérnöki képzés a címe. Lehet, hogy mást is tudok mellé tanulni, és igen, folytatni tudom.
P.F.: Érzed azokat a kapcsolatokat, amiket a papitól tanultál,
amit körülötte láttál?
H.B.: Amit mondott, hogy így a településekben, meg a régiókban ott tényleg egy közösség van, nem egyes települések vannak szétszórva és nem igaz, hogy azokat a településeket
polgármesterek irányítják.
P.F.: Hanem kik?
H.B.: Most is éppen ez érdekel engem. Van egy ilyen dolog, hogy demokratikus tervezés. Hogyan lehet egy várost vagy egy falut demokratikusan a helyi társadalom irányításával nyomon követni és megszervezni. És támogatni, szervezni a dolgokat, és ebben mindenképpen a Juli nénitől kell kiindulni.
P.F.: Virág, te hogy látod? Neked is van valami a papihoz kötődő folytatás az életedben?
H.V.: Igen. Nekem egyértelműen a kommunikáció. Gyerekkoromtól kezdve embermániás vagyok, nem tudok más szót használni. Azt hiszem, hogy egy kicsit mind a ketten Balázzsal kiragadtunk a papiból egy darabot. Ő ezt a településfejlesztést, ami ugyancsak egyfajta kommunikáció, ugyancsak egyfajta közösségfejlesztés, én pedig a kommunikációt, a beszédet, a lelki dolgokat. Nagyon szociális beállítottságú vagyok.
H.V.: Nagyon gyorsan tudsz másokkal ilyen nagyon intim kapcsolatot létesíteni.
H.V.: Hát igen, kívülről ezt más jobban látja, de úgy érzem, hogy tényleg így van. Én nagyon fontosnak látom, hogy ezt csináljuk ott Sárbogárdon.
P.F.: Na de te Székesfehérváron tanulsz, Balázs meg Pécsett, mi lesz ha végeztek?
H.V.: Az teljesen mindegy, hogy hol tanulunk.
H.L.: Közben járják a "papa-egyetemet" rendesen.
H.V.: Igen. Állandóan beszélgetünk és ez egy olyan dolog, hogy elmegyünk Pécsre, elmegyünk Fehérvárra, de Sárbogárdtól nem tudunk elszakadni. Ez nekem azért mélyebb is, mert én egész gyerekkoromtól odajártam iskolába, mind az általános iskolába, mind a középiskolába és ezért nem tudok igazán máshová kötődni. Attól függetlenül, hogy eljárogatok sok helyre. Nem akarok vele dicsekedni, de most voltam Angliában és kibírtam három hónapig, de alig vártam már, hogy hazajöjjek és itthon kamatoztassam azt a tapasztalatot, amit ott összeszedtem.
H.B.: Én meg állandóan erre-arra tanulok. Székesfehérváron
tanultam középiskolában, Pécsen az egyetemen és valahogy mindig visszahúz a szívem Sárbogárdra. Otthonról annyi energiát tudok meríteni, bejárok a "papa-egyetemre", könyvtárba. Amikor beszélgetünk egymással, mindig fölteszek neki valami kérdést, ami izgat, és akkor fölnyúl a polcra - kimerítő válaszok után.
H.L.: Akkor föladom a kötelező irodalmat.
P.F.: Mondtál valamit nekem Lajos a múltkori találkozásunkon, amikor sok ilyen félbehagyott gondolat keletkezett, ezzel a dinasztikus családalapítással, családépítéssel kapcsolatban. Hogy úgy látod ha a gyerekek ki is mennek a világba megtanulni ezt-azt, ha lehet, azt ott a helyi közösségnek kellene hogy visszaadják! Nem tudom, hogy jól interpretállak-e?
H.L.: Igen. Ez tulajdonképpen a nyáron bontakozott ki igazán, mikor Virág kiment Angliába. Akkor vetődött föl először, hogy a családból valaki nagyon távol van. Érdekes módon akkor az is jobban följött, hogy a családon belül vannak feszültségek, amiket fel kell oldani. Például a nagyi meg az unokája között. És ez a levelezésekből kijött, hogy nekünk tulajdonképpen ezt a családot, mint dinasztiát ki kell fejleszteni. Mi a világba ki vagyunk vetve és mi abba a szűkebb térségbe vagyunk belevetve és nekünk hogyha abban jól akarjuk magunkat érezni, nekünk azzal, hogy ott vagyunk - felelősségünk is van. Nekünk nem szabad hagyni, hogy ez a család tönkremenjen. Nekünk ezt a családot össze kell tartani, meg kell tartani, ennek a családnak célt kell adni. Egyszerűen arra jöttem rá, hogy ennek a családnak önmaga tudatára kell ébrednie és meg kell fogalmaznia, mint családnak a helyét és szerepét abban a társadalomban, amiben él.
H.V.: Folytatom. Hogy segítsünk a bogárdi polgároknak rájönniük arra, hogy tulajdonképpen hogyan kell megcsinálni a bogárdi demokráciát, tehát valamiféle öntudatra ébreszteni őket, egy kis segítséggel ráhangolni őket a dolgokra.
H.L.: Édesanyám élte meg talán legnehezebben, mert ő a családban a rangidős, már 70 év körül van, és nekünk borzasztóan fontos, hogy itt a családban senki se érezze, hogy nincs rá szükség. A gyerekek azok már fölnőttek, ők már okosak, már bocsánat a "seggükben" is eszük van - így mondják felénk népiesen. Arról beszéltünk, hogy tinektek azt a tudást, ami öreganyátokban van, azt valahogy lelkileg kell fölfogni, és ezt a két embert egymás felé fordítani, az unokát és a nagymamát, akik mint két penge álltak egymással szemben. Ez egy hallatlan feladat volt.
Nagymama: Kamaszpenge volt.
P.F.: Elszaladt itt észrevétlenül egy jó erős óra. Nagyon köszönöm, hogy egy hétköznap estén Sárbogárdról fölcaplattatok és megosztottátok velünk ezt az órát. Még annyit csak itt mielőtt lezárnánk - ha jól tudom ez a média birodalmat kiterjesztő család most egy helyi rádióban is gondolkodik. Igaz ez?
H.L.: Igaz. Ez egy nagy titkos vágyunk, hogy a kommunikációt kiterjesszük.
Péterfi Ferenc

Parola archívum