Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A "Head Start" óvodai program
Szerző:	Harkai Nóra
Sorozatcím:
Rovat:	KÍSÉRLETI PROGRAM
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2000
Szám:	2
Oldalszám:	8 - 9
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:	Sorso Alapítvány
Települések:	Budapest
Tárgyszavak:	óvoda, head start
Megjegyzés:
Annotáció:

Tartalom

A " HEAD START" ÓVODAI PROGRAM

Bevezetés

A Soros Alapítvány 1994 szeptemberében Közép-, illetve Kelet-Európa 15 országában új óvodai reformprogramot vezetett be, mely az amerikai “Head Start” – óvodai nevelést támogató – program mintájára épült. Az eredeti amerikai program hármas célkitűzése a következő volt:
1. A gyermekek egyénre szabott – individuális – fejlesztése (a gyermekek döntéshozó képességének, kreativitásának, problémamegoldó képességének fejlesztése; önálló, közösségi emberré nevelése).
2. Az egészséges életmódra nevelés (helyes táplálkozás, fogápolás stb.).
3. A kapcsolat mélyítése az intézmény és a családok között (a szülők bevonása az óvodai életbe).

A Soros Alapítvány a fenti célokat olyan óvodákban kívánta megvalósítani, ahol a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek aránya nagy. Magyarországon tíz óvoda – kilenc vidéki és egy budapesti – nyerte el a programban való részvétel lehetőségét és az ezzel járó anyagi támogatást.
A program a fent említett 2. és 3. célkitűzés megvalósítására szociális munkást alkalmazott az óvodákban, hogy szakember segítse a nehézségekkel küzdő családokat.
Közel tíz évi családsegítő központban, illetve nevelési tanácsadóban eltöltött családgondozói munka után új kihívást jelentett számomra a Soros Alapítvány által ajánlott munka, ezért elvállaltam a szociális munkás állást a budapesti Murányi utcai Óvodában. Kíváncsi voltam, hogyan képes betölteni szerepét ez a szakma egy merőben más intézményi struktúrában. Megragadott a program szellemisége; a hátrányos helyzetű gyermekek előnyhöz juttatása, amit még viszonylag korai életkorban, természetes közegben és preventív módon valósít meg.


Szociális munkás az óvodában

Az iskolai szociális munka sem túl elterjedt Magyarországon, de óvodákban elsőként a “Head Start” program foglalkoztatott szociális szakembert. Ez az új szituáció, valamint az, hogy az amerikai program magyar viszonyokra történő adaptálása folyamán nem került sor a szociális munkás munkakörének átdolgozására, sajátos helyzetet teremtett.
A program két éve alatt a munkatársak bizonyos mértékű szabadságot és önállóságot kaptak arra, hogy maguk alakítsák ki munkamódszerüket, ugyanakkor a program megszabott bizonyos kereteket és előírt konkrét feladatokat számukra. Az országos program vezetésébe szociális szakembert sajnos nem vontak be, a programot óvodapedagógiában jártas szakemberek irányították. Ezért a családok hátrányos helyzetének csökkentésére irányuló központi stratégia nem került kidolgozásra. Az sem volt egyértelmű, hogy mennyiben szociális munka, illetve koordinátori, programszervezői feladat ellátása a cél.
A szociális munkás fő feladatának a szülők óvodai életbe való bevonását tekintették (lásd 3. pont). A program kimondott célja az volt, hogy a szülő minél több időt töltsön el az óvodában, minél aktívabban bekapcsolódjon gyermeke óvodai életébe, s ezáltal a családi és az óvodai nevelés egységesebbé váljon. Minden óvodában kialakításra került egy úgynevezett „közösségi szoba”, mely a szociális munkás és a szülők találkozásának, valamint előadások, csoportos foglalkozások megrendezésének helyszínéül szolgált. A közösségi szobában a szülők segítséget, tanácsot kaphattak a segítőtől problémáik megoldásában; játékokat és könyveket kölcsönözhettek gyermekük számára; családi élettel, gyermekneveléssel kapcsolatos folyóiratokat olvashattak; kávé és tea mellett beszélgethettek egymással. A program arra is lehetőséget biztosított, hogy a szülők – a külön erre a célra felszerelt – mosó szárító helyiséget térítésmentesen igénybe vehessék.
A szociális munkás feladata volt továbbá, hogy a családi életet, egészséges életmódot érintő preventív programokat, előadásokat szervezzen (lásd 2. pont). A “Head Start” program anyagi fedezetet biztosított arra is, hogy a szülők és gyermekek közösen vehessenek részt kirándulásokon, színházlátogatáson, állatkerti sétán stb., melynek megszervezése szintén a szociális munkás munkakörébe tartozott. Ezeknek a programoknak a célja volt az is, hogy olyan élményekhez juttassa a hátrányos helyzetű gyerekeket, melyeket a szülők – anyagi helyzetük miatt – nem tudtak volna biztosítani gyermekük számára.
Ezek a feladatok merőben eltérnek egy szociális intézményben dolgozó szociális munkás feladatkörétől, már csak azért is, mert ezek az intézmények nem rendelkeznek megfelelő financiális háttérrel a preventív programok szervezéséhez, s ezért többnyire „tűzoltó” munkát végeznek.


Tapasztalatok

Első lépésként a családok megismerését tűztem ki célul. Mivel a program első évében a közösségi szoba még nem állt rendelkezésemre, így az óvodában nem volt lehetőségem a szülőkkel bensőséges beszélgetéseket folytatni, ezért otthonukban látogattam meg őket. Minden családot felkerestem, nemcsak azokat, akiknél az óvónők valami problémát jeleztek, így senki sem élte meg „stigmának” látogatásomat. Otthonukban, védett helyen könnyen megnyíltak, beszéltek nehézségeikről.
A Murányi utcai Óvoda Budapest belvárosának egyik szegénynegyedében található. Ezen a területen a régi, romos bérházban lévő – lakásnak alig nevezhető – szükséglakások aránya magas, mely „lakásokat” sok esetben a bérbeadó önkormányzat tudta nélkül önkényesen foglalták el a szegény sorsú – főként cigány származású – családok. Az óvodába járó gyermekek szüleinek egy része az ország északkeleti részéből költözött fel a fővárosba, vagyis gyökértelenek, rokoni kapcsolatok és segítség nélküliek. A jobb elhelyezkedési lehetőség reményében változtattak lakóhelyet, de szakképzetlenségük miatt Budapesten is nehezen találtak munkát (a szülők 30–35%-a munkanélküli volt). Lakáskörülményeik is elszomorítóak; a családok közel 50%-a szoba-konyhás lakásban él, melyek többségében nincsen WC és fürdőszoba, és sok esetben semmiféle fűtési berendezés nem tartozik a lakáshoz. A lakások sötétek és vizesek; emiatt több gyermek asztmától szenved. A szülők 38%a elvált, vagy más okból neveli egyedül gyermekét (gyermekeit), mindenféle anyagi és egyéb támogatás nélkül. A családok jövedelme nagyon alacsony: az egy főre eső átlag 6–8 ezer Ft/fő. Nehéz anyagi helyzetüket mutatja az is, hogy a szülők egy része nem tudott játékokat vásárolni gyermekének, így az egészséges fejlődéshez szükséges feltételek – sem szociálisan, sem mentálisan – nem adottak.
Megdöbbentett az a tény, hogy a meglátogatott családok körülbelül 80%-a igényelt valamiféle segítséget: ügyintézést, érdekképviseletet, tanácsot. A szociális kérelmek megírásán túl gyámsági ügyekben, gyermekelhelyezési perben, munkahelykeresésben segítettem. Különböző krízishelyzetekben (válás, csecsemő, illetve egy másik esetben az édesanya halála) a családok mellé álltam, támogattam őket. Azt tapasztaltam, hogy sokkal könnyebb segítő kapcsolatba kerülni a szülőkkel egy olyan intézményben, ahol a segítés egy már meglévő, mindennapos kapcsolatra épül, s ahol a szülők nem érzik magukat „kliens”-nek. A családsegítő központban és a nevelési tanácsadóban az volt a tapasztalat, hogy kevés azoknak a szülőknek a száma, akik önként keresik fel ezen intézményeket, mert szégyellik nehézségeiket, félnek a „problémás család” megbélyegzéstől.
A felmerülő egyéni igények nagy száma arra késztetett, hogy stratégiát váltsak, s az egyéni szociális munkáról (case work) egyre inkább áttérjek a csoport-, illetve közösségi szociális munkára. Célom az volt, hogy a szülők között az egymásra utaltság érzése, a közös „baj” átélése során kialakuljanak a kölcsönös segítségnyújtás, támogatás különböző formái. Kihasználva a program által biztosított anyagi forrásokat, különböző programok szervezésével igyekeztem a szülők közötti kapcsolatokat kiépíteni (szülők délutánja, családi kirándulás, közös karácsonyi ajándékkészítés). A szülői igények, szükségek pontosabb felmérése érdekében kérdőívet szerkesztettem. Arra kerestem választ, hogy milyen módon tudná a program még jobban támogatni a családok életét, érdekeiket szolgálni; mi az ami sokuk érdeklődését felkelti, amit sajátjuknak éreznek.
Dolce szerint a közösségépítés lényeges eleme, hogy az embereket ösztönözzük a problémák megfogalmazására és azok megoldására irányuló lehetőségek felmérésére, mert csak akkor tesznek erőfeszítéseket egy probléma megoldására, ha megbizonyosodnak róla, hogy képesek befolyásolni, megváltoztatni helyzetüket.
Mind a kérdőív eredményei, mind az egyéni beszélgetések azt erősítették meg, hogy a szülők inkább az egyéni segítségnyújtás lehetőségéhez ragaszkodnak, és nem szívesen vonódnak be csoportos helyzetbe. A szülők egy része megfogalmazta, hogy kiábrándult az emberi kapcsolatokból, s ezért nem kívánja megosztani nehézségeit másokkal. Érzékelhető volt továbbá egyfajta intolerancia, el nem fogadás a különböző hátterű, kultúrájú, értékrendű családok között.
Adva volt egy lehetőség: a Murányi utcai Óvodába járó gyermekek szüleiből egy olyan közösség létrehozása, mely szomszédsági viszonyokra épül és a kölcsönös segítségnyújtás, együttműködés révén képes hatást gyakorolni az óvodai életen túlmenően a helyi társadalom szabályaira is (pl. lakáselosztási politikára). A következő részben megpróbálok kísérletet tenni annak elemzésére, hogy miért nem volt sikeres az egyéni szociális munkáról egyre inkább a csoport illetve közösségi szociális munkára való áttérés? Milyen akadályokkal kell szembenéznünk Magyarországon a közösségi szociális munka meghonosításának, széles körű elterjedésének folyamatában?

A kudarc okainak keresése

A nagyvárosi társadalmi folyamatokat vizsgáló szakemberek véleménye megoszlik abban a tekintetben, hogy csökkene a „lakószomszédsági” viszonyok jelentősége, vagy éppen ellenkezőleg, növekszik a szerepük. Az előbbiek a szolgáltatások bővülése miatti individualizációs folyamatok erősödését hangsúlyozzák, míg az utóbbiak a korlátozott energiafelhasználásra, a magas utazási költségekre, valamint a növekvő egymásrautaltságra hivatkoznak.
Ugyanakkor az ember nem törekszik a társadalmi részvételre, ha nem látja konkrétan ennek lehetőségét, módját és kilátásba helyezett eredményét. Márpedig a politikai vezetés az elmúlt 40 évben „leszoktatta” a magyar társadalom tagjait az aktív kezdeményezésekről, öntevékeny megmozdulásokról. A társadalmi átalakulás folyamatában viszont megjelent egy sor „állami kudarc”: a szélesedő szükségletek kielégítésének kudarca.
A “Head Start” programban tett közösségszervezői kísérletem amolyan útkeresés volt. Egyrészt a szakma – a hagyományokkal nem rendelkező, képzésében is csak napjainkban kibontakozó közösségi szociális munka – útkeresése, másrészt a társadalom tagjainak útkeresése, akik a „labirintusban való botorkálás” során bizonytalansá

got, félelmeket, bizalmatlanságot élnek át. A harmadik útkereső fél az Óvoda volt; hogyan képes befogadni egy szociális célokat is kitűző közösségfejlesztő programot egy olyan strukturális felépítésű rendszer, melyben az egyszemélyes (autokrata), felülről irányított vezetés dominál? Az óvodavezető és a szociális munkás partneri viszonya, közös akarata alapvető feltétele lett volna az óvodai szellemiség átformálódásának. Ennek hiánya – ahogy az én esetemben is – szükségszerű kudarchoz vezet, hiszen a szülők nem mernek beleszólni az óvodavezető („hatalom”) iránymutatásába, inkább tiszteletben tartják azt.
Persze még az ilyen helyzetben is alkalmazható Alinsky bíztatása: „Tedd, amit tudsz, azzal amid van!”, de a járatlan utak bizonytalanság érzést keltenek, s emiatt nehezebb nekivágni.
Külön tanulmány érdemelne a szülők közötti interperszonális kapcsolatok elemzése. Érdekes kettősség figyelhető meg a magyar társadalom szegényeinek kapcsolataiban. Egyrészt a kutatók úgy találják, hogy a szegénység növekedése inkább fokozza a generációk személyes kontaktustartását, s ezért a segítségnyújtás különböző formái fedezhetők fel körükben (házkörüli munkában, házépítésnél). Másrészt viszont az emocionális kötelékek erőteljes hiányát jelezték a vizsgálatok. Európában kelet felé haladva egyre többen érzik úgy, hogy kizárólag magukra számíthatnak, lelki támaszt senkitől sem remélhetnek.
Az én tapasztalatom szerint a nagyvárosi élet még az úgynevezett „instrumentális” kapcsolatok kialakulásának sem kedvez minden esetben. Sőt, sokan éppen azért menekülnek vidékről (faluból) a fővárosba, mert a túlzott „gondoskodás” (mindenkiről mindent tudni) sérti az egyén „privacy”-jét és olyan lakóhelyet keres magának, ahol azt megőrizheti. A munkahely keresésen kívül ez motiválta néhány óvodába járó gyermek szülőjének Budapestre költözését.
A közösségfejlesztés folyamata során fontos stratégiai lépés a bizalomépítés. A “Head Start” program esetében a családok és a segítő viszonyában ez elérhető volt, a szülők közötti bizalom azonban – a program két éve alatt – nem erősödött meg kellőképpen.
Márpedig a szomszédság, mint funkcionális közösség, a szomszédoknak nyújtott segítség kölcsönösségén alapul, és feltételezi a bizalmat.


Befejezés

A Murányi utcában folyó “Head Start” kísérleti program ráirányította a figyelmemet a közösségi szociális munka gyakorlásának szükségességére. Bár a program vezetői erre vonatkozó stratégiai tervet nem dolgoztak ki, szakmailag nem támogatták, mégis nagy lehetőségnek érzem, hogy mint szociális munkás megpróbálkozhattam a szociális munka hazánkban kevéssé gyakorolt formájával. Úgy gondolom, hogy a – nyári szünetek miatt – csupán 17 rendelkezésre álló hónap túl rövid idő volt a közösségépítéshez. Hosszabb kifutási időre lett volna szükség, hogy a kapcsolatépítés kezdeti próbálkozásainak gyümölcse beérjen.
A program sikerének elengedhetetlen feltétele lett volna egy részletes programterv kidolgozása, mely megfogalmazza a célokat, módszereket, együttműködési stratégiákat. Ezek után a kulcsszemélyeket bevonva a szülőkkel közösen továbbgondolva – esetleg módosításokat eszközölve – a közösen átfogalmazott célokat együtt valósíthatták volna meg.
Tanulság számomra, hogy a szociális munkásnak minden alkalmat meg kell ragadnia, mely lehetőséget biztosít önmaga képzésére, új módszerek kipróbálására, hogy kialakulhassanak Magyarországon a hátrányos helyzetű embercsoportok társadalmi gondoskodásának szakmai módszerei, s hogy a szociális munkások a hagyományos szociális munka munkakörén túllépve képesek legyenek mezo- illetve makroszintű módszerekkel is élni.

Harkai Nóra

Tartalom

Parola archívum