Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Hálózatépítés Kelet-Közép Európában - A civil társadalom fejlődése
Szerző:	Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1995
Szám:	4
Oldalszám:	14-15.
A cikkben lévő
Nevek:	Brian Harvey, Vercseg Ilona, Ferge Zsuzsa
Intézmények:	Community Development Foundation
Települések:
Tárgyszavak:	civil társadalom, könyvajánlás- előszó
Megjegyzés:	Folytatás az 1995. 5. számban
Annotáció:

Hálózatépítés Kelet-Közép Európában - A civil társadalom fejlődése


Brian Harvey hasonló című könyvének bemutatója Londonban, 1995. október 4-én volt.
A könyv jelenleg fordítás alatt áll, a továbbiakban az első elkészült részletet közöljük. Elöljáróban pedig Vercseg Ilonának a könyvbemutató kapcsán szervezett konferencián elhangzott előadását közöljük, aki a könyv előszavát is írta.

Először is magamról kell néhány szót mondanom, hogy tisztában legyenek azzal, kedves hallgatóim, ki vagyok és milyen szemszögből mutatom be a magyar civil társadalmat. Le kell szögeznem, hogy nem vagyok a Közép-Kelet-Európai civil társadalom szakértője és azt is, hogy a magyar civil társadalmat is csak egy bizonyos aspektusból, a közösségfejlesztőéből látom. A magyar közösségfejlesztés mintegy 15 éves múltra tekint vissza és ezalatt a hosszú és izgalmas időszak alatt munkánk fő célja mindig is a helyi emberek autonómiájának növelése, függőségeinek csökkentése volt. Arra törekedtünk és törekszünk ma is, hogy az emberek részt vegyenek saját sorsuk alakításában és hogy mindezt közösségekben tegyék, egymás erejét megsokszorozva.

Sok tapasztalatot gyűjtöttem a magyar önszerveződésről a rendszerváltás előtt és után is, így talán, amikor megköszönöm megtisztelő érdeklődésüket, valamelyest nyugodtan vállalkozhatom arra, hogy a segítségükre legyek problémáink megértésében...
1989, vagyis a rendszerváltás óta eltelt időszakban a plurális társadalom és benne a civil szektor hatalmas fejlődésnek indult. A következő tendenciákat figyelhettük meg:

- A korábbi időszak legaktívabb ellenzékijei az újonnan formálódó politikai pártok vezéralakjai lettek. A korábbi egypárti rendszer egységes ellenzékéből jobb-, közép- és baloldali pártok szerveződtek, s ezek természetesen azóta is versengenek egymással és igyekeznek kisajátítani az "első" ellenzéki hálás szerepkörét.
A politikában tehát megindult a versengés az előkelő helyekért. Magyarországon 12 párt indult az első választáson, ebből 6 jutott be a parlamentbe, de tudjuk, hogy Oroszországban a pártok száma jelenleg is 300 körül van.

- A 80-as évek alatt vidéken is kifejlődött a civil tevékenység, de nem elsősorban ellenzéki téren, hanem a helyi identitáskereső mozgalmak révén, a város- és faluszépítő, a honismereti és a hazafias népfront mozgalma révén. A rendszerváltás után, az első demokratikus helyhatósági választásokon az e mozgalmakban legaktívabb emberek kerültek megválasztásra. E jelenségnek pozitívumai mellett kétségkívül voltak negatívumai is, hiszen itt a creaming-jelenség egy fajtájáról van szó: a még gyenge és többféle alternatívát nem kínáló civil társadalom "elvesztette" legerősebb vezető egyéniségeit. Az új önkormányzati vezetők azután már a kormányzati, és nem a nem-kormányzati szervezetek működési logikához kezdtek igazodni, vagyis közszolgálat helyett helyi hatalomként kezdtek el működni, s néha rosszabbul bántak saját korábbi "civiljeikkel", mint a Kádár-rendszerben a tanácselnök bánt velük.
A helyi képviselőtestületekbe be nem jutottak nem feltétlenül valósítják meg elképzeléseiket civil szervezetekben, hanem a következő ciklusig várnak - és akkor újra beszállnak a ringbe, a hatalomért való versenybe.

- A civil szerveződések azonban nem csak a politikai és önkormányzati hatalom számára jelentettek alternatívát, hanem a szolgáltató rendszerek számára is. A centralizált és bürokratizált szociális rendszerek - az oktatás, az egészségügy, a népjóléti szolgáltatások mind-mind kitermelték a maguk alternatíváit, amelyek jórészt a civil cselekvés köntösében jelentek meg. Ezzel megteremtették az elvi lehetőségét annak, hogy a szolgáltatásban mutatkozó hiányok jelentősen csökkenjenek, s hogy egy-egy szolgáltató rendszer korszerűsödjön, megújuljon. A civil szervezetek krónikus forráshiánya miatt azonban még ma is csak elvi lehetőségekről beszélhetünk...

- A civil szervezetek fejlődésének történetében a szakmai és az érdekvédelmi szervezetek fejlődése a legörvendetesebb, hiszen a pártállam előtti rövid magyar demokráciában e területeken szinte nem is volt civil szerveződés, mert az csak a jótékony- és vallási, kulturális téren alakult ki. El kell azonban mondanunk, hogy e szervezetek munkáján keresztül ma még elsősorban az érdekvédelem és nem az érdekérvényesítés valósul meg, ami nem is csoda, tekintve, hogy leépülnek régi struktúrák és az újak még keresik szerepeiket, most erősödtek meg és próbálnak tényezőkké válni a társadalmi küzdőtéren. Az érdekek felismerése különben sem könnyű folyamat, hát még ilyen zavaros időkben. A civil szervezetek még elég egysíkúan, elsősorban a médiák-nyújtotta nyilvánosságon keresztül próbálják meg érdekeiket érvényesíteni, nem értenek a lobbizáshoz, a pénzszerzéshez, stb.


A fejlődés az első évek nagy felfutása után most kissé megtorpanni látszik. Nem az egyesületek, alapítványok számának csökkenéséről van szó, ellenkezőleg: bár növekedésük üteme lassúbb, de folyamatos. Inkább - ahogy egyre jobban megismerjük egymást, mi, civilek - valamiféle új felismerés kezd kialakulni bennünk: messze nem tudjuk elérni mindazt, amit szeretnénk. Egy civil szerveződés előtt nálunk akkorák a kihívások, hogy annak csak több tényező együttállása esetén lehetne megfelelni. Az egyik fő gond a finanszírozás problémája, a másik pedig az, hogy nincs meg még, vagy csak részlegesen, az a támogató társadalmi légkör és azok a segítő szervezetek, amelyek segíteni tudnának bennünket civil céljaink elérésében.

A politikusok versenytársaknak tekintik és a saját céljaik elérésére igyekeznek kisajátítani a civil szervezeteket. Csak addig tekintik őket partnernek, ameddig szükségük van rájuk.

A szakmai szervezetek veszélyeztetve érzik magukat az önkéntesektől, mert egyfelől úgy gondolják, hogy ahhoz a bizonyos tevékenységhez csak ők értenek igazán, másfelől pedig úgy, hogy az amúgy is állandóan csökkenő költségvetési kereteiket épp a civilek miatt nyirbálják meg. Másképpen szólva úgy érzik, hogy éppen azok miatt jut nekik kevesebb, akik kevésbé hatékonyan és amatőr módon kezelik a problémákat.

A civil társadalom tehát már jelen van a társadalmi köztudatban, de elsősorban vetélytársként kezelik őket mind a politikai, mind a szakmai szervezetek. Persze szerencsére szép számmal vannak olyan politikusok és szakemberek is, akik belátják a civil cselekvés fontosságát és támogatják a civil kezdeményezéseket.

Az egyesületek egyik fő pénzügyi alapját általában a tagdíjak képezik, a másikat pedig a projektjeikhez kapott támogatások. Magyarországon a tagdíjakkal nem számolhatnak az egyesületek, mert a lakosság anyagi helyzete miatt azok csak jelképesek lehetnek. Olyan összegű tagdíj ugyanis, mely számottevő forrást jelentene az egyesületek működési költségeinek finanszírozásában, elriasztaná a potenciális tagságot, - akik az elmúlt évtizedek történelmi örökségéből adódóan - amúgy is rendkívül nehezen szervezhetők bármiféle tagsági viszonnyal járó mozgalomba, legyen az akár civil érdekképviseletek.

A központi nemzeti alapok ugyan szívesen adnak pénzt még a szakszerűtlenül pályázó civileknek is, ám ezek az összegek csak a támogatottság illúziójának fenntartására elegendőek. Kivételt képeznek az országos egyesületek, amelyek parlamenti döntés alapján kapják a működésükhöz szükséges összeget, helyesebben annak csak egy hányadát. Ez az összeg ugyan a felénél is kevesebb az igényelt összegnél, de nagyságrendileg több, mint a helyi egyesületek által a célpályázatokon elnyerhető összegek.

A külföldi adományozók a hazai összegeknek a többszörösét kínálják ugyan a sikeres projektet beadók számára, de alapjaihoz egyrészt nehéz hozzájutni, másrészt a nyugati adományozásra alapozott hazai munkának sajátos hátrányokkal is szembe kell néznie. Azt hiszem, ez az a kérdéskör, amit Brian Harvey könyvének bemutatásakor alaposabban végig kell járnunk. Először nézzük a hozzájutás nehézségeit, azután pedig azokat a hátrányokat, amelyet a kizárólagos nyugati forrásokra való támaszkodás jelent.

Még jól emlékszem rá, mennyire sokkolt bennünket eleinte az, hogy egy pályázat kapcsán mennyi mindent kívánnak tőlünk. Riadtan forgattuk a több oldalas, angol nyelvű íveket, találgattuk, hogy a pályázatkiíró melyik kritériumának felelhetnénk meg a legjobban. Sokakat már eleve kizárt a pályázatból az, hogy nem volt külföldi partnere, nem volt pénze lefordíttatni az anyagot, stb. Ezek a követelmények igen messze voltak és vannak ma is a helyi egyesületektől, akiknek - ha nincs segítőjük - ezek a lehetőségek a mai napig nem nyíltak meg.

De a technikai problémákon túl számos más nehézséggel találtuk magunkat szembe, amelyek az eltérő társadalmi hátterekből fakadnak. A külföldiek rövid, jól strukturált, csak a tényleges cselekvést tartalmazó pályázatokat várnak el például, s erre a magyarok eleinte képtelennek bizonyultak. A szovjet rezsimben megszoktuk, hogy nemigen jutunk cselekvési lehetőséghez, s valóságos cselekvés helyett inkább szellemi kalandokba bocsájtkoztunk. Nagyon sok kiváló elképzelés élt bennünk arról, hogy mit kellene csinálni és miért, de hogy hogyan kell azt megcsinálni, arról keveset tudtunk. Pedig a külföldi adományozók csak erre voltak kíváncsiak - mit, mikor, s mennyibe kerül mindez? Ez utóbbi egy külön problémát jelentett, hisz nem tudtuk a piaci árakat s azt sem, hogy az önkéntes munkának mi az értéke?
új fogalmakkal ismerkedtünk meg: projekt, feasibility study, önkéntes munka, fund raising, stb. Ezeknek a fogalmaknak nincsenek is meg a helyes magyar megfelelőik, mégis egyre általánosabbá válik használatuk, s a hétköznapi emberek nem is tudják, hogy mit jelentenek. Korábban ezeket egyszerűen tevékenységnek, tanulmánytervnek, társadalmi munkának neveztük, ill. a fund raising mint olyan, teljesen hiányzott tevékenységünkből, mert a civil szervezetek nem rendelkeztek semmiféle adománnyal, s ha mégis, az a költségvetésből került hozzájuk. Meglehetősen általános volt a kezdetekben, hogy egy civil szervezet, arra nem tudván pénzt igényelni, amit a valóságban csinált, kiválasztotta a pályázatok kritériumai közül azt, amelyik elképzeléséhez a legközelebb állt és arra pályázott. Egy magyarországi gyárral is rendelkező multinacionális cég kritériumaiba pl. a járványok elleni küzdelem is beletartozik. Viccesen megkérdeztük tőlük: ha nálunk nincsenek járványok, ugye nem szükséges ilyeneket produkálnunk támogatásuk elnyeréséért?

Azóta persze kölcsönösen sokat változtunk, mi is és a pályázatot kibocsájtók is. Sokak rájöttek arra, hogy kevesebb és egyszerűbb anyagot érdemes bekérniük, pályázatainkból az idők során jobban megismerték a munkánkat, finomodtak és jobban hozzánk igazodtak kritériumaik, létrehoztak pályázatokat olyanok számára is, akiknek nincsenek külföldi partnereik, stb. Mi pedig kicsit beletanultunk a fund raising nehéz mesterségébe. Ez nem jelenti azt, hogy már mindenki tud pályázni, hiszen egy kis falu új lakossági csoportja bele se mer kezdeni ilyen tevékenysége, de ha van segítő szakembere - sajnos nagyon keveseknek van -, akkor van reménye a sikerre.

A fentiekben már azok a veszélyek is szerepeltek, amelyekre gondolok. Veszélynek érzem azt tehát, hogy a kiíróknak való megfelelni akarás eltéríti a pályázókat eredeti szándékuktól, de a pénzszerzés kényszere olyan nagy, hogy erre is vállalkoznak. Az sem egyértelműen pozitívum, hogy a pályázatok nagy része egy európai standard kialakítására törekszik. Ez alatt azt értem, hogy a külföldi szervezetek beültetnek a mi gyakorlatunkat olyan szempontokat, módszereket, amelyek maguktól, egy ún. szervesebb fejlődés során nem biztos, hogy létrejöttek volna. Mindehhez hozzájárul az is, hogy a külföldi segítségnyújtásra fordított összegek ... %-a külföldi szakemberekhez - trénerekhez, tanácsadókhoz, konzultánsokhoz kerül, s a hazai trénerek, tanácsadók és konzultánsok vagy a szűkös hazai forrásokkal kénytelenek beérni, vagy üzleti alapokra helyik tevékenységüket, ami baj egy olyan országban, ahol a szellemi gyarapodásra alig van fizetőképes kereslet. Azok a szervezetek járnak jól, akik a megelőző években elegendő szellemi tőkét halmoztak fel, tudják, hogy mit akarnak és az egyenrangúságon alapuló, valódi partnerkapcsolatot tudtak kialakítani külföldi partnereikkel. Ilyennek számítom a Community Development Foundation-nal való kapcsolatunkat és remélem, ők is így gondolják ezt.

Ám a legnagyobb hátránya a nyugati segítségnek a következő. Ha egy civil szervezet már végig tudja járni a partnerség- építés nehéz útját - a nyelvi nehézségektől kezdve a technikai kommunikáció feltételeinek megteremtésén át a projektek kidolgozásának és összeállításának megtanulásáig, elő tudja teremteni a pénzt a fordítási, telefon- és faxköltségekre, sőt, projekteket is ki tud alakítani külföldi partnereivel és komolyabb lobbi ill. fund raising tevékenységet is folytat -, ha tehát már képes minderre, az ilyen szervezet ráébredhet arra, hogy minden energiáját erre a tevékenységre fordította és lemaradt a hazai lobbizásról. Lekéshet arról, hogy beépüljön a nehezen, de mégis alakuló új hazai szolgáltató rendszerekbe. Az ilyen civil szervezet elnyeri a külföldiekkel való együttműködés örömét, fejleszti tudását és hazai szolgáltatásainak színvonalát, de szinte esélye sincs arra, hogy egy-egy projekt letelte után hazai finanszírozóra találjon.

Végül a privát szektorról is hadd essen szó. A magyar privatizáció tőkehiányos környezetben zajlott és zajlik ma is, ezért a vagyonszerzésben vagy vagyonrészesedésben nem a magyar, hanem a külföldi cégek kerültek előnyösebb helyzetbe. Ha van is már rá példa, hogy vállalatok támogatnak civil tevékenységet, még igen kevés, s inkább a Magyarországra települt külföldi cégek képviseletei vállalkoznak ilyen tevékenységre. Kialakult egyfajta mozgalom a velük való kapcsolatba kerülésre és szerveződik is erre egy adatbank, de az egész még gyerekcipőben jár.

A támogató társadalmi környezet persze nem csak a pénzbeli támogatáson mérhető. Ide tartoznak még a jogi keretek és a társadalom mentális hozzáállása is. Bár a parlament "nagyüzemben gyártja" az új jogszabályokat, sajnos eddig még arra nem volt kapacitása, hogy az úgynevezett nonprofit szektor működését komplexen szabályozza. Az e területeket érintő jogszabályok így hát széttördelve különböző, alapvetően más célt szolgáló keretekben kénytelen megjelenni.

Mindent összevetve: állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy ma nálunk nem egy rendszer fenntartásáról és működtetéséről van szó, hanem egy új rendszer kialakításáról. Bízunk abban, hogy a belső és külső erőforrások okos felhasználása a kedvező belső gazdasági folyamatok megindulásáig életben tartja a civil társadalmat, s nem csak életben tartja, hanem hozzáértését növeli és ezáltal társadalmi hatékonyságát is fokozza, hogy megerősödve versenyezhessen a hazai forrásokért.

Végezetül hadd mondjam el az ígért pozitív történetet, a legfrissebb élményemet a magyar civil élet egyik örömteli fejleményéről. Két éve tanítom az egyik vidéki egyetemen szociálpolitika hallgatóknak a közösségfejlesztést, szakirányon. Az idén nyáron a kormány úgy intézkedett, hogy az egyetemi oktatók 20-30 %-át el kell bocsátani. Engem ez nem érintett, hiszen óraadóként dolgoztam ott, de a félállásban tanító közösségfejlesztő kollégámat igen. Az ő elbocsátásával megszűnt a lehetősége a szakirány további tanításának. A tanszékvezetővel úgy beszéltük meg, hogy a végzés és szakdolgozat előtt álló V. évesek képzését még befejezzük ebben a tanévben, de a IV. évfolyam szakirányt fog változtatni és közösségfejlesztés helyett szociálpolitikát fog tanulni. A kihirdetés után a IV. évesek elhatározták, hogy ebbe a döntésbe nem törődnek bele és civil cselekvésbe kezdtek. Protestáltak a döntés ellen a tanszékvezetőnél, majd a város országgyűlési képviselőjéhez fordultak, levelet írtak a szoc.pol. legnagyobb magyar szaktekintélyéhez, Ferge Zsuzsához és tanácsaikra 3 pályázatot adtak be egy hét leforgása alatt. 8 hallgatóról van szó. A válaszok mindenütt bíztatóak voltak, ezért végül is hozzánk, tanáraikhoz fordultak és felkértek minket, hogy tanítsuk őket továbbra is. Alighanem mi vagyunk az első tanárok Magyarországon, akiket a diákjaik alkalmaznak.
E szomorú-szép történet híven tükrözi helyzeteink nehézségét, reménytelennek tűnő voltát, de azt is, hogy a mai hatalom már nem működhet végzetként az ember feje felett és lehetséges megoldásokat keresni és találni. Lehetséges a demokrácia.

"A múltat nem tudjuk elhagyni, a jövőt nem tudjuk megragadni" - kesergett a minap egy politológus a rádióban. Én azt hiszem, hogy az előbbi történet ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Köszönöm kedves figyelmüket.

Parola archívum