Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Együttműködő közösségek - újjáéledő tájak
Szerző:
Kajner Péter
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Szakmaközi Nyári Egyetem I.
Év:
2004
Szám:
3
Oldalszám:
20-24
A cikkben lévő
Nevek:
Czakó Gábor, Hamvas Béla, Konrad Lorenz, Lányi András, Orwell, Schumacher,
Intézmények:
BOKARTISZ Kht., Védegylet,
Települések:
Bodrogköz
Tárgyszavak:
gazdaságkor, helyi közösségek, környezet, ökopolitika
Megjegyzés:
Annotáció:
Együttműködő közösségek - újjáéledő tájak
Gondolatok a közösségfejlesztés és az ökopolitika kapcsolatáról 1

„Te magad légy a változás, amit a világban látni akarsz.”
Mahatma Gandhi

Környezet? Védelem?
A világgal valami baj van. Talán nem járunk messze az igazságtól akkor, ha a „segítő szakmák” alapélményét ebben a sommás mondatban próbáljuk összegezni. A magam részéről2 azokat a szakmákat nevezném segítőnek akik erre az alapélményre tettekkel felelnek: megpróbálnak az érzékelt bajokon enyhíteni. A Kunbábonyban egymással párbeszédbe elegyedő segítők - a közművelődésben dolgozók, a szociális segítők, a fejlesztők és a zöldek - különböző hátterükből adódóan más-más problémákra koncentrálnak, amikor válaszokat és megoldásokat keresnek a világ bajaira. Úgy látom azonban, hogy e szakmák között a határok (ha vannak egyáltalán) majdhogynem elhanyagolhatók - valóban indokolt pl. hogy segítő szakmáról és ennek szakterületeiről beszéljünk külön szakmák helyett. Ahhoz azonban, hogy tanulhassunk egymástól és együtt, erőinket megsokszorozva tudjunk együtt dolgozni, érdemes tisztázni, hogy ki, miben látja a legfontosabb problémákat, és hogy ezekre hogyan keresi a választ a saját szakterületén. Az előadásban, illetve az alábbiakban arra próbáltam választ adni, hogy vajon a „zöldeknek” milyen mondanivalója van a többi segítő szakma, szakterület számára?
Minden alkalommal, amikor „környezetvédőnek” neveznek, határozottan tiltakozni szoktam. Nemcsak azért, mert egy ilyen címkével olyan kalitkába akarnak zárni, aminek a kereteit túl szűknek és értelmetlennek tartom, de azért is, mert a környezetvédelem fogalom alatt - meglátásom szerint - ma egy meglehetősen öncélú és a problémák valódi okait nem kezelő iparágat szoktak legtöbbször érteni. A környezetvédelem ma elterjedt felfogását és válaszait talán jól jellemezhetjük egy hasonlattal: Az ember(iség) ül egy szép hosszú ágon - és vágja maga alatt a fát. A fűrészeléskor óhatatlanul fűrészpor keletkezik, ami problémát jelent, előbb-utóbb szemet is szúr, megoldást is kell valahogy találni rá. Az előállt szennyezés eltüntetésére tehát egyre modernebb porszívókat fejlesztünk ki, ezek árát természetesen csak egyre gyorsabb fűrészeléssel lehet előteremteni. A tényt, hogy magát a favágást kellene felfüggeszteni - netán be kellene gyógyítani az okozott sebet és más, értelmesebb foglalkozás után nézni - ezt ma még egyelőre csak kevesen (bár egyre többen) látják. Ahhoz mindenesetre nem elegen, hogy a favágás (GDP-növelés, gazdasági növekedés) éllovasait és apostolait (a meghatározó gazdasági és politikai döntéshozókat) befolyásolni tudják. Pláne, hogy ha a favágók élvezik a porszívógyártók (környezetvédelmi ipar, szakigazgatás) hallgatólagos vagy kimondott támogatását is3. Az általánosan elfogadott vélekedés szerint a környezetszennyezés jólétünk ára, nem elkerülhető, de csökkentendő költség, melynek optimális méretét közgazdasági módszerekkel meg lehet határozni. A feladat mindössze annyi, hogy ezt a szintet eldöntsük, a szabályozás és szakigazgatás által kikényszeríttessük, és egyre gyorsabban fejlődő technológiai megoldásokkal csökkentsük a környezetszennyezést. Azon túlmenően persze, hogy a gondolatmenet alapvetően hibás - hiszen a véges földi rendszerben végtelen gazdasági növekedés elméletileg sem képzelhető el - a valóságban azt látjuk, hogy még e szűken értelmezett környezetvédelmi intézkedések sem teljesülnek, folyton alulmaradnak a gazdasági érdekekkel szemben4. Az pedig, hogy a környezetszennyezés, a gazdasági és társadalmi problémák egymással szorosan és elválaszthatatlanul összefüggenek és csak együtt kezelhetők, ebben a helyzetben gyakorlatilag fel sem merül. Márpedig ha nem ismerjük fel, hogy a környezeti erőforrásaink felélése, elpusztítása, az ínség, a nyomor, a háborúk, a társadalmi deviancia, a lelki problémák, a közösségek szétesése, önrendelkezésük szűkülése, szűkítése egymással összefüggenek, akkor nemcsak a válaszaink lesznek hibásak, de a kérdést is rosszul tettük fel. A rossz kérdésből adódó rossz válasz pedig a válságot nem enyhíti, hanem súlyosbítja.
Be kell látnunk, hogy problémáink nem technológiai jellegűek (értsünk ezalatt termelési vagy „társadalomszervezési” technológiát), hanem létbeniek. A helyzetet Konrad Lorenz ember-mivoltunk hanyatlásaként, Hamvas Béla létrontásként5 nevezi meg. Mélyebbre kell ásnunk a felszínes megközelítéseknél, ha meg akarjuk érteni problémáink valódi okait. A Czakó Gábor által találóan Gazdaságkornak nevezett (körülbelül a reneszánsz óta tartó korszak) a korábbiakhoz képest minőségileg új emberképet alkotott. Az ember fokozatosan feladja, elfelejti, hogy létének szellemi alapjai volnának, hogy fontos feladata, szerepe van a világban. A teremtés koronájának tartja magát, de többé már nem a teremtett világ jóságos és bölcs királya ő, a Lét őrzője; hanem korlátlan hatalmú kényúr, aki bármit megtehet élőlénytársaival és élettelen környezetével. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy az állati létbe süllyedt az ember, mivel az élőlények közül továbbra is egyedüli kiváltsága, hogy tudattal rendelkezik - azonban e tudatot rosszul, rosszra használja. A jó és a rossz megkülönböztetésének lehetősége (erkölcs) egyedüli kiváltsága, e kiváltsággal azonban többé nem kíván élni6. Elveti a világ rendjébe vetett korábbi hitét, elveti a korlátokat, tagadja, hogy létezik Fent és Lent, Jó és Rossz, minden relatív. Persze a világ rendje ettől nem változott meg, csupán az ember válik benne idegen lénnyé, amely ahelyett, hogy együttműködne lénytársaival, gátlástalanul elpusztítja őket, ha érdeke úgy diktálja - mert hatalmában áll. Mindezt szabadságként értelmezi - hiszen bármit megtehet (néha hozzá szokták tenni: amíg más szabadságjogaiba nem ütközik). A mára általánossá emelt cél a jólét és a szabadság fokozása, növekedés minden színtéren, felső határ a csillagos ég. Czakó Gábor Gazdaságkor keletkezésének gyökerét négy tényezőre („titkos csodára” avagy trükkre) vezeti vissza:
1. Az áldozat irányának megfordítása. Az ember kilép az Áldozat-Kegyelem viszonyból - nem áldozza fel magát sem erkölcsi, sem isteni, még művészi értékekért sem. Éppenséggel ezeket igyekszik jó áron értékesíteni - szellemi létét, küldetését aprópénzre, gazdasági előnyökre cseréli. Megtagadja ember voltának lényegét (illetve, hogy volna egyáltalán lényege), miszerint Isten képmását viseli és az Úr társa a Teremtés őrzésében. „Krisztus vérét borrá változtatja és kocsmát nyit”7. Ha profánabbul kívánjuk megfogalmazni, azt mondjuk: elvet minden felelősséget és kötelességet mások és a világ iránt, kizárólagos céllá a gazdasági boldogulás lép elő8.
2. A szétválasztás. Ahogyan az áldozat iránya is megfordítható, úgy a dolgok és szellemi lényegük is szétválaszthatók. A gazdaság fokozatosan leválasztja magáról társadalmi beágyazottságát és korábbi szellemi céljait - ma már gazdasági fejlődésnek hívjuk, ha a GDP növekszik, de a jövedelem egyre nagyobb része jut egyre kevesebb embernek, a természeti erőforrásokat feléljük és elszennyezzük. Hatékonynak és ezért korszerűnek az az üzem számít, amely a feladatait a korábbinál kevesebb ember alkalmazásával oldja meg, de nagyobb jövedelmet termel, ami akár egy másik földrészen lakó részvényes bevételeit is növelheti, csak növeljen valamit. Ugyanígy a tudomány és a művészet is leválik szellemi céljairól, lényegéről, öncélúvá válik. Végső soron minden „szektor”, az emberi tevékenység minden szelete a Gazdaság szolgálóleánya lesz. Minden tevékenységünk abszolút mércéje (még az oktatásé, nevelésé és egészségügyé is), hogy gazdaságos-e, azaz termel-e profitot rövid távon? A gazdasági hatékonyság érdekében nem nagy áldozat, ha az élettempó szétzilálja a családokat, közösségeket. Semmilyen isteni, erkölcsi, szellemi cél nem nyerhet legitimációt, ha nem nyereséges.
A szétválasztás terméke az is, amit ma környezetnek nevezünk. Valami olyasmi ez, ami az ember körül van és olyan zöld-szerű, meg veszélyeztetve van… De mi van, ha az ember odébbmegy, és már más lesz körülötte? Mi a helyzet a műemlékekkel? Aztán: a körülöttem lévő emberek neme a környezetem részei? Ha igen, akkor hogyan lehet mindezt begyömöszölni a környezetvédelembe? Sehogy. A környezet nem dolgok, élőlények halmaza, nem azonos a külvilággal, hanem viszonyrendszer: azon kapcsolatok összessége, ahogyan az élőlények egymáshoz viszonyulnak. Lányi András szerint „a környezet nem az élet helye, hanem az élet megnyilvánulása.”9 Az ember számára a környezete közvetlenül azért sem értelmezhető, mert szellemi lény. A világot embertársaival együtt, bonyolult szimbólumrendszer, a nyelv segítségével fogja fel és értelmezi. Azt, hogy mi a környezet, a társadalmi diskurzus dönti el végső soron (és azt is, hogy mit, hogyan védjünk).
3. A valóság leváltása. Emberré válásunk első percétől alkotunk magunknak mesterséges környezetet. Az eszközök, a Dolgok Gazdaságkorban - a XVIII-XIX. századtól kezdődően - átveszik a hatalmat. A túléléshez nélkülözhetetlen eszközök gyarapítása felgyorsul, majd öncélúvá válik. Nélkülözhetetlen, hasznos és felesleges tárgyak soha nem látott garmadája vesz körül mindenkit a fogyasztói társadalmakban. Röviden úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ember (a történelem során) szinte változatlan fizikai adottságai mellett túlélését csak egyre több „dolog” használatával/birtoklásával tudja elképzelni. Mára a Dolgok, a civilizáció vívmányai eltakarják a valóságot és a Létet magát is - életünk meghatározó része ma már mesterséges környezetben zajlik. Ez kettős (mélymosó) hatással jár: a Dolgok gyarapítása környezeti és társadalmi katasztrófát idéz elő, egyben képtelenné is tesz minket a katasztrófa jeleinek vételére. Ebben növekvő szerepe van a tömegtájékoztatásnak: a Dolgok előállítói gondosan szűrik, hogy milyen jeleket kaphatunk. A zöldbe meg már úgyse megy ki senki, a szomszédját se kérdezi, hogy mi újság?10
4. Az új ember, a Barbi. Czakó e népszerű műanyagbabához hasonlítja a Dolgok Birodalmának lakóját, Gazdaságkor emberét, aki a leváltott valóságban bolyong, bemutatja a fordított áldozatot, elveti lényegét. Szenved és szenvedést okoz, csak mert elfeledte, eltagadták előle küldetését, feladatát. Önhibáján kívül vagy tudatosan; kényszerpályán vagy menekülési céllal, de olyan döntéseket hoz, amelyek valódi küldetésével, lényegével ellentétesek.
Hátborzongató, de az Orwell által az 1984-ben leírt társadalomszervezési rémálom megvalósulni látszik a fogyasztói társadalmat működtető technológiai-gazdasági rendszerben (is). Bár a hírek szerint szabad és demokratikus társadalmakban élnek a „fejlett” országok lakói, érdemes felidézni az 1984 világát uraló Párt jelszavait: „A Háború = Béke, a Szabadság = Szolgaság, a Tudatlanság = Erő”. A kelet-európai népek számára oly ismerős Párt helyén ma egy sokkal kevésbé megfogható és nehezebben azonosítható hatalmi struktúra áll, de társadalomszervezési elvei nem sokban különböznek a totalitárius államokétól.11 Ha elfogadjuk Czakó gondolatmenetét, könnyen megérthetjük, hogy az 1984 világa hogyan font minket körbe és kötött gúzsba, szinte észrevétlenül.
A fejlett államok - mondják - soha nem látott bőségben, szabadságban és békében élnek. De a Békét a Háború tartja fenn: a valóságban a második világháború óta folyamatosan háborúk zajlanak a világ minden részén (mára már nagyobb az emberáldozat, mint az utolsó nagy háborúban). Egyszerűen kiment a divatból otthon háborúzni, a konfliktusokat más országokban vezetik le. A háborúk többsége a fejlett Észak által kialakított uralmi struktúra (elsősorban a végtelenül sebezhető, importra szoruló olajgazdaságok) fenntartásáért zajlik (ennek tünetei az iraki, afganisztáni olajháborúk is). A világméretű terrorhullám annak a jele, hogy a Háború kiterjedhet (és ki is fog terjedni) a fejlett világra is, amennyiben a fenntarthatatlan uralmi struktúrát továbbra is erőszakkal kívánják fenntartani. A terrorizmus elleni háború tipikus példája annak, amikor valaki tüzet akar oltani benzinnel. Megfelelő katonai ellenpont híján a kétségbeesett és kilátástalan tömegek fanatizmusa és a házilag gyártott bombák rengethetik meg az atomfegyver-arzenál árnyékában magukat sebezhetetlennek hívő rendszereket.12
A látszólagos Szabadság ügyesen álcázott Szolgaság - cukrozott csukamájolaj. A fejlett államokban élők demokráciái kétarcúak kifelé is, befelé is. „Demokratikus, jóléti” rendszereiket a világ többi részén tett erőszakkal tartják fenn, azonban a belső demokrácia is csupán látszat. A valódi kérdések természetesen nem a választásokon dőlnek el. (Az anarchisták nézetei szerint, ha a képviselőválasztás bármit is eldöntene, már rég betiltották volna.) Ahogy arról az alábbiakban még szólni fogok, a mai demokratikus rendszerek lényegében intézményesítik, hogy a helyi közösségek ne szólhassanak bele valójában az őket érintő ügyekbe. A Szabadságként értelmezett Szolgaság legjellemzőbb tünete mindemellett talán az, ahogyan foglyai vagyunk a fogyasztási mókuskeréknek, egy, a hatalom által diktált életformának.
Lehetőségeinket pedig eltakarja a Dolgok Világa és a média, így válik a Tudatlanság Erővé (sajnos, nem a mienkké). Így nem is tudunk arról, hogy hatalmunkban áll a dolgok menetét megfordítani, lehet más a világ! Rajtunk: a helyes felismerésen, cselekvésen és összefogáson múlik, hogy lesz-e?

Az egység helyreállítása
A helyzet nem egyszerűbb és nem vidámabb, ha a problémák valódi mélységeit felgöngyölítjük, mint ahogy erre a fentiekben kísérletet tettem. Ha az ökológiai és társadalmi válság megoldása valójában nem ügyes szerkezetek és technológia kérdése; hanem életünk, életformánk és világszemléletünk teljes megkérdőjelezésével és új alapokra helyezésével jár, akkor komoly kihívás előtt állunk, alighanem. Az a tudat azonban biztató lehet a megoldások keresése és végrehajtása közben, hogy nem placebót keresünk, nem sebtapaszt a rákos betegnek, hanem talán a valódi gyógyulásához járulhatunk hozzá. A feladat mérhetetlenül nagynak tűnik, azonban megoldást a kis, helyi, mindenki által véghezvihető változások hozhatnak.
Ha a fenti gondolatmenetet elfogadjuk a környezeti, társadalmi problémáinkat illetően, akkor a válaszok már-már kézenfekvőek, ha nem is egyszerűek. A létrontást kell megszüntetni - környezetvédelem helyett a Lét védelméről beszélni. A Dolgok helyett az Életet kell szolgálni és minden cselekedetünket azon a mérlegen lemérni, hogy az mennyiben segíti az élet fennmaradását a Földön, az életlehetőségek gazdag változatosságának megtartását és gyarapodását. A Czakó által említett folyamatokat, melyek elvezettek Gazdaságkor kialakulásáig, meg kell fordítani, hogy az ember ismét betöltesse szerepét és a Lét őrzője lehessen:
1. Vissza kell állítani az Áldozat-Kegyelem viszonyt. Az embernek újra fel kell vállalnia a felelősséget és a terhet, hogy élete több egyszerű vegetatív létnél, és céljai túlmutatnak a Dolgok és a Profit gyarapításán. Az emberi szabadság nem azonos a pusztítás szabadságával, hanem azt jelenti, hogy az élővilág más tagjaitól eltérően szabadságában áll, képes saját magán, fizikai lényén túllépni, a másik lény felé fordulni - kérdezni és segíteni rajta, ha ez nem is feltétlenül szolgálja közvetlen érdekeit. Célja más élőlénytársaival együttműködve a szenvedést enyhíteni, a pusztítást helyrehozni, segítő kezet nyújtani a bajbajutottaknak. Az önfeláldozás, a folyamatos kérdezés, segítés nem az emberi lét könnyű útja, de lehet, egyetlen. Nem mellesleg mások megsegítése vezet önmagunk megsegítéséhez is: az ember küldetésének felismerése kiút a lényegétől megfosztott ember frusztrációjából: hazatérés és gyógyulás.
2. Véget kell vetni a szétválasztásnak, egységben kell szemlélni a világot. Mennyiség helyett a minőséget előnyben részesíteni. A sematizálás helyett a változatosságot részesíteni előnyben. Az egységben, rendszerszemléletben való gondolkodás vezethet oda, hogy a részproblémák kezelése közben ne okozzunk újabb problémákat. Nem tartható a tudománynak vagy a szakmáknak az a specializációja, amely szakbarbárokat képez, egyben még a saját életvilágunkban is illetéktelenné tesz minket.13 A környezeti problémák sem kezelhetők a társadalmi problémák megoldása nélkül.
3. Újra a valóság felé kell fordulnunk a Dolgok szolgálata és mesterséges élmények hajszolása helyett. Végig kell gondolnunk, mik azok a dolgok, tevékenységek, amely fennmaradásunkhoz, teljes életünkhöz: jól-létünkhöz feltétlenül szükségesek, melyek azok, amik nem, vagy csak valakik elhitetik velünk (jó pénzért), hogy nélkülözhetetlenek. Hamar ki fog derülni, hogy nem tévés vetélkedőre, hanem értelmes szórakozásra vágyunk valójában, és egy jó beszélgetés a szomszéddal sokkal izgalmasabb és több fontos információval szolgál a környezetünkről. Talán még a legújabb mobiltelefon sem kell hozzá. Szinte mindenről kiderülhet előbb-utóbb, hogy egyszerűbb, olcsóbb, emberibb, környezetkímélőbb, ésszerűbb megoldást is lehet alkalmazni a költséges, gépekre alapozott megoldás helyett. Természetesen a rendszerszemlélet itt is érvényes: a változtatás nem megy egyik napról a másikra, hiszen sokszor kényszerpályán mozgunk. A kényszerpályák azonban egyéni és közösségi szinten is elhagyhatók, ha erre törekszünk.
4. Alighanem, ha újra a lényeg felé fordulunk és a fent leírt változás útján elindulunk, a Barbi ismét átadja a helyét az Embernek. Ezen az úton csak fokozatosan haladhatunk előre. „Az ezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik.” De, ha a célt nem veszítjük szem elől, a kis lépésekkel ezer mérföldre is eljuthatunk.14

Túlélésünk kulcsa: a tájjal együttműködő szerves közösség
György Lajos idézi Teodore Roszakot15: aki egyszerű szavakkal foglalta össze az ember teendőjét, ha a fennmaradást választja: „Kicsinyíts, lassíts, kerüld a központosítást, vegyél részt a folyamatokban!” Ezzel meg is érkezünk a segítő szakmák integrációjáig, a közösségek és tájak fejlődésének kapcsolódásáig. A hazai környezeti problémák tanulmányozása során16, illetve azok enyhítésének folyamatában a Védegylet munkája során teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ha a helyi közösségek számára beleszólást biztosíta(ná)nak az őket érintő beavatkozásokba, akkor a környezetinek tekintett problémák szinte maguktól megoldódhat(ná)nak - igaz, hosszas vitafolyamat során. Ezt az alkufolyamatot nevezték valaha politikának, ami a közösség ügyeiről, az értékválasztásokról, az együtt- és túlélés szabályairól folyt. A szó ne tévesszen meg senkit, a mai közbeszéd „politika” szava (durv. vulg., a közjavak elherdálásának jogáért folytatott kicsinyes marakodás) nem azonos eredeti jelentésével. Ezért előszeretettel alkalmazzuk az ökopolitika szóösszetételt, ami kifejezi, hogy az ökológiai válság megoldása csak politikai úton, az egymással folytatott párbeszéd során képzelhető el. A környezetinek tekintett problémák ugyanis valójában társadalmi problémák. A környezetpusztítás sosem az élvezet kedvéért történik, hanem azért, hogy hatalmat szerezzen egyik ember a másik felett és ezt demonstrálja. A darwinista társadalomfelfogás (és ennek újratermelése), melyben minden ember a másiknak versenytársa, és nem partnere - valamint a fent leírt, Gazdaságkort előidéző hajtóerők fűtik végső soron a környezetpusztítást, ami tehát a társadalmi válság tünete. Nem is nehéz belátni, hogy az a társadalom, amely saját létforrásait pusztítja el gyorsuló ütemben; gyötrelemre és szenvedésre ítéli saját utódait, nem fenntartható hosszú távon. Kiutat ebből csak az együttműködésen alapuló társadalmi gyakorlat jelenthet17.
Együttműködés - egymással és élőlénytársainkkal. Együtt, egymásért. Ez az, amit otthon a családban mindenki ért, elfogad és természetesnek tart, mégis az utcára kilépni csak vastag páncélzatban és fegyverrel mer. Nem véletlen, hogy Gazdaságkor minden erejével a család és a közösségek szétzúzására tör.
Ha a kulisszák mögé pillantunk, láthatjuk, hogy a tömegdemokrácia valójában mindig a semleges, azaz részvétlen többség uralmát érvényesíti a kisebbség felett, olyan döntést hoz, ami elnyomja a helyi, az adott ügyben érintettek szavát; valamilyen elvont, társadalmi vagy gazdasági érdeknek rendeli alá a helyi érdekeket. Nem értéknek, társnak tekinti az embert, a természetet, hanem kiaknázandó erőforrásnak. A láthatatlan (és a károkkal nem érintett) többség valakik által értelmezett érdeke könnyen elnyomja a mindig kisebbségben maradó és a károkat viselő kisebbségét. (Ha nem, akkor a demokrácia elfajulásáról szokás beszélni.) Ha az érdekelt és érintett közösség beleszólhat az őt érintő ügyekbe, akkor várható, hogy a társadalmi vitafolyamat kitermeli a környezeti és társadalmi szempontból is fenntartható megoldásokat. Ha az önrendelkezés jogát a helyi közösségtől elvonják, akkor várhatóan embert, társadalmat, természetet károsító döntések helyét alapozzák meg. Hajnal István ezt így fogalmazza meg: „Az emberi társadalom építkezését nem felülről, elképzelt, nagy célokért kell kezdeni, hanem alulról, a kicsinyek biztosításával, mert különben a közjólétből a kevesek jóléte lesz.” Ha ezt nem ismerjük fel, a környezet, mint olyan, mint elvont fogalom védhetetlen.
Schumacher szerint csak a szervezett, fegyelmezett és tanult közösség képes helyesen cselekedni. Nem kell hosszan bizonygatni, hogy a modernitásban, Gazdaságkorban a szétválasztás által sújtott, bonyolult hatalmi struktúrákba kényszerült és a lényeget szem elől tévesztett társadalmakban milyen messze vagyunk e helyzettől. A segítő szakmák együttműködésének óriási jelentősége abban lehet, hogy a közös munka során a mindennapi gyakorlatban, közösen juthatunk el a felismerésig, hogyan függenek össze a környezeti, gazdasági és társadalmi problémák. Addig a felismerésig, hogy mindannyian ugyanannak a válságnak a különböző tüneteit kezeljük. Ha közösen megtaláljuk az adott helyi problémák gyökereit, és a harc helyett az együttműködésre alapozva elindítjuk a közösségek és tájak egységes szemléletben történő rehabilitációját, akkor van esély rá, hogy megoldást találunk, és nem tüneti kezelést nyújtunk. A Bodrogközben a BOKARTISZ Kht. tájrehabilitációs munkája során egy ilyen problémahalmazt tárt fel, és igyekszik egy olyan - az ártéri tájgazdálkodásra alapozott - természettel együttműködő gazdálkodást kialakítani, ami a természetes rendszerek gazdagításán alapul. A táj és a közösség együttes fejlődése vezethet csak fenntartható társadalmi rendhez; a részproblémák csak ideig-óráig tartó részmegoldásokat eredményezhetnek. Pl. a Bodrogközben sajnálatos módon igen elterjedt deviáns jelenségek, önpusztítás, elvándorlás nem érthetők meg a táj természetes rendszere elpusztításának feltárása nélkül. A deviancia kezelése is csak átmeneti lehet, ha az alapproblémát - a megélhetési lehetőségek hiányát - nem kezeljük. Ezek bővítésében pedig a táj természeti erőforrásainak fenntartható használata az egyedül elképzelhető megoldás. Ezért a tájrehabilitációs munkában a közösségfejlesztés, a gazdaságfejlesztés és a természetvédelem elkülöníthetetlenül összekapcsolódik.
Kunbábonyban a segítő szakma különböző szakterületeinek képviselői élénk vitát követően eljutottak a felismerésig, hogy szükség van az együttműködésre, hiszen motivációnk közösek és a céljaink is hasonlóak. Megkockáztathatjuk, hogy a végső cél ugyanaz. Mindenki eltérő háttérrel rendelkezik ugyan, de ez nem elválaszt, hanem összeköt: a tanulás lehetősége és a sokfajta nézet - ha közös nyelvet használunk - elvezethet a közös és jó megoldásokig. Egy ilyen szakmaközi párbeszédnek az első lépése a közös, világnézeti alapok átbeszélése, összecsiszolódása, majd az együttműködés a mindennapi munkában. Az összecsiszolódás megindult Kunbábonyban és e párbeszéd remélhetőleg a továbbiakban még intenzívebbé válik. Létfeltételeink megőrzésének és helyreállításának kulcsa a helyi közösségek kezében van.
Kajner Péter
Védegylet
kajnerp@interware.hu

Ajánlott irodalom

Czakó Gábor: Mi a helyzet? Gazdaságkor titkai. Boldog Salamon Kör.
György Lajos: A jót választanod kell. Föld Napja Alapítvány, Budapest.
György Lajos: Vissza a kozmikus rendhez. Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2000.
Hamvas Béla: Scientia sacra III.
Lantos Tamás (szerk.): A Kárpát-medencei folyók védelmi stratégiája. Program a folyóvölgyek életrekeltésére. Kézirat, 2002.
Lantos Tamás: A tájak fejlődése - A fönntartható táj és a női princípium. Kézirat, 2002.
Lantos Tamás: Látni a fától az erdőt; kommunikatív táj, kommunikatív gyümölcsészet. Kézirat, 2002.
Lányi András: Együttéléstan. Liget Műhely Alapítvány, 1999.
Lányi András: Létezik-e? Hanga - Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2003.
Lányi András (szerk.): A szag nyomában. Osiris, 2000.
Konrad Lorenz: Ember mivoltunk hanyatlása.
Molnár Géza (szerk., 2003a): Az ártéri tájgazdálkodási területek víz-, ökológiai és gazdálkodási rendszereinek, illetve a megvalósítatás feltételeinek, követelményeinek tervezésére alkalmas metodika. In: Megvalósítási terv a Tisza-völgyi árapasztó rendszer (ártér-reaktiválás szabályozott vízkivezetéssel) I. ütemére valamint a kapcsolódó kistérségekben az életfeltételeket javító földhasználati és fejlesztési program (Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése, I/a ütem). Készült az Országos Vízügyi Főigazgatóság megbízásából. VÁTI Kht.-VIZITERV Consult, 2003.
Molnár Géza (2003b): A Tiszánál. Ekvilibrium, 2003.
Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.
Simonyi Gyula: Grác után - a Jubileum felé. http://www.uni-miskolc.hu/city/Olvaso/ujholnap/98januar/simonyi.html
http://www.vedegylet.hu
http://www.bokartisz.hu

Jegyzetek, hivatkozások

1. E cikk az I. Közösségi Munka Nyári Egyetemen, 2004. augusztus 14-én, Kunbábonyban elhangzott előadás és az itt folytatott beszélgetések alapján készült.
2. A segítő szakma kifejezést Vágvölgyi Gusztáv barátomtól kölcsönöztem.
3. Azt mondják, hogy a környezetvédelmi ipar ma a világ három legjövedelmezőbb üzletének egyike - a fegyverkereskedelem és a kábítószerkereskedelem mellett.
4. Az egyik legplasztikusabb példa erre a globális klímaváltozás - az emberi civilizációt pusztulással fenyegető üvegházgáz-kibocsátást korlátozni hivatott nemzetközi egyezmény, a Kiotói Jegyzőkönyv a kibocsátás 8%-os csökkentését írta elő megszületésekor. A trendek alapján ez már akkor sem volt reális, magát a Jegyzőkönyvet azonban csak több mint tíz évvel megalkotása után írta alá annyi állam, hogy életbe lépjen, a legnagyobb kibocsátó Egyesült Államok továbbra sem hajlandó ratifikálni. Miközben a szakértők szerint azonnali hatállyal kellene 60%-kal csökkenteni a kibocsátást a katasztrófa elkerüléséhez.
5. Hamvas Béla: Scientia sacra III. Antikrisztus. Részlet 113.
„A modernizált létrontás-rendszer rémuralma körülbelül a múlt század végén kezdődött. A tüneteket Kierkegaard, Dosztojevszkij, Szolovjov és Nietzsche pontosan feljegyezte. A létzaklatottság eleinte csak Európában, később az egész földön olyan fokát érte el, amelyben, mint előre látható volt, és mint ahogy az ma, a huszadik század második felében még inkább előre látható, az emberi élet az apparátusban merő formális aktusok sorozatán kívül semmi egyebet nem jelent. A rendszer tökéletesen lezárult, kiterjed a csillagok mozgására, a fizikai jelenségekre, a matematikára, a sejtekre, az atomokra, a vallásra, az emberi tettre, a mítoszokra, a metafizikára. A gépesített nevelés és tanítás, a munka és hivatásgyakorlat, a gondolkodás és érzelmek kizárólag az apparátuson belül zajlanak le, és ennek magától értetődő következménye az egyre növekvő éhség valami valódira, legyen az szexus vagy politika vagy politikai rémtett, bűnügy, vagy valamely raffinált izgalom és narkotikum, amely az életéhséget mégis csillapítani tudja. Az élet elfogyásának és felhígulásának, megritkulásának és összezsugorodásának arányában főként a metropolisokban az életszomjúság sajátos delíriuma alakult ki hajszából és sóvár mohóságból és őrjöngő kicsapongásból, mert a lét az apparátusban egyébként nem lenne kibírható. Mivel saját életét senki sem éli, és önmagát nem éri utol, az emberben elvetemült önsóvárgás keletkezik, amely a valódi híján önmagának bőszült és görcsös megóvásáért küzd, viszont értelmét már ez is teljesen elvesztette.”
1963 Tiszapalkonya
6. Helyzetének megkülönböztetésére az állatoktól álljon itt Lányi András hasonlata: „a kígyó nem öl: eszik.” A Jót és a Rosszat csak az ember képes megkülönböztetni.
7. Czakó, 2001, 21. o.
8. Maradéktalanul természetesen ez nem érvényesülhet társadalomszervező (vagy inkább: -szétziláló) erőként, hiszen ez azonnal szétvetné az emberi társadalmakat. Az ember képtelen is pusztán gazdasági érdekérvényesítő gépként viselkedni, senki nem is működik így - zavart léthelyzete ebből adódik: lelke mélyén érzi, hogy több ő annál, mint amit a korparancs diktál, de kitörni ebből a kirekesztődés veszélyével járhat. A gazdaságkori létezéshez - a rendszer foglyaiként - előfeltétel, hogy az ember folyamatosan elfojtsa, háttérbe szorítsa avagy „kontrollálja” mindazokat az érzéseit, motivációit, amelyek lényegét egyébként meghatározzák.
9. Lányi, 2000, 50. o.
10. A fejlődés megköveteli, hogy akik a Dolgok gyarapításában lemaradtak, legalább virtuális élményekkel pótolják azokat, és ők is sóvárogjanak. Amikor a közép-afrikai törzsek televíziójukon a Dallas-t nézik, fontos lépést tesznek a Valóságból a Dolgok Birodalmába.
11. Itt elsősorban a társadalomszervezési technikákban tettenérhető analógiákra szeretném felhívni a figyelmet. Nyilvánvalóan nem vonhatunk abszolút párhuzamot az ellenségeit a legtöbb esetben fizikai megsemmisítéssel és / vagy teljes ellehetetlenítéssel büntető totalitárius (pl. fasiszta, kommunista rezsimek) és a mai tömegdemokráciák, fogyasztói társadalmak között. A módszerek ma (látszólag) finomabbak, de nem kevésbé pusztítóak. A háborúkat ma már külföldön, távirányított repülőgépekkel szokás megvívni, és a „rendszer belső ellenségeit” avagy „a másként gondolkodókat” is kifinomultabb eszközökkel lehet félreállítani vagy véleményüket marginalizálni, de a végeredmény közel azonos: az alternatívák eltüntetése és a hatalom önmagáról alkotott véleménye, miszerint ez „minden létezhető világok legjobbika”, amit minden alattvalójának el kell(ene) fogadnia. A környezet elszennyezését, „jólétünk árát” is igyekszünk másokkal - a tőlünk távol élőkkel vagy az utánunk jövő és mit sem sejtő nemzedékekkel megfizettetni. Az ilyen „finom” módszerek következményei azonban a világ elfogyasztásának mai méretei és üteme mellett egyre kevésbé söpörhetők a szőnyeg alá. Külső és belső környezetünk elszennyezése ma már szinte mindenki számára alapélmény: a szemetet nem lehet többé a szomszéd kertjébe szórni, ha már az is tele van. Hibás döntéseink következményeit is közösen szenvedjük, de a rendszer foglyaiként mindennapi döntéseink során sem mindig érvényesíthetők az alternatív megoldási lehetőségek. Sokan nem is keresik, nem is tudják elképzelni sem, hogy lehet más a világ.
12. Persze ne feledkezzünk meg arról, hogy a terrorizmus Oszama Bin Ladennek és vezértársainak is jó üzlet - a bombákat nem ők kötözik magukra. A képet pedig még inkább árnyalja, hogy a fejlett államok támogatják vagy bombázzák a terroristákat kiképző államokat, attól függően, hogy érdekük éppen mit diktál.
13. Ma pl. a legegyszerűbb tárgyainkat sem vagyunk képesek megjavítani, legegyszerűbb betegségeinkkel is orvoshoz fordulunk - azaz nem az általunk jól ismert közösségekben keressük a megoldást, hanem jobbára általunk ismeretlen rendszerekre, specialistákra bízzuk magunkat. Akiknek ráadásul sokszor üzleti érdeke lehet, hogy ne a javunkat szolgálják: gyorsan elromló készülékeket sózzanak ránk vagy természetes gyógymódok helyett újabb mellékhatásokat okozó gyógyszereket írjanak fel.
14. Buddha az üdvösséghez vezető utat a nyolcrétű nemes ösvényben látta. Ez a fokozatosságra intő lépcsőfok sorozat mindennapi cselekedeteink meghatározásánál is fogódzót jelenthet: helyes fölismerés, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekedet, helyes életmód, helyes gyakorlás, helyes gondolkodás, helyes elmélyedés.
15. Theodore Roszak: The Voice of the Earth. Ismerteti György Lajos (1998).
16. Lásd pl. Lányi, 2000.
17. Molnár, 2003, a, b.

Parola archívum