Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Hozzászólás az intézményközi együttműködéshez
Szerző:	Varsányi Erika
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2013
Szám:	4
Oldalszám:	40
A cikkben lévő
Nevek:	Varsányi Erika, Vercseg Ilona, Magyar Bálint, Ady Endre
Intézmények:	Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Szociológiai Dokumentációs Osztálya
Települések:
Tárgyszavak:	együttműködési kultúra, intézményközi együttműködés, érdekvezérelt gyakorlat, szociális munka, közösségi munka, akciókutatás, családsegítés, gyermekvédelem, partnerség, civil világ, civil mozgalmak, a politika világa
Megjegyzés:	kategória: elmélet
Annotáció:

Varsányi Erika
Az intézményközi együttműködésről

– Vercseg Ilona írásához –

A Parola 2013/2. számában több írás jelent meg, amelyek a szakmák és/vagy az intézmények közötti kooperáció szükségességét, lehetőségét, módját boncolják a szociális munkában általában, és a közösségi munkában különösen.
Életközeliségével és változatlan társadalomalakító hevével Vercseg Ilona írása szólított meg, így ehhez fűznék néhány gondolatot.
Amikor 24-25 évvel ezelőtt a szociális munka nyugati irodalmában igyekeztem tájékozódni, magától értetődőnek tűnt, hogy e tevékenység mindegyik területének tartalmi eleme a különböző szakmákkal-szervezetekkel kiépítendő szoros együttműködés. Egyszerűen nem is lehetséges másként, s ezt kezdettől megtapasztaltam települési fejlesztések során, ahol a legkülönbözőbb professziók képviselőit vontam be – természetes kényszerűségből és örömmel – a munkába. Ez azt jelentette, hogy alkalmanként csak közvetítőként működtem, hogy terepet adjak jogásznak, építésznek, családgondozónak, néprajzosnak, művészeknek stb. Az akciókutatás során a problémák feltárására törekedtem, a lehetséges megoldásokat különböző szakemberektől vártam, akik közül néhányan azonosulva a feladattal, részeivé váltak a folyamatnak. Különleges korszakot éltünk!
10 évvel később a civil szervezeti keretben megszervezett családsegítés- és gyerekvédelem rendkívül változatos élményeket nyújtott a magyar társadalom együttműködési kultúrájáról. Az alapítás pillanatától szembesültem azzal, milyen mélyen áthatja a mentalitást a „kívülállóval” (azaz a nem a saját érdekhálóból érkezővel) szembeni gyanakvás és elutasítás, valamint a hierarchikus-hatalmi szempont, s ennek ellentéteként azzal is, mennyire eredményes tud lenni a munka, ha olyan partnerekkel történik, akik nem csak természetesnek tartják, hogy részt vegyenek egy helyzet megoldásában, hanem ezt örömmel is teszik. Az előbbi magatartás a helyi önkormányzat, igazgatás, iskola részéről nyilvánult meg, míg a napi együttműködésben igazi partnerekre találtam néhány helyi orvosban, és valódi kollégára egy pszichopedagógus végzettségű tanítónőben.
Egyszerű lenne mindezt – a szokásos módon – személyiségfüggő jelenségként magyarázni: van, aki konfliktuskerüléssel, ennek aleseteként gerinctelen alkalmazkodással ér célt, míg más – kiélezve az elkerülhetetlen elvi konfliktusokat – korlátozza az együttműködés esélyét, s van, aki szerencsés adottságaival egyensúlyt képes teremteni az elvek, konfliktusok és az egymást kiegészítő különböző szakmai munkák között. Sajátélményként, önkritikusan tisztában vagyok a személyiség jelentőségével, hiszen magam is aktív szereplője voltam kooperációt megbénító helyzeteknek, mégis úgy vélem, gazdagabb értelmezést kínál a szociológiai nézőpont.
A közösségi munka a társadalomformálás pátoszából meríti értékét és erejét. Ezek az értékek a jövőre irányulnak: „lehet másképp”, „lehet önállóan is megoldani helyzeteket”, „beszéljétek meg és találjatok közösen megoldást!” Ez a normatív attitűd sok ember több évtizedes munkájának eredményeként hozott némi változást a magyar társadalom mélyvilágában. A „felvilágot”(copyright Magyar Bálint) azonban olyan érdekvezérelt gyakorlat uralja, amely nem képes és nem is akar kiszakadni a kultúrára történelmi teherként nehezedő alá-fölérendeltség koordinátáiból. A közösségi munka a politika alternatívájaként nem pusztán formálója, hanem része is a civil világnak, s ebben a minőségében (szervezetekként) ki van szolgáltatva a politika erőinek. Amikor a közbizalom drasztikus csökkenéséről, a közéleti tevékenységtől elfordulók, a közvélemény-kutatók által „bizonytalanok” kategóriájába soroltak egyre nagyobb arányáról értesülünk, természetesen a politikai gyakorlatról kell beszélnünk! Napi élményünk, hogy a politika miképp formálja direkt eszközökkel is azokat a mintákat, amelyek az együttműködés, a felelősség, a feladatvégzés öröme helyett a negatív attitűdöket, a társadalmi csoportok egymással szembefordításának taktikáit erősítik fel. A mindennapi kultúra azokból a mintákból formálódik, amit a mindenkori, azaz a magát sikeresnek kikiáltó jelenlegi politikai gyakorlat is közvetít. A szigorú-merev hierarchia, a joggal való visszaélés, a hatalomgyakorlás cinikus korláttalansága, a nepotizmus, a hívekre/behódolókra és ellenségekre történő megosztás szivárog le az intézményrendszerek hajszálcsövein és ruházza fel arroganciával a helyi képviselőket, a köztisztviselőket, intézményvezetőket. Horizontális kapcsolatok kiépítése helyett települések, szervezetek és szakmák képviselői között sem közös nyelv, sem közös cél, még kevésbé közös felelősség nem jöhet létre, mivel az a magatartás bizonyul ismét hasznosnak és sikeresnek, amely szervilis módon hódol be a „tekintélynek”, amely lemond az önálló véleményről, folyamatosan igazodik, hiszen így remélhet jutalmat.
S bár ez a politikai gyakorlat az elmúlt három évben jutott abba a mélységbe, amelyet már a történelmi sírban gondolhattunk, az ezt megelőző évek is magukon viselték a konformizmus és lojalitás jellemzőit. A baloldali kormányok szociálpolitikáját korábban is több kritika érte amiatt, hogy a társadalmi integráció jelszavával alanyi jogon, azaz feltétel nélkül és nem a rászorultság alapján nyújtotta a jóléti transzfereket. Ennek a gyakorlatnak az érintettekre és a társadalmi integrációra gyakorolt destruktív következményei csak hosszú távon lesznek kezelhetőek. Már ekkor felerősödtek ugyanis a feszültségek a szervezetek és társadalmi csoportok között, amit azonnal politikai haszonná konvertáltak hatalomra éhes, gyűlöletvezérelt militáns szervezetek. Az államtól való függőség passzivitásra és felelőtlenségre hangolta az állampolgárokat, akik éppen ez utóbbi minőségüket nem képesek önálló ítélőképességként és akaratként kibontakoztatni. Mindezek ellenére az akkori szakmapolitika olyan programot tartalmazott, amelynek része volt a partnerség, s amikor az akkori szakminiszter aziránt érdeklődött, hogy ez megvalósul-e, nem volt lehetőség mindazokat a helyzeteket felsorolni, amelyekben civilszervezet alapítójaként és egy szakma képviselőjeként a közhivatalnokok, ön-kormányzati „képviselők” és néhány intézményvezető részéről az elutasí-tást kifejező modortalanságokat, ostoba fölényeskedéseket éltem át.
Ugyanezen korszakban voltam részese olyan rendezvénynek, ahol (kis)települések polgármesterei és intézményvezetői behúzott nyakú szolgákként nyelték le az – elvileg általuk választott – kistérségi elnök pimasz tobzódását, rendreutasításait.
A köztisztviselők nem csak ügyfeleikkel, hanem a civil szervezettel is olyan stílusban érintkeznek, amelyet deklaráltan a hatóság fölérendelt pozíciójával vélnek igazolhatónak, ugyanakkor nem hiszem, hogy a hivatalnokok felszabadultak lennének a végrehajtó szerepet csinovnyikká nyomorító normák között.
A fenti tapasztalatok a 90-es évek végétől sűrűsödtek, de a kooperációra való készség korlátairól már korábban, a 80-as években szereztem közvetlen élményeket.
A bezápult légkörű, a saját szakmájukon belül is egymást lebecsülő szervezeti működést, a mindig mindenkit pszichologizálva leminősítő magatartást egy pszichiátriai ambulancia szociológus alkalmazottjaként láttam közelről.
Ennek ellentéte volt az a rövid időszak, amit a ’70-es évek közepén a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Szociológiai Dokumentációs Osztályán töltöttem: nyitottság, segítőkészség, tolerancia és a tudás tisztelete hatotta át a kis csoport mindennapjait, ahol az együttműködés természetes létforma volt.
A szociális munka területén a szakma kiépülésének kezdetétől szélsőséges dominanciaharc zajlik a szervezetek, különböző szakterületek között, amelynek megnyilvánulásai a szakmán kívüliek számára is érzékelhetőek. Ez a fertőzöttség ezen a területen azért különösen visszatetsző, mert hitvallásként hirdeti az importált eszmét: a kooperációt. A negatív erők vélhetően azért húzzák le ilyen erősen az egész szakmát, mert nem saját gyakorlatából termelte ki az együttműködést mint a célszerűség és az „örömelv” normáját, hiszen a gyakorlat és elmélet közötti távolságra épült fel a képzés, azaz a pozícióhoz kötött szöveg elsődleges volt a praxis útkereséseihez képest, ebből pedig a pozíciószerzés, mint legfőbb hajtóerő következett.
A civil szféra a pályázatokat kiíró intézmények, ernyőszervezetek önigazoló érdekétől függ, verseny zajlik a forrásokért, melynek során az egyes szervezetek sajátos kapcsolati hálót és érvényesítési technikákat alakítanak ki. Ennek ellenére ebben a szférában él még a társulás szándéka, a közös nyelv és a törekvések összehangolása.
A civil mozgalomként induló szervezkedéseket jórészt beszippantotta a politika világa, s az ott termelődött mérgek, mint pártérdekek, éppen azokat az értékeket igyekeznek elsorvasztani, amelyek ezeknek a törekvéseknek a különössége: az együttműködést és spontaneitást.
Rendkívül meglepő fordulat lenne, s cáfolna minden eddigi feltevést, ha az államosított egészségügy, oktatás- és kulturális intézményvilág kiszolgáltatott alkalmazottai a közösségi munka értékei mentén megtalálnák azt az utat, amely az állami hatalomtól elfordulva egymás irányába vezetné a különböző szakterületek képviselőit. Ehhez nem szükségesek szakmai előírások, ún. protokollok és nyugati minták: itt és most kellene a sok dimenzióban brutálisan szétszaggatott társadalmi szövetet kis kooperációkkal valahogy legalább összefoltozni.
A legtágabb értelmű kultúra áthatja a társadalmi létezés, az emberek közötti érintkezés minden mozzanatát. Most láthatjuk, miképp fordítja vissza a történelmet, s mikor rátalálok Ady soraira, elfog a kétség: ennyire nem tanult ez az ország saját sorsából, tényleg ugyanoda tér vissza A hőkölés népe?

Ez a hőkölő harcok népe, S mosti lapulása is rávall, Hogy az úri kiméletlenség Rásuhintott szíjostorával. Mindig ilyen volt: apró khánok Révén minden igának barma, Sohse harcolt még harcot végig, Csak léhán és gyáván kavarta. Erőt mutattak, erőt látott, Vertnek született, nem verőnek. Önerejét feledte mindig, Sohse szegzett erőt erőnek. Betyár urai így nevelték, Nem rúg vissza, csak búsan átkoz, S ki egyszer rugott a magyarba, Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten, Fejét, jussát, szivét kobozzák S ha nehányan nem kiáltoznánk, Azt se tudná, hogy őt pofozzák. Csak a Csodák-Ura meglátná Végre ezt a szánalmas népet, Adna neki csak egy dárdányi, Úri kis kíméletlenséget. Hogy néhány maradt sereghajtó Törötten, fogyva azt ne vallja: Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát - akarja.

Parola archívum