Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Közösségépítés Káposztásmegyeren
Szerző:	Kováts Flórián
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1994
Szám:	4
Oldalszám:	14. p.-15. p.
A cikkben lévő
Nevek:	Szalma Dóra, Sillye Jenő
Intézmények:
Települések:	Budapest-Káposztásmegyer
Tárgyszavak:	egyházi közösségépítés
Megjegyzés:
Annotáció:

kpszmegy.txt

Közösségépítés
Káposztásmegyeren

(Kováts Flórián interjúja a Civil Rádió 1994. VI.11-i adásában hangzott el)

K.F.: Nagyon sok egyesületet, társaságot, asztaltársaságot mutattunk már be a Civil Rádióban. Mostani vendégeink, Szalma Dóri és Sillye Jenő, Káposztásmegyerről érkeztek egy sajátos közösség - egyházi közösség - képviselőiként. Kérem, mondják el, hogyan jutottak Káposztásmegyerre, és mi is valójában ez a közösség?
S.J.: - Káposztásmegyer Újpestnek, a lV.kerületnek a legszéle, a város legészakibb lakótelepe. Végállomása a 14-es villamosnak, harminc-negyvenezres lakótelep. 1985-ben adták át az első épületeket, azóta fejlődő városrész.
K.F.: - Dóri mióta lakik ott?
Sz.D.: - Hat éve úgy költöztünk Káposztásmegyerre, hogy amint lehet, elmegyünk innen. Soha nem laktunk előtte lakótelepen. Itt született a harmadik gyerekünk. Akkor találkoztunk ezzel a közösséggel - és azóta nem szeretnénk elköltözni. Most várjuk a negyedik babát, és inkább a szoba falait próbáljuk tágítani, de nem hagyjuk el ezt a közösséget.
K.F.: - Ennek a közösségnek a vezetője Tomka Ferenc, Feri Atya. Vele nem sikerült ma itt a stúdióban beszélgetni, de egy néhány percnyit hajlandó volt a magnóra mondani azokból a gondolatokból, amelyek őt vezérlik.
T.F.: - Nagyon rokonszenvesek, nagyon kedvesek itt az emberek. Nagyon nyitottak a beszélgetésekre - ez folyamatos tapasztalatunk -, de nagyon sokan a legcsekélyebb vallási képzettséggel sem rendelkeznek, a vallási tradíciókról nem is szólva. îgy idekerültünkkor, amikor az első szentmisét meghirdettük - igyekeztünk jól meghirdetni minden lépcsőházban -, alig száz ember jött el (az akkor mondjuk 30-35 ezer lakosból). Akkor felmerült a kérdés bennünk, hogy elvileg itt azért a népességnek 50-60 százaléka katolikusnak lehet megkeresztelve, ez mintegy 15 ezer ember. Tehát, hogy mit is kell itt csinálni? A mi meggyőződésünk az volt az evangélium és az egyház történetének alapján - azon túl, hogy az embernek a szociológiai meggyőződése is ez -, hogy ahol egy élő közösség van, akármilyen kicsi: az vonz. Úgy kezdtük hát, hogy abból a néhány családból (ez mindössze 20 családot jelentett, annak körülbelül 100 tagjával) egy igazi közösséget igyekeztünk kovácsolni az evangélium szellemében. Gyakorlatilag ezen kis csoport kialakulásával született meg a közösségünk. Most 800-ra lehet tenni azoknak a számát, akik aktívan részt vesznek az életünkben, és jóval többre, akik hozzánk fordulnak és keresztséget vagy más szentséget kérnek, akik közül aztán sokan csatlakoznak a közösségünkhöz.
Mindenkit meghívunk egy nemcsak formális, nem-

csak formaságokban kimerülő vallási életre, hanem egy konkrét életre, ami sokakat vonz.
K.F.: - Az Ön szerepe mi ebben?
T.F.: - Az én szerepem az evangéliumi értékek érvényre juttatása a szűkebb közösség magjában. Aztán nyilvánvalóan a lelkipásztori, papi feladatok ellátása. Ha szociológiailag nézem: akkor is az evangéliumi értékek közvetítése, melyek közösségalkotó erők a kölcsönös szeretet, a megélés és folyton újrakezdés által.
K.F.: - Úgy érzi, kihat az egész lakótelepre az önök működése?
T.F.: - Mindig azt érezzük, hogy egy csöpp vagyunk a tengerben. A 40 ezer ember körül nagyon sok gond és probléma van ezen a lakótelepen, sokaknak, egyéneknek és családoknak tudunk közvetlenül segíteni, de önmagában, ha egy embercsoport, most már lassan 1000 fővel, viszonylag gyorsan testvéri közösséggé szerveződik, gondolom annak modell-ereje van. A gyakorlatban látjuk, hogy nagyon sok ember kezd vonzódni irántunk, és reméljük, hogy akik nem is kerülnek velünk kapcsolatba, végülis valamiféle biztatást kapnak. Mi is szeretnénk mindenki felé személyesen is pozitív biztatás lenni az emberi kapcsolatra, a kölcsönös emberi szeretetre, a humánus egymással való viselkedésre, egymással törödésre.
K.F.: - Hallottuk, illetve én is láttam, hogy miként épül a templom. Valami olyasmi épül ott, ami több, mint egy monumentális épület. Ebből a házból valami olyasmi sugárzik ki, ami Feri Atya szavaiból is sugárzik: a kapcsolat.
S.J.: - A kapcsolat alapjában véve meghatározza az ember közérzetét, érzéseit, mindenkori állapotát, különösen egy ilyen nagy lakótelepen. Emlékszem: amikor idekerültünk, nagyon magányosnak éreztük magunkat, és külön-külön valamennyien megfogalmaztuk ezt.
Mi arra vágyunk, hogy olyan emberekkel találjunk egymásra, akikkel hasonló a gondolkodásunk, hasonlóak az életigényeink, a gondjaink, és mi, mint katolikus, vallásos emberek, érthető módon szerettük volna, ha itt valamilyen vallásos közösségre találunk. Elmentünk az akkori váci püspökhöz, Marosi Izidorhoz, aki többször is fogadott bennünket. Elmondtuk itteni gondjainkat, vágyainkat, elképzeléseinket. Nagyon megszeretett bennünket, mivel többgyermekes családokról volt szó, és ő maga is ilyenből származott. Az egyik ilyen látogatásunk után meg is ígérte, hogy papot küld nekünk. 1989 nyarán mutattak be először szentmisét a közösségi ház nagytermében.
Sz.D.: - Amikor legelőször lementem a szentmisére, mint már említettem, harmadik gyermekünkkel, Veronikával, akit babakocsiban toltunk, akkor rögtön valaki az előtérben mondta, hogy ,hagyd itt, majd én vigyázok rá". Letegezett teljesen közvetlenül ez a számomra ismeretlen valaki. Ez volt az első, ami megindított. Aztán hasonló dolgok történtek. Elmentünk kirándulni. Félve mentem, mert még kevés embert ismertem, de mindenki úgy fogadott, mintha már régóta idetartoznék. Tehát nem éreztem azt, hogy én most kerültem a közösségbe. Ezek a kirándulások azóta is tartanak. Minden hónapban egyszer van egy családos kirándulás, ahová mindenkit hívunk, és talán ugyanúgy, mint én, mások is otthonra találnak a közös kirándulás alatt. Vannak rendezvényeink, a farsangot együtt töltjük, a szilvesztert. Igazából mindig úgy megyünk oda, tehát a családommal is nem azért megyünk, hogy csak szórakozzunk, hanem adjuk tovább azt, amit mi ettől a közösségtől kaptunk. Talán így vagyunk nyitott szemmel, és igyekszünk az újonnan érkezőket befogadni, körülvenni, a gyerekek ugyanúgy, mint a felnőttek.
K.F.: - Ebben az épületben én tornatermet, üzletet, gyerekmegőrzőt láttam. Hogyan alakultak ki ezek?
S.J.: - Különféle profilokra kisebb csoportok áltak össze. Érthető módon voltak gazdasági feladataink, egy új plébániáról volt szó, egy új templomot kellett építeni, plébániai központot. Alakult egy templomépítő csoport, aztán voltak mások, akik úgy érezték, hogy ők például a hitoktatást vállalják. Ma már 17 ilyen családos testvérünk van: férfiak, nők, akik vállalják, hogy a maguk mindennapi elfoglaltsága mellett még hitoktatást is végeznek. Aztán mindenekelőtt a szociális-karitatív tevékenység. Azt rögtön láttuk, hogy rengeteg a nagycsaládos; nagyon sok a mozgássérült. Nagyon sokféle és nehéz sorsú ember került ide, ezeknek a gondozásával törődik az úgynevezett karitatív csoport. Az új épület altemplomában, a Budapesti Caritas Központ segítségével egy karitász-üzlet nyílt, amelynek nagyon örültünk. Dórinak is vannak érdemei.
Sz.D.: - A gyermekmegőrző is működik. A héten kaptuk meg a KÖJÁL-engedélyt, mostantól ez az egész lakótelep felé nyitott. A város peremén élünk sok kisgyerekkel, és úgy gondoltuk: szeretnénk az anyukáknak segítséget nyújtani, ha szeretnének elmenni néhány órára vásárolni, dolgukat intézni.
Lesz egy nap, amikor mozgássérült gyermekeket is fogadunk nemcsak gyógytornára, hanem közös játszásra is. Én például a Veronikát erre a napra biztosan hozom. Erre a napra van ,fix" jelentkezőnk. Olyan gyerek, akire azt mondták: fantasztikus, hogy őt egy közösség befogadja, egy autista kislány. ž az első jelentkezőnk.
K.F.: - Mivel foglalkoznak még? Mit terveznek? Hova fog ez az egész fejlődni?
Sillye J.: - Talán az egyik legfontosabb még - folytatva az előbbieket -: csináltak az itteni barátaink mozgássérült-tornát. Kiderült, hogy rengeteg kisgyerek van és felnőtt testvérünk is, aki mozgássérült. Nagyobb részük nem tartozik szorosan a közösséghez, tehát nem gyakorló vallásos emberek. Jelentős részük nem jár se misére, se hittanra, ugyanakkor nagyon hálásak és számunkra is felemelő és megrendítő érzés volt, hogy erre a gyógytornára jöhettek. Sokszor értük mentek a barátaink és elhozták őket, a fiatalok is bekapcsolódtak. Azt vártam egyébként, hogy a mai ifjúság nagyon fél ezektől a problémás barátainktól, testvéreinktől, embertársainktól. Számomra is megrendítő élmény volt, hogy az én gyerekeim is munkába álltak. Amikor láttam, hogy a nagyfiam tornáztat egy mozgássérült gyereket, nagyon meghatódtam.
Összeállt egy team, elmennek szociális otthonba, kórházakba. Dóri talán tudna mesélni a karácsonyi és más, ünnepektől független látogatásokról.
Sz.D.: - Most már rendszeresen minden héten egy kiscsoport jár a Baross utcai kórház elfekvő részébe, a legsúlyosabb betegek közé.
Fantasztikus élmény. Tavaly karácsonykor indult ez a kórházi kapcsolat. Szenteste mentünk el előszőr. Én is a családommal, a legkisebbel. Egészen másképp volt utána együtt a család a karácsonyfa alatt. A gyerekeim azóta is emlegetik, és azóta ők is voltak bent látogatni. Ez nagyon nehéz dolog, mert van, amikor már nincs ott, aki előző héten még ott volt.
Úgy megyünk, hogy adni szertnénk. Akkor csak az az egy ember létezik, aki hozzánk beszél és aki lehet, hogy holnap már nem él, de akkor fontos, hogy meghallgassuk.
A szociális otthonba a fiatalok járnak. Ezért vagyok boldog, hogy itt lakhatom. Ha ezeket a fiatalokat látom, és az én gyermekeim is ebben a szellemben nőhetnek föl és ilyen nyitottan mennek az elesettek és betegek felé, akkor ez mindennél többet ér.
K.F.: - Láthatólag olyan közösség kezd kialakulni, mintha egy kisváros élete lenne. Amiből nehéz kilépni.
S.J.: - Mi, emberi számítás szerint, itt maradunk örökre. Hadd tegyem még hozzá, hogy itt nagyon vidám perceink is vannak. A mi gyerkeink ugyanúgy rock-zenekart csinálnak és nyűvik a lantjaikat. Éppúgy tartunk farsangi bulikat, ahol hatalmas tömegtáncokat járunk, és ugyanúgy tartanak kamaraesteket a zeneiskolás gyermekeink. Hatalmas focimeccsek zajlanak az Általános Művelődési Központban, véres küzdelmek, de ugyanakkor a legnagyobb barátsággal, szeretettel fejezzük be őket. Azt hiszem, hogy mi igazán emberszerű és emberhez méltó életet élünk, nekünk, a hitünk számára ez nagyon fontos. Úgy érzem, mindenki számára, ha partnerek, testvérek akarunk lenni, függetlenül attól, hogy azonos-e a gondolkodásuk, a hitünk, a vallásunk, vagy más.


Parola archívum