Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Érdekérvényesítő közösségeket!: Szabálytalan beszámoló tanulságos következtetésekkel
Szerző:
Mezei József
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
1991
Szám:
2
Oldalszám:
1.p., 10. p.-11. p.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
tanácstestületi rendszer, szabadművelődési tanács, demokratikus átalakulás, rendszerváltás, érdekérvényesítő közösség
Megjegyzés:
Annotáció:
A művelődés munkásainak a társadalmi folyamatokból kell hogy levezessék tevékenységüket, miközben megszervezik érdekérvényesítést akaró közösségeiket. Ezek vezetnek el a valóban demokratikus társadalmak kialakulásáig.

10.doc

Érdekérvényesítő közösségeket!
szabálytalan beszámoló tanulságos következtetésekkel

“Dobd át a szívedet az akadályon a tested majd követni fog.” Mesterem bölcsesség jutott eszembe régről tisztelt barátom röpiratát olvasva a “helybeliség győzelméről”, a “mindannyionk illetékességéről”, meg arról, hogy végre “mi magunk agyunk a hatalom”, s hogy nem kell a “mindenható párttól rettegni”, meghogy a “tanácsi bürokráciának is befellegzett”, mert eljött végre az “önkormányzó társadalom”. Az emelkedett hangvételt megbocsátja a történelmi pillanat. A megélt évtizedek azonban intenek; ne mossuk össze azt, amit és ahogy szeretnénk azzal, ami van.
Eljött-e valóban az önkormányzó társadalom? Óhajtva a demokratikus átalakulást, népművelőként nem szemtanúi akartunk lenni a rendszerváltásnak, hanem részesei. Szembesíteni akartuk az újat saját lehetőségeivel. Társadalmi tulajdonba akartuk venni az államot. Azt akartuk, hogy nem az állam (vagy bürokráciája) ellenőrizze a népet, hanem a nép az államot. Hittük, hogy az átalakítást nem egymás ellenében, hanem egymás érdekében kell elvégeznünk.

A múlt...
Több, mint két évtizedes népművelői gyakorlat után az állami irányítás területére sodort az élet. Igaz, négy esztendő működésem során sem tudtam megfejteni, hogy milyen tevékenységi formákat és módokat is jelent valójában ez az “irányítás”. A művelődési szakigazgatás olyan hajó volt, ami alatt már régóta nem volt víz. Előbb, a szakfelügyelet megszűnésével a szakmai befolyás, később az egységes tanácsi pénzalap megteremtésével az anyagi befolyás csúszott ki a kezünkből. Az úgynevezett irányítás hierarchikus rendszerében az egyik oldalon a jogi, gazdasági szabályozás és az informális játékszabályok által körülhatárolt valóság, a másik oldalon a körülmények kényszer által meghatározott lehetséges mozgástér ölelésében vergődtünk. Az elvi és valódi lehetőségek közötti olló egyre szélesebbre nyílt.
Egy művelődési osztály – ha valamit is adott magára – legjobban tette, ha az ágazat érdekérvényesítő szerepét vállalta fel saját munkáltatójával, a testülettel szemben. Ez az ütközések sorozatát jelentette és bizonyos aszkétizmust kívánt, amit rokonszenv sohasem kísért. A művelődési szakigazgatásban dolgozók – állíthatom – legalább annyira kellemetlenül érezték magukat, mint az intézményhálózatban munkálkodók, akik azt hitték, hogy a felsőbbség” okozza bajaikat, problémáikat. Valójában egy politikai struktúra tarthatatlanságáról volt szó, amit a benne élők valamelyes felerősíteni vagy oldani voltak képesek, de megváltoztatni aligha. Az irányítás kézi vezérléses, paternalista jellegét a rendszer hordozta magában.
S mert ezt érzékelniük kellett, természetes volt a törekvésünk is ennek megváltoztatására. De éreztük, a változtatás nem csak a jó szándékon múlik. Nemcsak új beállítódások kellenek, hanem az egész struktúrát is szemétre kell dobni. Szervezeti változást – tudtuk – a majdan megszülető önkormányzati törvény hozhat csak. Megelőzve az önkormányzatok létrejöttét, még a révfülöpi felhívás előtt – ami a szabadművelődési mozgalom új elindítója volt – azon gondolkoztunk, lehet-e a szakigazgatást demokratizálni? És egyáltalán: érdemes-e azt az irányítást újragondolni, ami egy központosított, ideológiai követelményeknek is eleget tevő államszervezet sajátja? Bizonyosan nem. Önkormányzás kell!
A korábbi tanácsai modellben a testületet egy legalább ugyanakkora apparátus ellensúlyozta. Bár a döntés testületi volt, az apparátus szerepe mégis meghatározó volt. Az intézmények működtetését egy vertikális hasábrendszerben lehet ábrázolni.
A testület tagja – bár az utolsó években egyáltalán nem volt bólogató fajta, mert viselkedését oldották a társadalmi folyamatok – a maga esze, vagy éppen városrésze érdekei szerint próbálta az ügyeket képviselni. De miután a testületi tagság utcák szerint szerveződött, természetes állapot volt, hogy a testületi tag élénkebb vitákat folyatott a szennyvíz vagy vízelvezetéses helyi, mint a művelődés városi érdekeiért. Általában idegen volt tőle, ami koncepcionális, összvárosi szakmai érdeket fejezett ki. Nem ő tehetett erről. A struktúra volt rossz, amely nem engedte a döntéshozásba a különféle szakmai közösségek érdekeit. A dolog már akkor elveszett, amikor a szakmai érdekközösségek – amelyek érdekérvényesítésre törhettek volna – ki sem alakultak.

Kísérlet egy állapot meghaladására
A korábbi szisztéma oldására a szabadművelődési tanács gondolata jelentett kapaszkodót. Az önkormányzatiság néphatalmi elvéből kiindulva hittük, hogy:
– demokrácia akkor teremthető, ha az egyén beosztáshoz kötődő rendelkezésbeni jogát megszüntetjük. Ebből következően – mert a jogkör ezzel vonható el – a döntés csak testületi jog lehet. A kérdés azonban az, hogy e testületi jogosítvány mekkora szakmai kompetenciával bír? Ha csak a képviselő személye változik, s a továbbiakban is laikus dönt (mert minden személy valamiben biztosan laikus) szakmai kérdésekben, akkor a helyzet mit sem változik. Hogyan lehet pótolni a testület szakértelmét úgy, hogy az valóban a szakma konszenzusaként megfogalmazott szakértelem legyen?
– Azt is feltételeztük, hogy a demokratikus társadalom szükségszerűen pluralista. Az érdek érdekkel, a hatalom hatalommal ellensúlyozható, ez menthet meg a diktatúrától. Egy demokratikus társadalom sokfajta törekvést, érdeket fogalmaz meg. Ezen érdekeket valahol, valamilyen fórumon artikulálni kell Meg kell teremteni tehát az erre alkalmas mezőt.
– A legkülönbözőbb közösségek által képviselt szakmai érdekeket is felszínre kell hozni, tehát a pártsemleges szerveződések a demokrácia szempontjából legalább olyan fontosak, mint a politikai pluralizmus. Mindezen közösségek törekvéseit valahol még kapcsolni is kell az önkormányzati tevékenységhez, mert adott lakóterületen maga az önkormányzat a hatalom gyakorlója.,
Mindezekre válaszul a szabadművelődési tanács ígérkezett életképes formának, amely mai értelmezésünk szerint nem más, mint az önkormányzati képviselő testület alárendelt szakmai bizottsági rendszerből egy. S amelynek döntési jogosítványra van szüksége és megfelelő pénzalapra ahhoz, hogy ne válhasson érdektelen bizottságosdivá.
Úgy véltük, a település szabadművelődési tanácsa képes az illetékesség gyakorlásának mechanizmusává, az érdekérvényesítés fórumává válni. Biztosíthatja a művelődésszervezés társadalmasítását és szakmaiságát. A szabadművelődési tanács életrehívásával és működtetésével városunkban egy jogilag legitim, de jogait igazán csak az eljövendő helyi, önkormányzati hatalomátvétel után érvényesítő szervezet alakult, amelyben a település valamennyi társadalmi (a kulturális életben számontartott) közege és állami intézményrendszere mint jogi személyek, egyenlő szavazattal vettek részt. A működés anyagi alapját teremtettük meg azzal, hogy a művelődési osztály korábbi “közművelődési célfeladata” elnevezésű pénzösszegét a szabadművelődési tanács döntési körébe utaltuk. Bár tudtuk, hogy az új szervezete cselekvőképessége akkora lesz, amekkorát az önkormányzat megenged, hittünk abban, hogy az átmenet után kialakuló új hatalom törekvéseit (mert a demokratikus átalakulás a kulcsszó) csak segíti egy szakmai érdekérvényesítő fórum. A hatáskörök pontos elkülönítése a városi önkormányzati testület és a szabadművelődési tanács között lehetővé tette volna, hogy a testület várospolitikai és hosszú távú kérdéseken döntsön. A szakmai részkérdések a szabadművelődési tanács hatáskörébe kerülhettek volna át. Nem hittük ugyanis, hogy egy városi testületnek órákon keresztül azon kellene vitatkoznia, hogy közel azon kellene vitatkoznia, hogy közel 200 művelődési intézménye egyenként milyen támogatásban részesüljön. Az intézményfinanszírozás formája amúgy is korszerűtlen, mert a kultúra nemcsak intézményesített formában jelenik meg. Úgy véltük, hogy a városi testületnek azt kellene meghatároznia, hogy minek ad prioritást, hogy milyen területeket preferál és ezen belül ha intézmények működéséről van szó, azokra összességében – akár százalékosabb – mennyit akar áldozni. De azt, hogy ez az összeg hogyan és milyen kritériumok alapján, milyen mértékben és formában (egyszeri támogatás vagy nyílt pályázat) kerül az intézményekhez vagy közösségekhez, az szakmai kérdés. S e szakmai alkunak éppen a szabadművelődési tanács adhat keretet. De csak akkor, ha az önkormányzati képviselőkön túl, szavazattal bíró tagjai között tudhat minden, a közművelődésben érdekelt csoport. Csak így érhető el, hogy részérdekek és átfogó programok is versenghessenek állami támogatásért. Vagy, hogy a közpénzből támogatni lehessen korábban támogatást nem élvező, de átfogó programmal rendelkező önszerveződéseket is. Az új modellnek, mint az önkormányzati törvénytől nem idegen, egyik lehetséges változatnak a végiggondolása nem kerülhette meg, hogy szembenézzünk önmagunk helyzetével.
A következtetés: önfelszámolás
Még az önkormányzati választások előtt 1990 augusztusában az akkori megyei város művelődési osztályon megfogalmaztuk önmagunk megszüntetését, az osztály lebontását. Kapóra jött egy újonnan létesített középiskolai kollégium, amelyben a távozók számára legalább nevelői álláshelyeket lehetett biztosítani. Hittük, hogy kilépésünk – sportnyelven szólva – meccslabdát adott az önkormányzatnak ahhoz, hogy a művelődésirányítás új struktúráját kiépítse, s ebben ne akadályozzák személyi kérdések. (Ezt a lépést a volt tanácsi rendszerben csak a művelődési osztály tette meg.) Nem volt könnyű, mert egzisztenciák feladására késztetett, s mert egy olyan politikai atmoszférában tettük ezt, amikor a lényeget nem ismerők az új rendszer előli menekülésnek fogták fel ezt. Ma is úgy véljük, szükségszerű volt amit elvégeztünk, még akkor is, ha boszorkányüldözés áldozatai leszünk. Hegel jut eszembe (nem tudom, divatos-e még?): “Ha a valóság nem egyezik meg az elméletemmel, annál rosszabb a valóság számára.”


Hogyan tovább?
A válasz kimunkálásának már nem lehettünk részesei. Nemcsak nekünk, de sokunknak nem adatott meg, hogy egy új mechanizmus kialakításába tapasztalatunknál és tudásunknál fogva, szakmai érdekeink szerint beleszóljunk. Az átalakítás kulcsszava – gondolkodásunk szerint – a valódi demokratizálás, a demokrácia működőképességéhez szükséges új mechanizmus kiépítése lehetett volna. Ha gondolkodásunk igaz, ha a demokrácia az egyén rendelkezésbeni szerepének megfosztásával kezdődik (bármilyen beosztáshoz kötődik is), ha a rendelkezés kollektív jog, akkor ennek érvényesüléséhez ki kell építeni az érdekérvényesítés pályáját.
A városi önkormányzatnak szimpatikus döntése volt, amikor önmagából létrehozta – többek között – kulturális és közoktatási bizottságait, átvéve a korábbi, s jórészt beosztásokhoz kötődő döntési jogokat. A tanácsrendszerben is feltett kérdés azonban tovább élt: egy testületnek (bizottságnak) van-e megfelelő szakmai kompetenciája?
képes-e, akarja-e a szakismeretet maga mögé szervezni? Szívesen veszi-e, ha a szakmai színben felbukkanó külső csoportérdekek erősebben artikulálódnak?
Ha nem veszi szívesen, nyilván nem lehet valódi rendszerváltásról sem szó. Ha a bársonyszékeket csak ás személyekkel cseréljük fel, attól legfeljebb a hatalom attitűdje változik. Ha az asztalon egy halálos beteg fekszik, nem az a leghatásosabb terápia, ha lecseréljük az ápolókat. Ha a beteg gyógyításához az egészségügy egész működési mechanizmusát át kell alakítani, akkor ezt meg kell tenni. Az igazi változást tehát a korábbi mechanizmus megváltoztatása jelenti egy olyan struktúrának a létrehozása által, amelyben az állampolgárnak lehetősége adódik a beleszólásra, a kulturális szférának lehetősége nyílik a különféle érdekek, információk ütköztetésével a döntéshozásra, egyszóval önmaga irányítására. A döntéshez döntési helyzetet kell teremteni. Úgy gondolom, e döntési helyzetnek a biztosítása a hatalom igazi küldetése.
A demokratizálódási folyamat – immáron kívülről figyelve a történéseket – érzésem szerint már a terepasztalon megbicsaklott. Igaz, az önkormányzat szakmai bizottsága kibővült külső szakemberekkel. Csakhogy e külső szakemberek pártképviseletben jelentek meg, a hatalmi pártok szakértőjeként és nem a szakmai közösségek delegáltjaként. A művelődés rendszere így nem lett független a politikai csatározásoktól.
A társadalmi átalakulás gondolata törvényben is deklaráltan tovább lépett azzal, hogy a településeken önkormányzatok alakultak. Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy az önkormányzat nemcsak névváltozást jelent a volt tanácsokkal szemben, hanem – véleményem szerint – a szakterületek, illetve az intézmények valódi önigazgatását. Éppen ez az igazság indokolja az intézmények önállóságának a megteremtését is. Az önkormányzati koncepció tartamát számomra az önkormányzatiság, maga az önkormányzás jelenti és nemcsak a városi szakigazgatás, hanem az intézmények szintjén is. Véleményem szerint az önkormányzás soha nem lehet x vagy y, vagy akár a pártok kormányzása.
A többpárti képviselet a parlamenti rendszer sajátja. A helyi társadalmak szintjét azonban (plurális jellegénél fogva a korábbiakhoz képest előrelépést jelentve) ez a szisztéma is csak áttételesen tudja kifejezni a valós társadalmi rétegződésben megfogalmazódó érdekeket. A többséget kapott párt szerepe az önkormányzati struktúrában feltételezésem szerint annyi, hogy az önkormányzás szervezetét életre hívja és képességét biztosítja. Egy hatalmi szervezetnek nem hiszem, hogy a szakma okossághiányát kellene pótolnia; inkább annak lehetőségét kell megteremtenie, hogy a szakma okossága a legmesszebbmenőkig érvényesülhessen. Az egyes szakmai műhelyek ma igénylik és képesek eldönteni, hogy mit kell tenniük. Dönteni azonban csak a fenntartói szándék ismeretében képesek. Szakmát és fenntartót ezért közel kell hozni egymáshoz, mint ahogy közelíteni kell a szakmát azokhoz, akikre irányul.
Az önkormányzás véleményem szerint csak akkor lehetséges, ha a szakmai érdekérvényesítő csatornák is kialakulnak, ha létrejön az a mező, azol az érdekérvényesítés megtörténhet. Hiszem, hogy a szakmai érdekérvényesítésnek valóságos fóruma lehet az önkormányzatok szakbizottsága. A rendszer működéséhez azonban létre kell hozni azokat a szerveződéseket, amelyek a különféle szakmai érdekeket e bizottságok előtt megjelenítik. Hiszem azt is, hogy az önkormányzás rendszere nem zárhat el az információktól és a döntés-előkészítéstől senkit. Az önkormányzatnak szüksége van arra, hogy minden előrevivő gondolatot a döntések előkészítésébe becsatornáztasson. Az önkormányzatnak nemcsak szűk szakértői gárdára szabad támaszkodnia, mert nem engedheti meg magának, hogy újra egy szűk hatalmi elitet alakítson ki. Úgy vélem tehát, hogy az önkormányzatnak érdeke egy olyan mechanizmus kialakítása, amely a pártsemleges szakmai szerveződéseket is becsatolja a városépítő folyamatban. S mert az önkormányzat politikus, azt is tudja, hogy az ismert szavazat-többséggel csak úgy lehet legitim szervező erő, ha a politikai életen kívül rekedt szakmát is aktivizálni képes. Ezzel természetesen nemcsak a szakszerűséget kapja meg, de azt a sok-sok szimpatizánst is, akik nem politikai párthoz tapadva kívánják a változást, az előrehaladást.
Az önkormányzás képessége tehát azáltal biztosítható, hogy minden körnek, csoportnak, intézménynek, egyénnek lehetősége van véleményt formálni azzal, hogy a döntési kalapba beviheti érdekeit. Meddőnek hiszem a döntést hozó struktúrától távol tartott érdekérvényesítést. Az érdekérvényesítési mechanizmust a döntéshozó mechanizmushoz kell kapcsolni, mert a demokratizálás, az önkormányzás képességének a megteremtése ezt feltételezi. Olyan önkormányzati struktúrát kell tehát megteremteni, amelynek működése nem teszi lehetővé a lobbizást. Amely lehetetlenné teszi a hatalmi pozícióból történő rendelkezést. Ez csak úgy valósítható meg, ha az önkormányzatok szakbizottságai maguk mögé szervezik a szakmai érdekérvényesítő közösségeket, vagy azok választott képviselőit. A szabadművelődési tanács mint szervezeti keret éppen ennek lehetőségét adhatta mg.
Van a megbicsaklásnak egy másik vadhajtása is. Pedig erről már Bibó István is írt, kár tehát a történelmet megismételni. “A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él.” “... Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba. A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika és újból kátyúba jut az ez év elején olyan nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlődés.” (Bibó István: Magyar demokrácia válsága).
Kísértetiesen tanulságos állítás. Ha a múlt értékelésében nem az a döntő, hogy ki mit tett, hanem hogy hol és mi volt, akkor nem hiszem, hogy demokrácia lesz, nem hiszem, hogy jogállam lesz, s egyre messzebb kerülünk Európától. A reformfolyamatot eltérítheti a gyűlölet, de a közömbösség is. A Szabadművelődési Tanács ideiglenes működését is bénította e közömbösség. Az állampolgárok nagy része nem hisz az újban. Bár kívánja, de nem hisz a demokrácia megteremthetőségében. A jelenből kérdez és sorsát kutatja. Pedig annak, aki a társadalom ütőerén tartja a kezét, a bontakozó lehetőségeket el kell ismernie; az új választási rendszert, a parlament megújulását, a politika pluralizálódását, a vállalkozások gondolatának térnyerését a gazdaságban, az autonóm szellemi csoportok gyarapodását, a nyilvánosság reformját stb. Mégis; az állampolgárok egy része a hétköznapokban éli meg a demokratizálódás fokát. Nem érzi még, hogy saját sorsának alakítója lehet. Nem érzi még, hogy a hatalom önnön maga lett. Ezért is indokolt rendkívüli figyelem a demokratikus helyi társadalmak megszerveződése felé.
Az önkormányzás eszméje ott kapott gellert, amikor leképezte a parlamenti viszonyokat. Az önkormányzás kollektív jog, amit az állampolgárok közösségei gyakorolhatnak. A pártok nehezen képesek a sokfajta közösségi és egyéni érdeket megjeleníteni. Az önkormányzatot tehát nem a pártharcok tüzében kellett volna kialakítani, hanem éppen a pártoknak kellett volna garantálni, hogy az önkormányzatok a helyi társadalmak valós rétegződését testesítsék meg, illetve képviseljék. Érzékelem, az állampolgárok több mint 40 éves szociallzációs tapasztalata bizalmatlanságot szül a pártszerveződésekkel szemben. Talán az lehetett volna ideális, ha az önkormányzatiság a szociológiai értelemben vett társadalmi rétegződésből építkezett volna. Ez teremthette volna meg annak lehetőségét, hogy a helyi társadalmak napi kérdéseivel való foglalkozást nem színezzék politikai csatározások. S ez biztosíthatta volna, hogy az önkormányzat a helyi érdekegyeztetés fórumaként életre hívja azokat a közösségeket, érdekkifejező mechanizmusokat, amelyek ma pártsemlegesek ugyan, de részesei akarnak lenni a cselekvésnek. Ezek az érdekkifejező, érdekérvényesítő mechanizmusok az igazán fontosak a jövő szempontjából. Informális jellegűek, de mindig egy meghatározott csoport tevékenységében realizálódnak. Ma – úgy vélem – az a kérdés, hogy ezen informális csoportoknak az adott mezőben mekkora mozgástere van? Mekkora a cselekvések alternativitása? Be tudnak-e törni a formális csoportba, ahol a döntés valójában születik? Megteremtődik-e a beavatkozás lehetősége?

Tanulság: érdekérvényesítő közösségeket!
Ezért is fontos ma az érdekérvényesítő közösségek szervezése, támogatása. Ha a művelődés tapasztalt munkásai a társadalmi folyamtokból vezetik le tevékenységüket, akkor beláthatóan nem lehet fontosabb dolguk, mint a helyi társadalmak közösségeit megteremteni. Az érdekérvényesítést akaró közösségeket megszervezi, menedzselni. Úgy vélem, hogy ezek vezethetnek el a valóban demokratikus helyi társadalom kialakulásáig. Ha ezt nem vállaljuk, az elindult változás elakadhat félúton. Ha ezt nem vállaljuk, sohasem érezzük igazán a “helybeliség győzelmét”, és “mindannyionk illetékességét”.

Mezei József


Parola archívum