Részlet Hubert Campfens: Közösségfejlesztés a világban: gyakorlat, elmélet, kutatás, képzés c. könyvében bevezető tanulmányából, 25-33. o.

A mű eredeti címe: Community Development around the world: Practice, Theory, Reserarch, Training. University of Toronto Press, 1997, 481 p.

Egyszerűen fogalmazva, a közösségfejlesztés annak a társadalomnak az elképzeléseit, értékeit és ideáljait képviseli, amelyben gyakorolják azt. Humanitárius szemmel nézve, tekinthetjük a közösség, a kölcsönös segítségnyújtás, a társadalmi támogatás és az emberi szabadság keresésének egy elidegenítő, elnyomó, versenyszellemű és individualista társadalomban. Pragmatikusabb intézményi megközelítésben eszköznek is tekinthetjük a közösség mozgósítására, hogy olyan állami vagy intézményi kezdeményezésekhez csatlakozzon, amelyek a szegénység kiküszöbölését, a társadalmi problémák megoldását, a családok megerősítését, a demokrácia táplálását és a modernizáció és a társadalmi-gazdasági fejlődés elérését tűzték ki célul.

Vajon lejárt a közösségfejlesztés ideje? A válasz határozott nem! A közösségfejlesztés két tartóoszlopának, a közösségnek és a fejlesztésnek az értéke nem szűnik meg idővel egyes tapasztalatok, programok sikertelensége miatt. Szükségszerűségből azonban a közösségfejlesztés gyakran változtat alakot, hogy idomulni tudjon környezetéhez. Azok, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek a közösségfejlesztés gyakorlatában, nagyon is jól tudják, hogy a folyamat frusztrációval és fájdalommal jár, és hogy a siker sohasem vehető biztosra. Tisztában vannak azonban azzal is, hogy mennyire ösztönző, felszabadító, képességfokozó és felvillanyozó tud lenni a közösségfejlesztés a résztvevők számára.

Ahhoz, hogy megértsük a közösségfejlesztés összetett, gyakran ellentmondásos mivoltát, fel kell ismernünk, hogy annak gyakorlata egy sor egymással versengő XVIII. és XIX. századi tradícióban és ideológiában gyökerezik, amikor is Európát és Észak Amerikát teljesen átalakította az iparosodás. Ezek a tradíciók, ideológiák a társadalmi útmutatástól, a tudományos tudáson és a technikai hozzáértés alkalmazásán át (ezek alapvetően egy konzervatív ideológiát képviselnek), egészen az utópizmus, anarchizmus és történelmi materializmus radikálisabb szellemi hagyományaiig terjednek.

John Friedmann (1987), aki a tervezés és fejlesztés „négy sarokköve” (ti. irányelv-fejlesztés, szociális reform, társadalmi tanulás és társadalmi mozgósítás) alapján vizsgálta meg ezeket a szellemi tradíciókat és ideológiákat, úgy jellemezte a konzervatív álláspontot, miszerint az azokat a társadalmi érdekeket és szakmai alapelveket képviseli, amelyek adottnak tekintik a meglévő hatalmi viszonyokat. Ezen álláspont támogatói politikai semlegességüket hirdetik, alapvetően technikai jellegű aggodalmaiknak adnak hangot, legfontosabb küldetésüknek a domináns állami és társadalmi intézmények szolgálatát tekintik, és arra használják tudományos ismereteiket, hogy a társadalomtervezés és a központilag irányít ott tervezés segítségével átalakítsák a társadalmat. Más szóval, az állam és a főbb intézmények érdekeinek támogatásában a „technikai ésszerűség” mellett teszik le voksukat.

A skála másik végén azok az intellektuális alapelvek helyezkednek el, amelyek a fejlesztés ellenzéki, vagy ellenzéki mozgalmakra építő alternatív formáit keresik. Ahelyett, hogy az uralkodó elit aggodalmait osztanák, azokra az emberekre összpontosítanak, akiket, lévén a fennálló rend áldozatai és az alsóbb osztályok tagjai, mozgósítani kell. Ez a megközelítés azon a meggyőződésen alapszik, mely szerint az alsóbb osztályok alapvető ellentétben állnak a bürokratikus állammal, a hierarchikus viszonyokkal és az elidegenítő hatalom más hasonló megnyilvánulásaival. Olyan politikai és társadalmi folyamatok mellett teszik le a voksukat, amelyek helyi szinten és a civil társadalmon belül mennek végbe; ily módon elutasítják az ésszerűség és a technológia erőteljes hangsúlyozását, amely a modernizáció és a tudományos tervezés tudományos megközelítésében testesül meg.

Minthogy két tervezési és fejlesztési prioritás (a „társadalmi mobilizáció” és a „társadalmi tanulás”) különös fontossággal bír a közösségfejlesztés szempontjából, ezeket közelebbről is megvizsgáljuk majd, mégpedig a társadalmi útmutatás és az ellenzéki mozgalmak két, egymással ellentétes szellemi álláspontjából.

Társadalmi útmutatás: a társadalmi mobilizáció és az intézménypártiak

A XIX. század elején a francia Henri de Saint-Simon kidolgozta a „társadalmi útmutatás” elméletét. A század közepén Saint-Simon honfitársa, Auguste Comte, továbbvitte az elképzelést, és kialakította a „pozitivizmus” elméletét és a „technikai ésszerűség” elsőségének gondolatát, melyek mindegyike nagy hatással volt a fejlődő burzsoáziára (Hayek, 1955). A két férfi elképzelései adták meg a kellő lökést az ipari rend kialakulásához a nyugati társadalmakban; ez a rend később utat talált magának a világ gyarmatira (ma fejlődő országaiba) is.

Saint-Simon szerint a tudósoknak és mérnököknek az emberiség sz olgálatába kell állítaniuk a tudásukat, ugyanúgy, ahogy az orvosok tudásukat az emberi testre alkalmazzák. A társadalomtudósokat, akiket jártasnak tartottak a társadalom szerves törvényeiben és a tervezett intervenciók kimenetelének megjóslásában, felszólították a társadalom megreformálására, mégpedig átfogó tervek alapján.

Ez a szellemi tradíció olyan gazdaságfejlesztési tanokban lelt visszhangra, mint Rostow gazdaságnövekedési szakaszolása (1960). Ezek a doktrínák viszont olyan modernizációs és iparf ejlesztési stratégiákhoz szolgáltattak alapot, amelyeket az ENSZ intézményei, a vállalati szektor és a fejlődő országok uralkodó osztályai alkalmaztak a hatvanas évek során. Ez volt az a kontextus, amelyben a közösségfejlesztés nemzetközi jelentőségre tett szert; mint új „társadalmi technológiát”, a közösségfejlesztést felszólították a helyi közösségek mobilizálására, valamint arra, hogy csatlakozzon a gazdasági-társadalmi fejlődésért tett országos erőfeszítésekhez. Mindez a kulturális atropológusok, társadalompszichológusok és társadalmi irányultságú rendszerelemzők tudományos ismereteire építve ment végbe, de alkalmazásra kerültek a felnőttoktatás, mezőgazdasági bővítés és a szociális munka csoportmunka- és közösségszervezési módszerei is.

Az állami szintű stratégiák mellett sok intézmény és nem-kormányzati szervezet is beindított olyan közösségfejlesztő, együttműködési és részvétel-fokozó programokat, amelyek a társadalmi útmutatás és reform tradíciójából merítenek. Ezek az intézménypártiak (hogy az általános elnevezést használjuk) kisebb valószínűséggel fogják megkérdőjelezni a társadalom meglévő hatalmi viszonyait. Fő tendenciájuk az, hogy olyan szervezeti hiányosságokra hívják fel a figyelmet, amelyek csökkentik a programok biztosításának hatékonyságát. Közösségi munkásokat kérhetnek fel, hogy elősegítsék a részvételt a polgárárok, ügyfelek és közösségek részéről; ők azonban ilyen esetekben a programok kijavítására összpontosítanak. Ezek a tervezők általában úgy tekintenek saját intézményeikre, közhivatalaikra, mint ésszerű és jóságos szereplőkre, akik érzékenyek a szervezett közösségi nyomásgyakorlásra és lobbyzásra. A kritikusok alig tekintik többnek az államilag vagy intézményileg kezdeményezett programokban való részvétel fokozását, mint a lojalitás rituáléját az előnyök megszerzéséért és az alapvető javakhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférésért (Amstein, 1969).

Mindazonáltal még azok az NGO-s gyakorlati emberek is tudomásul veszik, hogy végtére is az állam határozza meg, mennyi, a programokból származó változást tolerál, akik azt vallják, hogy a közösségfejlesztés sarokkövei a társadalmi mobilizáció tradíciójában jelenlévő együttműködés és közösségiség - északon és délen egyaránt (Edwards & Hulme, 1992).

Ellenzéki mozgalmak: társadalmi mobilizáció és alternatív fejlesztés

John Friedmann (1987) szerint az Európában a XIX. század során létrejövő ellenzéki mozgalmak, amelyek a szellemi alapot szolgáltatták a modern idők társadalom-mobilizáló gyakorlatához, válaszlépések voltak az ipari forradalom által kiérlelt társadalmi felemelkedésre és a korai kapitalisták mohósága által teremtett embertelen körülményekre. A kilencvenes években tapasztalható körülmények nem sokban különböznek az akkoriaktól; gondoljunk csak a neokonzervativizmus és a jóléti állam-ellenességre, az SAP-k alkalmazására és a szabadpiac ideológiájának Milton Friedman, egy befolyásos gazdaságkutató szellemében történő kialakulására (1984; Friedman et al., 1984).

Az ellenzéki mozgalmak tagjai abban látják magukat különbözőnek a társadalmi reformerektől és a társadalmi útmutatás híveitől, hogy az alulról jövő, közvetlen és kollektív cselekvés elsőbbségét vallják. Leginkább az emberi élet erkölcsi rendjével és a társadalmi emancipáció és az emberi szabadság kérdésével foglalkoznak. Az ellenzéki mozgalmaknak két közös vonásuk van: politikai elemzést végeznek, amely felhívja a figyelmet az emberi lények mindent átható elidegenedésére a kapitalizmus intézményei alatt; elkötelezték magukat amellett, hogy megváltoztatják a fennálló hatalmi viszonyokat, így érve el a társadalmi szolidaritást. Különböznek azonban választott stratégiáikban. Ezeket a stratégiákat három csoportra oszthatjuk: „konfrontációs politika”, „a szabaddá tevés politikája” és „a szabad egyesülés és kölcsönös segítségnyújtás politikája”.

Konfrontációs politika

A marxisták és neo-marxisták tevékenységének célja a vezető szerep megragadása volt a könyörtelen osztályharcban, amelyben az állam hatalmát arra használták, hogy egy új, a társadalmi igazságosság és egyenlőség alapelveire épülő gazdasági és társadalmi rendet hozzanak létre. Nem voltak államellenesek (különösen a leninisták nem); ehelyett egy olyan államot elleneztek, amely tolerálta vagy tevékenyen támogatta a munkaerő kizsákmányolását és az emberek egymástól való elidegenedését. Más szóval, a társadalmi útmutatás, az ésszerű tervezés és a technikai ésszerűség elképzelései elfogadhatóak voltak számukra, feltéve, ha az állam irányítása a nincstelenek kezében van, és az ő érdekeiket szolgálja.

A konfrontációs politika hagyományához tartoznak a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek első felében folytatott “szegénységellenes háború” cselekvés-központúbb közösségfejlesztési formái, amelyeket gyakran alkalmaztak a nyugat ipari társadalmainak pangó szomszédságaiban. Egyre nőtt az igény az olyan demokratikus formák iránt, amelyek fokozottabban építenek a részvételre, valamint a társadalom által nyújtott lehetőségek, javak és szolgáltatások méltányosabb felosztása iránt.

Ezt a fajta g yakorlatot a társadalmi osztályharccal kapcsolatos marxista elképzelések (igaz, kevésbé ideológia által vezérelt formában) és a szakszervezeti mozgalom inspirálták. Ezt a tradíciót tükrözik Saul Alinsky (1946, 1971) írásai és szervezési technikái, aki vélhe tően ennek a korszaknak a leghatékonyabb és legbefolyásosabb szomszédsági aktivistája volt. Alinsky megszervezte a szegényeket, hogy közvetlen cselekvés útján harcoljanak állampolgári jogaikért. Fontos kihangsúlyozni azonban, hogy az Alinsky-féle radikalizmus nem a társadalom átalakítását célozta, hanem azt, hogy jobb feltételek jöjjenek létre a társadalom perifériájára szoru ltak számára. Ugyanez mondható el a későbbi ellenzéki mozgalmak által alkalmazott stratégiákról is: ezek a mozgalmak fogyasztási kérdésekkel foglalkoznak, és nem érdekeltek a társadalom átalakításában. Az ilyen szervezetek általában pragmatikusak, és készek alkalmazkodni a kapitalista társadalmak alaptermészetéhez és funkciójához.

Utópizmus és szabaddá tétel

A marxistákkal ellentétben, az utópisták (a társadalmi anarchistákkal és a szövetkezetiekkel együtt) visszauta sították, hogy az állam lenne a legfőbb eszköz a civil társadalom irányításához. Ehelyett olyan „alternatív közösségek” kialakítására összpontosítottak, amelyek egy olyan, humánusabb emberi életmódot mutattak be, amely inkább az önkéntes cselekvésre, semmint a politikai cselekvésre épít.

Robert Owen, egy walesi üzletember volt az utópista hagyomány egyik legnagyobb hatású írója. 1825-ben Owen kialakított egy modell-értékű közösséget a neki dolgozó alkalmazottak családjai számára, és rájött, hogy vállalkozása még úgy is képes profitot termelni, hogy jó fizetést és munkafeltételeket biztosít alkalmazottai számára. Következésképpen, terjeszteni kezdte azt az elképzelést, mely szerint a felvilágosult önérdek által vezérelve összehozható a tőke és munka, h ogy egy organikus és harmonikus egységet alkossanak. Owen elképzelései szolgáltatták az alapot a szocializmushoz, társadalmi reformhoz, szakszervezetiséghez és a szövetkezeti mozgalomhoz is (de Schweinitz, 1943).

Owen és más korai utópisták ihlették a kommunitárius mozgalmat is, amely hitt a földi élet tökélete síthetőségében, a testvériesség fontosságában, a természettel harmóniában való együttélés szükségességében, valamint a tudat és a test egyesítésében. A tizenkilencedik század során ez a mozgalom közösségeket, „szándékközösségeket” hozott létre, amelyek a modern idők szövetkezeteihez, megtervezett közösségeihez és az izraeli kibutz-mozgalomhoz vezettek. További példák az ilyen közösségekre a mennonita és ámis vallási közösségek, kelet-Európa zsidó gettói és a hippi mozgalom nyomán szárba szökő világi kommunák is (Poplin, 1979). A Mao Zedong-korszak kínai kommunáit a szándékközösségek modernebb változatának tekinthetjük.

A korai utópisták úgy vélték, hogy ki lehet alakítani olyan önirányító, szövetkezeti jellegű közösségeket, amelyek függetlenek az államtól, minimális társadalmi nyomással kell szembenézniük és olyan pénzmentes gazdaságokat működtetnek, amelyek a munkaerő cseréjén alapszanak. Ezek a közösségek feltehetően szabad utat engednének az emberi lények szenvedélyességének (Fourier, 1976); az emberi fejlődést hangsúlyozzák; és felszabadítják tagjaikat a verseny, az ésszerű számítás és az utilitáriánus elképzelések által kikényszerített viselkedésbeli megkötések alól.

Amikor ezek az „eltökélt” közösségek zárt társadalmakká válnak, ezzel gy akran azt a kockázatot vállalják, hogy totalitáriussá és elnyomóvá válnak, szétzúzva a személyes autonómiát, a kreativitást és a társadalmi innovációt. Ez a veszély különösen azokban a kortárs közösségekben van jelen, amelyek elutasítanak mindenféle, állami támogatás, szakmai útmutatás formájá ban vagy más formában érkező külső támogatást. Ezt példázza a Bangladesh Rangpur régiójában szervezett önsegítő mozgalom is. Az 1971-es függetlenségi háború után, attól való félelmükben, hogy másoktól kezdenek függeni, hatvan falu tett fogadalmat arra, hogy semmiféle kívülről jött segítséget sem fogadnak el. Ez a mozgalom, amely 1975-ben az országban végbemenő változásokkal csendesedett el, azt mutatja, hogy az emberek mennyire vágynak az önállóságra (International Labour Office, 1987, 1989). Fontosabb azonban, hogy ez a példa megmutatja, hogy az elszigetelődés politikája (még ha az emberek felszabadítását is célozza a kapitalizmus megosztó, elnyomó és kizsákmányoló erői alól). Az utópisták elszigetelődés- és meneküléspárti tendenciáival ellentétben, Owen belülről akarta újjászervezni a társadalmat. Mindenekfelett egy olyan rendszert kívánt kialakítani, amely átveheti a kapitalizmus helyét. Amikor folyamodványai nem tettek szert túlzott érdeklődésre a gazdagok között, a munkásosztályra irányította figyelmét, támogatva a köztük létrejövő szövetségeket és hirdetve a szocialista filozófiát (de Schweinitz, 1943, pp. 172-3). A szakszervezetek átvették tőle a kölcsönös hasznosság elvét, és olyan pénzalapokat hoztak létre, amelyek biztosították a munkásokat betegségek, munkanélküliség, és nyugdíj tekintetében. Az elképzelések némelyikét később a kormányok a kialakuló jóléti állam politikájában alkalmazták.

Owen szövetkezésről és az osztalék újbóli bevezetésének visszaállításáról vallott nézetei a liberálisabb tradíció szempontjából a mai szövetkezeti mozgalom kialakulásához is nagyban hozzájárultak. Ezek az elképzelések jelentek meg a Rochdale-i Fogyasztási Szövetkezet boltjának filozófiájában és a szövetkezet alapító okiratában, 1844-ben, majd később annak kiegészített változatában, a Nemzetközi Szövetkezeti Szövetség (International Cooperative Alliance - ICA), (Melnyk, 1985; Develtere, 1994) alapító okira tában is. Az utóbbiban a következő alapelveket fektették le: a felesleg visszaszolgáltatása a tagok számára; szövetkezeti oktatás; szövetkezetek közötti együttműködés (ti. szövetkezetek közössége). A szövetség alapelvei a magántulajdonra, a kapitalizmus alapvető elfogadására és pragmatikus egyfunkciósságra építenek (Melnyk, 1985). Következésképpen, a Nemzetközi Szövetkezeti Szövetséget gyakran kritizálják azért, hogy túlhangsúlyozza a tagok szolgálatának objektív célkitűzését, és figyelmen kívül hagyja a hosszabb távú jövőképet, a szövetkezeti társadalom megteremtését (Melnyk, 1985; Wilkinson, 1994).

Önszervezés, kölcsönös segítségnyújtás és közösségiség

Számos mai szövetkezeti, közösségi és kölcsönös segítségnyújtásra épülő mozgalom – amely gyakran élvezi a közösségfejlesztők támogatását – eredeztethető olyan társadalmi anarchisták írásaitól, mint Proudhon (1979) és Kropotkin (1989), akik erősen ellenezték a tekintély minden formáját, különösen pedig az állami tekintélyét. Céljuk olyan alternatív, önkormányzó közösségek létrehozása volt, melyek alapja a kölcsönös segítségnyújtás és az önsegítés. Hittek a társadalmi megújulás alulról építkező alternatíváinak megvalósíthatóságában is. Hittek továbbá abban is, hogy a szerkezetátalakítás békés eszközök segítségével, együttműködés útján is megvalósítható.

Proudhon szemében az ideális társadalomra a következők jellemzőek: a kölcsönösség vagy igazságos csere közösségi hagyományai; minimalista állam; a föderáció elvére alapozott összefogás, alsóbb és felsőbb rendű társadalmi csoportosítások szerint. A magán- és az állami szféra, az egyéni és a közös összefogása; és minden személy teljes körű autonómiája a másokkal közös önkéntes szerveződés során. Mindez összhangban áll a mai neokonzervativizmus számos aspektusával is.

Egyesek (pl. Kropotkin) szerint a kölcsönös segítségnyújtás etikája (ahogy azt a közösségi hagyományok is tükrözik) tartotta életben a különböző korok társadalmait – nem pedig az individuum (vagy individualizmus) erejének hangsúlyozása, miszerint mindenki mindenkivel harcban áll, méghozzá saját magáért (amely a „legrátermettebbek túl élésének” és a szabadpiac ideológiájának alapja is egyben); és nem is a „mindenki államának” hangsúlyozása (állami kollektivizmus). A támogatás, kölcsönös segítségnyújtás, emberi szolidaritás fogalmai már az ember életének korábbi, primitív szakaszaiban is jelen voltak, ezt Kropotkin is leírja epikus történelmi elemzésében. Jelen voltak ezek a fogalmak a nemzet ségek, törzsek idején és a későbbi falusi mezőgazdasági közösségekben, középkori céhekben és iparkamarákban is. Az önsegítő csoportok, nem-hivatalos, kölcsönös támogatási rendszerek és helyi gazdaságfejlesztési szervezetek megjelenése a Nyugat fokozottan iparosodott, elvárosiasodott, specializálódott társadalmaiban azt látszik bizonyítani, hogy a közösségiség ismét terjedőben van, mint alapvető érték. Az USA-ban a közösségi mozgalom egy olyan, egyre erősödő intellektuális erő, amely válasz a közösségek szétesésére, az egyén jogainak túlburjánzására a közösségi jogaival szemben, a jogok és kötelességek egyensúlyának hiányára, valamint az egyéni érdekek féktelen hajszolására (Etzioni, 1993).

Ezen a tradíción belül az önkéntes szervezetek működési elvei a következőket tartalmazzák: együttműködés, kölcsönös segítségnyújtás és csere, közvetlen részvételi demokrácia, a konszenzus gyakorlása a döntéshozásban, valamint a föderatív struktúra kialakítása. A föderatív elmélet feltételezi annak szükségességét, hogy a helyi cselekvési szervezetek szövetségeket hozzanak létre a vezetőképzés támogatása, valamint a technikai, anyagi és pénzügyi erőforrások megszerzése érdekében. A szövetségek helyi szervezeteket is támogatnak a közös célkitűzések elérése érdekében a szélesebb társadalmon belül. A közösségiség különös vonzereje a modern, elidegenítő társadalomban abban keresendő, hogy képes felszabadítani az embereket az elnyomás alól, hogy visszanyerhessék alapvető emberi mivoltukat, és másokkal szabad egyesülésbe n váljanak a politikai közösségiség gyakorlóivá.

Titmus szerint, aki a szocialista tradíción belül, a jóléti államiság támogatójaként fejtette ki véleményét, a kölcsönös segítségnyújtást és az altruizmust tanulni, istápolni kell, mivel azok nem veleszületett emberi tulajdonságok. (Mayer, 1985). Kropotkin ellenzéki álláspontot vett fel, azt vallva, hogy a kölcsönös segítség nyújtás egy olyan természeti törvény, amely mindig is meghatározó jellemzője volt a fajok evolúciójának, beleértve a sajátunkét is. A kölcsönös segítségnyújtás akkor is fenn fog maradni, ha azt a segítő szakemberek figyelmen kívül hagyják, vagy ha az állam megpróbálja elnyomni azt, mint fenyegetést a társadalom elitjére vagy a meglévő intézményi rendszerre nézve (ahogy az gyakran történt a történelemben). Kropotkin szerint az emberi szolidaritás tudatos mivolta (legyen az bár csupán az ösztönök szintjén is) és emberi közösségiségünk felismerése az a valami, ami az élet nehézségeiben, viszontagságaiban összetart bennünket.

Ahelyett, hogy a kölcsönös segítségnyújtás törvényét vennénk kiindulási pontnak, mind a (a korlátlan versenyt és individualizmust tám ogató) kapitalisták, mind pedig (az osztályharc mellett érvelő Marxisták) magukévá tették a darwini természeti törvényt. Darwin evolúcióval kapcsolatos elméletét, amelyet a „kölcsönös küzdelemről és versenyről” és „az állatvilágban az erősebbek túléléséről” tett megfigyeléseire alapozott, most már az emberi társadalomra is alkalmazták; a társadalmi életet most már olyasvalaminek tekintették, amely a különböző csoportok, egyének folyamatos küzdelmére épül. A marxizmus és a kapitalizmus, e két egymással versengő és különböző politikai és gazdasági napirenddel, de azonos vezérfonallal rendelkező ideológia hatalmas mértékben befolyásolta azt, hogy a társadalmak miként szervezték meg magukat a huszadik században (Woodcock, 1989).

A kölcsönös segítségnyújtás és a közösségiség lelkülete és etikája általában kevés figyelemben részesültek mind az állam, mind pedig annak intézményi tervezői, központi segítői felől, akik mindannyian elsősorban a segítés egyénközpontú formáira koncentrálnak. Ennek ellenére, ahogy Kropotkin fogalmaz, „a társas hajlam a legfőbb előny az élet küzdelmében. Azok a fajok, amelyek tudatosan vagy tudat alatt lemondanak róla, hanyatlásra vannak ítélve (1989: p. xxvii).