Soros Alapítvány Évkönyv 1990

Soros Alapítvány Évkönyv 1990Nyomtatóbarát változat

SOROS GYÖRGY DISZDOKTORI SZÉKFOGLALÓJA

Elhangzott 1991. május 14-én a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen

Számomra igen fontos ez a mai esemény. Az elmúlt évtized során sokat foglalkoztam nemcsak Magyarország, hanem az egész szovjet rendszer ügyeivel, és talán nem is hatástalanul. Én azonban nemcsak hogy nem kerestem a személyes elismerést, hanem kifejezetten kerültem. Erre jó okom volt: mert ha nyíltan megfogalmaztam volna célkitűzéseimet, ez gátolta volna a munkámat, különösen azokban az országokban, amelyek még nem szakadtak el a kommunizmustól. Sosem tagadtam le véleményemet, de amennyire lehetett, próbáltam idomítani a fönnálló helyzethez. Kínában például a nyitott ajtó politikáját támogattam, a Szovjetunióban Gorbacsov új gondolkozásmódját. Magyarországon 1984-ben a hatóságok mint valamiféle amerikai nagybácsit fogadtak: egy jóhiszemű, magyar származású amerikai üzletember, akinek jótékonyságát majd bele lehet illeszteni a meglévő rendszerbe.
De azóta lezajlott egy forradalom, és most, amikor díszdoktori címmel tisztelnek meg, fontosnak tartom, hogy bemutatkozzam, hogy megmutassam magamat olyannak, amilyen vagyok. Ez természetesen nem lehetséges egy rövid előadás keretein belül, ezért is örülök, hogy a könyvem is megjelent most magyarul, mert ott több időm van gondolataimat kifejteni. Itt nagyon le kell szűkítenem a mondanivalómat, és ezért nem annyira magamról akarok beszélni, mint az eseményekről, amelyeknek tanúja és résztvevője voltam, és remélem, maradok. Mert ezek az események nagy jelentőségűek és fontos megérteni őket.
Ha történelmi perspektívából ítéljük meg az utolsó pár év történetét, nem kétséges, hogy egy forradalomról van szó.
1989 úgy fog szerepelni a történelemkönyvekben, mint
1789 vagy 1848. Egy társadalmi rendszer összomlott, és egy új korszak kezdődött. Ha csak magát az összeomlás folyamatát nézzük, a jelenlegi forradalomnak talán még messzemenőbb hatása lesz, mint az előzőeknek. Mert a rendszer, amelyik összeroppant, sokkal átfogóbb volt, mint elődei. A Sztálin alkotta rendszer a társadalmi és egyéni élet minden területére kiterjedt. Nemcsak egy nagy birodalomról volt szó, amelyik a világ egyik felét uralta, hanem egy ideológiáról is, amelyik a gondolkodás minden ágára kihatott, még a természettudományra is. Nemcsak a jelent és a jövőt uralta, hanem a múltat is kedve szerint alakította. Amellett nemcsak egy politikai rendszerről volt szó, amelyik ellenőrizte a társadalmi élet legapróbb megnyilvánulásait, hanem egy gazdasági rendszerről is, amelyik ugyancsak központilag próbálta irányítani a termelés és az elosztás minden folyamatát, teljesen kiiktatva a piacot. Ennek a rendszernek az összeroppanása nagyobb eseménynek bizonyulhat, mint a korábbi forradalmak. Ez nem annyira Magyarországra és a Szovjetunió több volt csatlós-államára vonatkozik, hanem magára a Szovjetunióra. Mert Magyarországon a kommunizmus egy kívülről bevezetett idegen rendszer volt, amelynek felszíne alatt tovább élt a múlt tapasztalata és a jövő reménye. De a Szovjetunióban a szovjet rendszer helyi termék volt. Nagyon mély gyökerei vannak, és ami a még rosszabb, az előző rendszer gyökerestül ki lett irtva. A mostani bomlási folyamat, amelyik még nem érte el csúcspontját, az 1917 utáni polgárháborúval hasonlítható össze, de akkor még volt Oroszországban egy önfenntartó falusi mezőgazdaság, míg ma a mezőgazdaság is része annak a rendszernek, amelyik felmondta a szolgálatot. Ez olyan éhínséghez vezethet, amelynek még a Szovjetunióban sem volt párja.

Ebből azonban még nem következik, hogy a mostani forradalomnak nagyobb lesz a történelmi jelentősége, mint mondjuk 1789-nek, vagy 1848-nak, vagy akár 1917-nek, mert akkor nemcsak egy rendszer összeroppanásáról volt szó, hanem egy új rendszer kialakulásáról. A francia forradalom a felvilágosulás, a modernitás, a racionalizmus jegyében zajlott. Ez olyan mélyreható változást hozott, hogy még a hónapok nevét is megváltoztatták. 1848 a nemzeti önérzet ünnepe, míg 1917 a kommunista ideológia diadala volt.

Mi az az új gondolat, amelyik a mostani forradalom mögött rejtőzik? Ez ma még egyáltalán nem világos. Ha megkérdezném a jelenlévőket, hogy mi ez a gondolat, vajon mit válaszolnának? Pedig a gondolat jelen van, és személyesen tanúsíthatom, hogy nagy szerepet játszott a forradalom kialakulásában. Természetesen a nyitott társadalom gondolatáról beszélek, arról a társadalomról, amelyben semmiféle izmus - sem racionalizmus, sem nacionalizmus, sem kommunizmus - nem dominál. A nyitott társadalom politikai megnyilvánulása a demokrácia, gazdasági formája a piacgazdaság, ideológiája pedig a kritikus gondolkodásmód.

De valahogy ez a gondolat még nem lett kellő alapossággal megfogalmazva. Amerikában például sokan azt hiszik, hogy a mostani kelet-európai forradalom a kapitalizmus diadala volt a szocializmus fölött - ami egy kicsit eltorzítja a valóságot, mert kihagyja a nyílt társadalom gondolatának vonzerejét, az alternatívák közti választás lehetőségét. Ami ennél sokkal fontosabb, a nyitott társadalom gondolata nem az egyedüli gondolat, ami a forradalom mögött rejlik.

A kommunizmus a nemzeti sajátságokat semmibe vevő zárt rendszer volt. Voltak akik az ellen tiltakoztak, hogy zárt. Ezek a nyitott társadalom hívei. De voltak olyanok is, akik azt vették zokon, hogy semmibe veszi a nemzeti sajátosságokat. Őket nép-nemzeti önérzetükben sértette a kommunizmus. Az ellenállás két fő forrása ez volt. És most, hogy a kommunista rendszer megdőlt, ez lett a politikai élet nagy vízválasztója. Ennek nem kéne így lennie, mert a nyílt társadalom gondolata nagyon is összeegyeztethető a nemzeti önérzettel, de mégis így van, nemcsak Magyarországon, hanem a környező államokban is. Hogy melyik irányzat fog diadalmaskodni, az még egyáltalában nem dőlt el. Nagyon fontos tehát, hogy a nyitott társadalom gondolata kellően meg legyen fogalmazva. Mert ez befolyásolni fogja, hogy milyen rendszer épül fel a sztálinista rendszer romjain. Ezért szeretném én itt a nyílt társadalom gondolatát egy kicsit jobban kifejteni.

Nagyon nehéz feladatot vállaltam magamra, mert a nyitott társadalom gondolata nem könnyű gondolat, és a nyílt társadalom mint rendszer nem egyszerű rendszer. Éppen ez az, ami megkülönbözteti minden más rendszertől, mindenfajta izmustól. Ahhoz, hogy megértsük, egészen az elején kell kezdenünk. Magát a megértés problémáját kell megvizsgálnunk. A kérdés a filozófia egyik ágához, az ismeretelmélethez vezet. Nem akarok most elmerülni a filozófiában, mert onnan nehéz kikászálódni, de teljesen kikerülni sem tudom.

Az emberi tudás alapja az, hogy különbséget kell tennünk a tények és a rájuk vonatkozó megállapítások között. Ahol ez lehetséges, ott beszélhetünk tudományról. De ez nem mindenütt lehetséges, mert ha egy olyan rendszert akarunk megérteni, aminek mi magunk is tagjai vagyunk, akkor a tények és a gondolatok egymásba fonódnak. A mi hozzáállásunk, életképünk befolyásolja az események sorát, és lehetetlen a tényeket a gondolatoktól elválasztva megérteni. Egy ilyen rendszer résztvevői nem alapozhatják döntéseiket tudásra vagy tudományra. Itt az értékítélet, az intuíció, a hit játszik nagy szerepet. Márpedig a hit semmiképpen nem felelhet meg a valóságnak, mert akkor nem hit lenne, hanem tudás. Tehát a résztvevők mindig egy torz világképre kell hogy alapozzák döntéseiket, és ez a torz világkép nagy szerepet játszik az események kialakításában. Ha a világkép nem lenne torz, nem lenne szerepe a történelemben, és nyugodtan mellőzhetnénk, mint a valóság függvényét. Ez az, amit Marx próbált elérni, amikor Hegelt a fejére állította, mondván, hogy a dialektika a termelés, nem pedig a gondolkodás folyamatában rejlik: Ez nagy tévedés volt, ami abból is
látható, hogy a marxista téveszmének milyen nagy történelmi hatása volt.
Az igazi dialektika a téveszmék és a tények között van. Ez nagyon érdekes, újfajta történelemszemléletre vezet, amelyik a téveszmék és torz ítéletek fontosságán alapszik. Engem ez a történelemszemlélet irányított úgy a tőzsdén, mint a kommunista szisztémával folytatott harcomban.
Ha elfogadjuk, hogy a résztvevők világképe sosem felel meg teljesen a valóságnak, akkor el kell fogadnunk, hogy van egy kétirányú kapcsolat a torz világkép és a valóság között. Egyrészt a világkép befolyásolja a valóságot, másrészt a valóság is befolyásolja a világképet. Ez a kölcsönhatás, amit én angolul reflexivitynek nevezek, adja meg a történelmi folyamatok kulcsát.
Bizonyos körülmények között a résztvevők világképe és a valóság nem válnak el messzire egymástól. Ez különösen akkor van így, amikor egy kritikus gondolkodásmód uralkodik. De vannak más körülmények, amikor a résztvevők világképe egészen messze kerül a valóságtól, és ami még érdekesebb, maga a valóság is teljesen elfajul ahhoz képest, amilyen akkor lenne, ha a rendszer nem egy téveszmén alapulna. Ez az elfajulási folyamat magyarázza meg a tőzsdén a nagy fellendüléseket és az azokat követő összeomlásokat, így a történelemszemlélet hozzásegített ahhoz, hogy a tőzsdén jó eredménnyel működjek. Úgyszintén arra ösztökélt, hogy szembeállítsam a nyílt társadalom elvét, amelyik a kritikus gondolkodásmódon alapszik, a zárt társadalom gondolatával, amelyet egy téveszme ural. E szembeállítás következtében köteleztem el magam a nyitott társadalom iránt.
A nyílt társadalom elve azt jelenti, hogy semmiféle eszme, világkép nem tükrözheti a valóságot. Mindegyik szükségképpen egyszerűsít, minden elvnek szükségképpen megvan a maga gyengéje, és ha egy világszemlélet egyeduralomra tesz szert, akkor az torz világot fog létrehozni. Ahhoz, hogy a résztvevők világképe ne fajuljon el túl messze a valóságtól, az kell, hogy sok elmélet, sok különböző hozzáállás közül választhassunk.
Ez az elv tüzelt sokakat a szovjet rendszer elleni harcra, többek között engem is. Mert ahogy azt már annak idején kijelentettem, alapítványom célkitűzése az volt, hogy megtörje a dogma monopóliumát.
Mások más gondolatmenet útján jutottak el a nyílt társadalom gondolatához, de a fontos az, hogy eljutottak. Mert amikor elindítottam alapítványomat Magyarországon 1984-ben, az itteniek sokkal jobban tudták, hogy mit kell csinálni és miért, mint én. Ők szabták meg az alapítvány működési tervét, és én tulajdonképpen tőlük tanultam. Azt, hogy az alapítvány alapelve helyes volt, az események bebizonyították. Az alternatívák megteremtése tényleg megtörte a dogma monopóliumát, és a dogmának tényleg nagyon torznak kellett lennie, ha ilyen könnyen és maradéktalanul fel lehetett bomlasztani.
A szovjet rendszer összeomlása megdöbbentő jelenség, de ez nem jelenti azt, hogy a nyílt társadalom elve diadalmaskodott. Sőt, az igazi harc még csak most kezdődik. Mert a nyílt társadalom elvének is megvannak a gyengéi, meg kell, hogy legyenek, mert ha nem lennének, akkor az elv nyilvánvalóan téves lenne. Az egyik legnagyobb gyengéje az, hogy úgy gondolat-rendszere, mint a rá alapozott valóságrendszer nagyon bonyolult. Sokkal bonyolultabb, mint egy zárt gondolkodási mód és egy zárt társadalmi rendszer. Mert egy zárt rendszerben csak egy koncepció van uralmon, és minden más koncepció el van nyomva. Míg egy nyílt társadalomban minden résztvevőnek ki kell alakítania a saját koncepcióját, aminek alapján működni tud és magának a rendszernek ki kell alakítania annak a szisztémáját, ahogy ezek az autonóm résztvevők együtt tudnak működni. Márpedig éppen ez az, ami hiányzik a szovjet rendszer összeomlása után: az autonóm résztvevők, és az együttműködési mód. Ez különösen a gazdasági életben mutatkozik meg, ahol hiányoznak az önálló cégek, és azok a vállalkozók, akik fel tudnának ilyen cégeket építeni, és hiányzik a magánjog, és azok az intézmények, amelyek a piac működését szabályozzák.
Ezeknek hiányában nagy a veszély, hogy egy mindent átfogó zárt rendszer összeroppanása nem egy nyílt társadalomra vezet, hanem kisebb terjedelmű zárt rendszerekre bomlik szét. Ezeknek a rendszereknek a nemzeti területeken, és magán a nemzeti gondolaton kell alapulniuk, hisz ha már egy zárt rendszert akarunk létrehozni, akkor a nemzeti gondolat jobb alapot szolgáltat, mint bármilyen más ideológia. Ahhoz, hogy egy mindent átfogó rendszert fönt lehessen tartani, minden más elgondolást, vagy magyarázatot ki kell küszöbölni. És ehhez erős kéz, nagy hit és tetemes erőszak szükséges. Egy nemzeti vagy népi önérzetre alapított rendszert sokkal könnyebb elfogadtatni, mert az alapvető gondolat nagyon egyszerű. Amit mi csinálunk vagy gondolunk az jó, és akik ezt a rendszert ellenzik, azoknak ebben a rendszerben nincs helyük. Ennek az egyszerű gondolatnak csak egy hátránya van, mégpedig az, hogy csak egy nagyon primitív és torz rendszert lehet rá alapozni. Mert a valóság az, hogy nekünk nincs mindig igazunk, különösen akkor, ha így gondolkozunk. De ezt a gondolatot - a nyitott társadalom gondolatát - már sokkal nehezebb elfogadtatni, mert ehhez végig kell mennünk azon az eszmefuttatáson, amit én itt éppen kifejteni próbáltam. És erre egy heves politikai vita során nincs idő. Egyszerű emberek szeretik az egyszerű válaszokat.

Összefoglalásként, most hogy a kommunizmusnak nevezett átfogó zárt rendszer összeomlott, két lehetőség áll előttünk: vagy belépünk egy univerzális nyitott rendszerbe, amit nevezhetünk Európának, vagy vissza kell esnünk egy kevésbé univerzális zárt rendszerbe, amit nevezhetünk sovinizmusnak. Ha szabad ezt így leegyszerűsítenem, a választás tulajdonképpen egy egyszerű de primitív, és egy bonyolult de magasabb szintű rendszer között áll fenn.
Ha így fogalmazzuk meg a helyzetet, akkor a nyílt társadalom sokszínűsége, sokrétűsége mint hátrány tűnik fel, mert nehéz egy egyszerűbb rendszerből egy magasabb rendű rendszerbe egy ugrással följutni. Márpedig egy forradalmi folyamatnak az az ismertetőjele, hogy nagyon gyorsan zajlik. És az az idő, amire szükség lenne a nyitott társadalom kialakulásához, az hiányzik.
Márpedig ahhoz, hogy az emberek a magasabb szintű megoldást válasszák, és megküzdjenek a velejáró komplikációkkal, az kell, hogy ez a magasabb szintű megoldás jobban működjön, jobb eredményekkel járjon, mint az egyszerű és torz megoldás. Ez elsősorban az anyagi jólétet, a prosperitást jelenti, mert hosszú távon nem lehet csak eszmékre alapozni egy rendszert, nemcsak azért, mert eszmékből nem lehet megélni, hanem azért is, mert eszmékért lelkesedni kell, és a lelkesedésbe előbb-utóbb belefáradnak az emberek. (Azt hiszem, ma már erről senkit nem kell meggyőzni.) Tehát a lelkesedés elég egy zárt rendszer felrobbantására, de nem elég egy nyitott rendszer fenntartására. A bökkenő ott van, hogy a zárt rendszer összeroppanása nagy életszínvonal-csökkenést hoz magával, és ebből a kátyúból kívülről jövő segítség nélkül nem lehet kimászni. És mi értelme van egy komplikált megoldásnak, amitől kátyúba ragadunk? Tehát a nyílt társadalom gondolata csak a kívülről jövő támogatás segítségével tud diadalmaskodni.

A szovjet birodalom volt csatlósállamainak sorsa nemcsak saját döntésükön múlik, hanem annak a nyílt társadalomnak a viselkedésén is, amelyikhez csatlakozni kivannak. Ez elsősorban az európai közösséget jelenti. Be kell, hogy fogadják az újonnan létrejött kelet-európai demokráciákat, és ami még ennél is nehezebb, hozzá kell segíteni ezeket az országokat, hogy kialakítsák a demokráciához és piacgazdálkodáshoz szükséges intézményeket. Mert az idő hiánya miatt ezekben az országokban a nyílt társadalom külföldi támogatás nélkül nem jöhet létre. Ennek megvan a maga árnyoldala, mert azt jelenti, hogy a nyitott társadalom nagyon anyagias, és hiányzik belőle az eszmékben való hit. Ezért van kitéve annak a veszélynek, hogy valamelyik izmus felülkerekedik és monopolhelyzetet szerez magának. Ahhoz, hogy egy nyitott társadalom fönnmaradjon, az kell, hogy a polgárok hajlandók legyenek áldozatokat hozni a rendszer fennmaradásáért. Ebből a szempontból az, hogy a nyugati demokráciák miként viselkednek Kelet-Európával szemben, nemcsak Kelet-Európa sorsát fogja befolyásolni, hanem a sajátjukat is.
Ez az érv az, ami arra ösztökél, hogy ne szüntessem be alapítványom működését, és ezzel az érvvel szeretném a nyugati hatalmakat is meggyőzni. Természetesen ezirányú tevékenységem ellenállásba ütközik azok részéről, akik valamiféle zárt rendszert szeretnének létrehozni.
Támadások értek nemcsak. Magyarországon, hanem Szlovákiában és Romániában is, a Szovjetunióról nem is beszélve. Az, hogy minden országban egyformán támadnak, arra mutat, hogy a nyílt társadalom gondolata ellentétben van a sovinizmus elvével.
Különbséget kell tennünk a sovinizmus és a népi-nemzeti önérzet között. Ezt hangsúlyozni szeretném, mert különben úgy tűnne, mintha ellentét lenne a nyílt társadalom és a nemzeti önérzet között. Ez tévedés. A nemzetek és a hozzájuk fűződő nemzeti önérzet fontos szerepet játszanak abban, hogy biztosítsák a nyitott társadalom sokszínűségét, sokrétűségét. Nehéz volna nemzetek nélkül egy Európának nevezett nyitott társadalmat elképzelni. Csak akkor válik a nemzeti önérzet, a nemzeti érzelem a nyitott társadalom ellenségévé, ha minden más érzelem és más kapcsolat fölé helyezkedik.

Szeretnék különbséget tenni kétfajta nacionalizmus között. Az egyikben a nyílt társadalom nyilatkozik meg. Ez az a nacionalizmus, amelyik végigfutott Európán 1848-ban, amikor a fiatalság egyik városból a másikba adta át a nemzeti öntudat fáklyáját. És ez az a nacionalizmus, amelyik élteti a progresszív politikai elemeket a balti országokban, Ukrajnában és Oroszországban. De van egy másikfajta nacionalizmus is, amelyik a fasizmusra és a náci időkre emlékeztet. Ez a fajta nacionalizmus van ma hatalmon Szerbiában és Horvátországban, és észlelhető ez az irányzat Szlovákiában és Romániában is. Szerencsére Magyarországon a közvélemény túlsúlya elutasította az ez irányú kezdeményezéseket. De félő, hogy a Szovjetunióban a végén ez a fajta nacionalizmus fog felülkerekedni.

Mi különbözteti meg a kétfajta nacionalizmust? Válaszom erre nagyon egyszerű: a siker. Ahhoz, hogy a nemzeti önérzet baráti vetélkedésben fejeződjön ki, az kell, hogy a vetélkedés eredményeket mutasson fel. De ha egy nép nem tudja megállni a helyét a nyitott társadalomban, akkor kénytelen primitívebb gondolkodásmódban és a múlt kecsegtető diadalmaiban keresni a menedéket. Evvel csak azt ismétlem, amit már az előbb is mondtam: a nyílt társadalomnak szüksége van a gazdasági sikerre. Ezért várható az, hogy a Szovjetunióban a második fajta nacionalizmus fog a végén diadalmaskodni. Mert ott a nyitott társadalom nincs kellőleg megalapozva, és majdnem elkerülhetetlen, hogy az ezirányú próbálkozások kudarcba fulladjanak. Csak egy nagyon nagyszabású külföldi beavatkozás tudná a Szovjetuniót ettől a sorstól megmenteni, és mivel a nyugati országok mostanáig még kisebb szabású beavatkozásra sem voltak hajlandók, nincs sok remény. De a legtisztábban Jugoszláviában látható, hogy a választás a gazdasági siker és egy sovinizmusra alapozott fasiszta rendszer között zajlik. Mert Jugoszláviában meg lett volna az alap a gazdasági sikerre, míg a Szovjetunióban ez a lehetőség sajnos hiányzik. Én múlt év májusában voltam Jugoszláviában, és akkor Ante Markovics miniszterelnök gazdasági reformja több eredményt mutatott fel, mint Balszerovics hasonló terve Lengyelországban. De Milosevics, a szerb pártapparátus vezére sikeresen aláaknázta Markovics reformpróbálkozásait. Többek között kirabolta a szerb nemzeti bankot, és majdnem tönkretette a gazdaságot. Ma már a polgárháború küszöbén áll az ország. Milosevics példája megmutatta, hogy milyen veszélyes az, ha egy kommunista pártapparátus át tud ülni a sovinizmus izmos paripájára. Hasonló helyzet merült fel Szlovákiában, ahol a volt miniszterelnök, Meciar, szintén a nacionalista lovat próbálta meglovagolni, és rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert. A lakosság 80 százaléka támogatta. Népszerűsége riasztó jel, mert annak tulajdonítható, hogy nem egy másként gondolkodó értelmiségi, mint a többi cseh és szlovák politikus, hanem az utca emberének a szája íze szerint beszélő demagóg. Tehát a kétfajta irányzat, amelyik közt a harc dúl, egyrészt a demokrácia és a gazdasági siker, másrészt a diktatúra és a primitív nacionalizmus.

Ez a harc még sokáig fog tartani, és végső kimenetele egyáltalában nem biztos. Minél tovább tart, annál jobb, mert a szovjet rendszer volt tagjai úgysem tudnának egyik pillanatról a másikra felzárkózni Nyugat-Európához. Ahhoz, hogy csatlakozzanak a nyitott társadalomhoz, időre van szükség. Most, hogy a forradalom már lezajlott, az idő a nyitott társadalomnak dolgozik. A forradalom heve után ezt a gondolatot talán nehezen tudjuk elfogadni, mert hozzászoktunk az események gyorsabb tempójához, de nem szabad, hogy elveszítsük türelmünket, mert az veszélyeztethetné a nyitott társadalom kialakulását. A forradalom romboló folyamat volt. A kommunista rendszer felbomlásához az kellett, hogy az események fölgyorsuljanak, míg végül a berlini fal ledöntésével elérték csúcspontjukat. Most egy építő folyamat elején állunk, és bizony elég hosszú ideig fog tartani, míg meghozza gyümölcsét.

Van egy nagy veszély, s ez a Szovjetunió. Mert ott a forradalmi folyamat még nem érte el csúcspontját, és valószínű, hogy nem is fog sikerrel végződni, mert - mint azt már többször említettem - a nyitott társadalomnak ott nincs meg a kellő bázisa. A gazdasági összeomlás kaotikus helyzetet idézett elő, ami kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Magyarország egy hatalmas örvény fölött lebeg, amely könnyen magába szippanthatja.

Nem szívesen fejezem be ilyen vészt jóslóan, de sajnos jelenleg itt tartunk. Amennyire nagy reménnyel vagyok Magyarország és Közép-Európa iránt, annyira aggaszt a Szovjetunió sorsa. Ez nem jelenti azt, hogy minden reményt feladtam, sőt, ez még nagyobb erőfeszítésekre ösztökél. De feli kell készülnünk a legrosszabbra.
Sajnos ez a kis idő csak a nagy vonalak általános felvázolására volt elegendő. Mindent összetéve úgy ítélem meg, hogy Magyarországra még egy nagyon nehéz év vár, de utána érezhető javulás következik.
Kérem, ne veszítsék el kétségbeesésüket.

Következő fejezet >>
Tartalom>>