2003. november 3-án a Soros Alapítvány Szkéné Színházban szervezett konferenciáján elhangzottak szerkesztett változata

Nánay István:
Mint a Soros Alapítvány Stúdiószínházi programjának volt kuratóriumi elnöke, illetve szakértője köszöntöm A kockázat szépsége címmel rendezendő konferencia résztvevőit. Megbeszélésünk konkrét témáját röviden úgy fogalmazhatom meg, hogy mi lesz az alternatív színházakkal és táncszínházakkal azután, hogy kulturális támogatását a Soros Alapítvány megszünteti. A konferencia első részében felkért előadók ismertetik gondolataikat e témakörben, majd vitát tervezünk, amelyet akár két részben is folytathatunk, ugyanis e délután másik főeseményére, a VIIL, egyben utolsó Soros Stúdiószínházi Napok díjátadási ceremóniájára fél hatkor kerül sor.
Bemutatom előadóinkat és ismertetem a programot:
Házigazdánk, Regős János, a Szkéné Színház igazgatója.
A konferenciát Belia Anna, a Soros Alapítvány igazgatója nyitja meg.
Vitaindítót Fuchs Lívia tanár, tánckritikus, a Stúdiószínházi Program kurátora, illetve szakértője tart.
Nagyné Varga Melinda irodavezető a Fővárosi Önkormányzat támogatási rendszerét ismerteti, Inkei Péter, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója a struktúrán kívüliek támogatásának néhány külföldi modelljéről számol be.
Az üzleti szponzoráció lehetőségeiről és korlátairól Gondáné Fischer Zsófia, a Raiffeisen Bank Rt marketingkommunikációs főosztályvezetője beszél, míg a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, illetve a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatói stratégiáját Baán László államtitkár, valamint Meczner János rendező, az NKA színházi kollégiumának elnöke ismerteti.
Végezetül Török András, a hamarosan megalakuló Summa Artium - Árts and Business Center igazgatójelöltje számol be az üzleti szféra növekvő szerepvállalását elősegítő és körvonalazódó új tervekről.

Regős János, a Szkéné Színház igazgatója:
Kicsit meghatottan állok itt, hisz tizenkilenc évvel ezelőtt, 1984 kora tavaszán hívott fel Ascher Tamás, hogy találkozzunk az'Angelika eszpresszóban, ahol Hankiss Elemérrel együtt megkérdezték, mennyi pénzre, milyen segítségre lenne szükségünk. Azt válaszoltam, hogy két-háromszázezer forint biztosan sokat segítene ezen a kis színházon. Ők bíztattak, hogy ennél nagyobb összegben gondolkozzak. Ezzel kezdődött e színház fantasztikus története. Egyike lettünk azon intézményeknek, amelyeket a Soros Alapítvány támogatott. Tizenkilenc év alatt a Soros Alapítvány segítségével rengeteg művésznek és együttesnek tudtunk alapokat adni ahhoz, hogy elinduljanak a pályájukon. Csak néhányukat említsem: Bozsik Yvette, Somogyi István, Pintér Béla. A sors különös véletlene úgy hozta, hogy e színházi program záró eseményére itt, a Szkénében kerül sor. Ezt színházunk nevében megtiszteltetésnek vesszük, én magam pedig meg vagyok hatva. Úgy is, mint házigazda, köszönöm az Alapítványnak ezt a gesztusát, s jó munkát kívánok a konferencia résztvevőinek.

Belia Anna, a Soros Alapítvány igazgatója:
Nem tudtam arról a háttér történetről, amelyről Regős János szólt, de így még szerencsésebb a döntésünk, hogy a VIII. Stúdiószínházi Fesztiválunk s egyben a stúdiószínházi program záró konferenciáját itt, a Szkéné Színházban rendezzük meg. Valóban, mielőtt ez a program elindult, az Alapítvány nagyon sok együttest és produkciót támogatott már. Nem csináltam számvetést arról, hogy Soros György mennyi pénzt költött Magyarországon színházra és ezen belül az alternatív és kezdeményező szellemű színházakra, de azt hiszem: nagyon sokat. Az elmúlt húsz évben kultúrára körülbelül ötvenmillió dollárt. Azonban nem azért jöttünk ide, hogy régi dicsőségünket idézzük, hanem azért, hogy arról beszéljünk: mi lesz azután, amikor mi már nem vagyunk, és ezt a szellemet tovább kell-e, tovább lehet-e vinni, és lesz-e, aki továbbviszi. Itt ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy egy magánalapítvány, amely a nyílt társadalom célkitűzéseit tette magáévá, olyan művészeti kezdeményezéseket támogatott, amelyeket semmilyen állami vagy más forrás nem, mégpedig azért nem, mert senki nem vállalta azt a kockázatot, amit egy magánalapítvány vállalhat, és vállalt is. Azt hiszem, a ma délután nem fog végleges választ adni arra, hogy mi következik a Soros-támogatások után, és mi lesz a sorsa annak a - hogy közhelyszerű metaforával éljek - szárba szökkent stúdiószínházi életnek, amely Magyarországon kialakult De talán a jelenlevőket - és a jelenlevők közül is azokat, akiknek anyagi lehetőségeik vannak -gondolkodásra készteti, hogy érdemes ilyen kockázatot vállalni, sőt, talán jó befektetés is. Ezt igazolhatta a VIII., befejező Stúdiószínházi Fesztivál is, amely az eddigieknél bővebb válogatást nyújtott. Sok külföldi vendégünk volt az előadásokon, akik bámultak azon a termésen, amit ez a közösség egy évad alatt létrehozott.
Amikor mint az Alapítvány igazgatója hivatalosan megnyitom a konferenciát, el kell mondanom, hogy eredeti szakmámat tekintve dramaturg vagyok. Bár több mint egy évtizede hivatalosan már nincs közöm ehhez a közeghez, még mindig erős érzelmi szálak fűznek hozzá. Izgalommal figyeltem az előadásokat, hogy vajon azt támogattuk-e, ami az én szívemhez is közel áll. Elmondhatom: igen, azt támogattuk, azokat a kezdeményezéseket, azokat a nagyon tehetséges, fiatal és kevésbé fiatal alkotókat, akik a szívemhez közel állnak. Azt remélem, hogy ezt a támogató munkát valaki vagy valakik folytatni fogják utánunk is. Ebben bízva a konferenciához sikeres jó munkát kívánok.

Fuchs Lívia, a Stúdiószínházi program kurátora, illetve szakértője:
A mai megbeszélés a kortárs tánc- és színházművészet jövőjéért szerveződött Ha a jövőről beszélünk, akkor kulcskérdés a támogatás. Én azonban nem pénzről szeretnék beszélni - az nem az én szakmám -, hanem sokkal inkább arról, hogy több mint két évtizedes tapasztalatom alapján mi az, ami a pénzen túl kell még ahhoz, hogy a színházi és táncélet e területe tovább virágozzon. Ez az alapítvány - azt hiszem, nyugodtan mondhatom - sikeres és rangos volt. Miért gondolom, hogy az volt. Azért, mert határozottan és következetesen az innovatív értékeket támogatta. A magyar színházi életnek azt a szeletét, amely a hetvenes években formálódott, illetve a kortárs táncot - amelynek születési pillanatát 1983-84-re tehetjük, s azóta virul, vagy éppen mélyponton van - az Alapítvány tulajdonképpen megjelenése pillanatától szórványosan, majd a nem egészen tíz évet átfogó Stúdiószínházi program keretében rendszeresen támogatta.
Ez a művészeti közeg évtizedekkel ezelőtt arra szerveződött, hogy a magyar színházi és táncnyelvet radikálisan megújítsa, s olyan alkotók indították el műhelymunkájukat, akik nem a kitaposott művészi utakon akartak járni, hanem saját kísérletező lehetőségeiket keresték. Függetlenségre vágytak, szabad művészeti kifejezésmódokra, a kísérletezésre, és ha valakinek vannak emlékei az elmúlt húsz évről, akkor pontosan tudja, hogy valaha ezt a közeget amatőr színháznak és táncmozgalomnak hívták. Tulajdonképpen a Soros Alapítvány kezdeti szórványos, majd rendszeres segítségével és persze az 1989-90-es politikai változásoktól kezdve ezt a közeget ma már alternatív, kortárs vagy független tánc-és színházi világnak nevezzük. Az előzmények tehát mindenképp az amatőr művészi mozgalomba nyúlnak vissza. A legfontosabbnak azt tartom, hogy az Alapítvány ezzel a támogatással támogatási rendszerének centrumába helyezte azt, ami akkor - és részben ma is - a megtűrt, illetve a periférikus kategóriában volt. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindvégig és következetesen azokat a művészeket támogatta, akik tevékenységüket a hagyományos magyar színházi élet esztétikai és strukturális keretein kívül képzelik el, s továbbra is ott kívánnak alkotni, s akiknél - ismétlem - az alkotás és működés középpontjában az innováció, a kreativitás és a kísérletezés van.
Persze nem kerülhetem el, hogy egy picit ne beszéljek a pénzről, hiszen minden projekt sikeréhez elsősorban pénzre van szükség. Remélem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy a Soros Alapítvány által a színházak és táncszínházak működésére évente biztosított összeg - összevetve az egész rendszerben lévő pénzzel -nem volt túl sok. Mégis sikeresnek és rangosnak ítélem ezt a projektet, mégpedig több szempontból.
Annak ellenére, hogy az a pénz, amit itt lehetett kapni, egy önálló produkció színre állítását soha nem fedezte, mégis rendkívül fontos volt. Miért? Azt gondolom, ennek a kulcsa - az itt ülő művészek ezt vagy megerősítik, vagy nem - a döntési szisztémában volt. Az elmúlt tizenöt-húsz évben sokféle kuratóriumban ültem, de csak ennél az alapítványnál tapasztaltam, hogy valóban független szakemberek döntöttek az elosztásról. Gyakorló művészek nem voltak felkérve és rákényszerítve arra, hogy kollegáik vagy riválisaik terveiről ítéljenek.
A döntések másik fontos vonása, hogy itt a kurátoroknak másutt soha nem tapasztalt felelősségük volt. A döntési mechanizmus ugyanis azzal nem ért véget, hogy egy tervről azt mondtuk, ez nagyszerű, tehát kapja meg a támogatást, mert ezután nyomon kellett kísérni a terv megvalósulásának folyamatát, és értékelni a megszületett munkát, ha mással nem, azzal, hogy a Soros Napokra beválo-gatódott-e egy csoport vagy sem. Megértem persze, hogy különböző kuratóriumok ódzkodnak az értékeléstől s az azzal járó felelősségvállalástól, de éneikül a következő pályázati fordulóban beadott tervek megítélése kerül ingatag alapokra.
Az még konkrétabban a pénzhez tartozik, hogy a támogatásnál nagyon fontos a rendszeresség, a megbízhatóság, az a biztonság, hogy a művész tudja: idén is, jövőre is, két-három év műlva is számíthatok erre a határozott esztétikai értékviszonyokat megfogalmazó vagy ezeket elősegítő támogatásra.
A Program fontos jellegzetességének tekintem, hogy a támogatás zöme egy fix alapösszeg volt, ami időnként bizonyos prioritások szerint bővülhetett. Bővítésre a Program célkitűzéseinek differenciálása is lehetőséget adott, s ez a bővítés - ezt külön is hangsúlyoznom kell - mindig az Alapítvány, a kurátorok és a művészek, azaz a pénzt biztosítók, a pénzről döntők és a pénzt felhasználók együtt gondolkozásának eredményeképpen született meg. így számtalan olyan mellékprojektre nyílt lehetőség, amely máig fájó hiányokat igyekezett - ha szerényen is - pótolni. Melyek voltak ezek? Egyrészt a képzés-továbbképzés, másrészt a szakkönyvkiadás, amit, sajnos, csak egyszer volt módunk támogatni. A harmadik projektünk a fővárosi produkciók vidéki vendégjátékainak ösztönzését szolgálta. Hosszú távra szóló programunk a mobil hang- és fénytechnika kiépítése és kölcsönöztetése.
Muszáj a „kudarcokról" is szólni, mindarról, amit csak szerettünk volna, de végül nem sikerült, azért, hogy később, ha lenne rá mód, megvalósulhassanak. Az első realizálatlanul maradt tervünk egyfajta decentralizáció, hogy a vidéki városokban kialakuljanak kortárs művészeti befogadó helyek. A másik az úgynevezett Műhelyház-koncepció, amit ma Inkubátorházként emlegetünk. A harmadik a kortárs művészet archívuma, az utolsó pedig, ami leginkább a tánc, a film- és a videoművészet újfajta együttműködése lehetne.
Mindez, persze, nagy pénzeket, beruházásokat igényel egy olyan művészeti ágban, amelynek lényege az illékonyság, a jelen idejűség. Tudjuk, hogy a színház itt és most hat, és nem tárgyiasul olymódon, hogy azt lehessen mondani: lám-lám, én húsz évvel ezelőtt mire áldoztam. Nem, ez ma működik, legfeljebb dokumentálható. Mégis reménykedem, hogy lesznek, akik áldozni fognak erre az illékony művészetre, s nem csak és nem elsősorban a kulcsszerepet játszó művészekre gondolva, hanem a fantasztikus módon kiszélesedett fiatal közönségre. Aki jár ilyen előadásokra, pontosan tudja, hogy függetlenül attól, stúdiónak, alternatívnak, függetlennek vagy kísérletinek hívjuk, ez a fiatal közönség pincétől padlásig, a Trafótól a Zsinagógáig és a pályaudvarig megtölti ezeket a játszóhelyeket. Ez a közönség természetesen számszerűen nem nagy, de ez nem baj. Ha azt mondom, nyitott társadalom, akkor azt is mondom, rétegzett társadalom, ami azt jelenti, hogy különböző rétegigények vannak, és ezek kielégítésekor önmagukban a számok nem a legfontosabb és igazán valós értékmérők.
Nagyon szeretném remélni, hogy a Soros Alapítvány színház finanszírozási programjának befejeztével csak egy periódust zárunk le, de az elkezdett folyamatok - nyilván másként, mint eddig - folytatódnak.

Nagyné Varga Melinda, a Fővárosi önkormányzat irodavezetője:
A meghívó címe - A kockázat szépsége - nagyon találó, de a kockázat nemcsak a támogatóra, hanem a támogatottakra is vonatkozhat. Az is kockáztat, aki támogatja a kezdeményezéseket, mert állandóan ott a kérdés: lesz-e vajon ereje a későbbiekben is támogatni, s persze a legtöbbet azok kockáztatnak, akik energiáikat beleadva létrehozzák az új kezdeményezéseket.
Az utóbbi időben elég sok írás jelent meg a napi és a szaksajtóban arról, hogy mi lesz e kezdeményezések sorsa. S ez valóban nagy probléma. Megkísérlem részletezni ennek összetevőit. Az első gond, hogy nem tudjuk, kiket támogassunk. Nevezzük őket alternatív színházaknak vagy kezdeményezéseknek, struktúrán kívülieknek, de nevezhetjük őket magánszínházaknak, a legmegfelelőbb definíció még nem született meg. Pedig ez fontos lenne ahhoz, hogy együtt gondolkodhassunk, mert ez a későbbiekben a támogatás rendszerét is meghatározhatja. Ugyanis a NKÖM-mel és az NKA-val együtt újra kell gondolni a színházi támogatási rendszert, vagy pedig egy egészen új rendszert kell kialakítani. De ehhez meg kell neveznünk, hogy kik a támogatottak, és kiket kell támogatnunk. Kérdés, hogy ez a Főváros feladata-e? Persze a kérdés költői, mert természetesen a legtöbbjük itt van a főváros területén, és nagyon fontos, hogy ne csak a zászlónkra írjuk, hogy szeretnénk, ha Budapest a kortárs művészetek központja lenne, de tegyünk is ezért valamit.
Mi az, amit tenni tudunk? Az alkotócsoportok a legégetőbbnek a játszó és próbahely hiányát tartják. Felmerült az ötlet - ami mellesleg a főváros koncepciójában is szerepel -, hogy a Közraktárban lehetne inkubátorházat kialakítani, de amennyiben megkapnák ezt a helyet, további kérdés: hogyan biztosítható ennek működtetése és továbbélése. Azt hiszem, e körben mindenki ismeri azt a problémát, amivel a Fonó működése kapcsán találkozhattunk tavasszal, hogy más példát ne is említsem. Ezek igazán nagyon jó kezdeményezések, amelyek magántőke injekciózásával indultak el, de nem tudják, nem tudjuk működtetni őket. Kinek a feladata a későbbi működtetés? Utalhatok a Krétakör Színházra is, amely helyet keres. Minden valószínűség szerint rövidesen meglesz a helyük, de, ismétlem: ki fogja működtetni? Lesz-e elég erejük ahhoz, hogy külső támogatókkal működjön tovább, vagy pedig saját bevételből vagy állami támogatásból próbál létezni?
Nézzük ugyanezt a kérdést a fogyasztók oldaláról. Készült-e már felmérés, elemző vizsgálat arról, hogy hányan „használják", „fogyasztják" ezt a kultúrát. Ha ugyanis a főváros feladata az esélyteremtés, akkor nemcsak az alkotók számára kell esélyt adni, hogy megjelenhessenek és működhessenek, hanem a befogadók, vagyis a közönség számára is, hogy azt találják meg a kulturális piacon, amire igényük van.
De ki dönti el, hogy melyek azok az alkotócsoportok vagy művészeti együttesek, amelyekre valóban igény mutatkozik? A társadalom kulturális állapota című, 1996-os tanulmányt, úgy gondolom, ebben a körben nem kell részletesen ismertetni. A felmérés folytatódik, és információink szerint májusban elkészül az a záró tanulmány, amely azt elemzi, hogy Budapest kulturális intézményeit -színháziakat és nem színháziakat, struktúrán kívülieket és belülieket - milyen mértékben használják a fogyasztók. Nagyon fontos lesz e térkép, mert ebből megtudhatjuk: hogyan rajzolódott át Budapest kulturális szokásrendszere. Talán ez némiképp segít abban is, miként lehet az elosztásokat újragondolni.
Melyek azok a források, amelyek a mostani állapot szerint az itt szóban forgó kezdeményezések segítségére szolgálhatnak? Úgy gondolom, ebben a körben is ismert a Főváros kezdeményezésére létrejött Strukturális Alap, amelyhez ebben az évben már jelentősebb összeget sikerült megszerezni. Az Alap célja egyrészt a kulturált szórakozási helyek és lehetőségek biztosítása, illetve támogatása. Ilyen például a Zászlós hajó projekt, vagy bizonyos speciális kulturális területek létalapjainak megteremtése, ilyen feladatot lát el, például a Fotográfusok Háza vagy a Fonó. Másrészt az Alap célja az is, hogy olyan újszerű színházi kezdeményezéseket támogasson, mint a Krétakör, a Városi vagy a Baltazár Színház. Harmadrészt lényeges a speciális közönségrétegek kielégítése is, ilyen például a Rádió C, vagy a kortárs művészetek terjesztése, és ebben nem csak a színház, hanem más művészeti ágak, mint mondjuk a képzőművészet is benne foglaltatik, erre példa a MEO. Látható tehát: ahhoz, hogy Budapest kortárs művészeti központ legyen, nemcsak a színházak és mozgásszínházak támogatása megoldandó - e gondoskodásnak a művészetek minden ágára ki kell terjednie.
Következő kérdés az, hogy ezek a kezdeményezések akarnak vagy nem akarnak-e intézményesülni. Nem vagyok abban biztos, hogy az az egyetlen üdvözítő megoldás, hogy integráljuk őket a meglévő kőszínházak működési körébe, és innentől mindenki legyen kőszínház. Nagy ára van az intézményesülésnek!
Végezetül szólnék a főváros eddigi támogatási formájáról, a Színházi Alapról, amely ebben az évben kb. 159 milliós forrással rendelkezett, hogy ebből alternatív vagy a kőszínházakon kívüli alkotások támogatást kapjanak. Ez tehát nem működtetésre, hanem projektek, programok támogatására szolgál. Ezekben a hetekben készülünk a pályázati kiírás rugalmasabbá tételére, megváltoztatására, hogy még hatékonyabbá tegyük a kezdeményezések megsegítését. Ne felejtsük el, hogy az az összeg, amelyből a főváros gazdálkodik, elsősorban adóbevétel, tehát nem mindegy, hogy az adófizetők pénzét hogyan és milyen szempont szerint osztjuk el. A főváros támogatási politikájával kapcsolatban is elmondható az a mondat, ami az amerikai kocsmákban van kiírva: „ha elégedetlen vagy, ne a kocsmárost szidd, ő mindent megtesz."

Inkei Péter, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója:
Ha szóba került Amerika, akkor természetesen az ott folyó szpon-zorizációról is szót ejtek, emellett a franciaországiról, az angliairól, az észtországiról és persze az Európai Unió-béliről is. Amerikával kapcsolatban legszívesebben azt mondanám, hogy ne figyeljünk túlzottan oda, mert az amerikai álom gyakorlata ezen a területen csalóka. Ugyanis már körülbelül száz évvel ezelőtt is az amerikai üzleti életből, és egyáltalán a magánszférából, sokkal nagyobb támogatásjutott kultúrára és művészetekre, mint itt, Európában. Tehát a kilencszáztízes évek elején, amikor a modern adótörvényeket még föl se találták, s a személyi jövedelemadót be sem vezették, azaz nem volt miből kedvezményt adni. Amerikában nem volt arisztokrácia, nem volt katolikus egyház, nem volt erős központi állam, tehát azok a források, amelyek Európában megvoltak, helyettük viszont működött a protestáns etika: gyarapodj, és ha gyarapodsz, akkor erre légy büszke, és javaidat oszd meg a közösséggel. Vagyis egészen más történeti-kulturális hagyományok, szokások alapján alakult ki az ottani kulturális támogatási gyakorlat. Az adózásban eleinte csak a nagyon gazdag emberekre vonatkozóan születtek szabályok, de hát ez Amerikában érthető, mert ott hatalmas a tőkekoncentráció.
Gyerünk át az öreg kontinensre, ahol minden országban keresik annak a módját, hogy a magántőkét hogyan lehet a kultúra támogatására rábírni. Nem azért, mert mi kevésbé felvilágosultak lennénk, mint az amerikaiak, hanem azért, mert Európában egész másként alakultak a viszonyok. Keleten is, Nyugaton is az államok kivonultak a kultúra finanszírozásából, vagy pontosabb, ha az mondjuk: átalakultak azok a formák, amelyek keretében támogatják a kultúrát. A jóléti társadalom visszahúzódott, és bizony egyre több helyen egyre nagyobb jelentősége van a magánforrásnak.
Franciaországot említettem, ott augusztus elején született egy törvény, amely a támogatók számára jelentősen megnövelte a támogatási ösztönzőket Mostantól előnyösebb a kultúrára és egyéb jó ügyekre pénzt fordítani, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy míg korábban az adomány ötven, most már hatvan százaléka írható le az adóból; illetve míg korábban az adó tíz, most húsz százalékáig költhetnek ilyen célokra. Ez a szabály lényegében nincs túl messze a magyarországitól, de hát e téren sincsenek csodafegyverek az európai országok kezében.
Mielőtt tovább mennék, néhány dolgot szeretnék definiálni. Ugyanis a támogatás vagy a szponzorálás szó nagyon különböző dolgokat fed. A klasszikus szponzorálás olyan marketing, üzleti kapcsolat, amelynek során a két fél megegyezik: én ezt nyújtom, cserébe ezt kapom. Ennek a könyvelő számára az az előnye, hogy ilyan kiadás, amit egyszerűen elkönyvel, mint az egyéb reklámkiadásokat, s ehhez semmiféle adókedvezmény nem járul. Mivel a szponzorálási összeg a teljes marketing és reklámkiadás között nincs elkülönítve, a statisztika elől eltűnik, azaz egyetlen országban sem lehet pontosan megmondani az ilyen típusú támogatások pontos mértékét Az tehát az, hogy a szponzorálást adókedvezménnyel kell támogatni, valójában abszurdum, hiszen nincs mit támogatni, a reklámot az ember nem támogatja, amit támogatnak, az a jótékonyság, de erről később beszélek. Azoknak, akik kapják, mindegy, hogy a szponzorálás milyen természetű, ez a fogalmi pontosítás a könyvelőnek, meg például a magamfajta megfigyelő-doku-mentátor félének fontos.
Nézzük a jótékonyság egy fajtáját, az adományozást. Adományokat is adhat üzleti cég, de ebben az esetben - s most térek vissza arra, amit a franciaországi példánál említettem - a cég ezt bizonyos mértékig leírhatja a nyereségadójából, ha és amilyen mértékben az állam engedi. Ismeretes, hogy nyugaton nem közvetlenül a vállalat, a cég adakozik, hanem alapítványt tesz (ilyen például a Bertelsmann, a Volkswagen Alapítvány és más nagyvállalati alapítványok), ahol egész más módon történik a támogatás. Nem a marketing tisztviselő dönt arról, hogy mit és mennyivel támogatnak, hanem egy kicsit a Nemzeti Kulturális Alapra meg a Soros Alapítványra emlékeztető korporatív, testületi döntés révén születik a döntés.
A legtisztább adományozás az, amikor a megtollasodott üzletember a saját tőkéjéből ad.
Amerikában leginkább az utóbbi két formáról van szó. Ott szinte alig hallunk arról, hogy a Microsoft vagy bármilyen cég szponzorálna, inkább arról, hogy az így-úgy meggazdagodott ember alapítványt tesz, mint Rockefeller vagy Soros György.
Franciaországban, mint láttuk, arra összpontosít a politika, hogy az adományozókat segítse, hiszen ez az adótörvény erről szól. Angliában viszont elsősorban a szponzorálás klasszikus formáját használják. Ott nincsenek annyira elájulva a művészettől mint egyebütt, viszont borzasztóan jól csinálják. A művészek számára is természetesebb az az alkudozás, aminek a lényege: mi ezt és ezt tudjuk nyújtani, mit kapunk cserébe?
Angliában alakították ki először azt a szervezetet, az Árts and Business azaz A&B -t, amely a kultúra számára minél több klasszikus szponzori pénzt próbál szedni. Honnan? Az igazi nagy vadászmezőkről. A szponzorálás több mint kilencven százaléka a kultúra közelébe se jön; a legnagyobb bevétel a sport. Az A&B szervezet nagy fegyverténye, hogy a sporttól meg egyéb támogatott területekről pénzt tudott elvonni, mert képes volt bebizonyítani: a kultúra is tudja a cégek jó hírét kelteni, forgalmát, bevételét növelni. Persze a támogatások körében a struktúrán belüli és kívüli vagy alternatív kultúra aránya majdnem olyan rossz, mint nálunk - talán kilenc az egyhez -, hiszen ott is elsősorban a fesztiválok, a nagy tömegmegmozdulások azok, amelyek - a fesztiválszervezők nagy örömére - a pénzeket megkötik, és sokkal nehezebb cégeket rávenni, hogy alternatív csoportokat támogassanak. Ez a jelentősége tehát az először Angliában létrehozott és aztán máshol is alakult szervezetnek, és ha egy ehhez hasonló Magyarországon is létrejön, akkor az lesz a jelentősége, hogy megpróbálja átszívni erre a területre a támogatások különböző formáit és azon belül is azokat, amelyek maguktól nem mozdulnának meg.
Bevezetőmben Észtországot is említettem, miért? Ha van kedvező adózás a szponzorálás javára, azt mondhatnám, a magyar az. Ugyanis Magyarországon van nyereségadó. Nem túl nagy. Most 18 %-ról megy le 16-ra. Ez európai átlagban elég alacsony. Ezzel szemben például Franciaországban az adózás rendje kifejezetten előnytelen a vállalkozók számára, de előnyös a kultúrának, mert ott 33 százalék a nyereségadó, tehát olyan nagy, amiből már érdemes elcsábítani egy kis pénzt. Észtországban azonban nulla. Ebben a furcsa országban összeszorított foggal nyomulnak előre a fölzárkózásban, s mint tudjuk, egy csomó területen lehagytak minket. Ennek egyik ára például az, hogy három évvel ezelőtt kimondták: a vállalatoknak nincs nyereségadója. A művészeti élet átkozódott, mert ha nincs nyereségadó, akkor a vállalkozásokat semmi sem ösztönzi arra, hogy valamit megspóroljanak, s pláne nem arra, hogy a megtakarításaikat támogatás formájában adományozzák. Mint említettem, a szponzorálásnál is leírható a költség, de ott sincs miből, ha nincs adó. Áttételesen tehát a nyereségadó nagysága az, ami inkább befolyásolja egy országban a vállalti kultúra-támogatás mértekét, s nem az a pici kedvezmény, amit leírhatnak. Különben is, a vizsgálatok ismétlődően azt mutatják, hogy a motivációk sorában sokadrendű az, hogy mit tud a végén megspórolni a könyvelő.
Még az Európai Unióról szeretnék szólni. Az Unió édeskeveset tud tenni ebben a kérdéskörben, de próbálkozik. Ez nagyjából any-nyit tesz, mintha a váci püspököt kérnénk, hogy járjon közbe érdekünkben. Ugyanis az Unióban nincs és még hosszú ideig nem is lesz tételes adóharmonizáció, tehát az egyes országokra van bízva, hogy milyen adórendet követnek. Ezért aztán öt-hat évenként kibocsátanak egy semmiféle kötelezettséggel nem járó ajánlást, amelyben bátorítják a tagállamokat, hogy a civil szervezeteknek - a kultúrát ritkán emelik ki ezek sorából -, a civil szférának nyújtsanak támogatást, ezt túrjék meg az adórendszerükben és kísérjék figyelemmel.
Ha létrejön nálunk is az a bizonyos új, Summa Artium szervezet, akkor annak egyik leglényegesebb feladata az lesz, hogy a legkülönbözőbb rafinált eszközökkel kedvező közhangulatot alakítson ki ahhoz, hogy az üzletembereknek mint cégvezetőknek vagy mint meggazdagodott tőkéseknek kedvük legyen támogatni a kultúrát.

Gondáné Fischer Zsófia, a Raiffeisen Bank Rt marketingkommunikációs főosztályvezetője:
Megtiszteltetés számunkra - s ez nem udvariassági formula -, hogy bennünket kértek föl, hogy e konferencián arról beszéljünk: melyek az üzleti szponzoráció lehetőségei és korlátai. Talán tudják, hogy a színház és alternatív színház területén egyelőre még igen szerény mértékben szponzorálunk, viszont a kortárs képzőművészet támogatásában a műgyűjteményünkkel, állandó galériánkkal, könyvek megjelentetésével és kiállításokkal elég sokat tettünk. Emellett a zenei világ és elsősorban a komolyzene támogatása áll szponzorációnk középpontjában. Egy szimfonikus zenekar működéséhez tudunk valamennyit hozzáadni, illetve saját nevünk alatt filharmóniai bérletünk fut. Az idei szezon újdonsága, hogy tizenöt vidéki városban is elindítottuk a komoly zenei Raiffeisen filharmóniai bérleteket Van nevünket viselő dzsesszklubunk, ahol időrőlidőre a magyar dzsesszmuzsikusok legjava lép föl. A legelső szponzorációnk azonban színház volt a Madách Színházzal 1999-ben kötött hároméves szerződésünk már lejárt de ma is egy nagy budapesti körúti színház működéséhez adunk hozzá - ismételgetem a hozzáad szót, erre majd még visszatérek -, és egy éve van egy kedves struktúrán kívüli színház is, amit támogatunk, az Éjszakai Színház. S e téren továbbra is nyitottak vagyunk.
Nem reklámozni akarom a Raiffeisen Bankot, de úgy érzem, valamennyit mindenképpen el kell mondanom magunkról, hogy a továbbiakban ennek a háttérnek az ismeretében lehessek bíztató, konkrét és konstruktív, s javasolni is tudjak valamit a hallgatóságnak. 2004. január l-jén lesz tizenhét éve, hogy a Raiffeisen Bank Magyarországon működik, de csak négy-öt éve kezdtük szponzorálni a kultúrát. Ezt bíztató információnak szánom, ugyanis ne várjunk többet a gazdasági élettől, mint amilyen szinten a gazdaság fejlettsége áll. Ne várjuk azt, hogy Amerikához - ahol egyes vállalkozásoknak már száz éve nagyon jól megy -, vagy mondjuk Olaszországhoz hasonlóan - ahol egy kiváló magyar hegedűművész információja szerint a Mediciek hagyományait folytatva szintén nagy családi alapítványok támogatják a zenei rendezvényeket - itt is képesek akár csak néhányan családi vagy ipari alapítványokat tenni. De biztató, hogy amilyen mértékben fejlődnek a Magyarországon működő vállalatok - mint a mi bankunk is -, egyre többet és egyre szélesebb közönséghez akarnak szólni, mert egyre több ügyfelet akarnak, egyre többet szeretnének eladni, egyre jobban kívánják szélesíteni a tevékenységüket. Ehhez az embereket valamilyen módon, de közvetlenül kell megszólítani. Amíg csak két-háromszáz vállalatvezetőhöz szóltunk, és belőlük kitűnően megéltünk, nem tartottuk fontosnak, hogy több csatornán keresztül is hangsúlyozzuk: emberarcú bank vagyunk. Az ügyfelek személyesen megélték ezt.
Öt évvel ezelőtt váltottunk, s azóta milliós célcsoportokhoz szólunk. Rájöttünk, hogy ezeket a milliókat nem lehet csak és kizárólagosan a kereskedelmi televíziós csatornák szórakoztató műsorai közben sugárzott reklámjainkkal elérni. Rájöttünk, hogy vannak olyan célcsoportok, olyan, a kultúra iránt fogékony rétegek, amelyek nagyon fontos ügyfeleink lennének. Újra és újra megkérdezik tőlünk, hogy miért invesztálunk évente tízmilliókat a kortárs képzőművészetbe, ha az mindössze pár ezer embert érint? Azért, mert ez a pár ezer ember nagyon fontos nekünk. Mint ahogy nagyon fontosak a vidéken Filharmónia-bérleteket vásárló ügyfelek, és természetesen fontos a színházi közönség, amely inkább alternatív vagy körúti színházba megy, mint hogy a televíziót nézze otthon.
De nemcsak a külső kommunikáció területén érdekes a kultúra, hanem abból a szempontból is, hogy miként jelenítjük meg a vállalatot, a szervezetet, azt a márkát, amit képviselünk, azaz hogyan lehet emberi vonást adni egy arculatnak. Nem képzeljük, hogy hazánkban hamarosan olyan rengeteg cég lesz, amely évről-évre akkora volumenű pénzt fog költeni a kultúra támogatására, mint Amerikában, vagy netán Japánban s a hozzá hasonló gazdag államokban, de arra biztosan számíthatunk, hogy amiként az egyre egészségesebben működő vállalatok Budapesten és vidéken gyarapodnak, egyre inkább rájönnek: jól felfogott érdekük a kultúra támogatása. Tehát nemcsak gazdaságilag fejlődnek, azaz megtermelődik a támogatáshoz szükséges pénz, nemcsak a marketingstratégiájukhoz fontos a szponzorálás, hanem az is lényeges, hogy hangsúlyozzák: a cégnél empatikus, értéktisztelő emberek dolgoznak, akik magukhoz hasonló embernek, partnernek tekintik ügyfeleiket
Inkei Péter azt mondta, hogy a protestáns etikához hozzátartozik: ha keresek, ha nekem jól megy, adakozom. Egy magára valamit adó szervezetnek, ipari vagy más vállalkozásnak is megvan a maga cégkultúrája, a külföldi tulajdonúak különböző hagyományokat importálnak, a magyarok is fejlődnek, igazodnak. Ahogy a kulturális élet képviselői sem egyedüli letéteményesei a művészeteknek, a cégeknél is kultúra iránt fogékony emberek dolgoznak, akik nemcsak a külső célcsoportjaikat akarják elérni, hanem a belső cégkultúrát is alakítják, fejlesztik. Bízni kell abban, hogy a többségük előbb utóbb belátja, hogy érdemes jó produkciók létrejöttéhez hozzájárulnia, ahogy tíz-tizenkét év után mi is eljutottunk oda, hogy egy évben körülbelül százmilliót áldozunk ilyen célra.
S most kicsit konkrétabban szeretnék beszélni az üzleti szféra és a kulturális élet résztvevőinek együttműködésében rejlő korlátokról és lehetőségekről. Igaza van annak a kiváló magyarországi vállalatnak, amely sokkal régebben és sokkal többet költ kultúrará, mint például mi, hogy az üzleti szféra a magyarországi fejlődés jelenlegi stádiumában csak hozzáadni képes. Nem lehet azt várni, hogy olyan funkciókat vállaljon át, amelyek eddig megszokottan állami vagy önkormányzati feladatok voltak, s ezzel együtt közvetlenül vagy közvetve állami pénzből voltak finanszírozva. Vannak nálunknál szerencsésebb országok - tudomásom szerint ilyen például Japán vagy Hollandia -, ahol nem a magánszféra és a magánalapítványok, hanem továbbra is az állam a kultúra legfőbb támogatója. Lehet, hogy kulturális életünk erősebb, mint amilyen a gazdaság teljesítőképessége, lehet, hogy a lakosság létszámához viszonyítva sokkal több világhírű karmesterünk vagy filmoperatőrünk van, mint más országoknak, mégis azt mondom, csak arra lehet és kell számítani, amit ez a gazdaság képes nyújtani, képes hozzáadni. Szerintem évről-évre egyre többet képes hozzáadni, de nem szabad azt várni, hogy teljes feladatköröket átvesz, hogy egész társulatokat eltart. A legjelentősebb reklámlehetőséggel kecsegtető fesztiválokhoz is leginkább csak hozzáadni tud ez a szféra, s csak ritkán képes egyet-egyet fenntartani. Ha tehát kulturális vállalkozásba fognék, azt semmiképpen sem alapoznám teljes mértékben az üzleti szféra támogatására.
Mit tegyünk és mit ne tegyünk, ha produkciónkhoz, társulatunk fennmaradásához vagy egy fesztiválhoz üzleti szponzorációt szeretnénk megnyerni? Azt tanácsolnám, hogy ismerjék meg azt, akinek ajánlatot tesznek. Hiszen hangsúlyozom: üzleti ajánlat az, amit mi szponzorációra teszünk, tehát ismernünk kell, hogy mi a célja a kérőnek, kikhez szól, ki a közönsége. Amire csak a mondjuk tizennyolc-huszonöt éves fiatalok korosztálya fogékony, azt nem biztos, hogy pont egy banknak kell támogatni, hanem például a Coca-Colának, hogy közhelyes legyek. Aki szponzort keres, annak a produkció a lényeg, a megkeresett partnernek a produkció közönsége. Mi szponzorok azt keressük, hogy kihez szólunk, ki fog a támogatott produkcióról tudni, ki fog azon jelen lenni, ki fogja élvezni, kivel fogok ott találkozni, tehát ki a közönsége, illetve a sajtón keresztül kihez tudok szólni.
Nemcsak az fontos, hogy ismerjem meg, kinek teszek ajánlatot, hanem az is, hogy időben kérjek. Az nem megy, hogy beállít valaki: még két hetem van a bemutatóig, de hiányzik ennyi meg ennyi millió. A vállalatok terv szerint működnek. Mi például októberben készítjük a következő évre szóló tervet, tehát ha valaki tőlünk szeretne támogatást, azt legkésőbb szeptemberig hozza be, mert később ilyen célra legfeljebb csak fillérek maradnak. El tudom képzelni, hogy egyes cégek kommunikációs büdzséjük, mondjuk, tíz százalékát szponzorációra költik, és ezt az ajánlatok függvényében osztják el. Ehhez azonban sok pénz kell, és az, hogy a döntéshozónak biztos ízlése legyen. A legtöbb cég azonban nem ezt az utat választja, hanem több évre szóló tervek szerint működik. Tudjuk, hogy egy előadással nem lehet a teljes közönséget elérni, azaz hosszabb, vagy legalábbis középtávon gondolkodunk. Tehát középtávú ajánlatokat szeretünk kapni.
Hosszú listát lehetne adni abból, hogy mit ne tegyünk szpon-zorációkéréskor. Például kérésük előterjesztésére ne küldjenek világhírű művészt. Az nem jó helyzet. Elájulhatunk a vele való találkozástól, ugyanakkor igen kellemetlenül érezzük magunkat, akár pozitív, akár negatív lesz majd a válaszunk. Jobb, ha profit, kereskedőt, üzletembert, jó menedzsert vagy ügynököt - nem tudom, minek nevezzem - képeznek ki és küldenek el tárgyalni. A magyar marketingvezetők leginkább Londonbajárnak szponzorációs konferenciákra tanulni, ott hallottuk, hogy Angliában profi szponzorá-ciót közvetítő cégek működnek. Ezzel két-három évvel ezelőtt Magyarországon is megpróbálkozott egy optimista fiatalember, aztán be is zárta a cégét. Szerintem ezt a kezdeményezést valamilyen formában újra lehetne vagy kellene éleszteni. Az üzleti szférának ugyanis csak üzleti ajánlatot lehet tenni. Az képtelenség, hogy bejön egy rendező s közli: ennyi millió forint kell a filmemhez, és odaadja a forgatókönyvét, hogy olvassam el. Se időm, se energiám nincs erre, nem is értek hozzá, mi nem tudjuk megállapítani egy forgatókönyvből, hogy milyen lesz az a film. Bennünket az érdekel, hogy az üzleti ajánlatának milyen pontjai vannak, művészi termékével kiket érünk el, mennyiben járul hozzá márkánk hírének terjesztéséhez, mennyiben tűnik ki a konkurencia tömegéből. Ha valaki azt hirdeti magáról, hogy dinamikus cég, akkor bizonyára nem egy monodrámát fog szponzorálni, hanem például egy modern táncprodukciót.
Az lenne a jó, ha az alternatív színházi területnek olyan képviselője lenne, aki ismeri és képes átérezni a szponzorációkat nyújtó és kínáló cégek támogatási filozófiáját, aki kutatásra is költ, azaz megkérdezi a két-három-négyszáz vezető magyar vállalatot, hogy melyik mire fogékony, és hosszú távon tud partner lenni. Magammal példálózva: ha elmondhatnám, hogy mi mit szeretnénk támogatni, lehet, hogy a profi képviselőjük azonnal nem, de másfél év múlva talál valami olyasmit, amit elképzeltem. Próbáljanak tehát arra koncentrálni, hogy olyan képviselőt találjanak, aki tudja, hogyan kell profi módon képviselni a szponzorációt, és ez bizonyára mindkét félnek megérné. Önök könnyebben találnának szponzoráló társat, képviselőjük pedig megkapja a jutalékát.

Baán László, a NKÖM államtitkára:
Mekkora és milyen szerepet vállal a magyar állam a kultúrafinanszírozásban? Nem keveset. A kulturális tárca költségvetése jövőre 74 milliárd forint lesz, s ha ehhez a belügyminisztérium fejezetében lévő kulturális típusú támogatásokat is hozzávesszük, akkor a 100 milliárdot is meg fogja haladni a kultúrára szánt támogatás. Ez nemzetközi összehasonlításban is viszonylag magas. A GDP-nek eléri, sőt meghaladja az egy százalékát, az állami költségvetésnek pedig a két százalékát Ilyen értelemben nem lehet panasz, sőt, azt gondolom, a magyar állam az erejéhez képest, sőt erején felül vállal kulturális támogatásokat. Ehhez képest az üzleti szféra mecenatúrája, szponzorációja - pontos számok nincsenek, ahogy ezt Inkei Péter is mondta - becsléseink szerint nem haladja meg a két-három milliárd forintot. A Raiffeisen Bank képviselője említette, hogy cégek nemigen tartanak fenn intézményeket - az, hogy a MATÁV a privatizáció során megörökölte és még fönntartja a volt Postás Szimfonikus Zenekart, kivételes dolog -, inkább egyedi projekteket finanszíroznak. Ha mindent egybeveszünk, az üzleti szféra támogatása a kulturális piac maximum két-három százalékát fedi le, ez tehát önmagában is mutatja hozzáadott jellegét.
Hogy ezen belül mennyiben részesülnek a struktúrán kívüliek? Igen-igen kevéssel. A rendszerváltás során egy jelentősen kiépült, tehát extenzív kulturális intézményhálózatot örökölt és vitt tovább az ország, és noha rengeteg minden leépült, rengeteg művelődési házat, kiskönyvtárat bezártak, a színházi világban bővülés történt, az állam, kormányoktól függetlenül, mindvégig arra törekedett, hogy ezt az intézményhálózatot fenntartsa. A pénz nagy része igazából ennek a nagyon kiterjedt intézményhálózatnak a fenntartására fordítódik. Vannak más nagy tételek is, így a kulturális típusú beruházások, amelyekre igen nagy összegeket költ az állam, illetve időnként egyes ágazatok jelentősebb megsegítésére is.
A színház mindig viszonylag jól volt reprezentálva a költségvetésekben. Ebben az évben például a színházi szféra (beleértem az Operát, az állami és önkormányzati színházakat) állami támogatásból húszmilliárd forintot meghaladó támogatást kap. Ezen belül azonban a struktúrán kívüliek támogatása igen-igen alacsony. Ez akkor is igaz, ha összehasonlítjuk az idei összeget, azzal, amit ez a terület 1994-ben kapott, amikor pályáztatott támogatási lehetőségük először szerepelt az állami költségvetésben: az akkori 40 millióval szembeni több, mint 300 millió jelentős emelkedés. Ebben az évben 200 millió ment a színházra és 90 plusz 50 a mozgásszínházaknak.
Az állam nemcsak direkt módon támogatja a struktúrán kívülieket. Az NKA kultúratámogatásra fordítható 100 milliárdból jövőre 9 milliárddal gazdálkodhat, s ennek egy részéről a Színházi Kollégium dönt. S az állam külön rovatból is támogat olyan intézményeket, amelyek megrendelőként jelennek meg a piacon. Ilyen a Trafó, vagy a Millenáris Park, amelyek e szférában teljesítenek valamilyen közvetítői szerepet. Ettől független nagyon alacsony az államnak a struktúrán kívülieket szolgáló támogatási hozzájárulása, tehát a forrásokat bővíteni kellene.
Jövőre lesz egy kis előrelépés, mert a jelenlegi költségvetési javaslat szerint az úgynevezett kiemelt struktúrán kívüliek, tehát a színház, illetve a tánc-és mozgásszínházi világban is lesz egy elkülönített sor. Az úgynevezett alternatív keret két részre oszlana, egyik része a hagyományos, kisebb, egy-két projekttel pályázók támogatására szolgálna továbbra is, de azok a színházi vagy mozgásszínházi együttesek, amelyek több éve folyamatosan és műhelyként működnek, több évad támogatására pályázhatnak. Ez új elem, a színházi szférában 200 millió, a mozgásszínháziban pedig 100 millió szerepel a tervekben.
Kérdés: hogyan és hol lehetne az üzleti szponzoráción túlmenően bővíteni a kulturális terület forrásait? Szó volt arról, hogy bővítjük a Nemzeti Kulturális Alap bevételeit, amely, mint tudják, kulturális járulékból képződik. Egy speciális adónem, mondhatjuk nyugodtan, amely egyrészt az üzleti világot, másrészt persze a kulturális területet, a színházakat, könyvkiadókat stb. adóztatja. A legnagyobb forrás jelen pillanatban a reklám. Arról volt tehát szó - egykét napig a sajtóban is lehetett róla hallani -, hogy a telekommunikációs piacot is megjárulékoItatnánk. De nagyobb volt az elszánás, mint az eltökéltség, így ez a terv most hamvába holt, pedig ez a hozzájárulás nem lett volna kevés. A magyar telekommunikációs piac 1000 milliárdos bevétele a GDP körülbelül tíz százalékát teszi ki, ha ebből egy vagy csak fél százalékot le lehetett volna csípni - az NKA-ban a járulékkulcsok fél és egy százalék között vannak -, az 10 milliárdot jelentett volna a kultúra számára, de még a fele is 5 milliárdot. Ez igazi áttörést jelentett volna. A terv azonban nem kerül le örökre a napirendről, előbb-utóbb a telekommunikációs piac is be lesz vonva, ráadásul az ottani profitok nem olyan alacsonyak, tehát a piac meg a fogyasztók - mert valljuk be őszintén: úgyis rájuk terhelnék - elbírnák, hiszen az egy százalék kifizetését észre sem vennék.
Egy másik, szokványos bevételi forrás a szerencsejáték. Amikor Angliában bevezették a lottót, annak nyereségéből a kultúra is jelentős mértékben részesült. Ez hihetetlen mértékű bevételt jelentett. Az ottani Millenniumot például e lottóbevétel egy részéből -ami elképesztő összeg, 400 millió font volt - finanszírozták. Nálunk a lottó már be van vezetve, tehát valószínűleg nincs arra lehetőség, hogy ebből a kultúra vagy bármelyik más karitatív, szociális terület forrásokat kapjon. A szerencsejáték-piac bővülésével azonban nem kizárt, hogy a kultúra is részesülhet a képződő nyereségből. Ha ez bekövetkezne, akkor persze számos adminisztratív és jogi probléma várna tisztázásra. Például jogszabályalkotással nagyon nehéz, azt is mondhatom, hogy lehetetlen bármilyen adókedvezményt úgy címkézni, hogy az direkt a kultúrába folyjon be. Nyilvánvaló, hogy az adókedvezmények a kultúra mellett az összes karitatív, szociális, gyermeksegítő és sport tevékenység támogatását is jelentik, s e versenyben nem a kultúra áll az élen. Tudjuk, hogy az l százalékos adófelajánlásnál az emberek választásában sokkal inkább a helyi és karitatív célok dominálnak, mint a kultúra. Nem kizárt bizonyos kulturális területek direkt és célzott támogatása - például a műtárgy-behozatal áfájának két-három évvel ezelőtti eltörlése drasztikusan megnövelte a külföldön lévő műtárgyak, festmények behozatalát az országba, megélénkítette az itteni piacot -, de erre a színházi világban kis esélyt látok.
Az alternatívok támogatásával kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy nagyon alacsony e szakterület érdekérvényesítő képessége. Tavaly jelentős többletpénz került a színházi szférába, és ebből a 4 milliárdból többek között azért került csak 100 millió az alternatívokhoz, mert nem hangzott elég hangosan a szavuk. Ebben az évben készült először olyan komoly tanulmány, amely felmérte az alternatív színházi világot, és valamilyen előrelépést javasolt. Ennek megvalósítása azonban azon is fog múlni, hogy a hagyományos színházak mellett, ha úgy tetszik, ellenében miként tudnak az alternatívok lobbizni. Hajói, akkor e terület nemhogy súlyának megfelelő, hanem annál talán még erősebb részesedést is tud szerezni az állami költségvetésből, márpedig ebben a színházi világban néhány száz millió forint is igen sokat ér.

Meczner János, az NKA színházi kollégiumának elnöke:
Arról szeretnék áttekintést adni, hogy az NKA színházi kollégiuma kiket és milyen elvek alapján támogat. A szakmai közhiedelemmel szemben nemcsak az a dolgunk, hogy a kőszínházaknak és az alternatív együtteseknek szétosszuk a pénzt. Támogatási spektrumunk nagyon széles. Melyek a támogatás fő csoportjai? Vannak a folyóiratok. Elsősorban a színháziak, de olyanok is, amelyek profilja ugyan nem színházi, de terjedelmük jelentős hányadát ez teszi ki, ilyen például a Kritika. Vannak a vendégjátékok, amelyek kétirá-nyúak lehetnek. Egyrészt magyar együttesek valahol a világban próbálják hirdetni a magyar színházi kultúra eredményeit, másrészt külföldről jönnek Magyarországra olyan együttesek, amelyek bemutatkozása valamilyen szempontból hasznos a közönség, illetve a szakemberek számára. Az első kategóriában például említhetem, hogy a legjobb európai főiskolák képviselőit meghívták a milánói Piccolo Színházba, és oda tőlünk a negyedévesek mennek a Zsámbéki Gábor által rendezett Csehov-előadással. Vagy Pintér Gáborék a Parasztoperával turnéznak Erdélyben, de természetesen más színházakat is említhetnék. A második kategóriában csak egy példát mondok: épp tegnap este játszotta a Vígszínházban egy hamburgi együttes Molnár Ferenc Liliomát, amihez jelentősen hozzájárult a kollégium. Ugyancsak támogathatók rendezvények, szemlék, találkozók, fesztiválok, így például Kisvárda, a POSZT, a Gyerekszínházi Biennálé Kaposváron, vagy a Bárkában rendezett Stúdiószínházi Találkozó. Fontos a szabadtéri előadások támogatása is, hisz a szezon tulajdonképpen nyolc hónap alatt zajlik, a nyárijátékok fogják át a fennmaradó négy hónapot. Végül szólnom kell az úgynevezett egyedi pályázatokról, hogy példával illusztráljam: tavaly OlegTabakov színészek számára tartott mesterkurzust, vagy a Színházi Intézet minden évben kiadja az évad összefoglalóját, ezt is szoktuk támogatni.
Idén 350 milliós keretből gazdálkodunk, ez az összeg valameny-nyivel növekedett is azzal a pénzzel, amit azok fizettek vissza, akik tavaly nem, vagy nem pontosan teljesítették, illetve nem tudták megoldani vállalt feladatukat. A legnagyobb kérdés az, hogy milyen alapon döntsünk, ugyanis a nyolctagú kuratórium összetétele szabja meg, hogy milyen arányok és milyen szempontok határozzák meg munkánkat.
További kérdés, hogy mit vegyünk tekintetbe. Kizárólag az előremutató, jó értelemben vett modern, új törekvéseket, a valódi értékeket, vagy pedig gondoljunk azokra is, akiknek a csekély támogatásunk is legalizálja a további pénzszerzési kísérleteit? Ez vádként úgy szokott megfogalmazódni, hogy gyávák vagyunk, mert csak azoknak adunk, akiknek nagy hangjuk van, a különböző kisebb produkciókat, ha úgy tetszik, alternatív előadásokat pedig nem vesszük eléggé figyelembe. Igazából mi, nyolcan nem egyik vagy másik, hanem egy köztes utat választottunk. Hiszen ezt a 350 millió forintot közel hétszáz pályázat között kellene szétosztani.
Mi az, amit ez a kuratórium megpróbál kiemelten támogatni? Hangsúlyozom: ez a kuratórium, mert ha az összetétele változik - s abba nincs beleszólásunk, hogy kik legyenek a döntők -, akkor lehet, hogy módosulni fognak a prioritások. 2001-ben tehát a gyermek és bábelőadások még csak 25 millió forintot kaptak, 2003-ban ez 47 millióra emelkedett. Ugyancsak jó pozícióban vannak az alternatív együttesek, amelyeknek a 2001-és 47 millió helyett most 69,5 milliót, azaz az egész összeg durván 20 százalékát tudtuk adni. Ezen kívül fontosnak tartjuk, hogy a határon kívüli magyar előadásoknakjuttassunk, és amennyire csak lehet, a vidéki előadásokat, vidéki projekteket próbáljuk támogatni. Nyolcmillióan élnek vidéken, kétmillióan Budapesten, a támogatási arány azonban még így sem tükrözi ezt a megoszlást.
Az alternatív együtteseknek szánt pénz kiosztásánál az a legnagyobb gondunk - és ezt minden évadvégi beszámolónkban leírjuk -, hogy e nyolc ember között véletlenségből vagy figyelmetlenségből egyetlen sincs, aki igazán ismeri ezt a területet. Ezen különböző csalafinta módokon próbálunk segíteni, én például az alternatív pályázatokat megbeszélem olyan emberrel, akinek az ízlésére adok és ért ehhez a területhez, de nem hiszem, hogy ez a módszer helyes lenne, arról nem is beszélve, hogy szabályos-e. Remélem, hogy amikor a kollégiumban ürül hely, akkor sikerül olyan kollégát, sőt, talán kettőt is beválasztani, aki biztonságosabbá teheti az alternatív színházi támogatások elosztását.

Török András, a leendő Summa Artium -Árts and Business Center igazgatójelöltje:
Egy tervezetet szeretnék ismertetni, amely hat hónapja készülődik, és amihez a Budapesti Kulturális Obszervatórium szellemi hátterét is nagyban igénybe vettük, tehát részben Inkei Péter gondolataihoz fogok kapcsolódni. De mielőtt belekezdenék, nem hagy nyugton a kisördög, és mivel régebben a Kulturális Alap elnöke voltam, a következőt szeretném javasolni Meczner Jánosnak: a Kulturális Alap kuratóriumainak nincs törvényben vagy jogszabályban szabályozott létszáma, ezért semmi akadálya annak, hogy kérésetekkel menet közben is az elnök úrhoz forduljatok, s ezt követően megfelelő mechanizmussal kiválasszanak egy vagy két további kurátort.

Meczner János:
Kértük már, hogy legalább külső szakértő bevonásához járuljanak hozzá, egyelőre ezt sem sikerült elérnünk. De ha valóban van ilyen lehetőség, ismételten fogok szólni Harsányi úrnak.

Török András:
Rátérek tehát a tervezetre. Körülbelül egy évvel ezelőtt kaptuk azt a szomorú hírt - akkor még tagja voltam a Soros Alapítvány Kultúra és Művészetek kuratóriumának -, hogy az Alapítvány befejezi ezt a nagyszerű programját. Többórás brain-stormingot tartottunk arról, hogyan tovább. Számtalan ötlet felmerült, nekem egy 1997-ben látott angliai szervezet jutott eszembe, amely nagyon nagy hatást tett rám. Három órát töltöttem ott, és amikor hazajöttem, azt képzeltem, hogy ilyen szervezetet Magyarországon is létre kellene hozni. Ezt akkor úgy hívták, hogy ABSA, Association fór the Business Sponzorship of the Árts, később átkeresztelték, most úgy hívják, hogy A&B, ez - emlékeim szerint - 1983-ban alakult, és üstökösszerű pályát futott be az európai kultúrafinanszírozásban. Néhány év alatt több mint tízszeresére növelte az üzleti szponzorációt Angliában. Olyannyira megerősödött és oly nagy presztízsre tett szert az üzleti világban és a politikai véleménycsinálók között, hogy 1993-tól vagy 94-től a Kulturális Minisztérium megállapodást kötött vele, amelynek értelmében gyakorlatilag megkétszerezi az azon keresztül áramló támogatást.
Úgy éreztem, mi sem könnyebb, mint itthon egy ilyen szervezetet megalapítani és a Kulturális Minisztériummal közösen - ahol jó kapcsolataim voltak, mert Inkei Péter volt az államtitkár - működtetni. A magyar gazdaság azonban alapvetően éretlen volt erre. Az ABSA vagy most A&B az üzleti világ belülről kezdeményezett egyesülése, és erre meg kell, hogy érjen a társadalom. Amikor a Soros Alapítványnál tartott brain-stormingon ezt az ötletet fölvetettem, értő fülekre talált. Idén tavasszal - miután az előkészítés lassan haladt - ajánlkoztam, hogy megpróbálom a tervezetet részletesebben kidolgozni, és ha a kuratórium elfogadná terveimet akkor a program kialakítására is vállalkozom.
Most ezek a tervek megértek, és ha az Alapítvány pénteken, tehát november 7-én elfogadja, akkor január l-jétől közhasznú társaságot szeretnénk alapítani. Ehhez az szükséges, hogy az Alapítvány a háromfős iroda működését egy évig támogassa, tehát kifizesse a költségeit. Sokat gondolkodtunk a szervezet nevén, felmerült, hogy hívjuk HAB-nak, Hungárián Árts and Business néven, esetleg HUBA-nak, Hungárián Business and Árts, vagy tréfásan VÁKUM-nak, Vállalkozók a Kulturális Mecenatúráért... A Prometea nevet azért vetettük el, mert ez ugyan Belgiumban egy nagyon sikeres hasonló szervezetet jelöl, de erről mindenkinek a Tüzeléstechnikai Vállalat húsz éve folytatott sikeres marketingkampányajutott eszébe. Végül - mint a magyar történelem folyamán annyiszor - a latin nyelvhez fordultunk, és a Summa Artium elnevezés mellett döntöttünk, mert ez magyarul a művészetek összességét jelenti, de a summa mint pénzösszeg is benne van egy kicsit, és azt remélem, hogy öt-tíz-tizenöt-húsz év múlva mindenki csak per Summa fogja nevezni ezt a céget.
Vállalkozásunk elég kockázatos kalandnak tűnik, éppen ezért arra szeretném kérni az itt ülő kulturális szakembereket, hogy legalább fél év türelmi időt adjanak nekünk, és azután forduljanak hozzánk tanácsért Úgy képzeljük, hogy ha a terveket elfogadják, s ha a Soros Alapítvány kényelmes falai közül sikerül őt elcsábítani, akkor egyik munkatársnak az önök előtt jól ismert Arnold Istvánt szeretnénk megnyerni, aki szintén szeretné kipróbálni erejét a szabad szférában. Megpróbálunk egy alaptőkét gyűjteni, mert azt gondoljuk, hogy néhány jelentős magyar üzletember hajlandó összeadni egy talán százmilliót is elérő alaptőkét, amelynek kamataiból az iroda költségeinek mondjuk a felét hosszabb távon is tudjuk viselni. Ezután fordulhatunk más önkormányzathoz, vagy még inkább a Kulturális, illetve a Gazdasági Minisztériumhoz. Egy közhasznú társaságnak ugyanis közhasznúsági szerződést kell kötnie egy államhatalmi szervvel, és ha pénteken megszületik a Soros Alapítvány kedvező döntése, hétfőn máris föl fogom hívni Baán László államtitkár urat, és tanácskozom vele erről. Úgy éreztem, hogy amíg ennyire képlékeny a dolog, nem illendő őt bokros teendői között feltartani.
Valójában ennek az üzleti világ szövetségének kell lennie, tehát a siker azon múlik, hogy sikerül-e a Soros Alapítvány eddig kivívott presztízsével, jó terveinkkel, a külföldi példákkal, civilizatorikus szándékainkkal rávennünk az üzleti világ egy kritikus tömegét arra, hogy összeadja az alaptőkét illetve különböző jellegű tagdíjakat fizessen. A külföldi példák azt mutatják: az üzleti világ hajlandó ilyen ernyő szer vezetéket támogatni, melynek legfőbb feladata nem az, hogy egy-egy produkció létrejöjjön, hanem az, hogy az üzleti szponzoráció évről évre növekedjen. Ha ez a szervezet sikeresen működik, akkor évről évre növekedni fog a kultúrára fordított üzleti pénzköltés, a mecenatúra, a szponzoráció, s ennek legkülönfélébb formái. Persze, ha a gazdaság válságban van, akkor az a cél, hogy ez a költés ne, vagy ne jelentősen csökkenjen.
Az első tervezetekre kritikus megjegyzéseket kaptam a Budapesti Kulturális Obszervatóriumtól. Inkei Péter és munkatársa óvott attól, hogy az adomány szót használjuk. Az angliai példa és más szervezetek sikere abban mutatkozik, hogy egyáltalán nem az alamizsnaadó kedv fokozását tartja céljának, hanem egyenrangú partnernek tekinti az üzleti és a kulturális világot, s kölcsönös érdekek alapján próbálja a híd szerepét betölteni. Kritikai megjegyzéseiket beépítettünk a tervbe, és nagyon reméljük, hogy a Soros Alapítvány kuratóriuma kedvező döntést hoz, és akkor elindítjuk a projektet

Nánay István:
A bevezető előadások után megnyitom a vitát. Mivel Baán László államtitkár úrnak rövidesen el kell mennie, célszerűnek tartom, hogy mindenekelőtt a hozzá intézendő kérdéseket fogalmazzák meg.

Szabó György, a Trafó - Kortárs Művészetek Háza igazgatója:
Nagy probléma a decentralizáció, illetve annak hiánya. A vidéki társulatokról is központosítva döntenek. A Soros Alapítványnak még létezik egy húzó programja: tudomásom szerint két vagy három befogadó színház kap pénzt. Produkciók azonban nem tudnak utazni, ugyanakkor másról sem lehet hallani, mint a régiókról, azok fejlesztéséről. A régiók nagyon fontosak lehetnének abban, hogy megszűnjék az alternatív terület gettósodása, ugyanis az alternatív kultúra Budapestre koncentrálódik, nem tud kiszabadulni innen. A minisztériumban volt egy beszélgetés, amelyen megtudtuk, hogy mind a hat régióban olyan kulturális központok létesülnének, amelyek valódi vidéki befogadó helyek lehetnének. A színházak ugyanis nem kívánják ezt a réteget foglalkoztatni. Az nem megoldás, amit az NKA kísérletképpen kipróbált, azaz pénzt adott egy társulatnak, hogy egy-egy városba utazzon, és ott játsszon, mert az előkészítetlensége miatt vagy volt közönsége, vagy nem. Helyben kell ezekről a kérdésekről dönteni, ott kell dolgozni a közönségéért ahhoz, hogy organikus folyamat jöjjön létre. A minisztériumban folynak-e tárgyalások ezekről a központokról, s egyáltalán hol tart e lehetőség realizálása?

Baán László:
A területi decentralizációnak két szintje van, az egyik a régióké, ebből hat van, azaz nagyjából három megyénként adódik ki egy egység, és az úgynevezett kis térségeké, amelyek sokkal közelebb vannak a településekhez, ezekből 160-170 van, s leginkább az egykori járásokhoz hasonlíthatók. Amikor kulturális egységben gondolkozunk, sokkal inkább a kis térségeket célozzuk meg, amelyekben a léptékek áttekinthetők, a térségen belüli közlekedés egyszerűbben megoldható, míg a régió központhoz eljutni nem sokkal könnyebb, mint Budapestre. Ráadásul a régióközpontok azok a vidéki nagyvárosok lesznek - Debrecen, Miskolc, Pécs, Szeged stb. -, amelyek már most is elfogadható kulturális infrastruktúrával rendelkeznek. Azért az nem véletlen, hogy a kulturális élet Budapesten koncentrálódik, mert igazi piachoz olyan nagyváros szükséges, amely képes eltartani például ennyi színházat. Nagy kérdés, hogy mikor lesz olyan virágzó kulturális élet Magyarországon, hogy a régiókban is, a kis térségekben is lesz hozzá elegendő közönség. Ettől függetlenül valószínű, hogy produkciók utaztatására, műhelyek tartására még kevés pénz van, és több kellene. Hozzá kell tennem: nemcsak színház létezik, hanem sok más közművelődési forma, könyvtár, amelyek működése sokkal életszerűbben helyhez kötöttek, mert ezeket a kis térségekben valóban meg lehet közelíteni, tehát ezeket nem kell minden településen létrehozni és fejleszteni. E téren hosszú-hosszú út van előttünk, s érdemben a decentralizációra ma még nincs stratégiánk.

Kovács Gerzson Péter, koreográfus, a TranzDans vezetője:
Az elmúlt hetekben két érdekes cikk jelent meg, amely kapcsolódik a témánkhoz. Koltai Tamás azt mondja, hogy a színházi szakma a rendszerváltás óta eredményként könyveli el a színházi struktúra változatlan átmentését, ami azáltal, hogy a minőségre, az innovációra, a színházi karakterre való tekintet nélkül irányítja a színházi finanszírozást, és művészettámogatás helyett intézménytámogatásra rendezkedik be, nem esztétikai érték létrejöttét, hanem a birtokon belüli egyének érdekeit szolgálja. Szálai Erzsébet pedig arról ír, hogy milyen módon fonódik össze a gazdasági, politikai és kulturális elit és betonozza be magát. Egyedül Fuchs Líviától hallottunk arról, hogy hogyan működött a Soros Alapítvány, viszont a többi előadó, aki e helyzet megvalósításában és fenntartásában közreműködő intézményeket képviseli, egy árva szóval sem reagált arra, hogy mi a viszonyuk az új helyzethez, tehát ahhoz, hogy nincs Soros Alapítvány, amely a maga függetlenségéből fakadóan teljesen más szempontrendszer szerint ítélte meg a maga kis támogatásait, amelyek persze számunkra jelentősek voltak. Mi a viszonya a rendszer működtetőjének egyrészt a Koltai-cikkhez, másrészt a Szálai által idézett gondokhoz, tehát az összefonódáshoz.

Baán László:
A mindenkori elitek arról ismerszenek, hogy „öszsze vannak fonódva", ebben túl sok nóvum nincsen. Nyilvánvaló, hogy időnként vannak elitváltások, de ha csak a színházi világot nézzük, a jelenlegi elit durván tizenöt-húsz éve áll a szakma csúcsán, azóta igazgatók, fő-és vezető rendezők. Ennek vannak előnyei és vannak hátrányai. Előnye, hogy stabilizálta a struktúrát. A rendszerváltás után az egykori szocialista országokban számos színházbezárásra került sor, mert ahol az intézményi szféra nem volt olyan erős, mint nálunk, nem tudta ilyen jól képviselni az érdekeit, ott az intézményes rendszer is összeszűkült, tehát állami pénzből is kevesebb jutott.
De nem kell olyan messzire menni, nézzük meg a filmes támogatás alakulását itthon. A filmes szakma gyakorlatilag az utolsó két évben volt képes arra, hogy a színházihoz hasonló egységszerűséget, valamilyen összhangot alakítson ki, és kihasználjon bizonyos politikai konjunktúrát. Ez a szakma 2002-ig nominálisan gyakorlatilag ugyanannyi pénzt kapott, mint 1990-ben. Ez idő alatt a forint értékvesztése miatt majdnem tizedére csökkent a filmes szakma támogatása, s ez nagymértékben azért következett be, mert a filmesek képtelenek voltak azt a szakmai egységet, összetartást, összefonódást - mindegy, minek nevezem - megteremteni, amire a színházi szakma képes volt. Igenis vannak előnyei, ha egyes szakmák elitjei képesek a belső ellentéteket félretéve kifele viszonylag egységesen fellépni.
Ugyanakkor ez az egységes fellépés nemcsak a politika, hanem az újonnan jövők felé is zárja a sorokat. Ez a rendszer eléggé rigid tud lenni, látjuk, hogy például a színházi világban nem volt generációváltás. Azt azért nem mondhatjuk, hogy teljesen mozdulatlan a színtér, mert az újonnan jövőknek így vagy úgy a jelenlegi állami finanszírozási és intézményes színházi rendszer is kisebb-nagyobb teret engedett. Ideális rendszer nincsen. Én magam az utóbbi időben számos olyan beszélgetésen vettem részt amelyek témája: hogyan lehetne megteremteni az alternatív világnak az intézményi finanszírozástól eltérő, lényegében mégis intézményesült finanszírozási formáját. De tudnunk kell, hogy mindennek megvan a maga logikája, és az, aki a mostani alternatív világból egyszer bekerül a falakon belülre, öt-tíz-tizenöt év múlva ugyanúgy fogja védeni azt a struktúrát, a saját csapatát, saját intézményi berkeit, mint ahogy a jelenlegi vezetők, akik valaha szintén forradalmárok voltak, s a maguk idején leváltották az előző generációt. Az eliteknek ezt a sajátosságát nem kell kárhoztatni, mert ilyenek az elitek, és még egyszer mondom, kimondottan sok előnyt látok a színházi elit összetartásában - ha másoknak úgy jobban tetszik: egybefonódásában -, mert mindig képes volt arra, hogy lobbi erejét mozgósítsa. Most éppen egy ÁFA-históriában hallatja szavát ez a lobbi. A Pénzügyminisztérium az ÁFA-visszaigénylést szabályozó tervezete jelentős érvágástjelentene sok területen, így a kultúrában is, a színházat pedig kimondottan hátrányosan érintené. De azt látom, hogy a színházi szakma egysége elég erősnek tűnik ahhoz, hogy valamilyen módon módosítsa, finomítsa ezt a tervezetet.
Az alternatív világnak is vannak közös érdekei, tessék azokat közösen képviselni. Ahogy az intézményesült színház képes az érdekeit közösen fellépve, a szerepeket megosztva - ki, hol, miképpen lobbizik - megtenni, tegye meg az alternatív világ is. Mert ki-ki egyedül nagyon gyenge lesz. Egyedi utakat persze lehet találni X. Y. döntéshozóhoz, s talán pillanatnyi eredményeket el lehet érni így is, de ha az egész területnek nem lesz erős, okos, koncepciózus, mindenki által elfogadott érdekképviselete, akkor végzetesen le fog maradni az érdekérvényesítő versenyben. Ebbe a szférába 200 millió plusz pénz kerül, de ez nem elsősorban az alternatív színházi szakma érdeme, hanem annak köszönhető, hogy voltak, akik átfogó, elemző tanulmányt készítettek e terület helyzetéről és problémáiról, amivel a pénzügyi-költségvetési alkuban alá tudtuk támasztani érveinket. A szakmai lobbi nélkül azonban a továbbiakban semmire sem megyünk.

Angelus Iván, a Kreatív Mozgás Stúdió vezetője:
A korombeliek a táncművészet területén oly rég kezdtünk küzdeni a generációváltásért, hogy lassan saját magunkat kell leváltani. A Soros Alapítvány kiesésével partner és szövetséges nélkül marad a táncművészet alternatív, kortárs, progresszív rétege. Körülbelül tíz éve, intenzívebben három-négy éve és nagyon intenzíven háromnégy hónapja folyik a Kortárs Táncszínházi Egyesület keretében -időközben hál' istennek, a táncművészetet képviselő másik nagy szervezetben is - egy táncművészet fejlesztését kidolgozó koncepció kialakítása, ami már majdnem kialakult, most csütörtökön lesz a következő egyeztető beszélgetés. Kérdésem: ez valóban úgy működik, hogy van egy lobbi és az a saját helyét képes bebetonozni? Én valami változást szeretnék bebetonozni, azt a struktúrát, amely alkalmas arra, hogy a folyamatos csere és változás esélyét megteremtse. Túl azon, hogy össze kell fogni - köszönjük a jó tanácsot, ezen vagyunk több-kevesebb sikerrel -, van-e a struktúraváltozásra valami remény?

Baán László:
A minisztérium anyagilag is támogatja e táncos tanulmány elkészítését. Személyesen szorgalmaztam, magam bíztattam kollégáimat, hogy csinálják meg, ne csak a színházi területről legyen átfogó képünk. Ráadásul a táncművészet kicsit rosszabb helyzetben is van, mint a színházi, mert a táncosoknak, hát még a struktúrán kívülieknek mindig gyenge volt az érdekérvényesítő erejük. Ha megszületik egy koncepcionális javaslat, amely mögé az egész szakma felsorakozik, az hozhat a gondokra megoldást. Azt gondolom, a mindenkori államban van készség arra, hogy e nem túl drága terület helyzetét stabilizálja. 4 milliárd forintból ez a terület fényesen megélne. Filmtörvény van, de se színházi, se tánctörvény nem lesz, ugyanakkor lehet olyan eljárásrendet kialakítani, amelyet ha egyszer már kialakult és működni kezd, utána mindig könnyebb megtartani. Az állami logika már csak így működik, az mindig bázisalapú. Nagyon nehéz egy előirányzatot, támogatást, működési rendet, bármit beküszködni, de ha már bent van, nehezen is hullik ki. A kulturális tárca költségvetésének 90 százaléka ilyen bebetonozott tétel, mindig a plusz feladathoz kell pluszforrást találni. Éppen ezért, ha az a javaslat elkészül, komoly esély van arra, hogy jövőre valami elinduljon, aztán 2005-ben még több. Megint a filmeseket hozom példának: miután megszületett az egyesség az állam és a filmes szakma között, az eddigi évi l milliárd körüli összeg helyett jövőre már 6,2 milliárdot kapnak, s ez a támogatás 2006-ig közel 10 milliárdra fog felmenni. A táncosoknak nem is kell ennyi, s az állam az értelmes, felnövekvő projektek mögé tud állni.

Nánay István:
Természetesen nem csak Baán Lászlónak lehet kérdéseket feltenni.

Bérezés László, Bárka Színház művészeti vezetője:
Tovább szeretném gondolni azt, amit Kovács Gerzson mondott. Amit ő, mint összefonódást említett, az pozitív esetekben összefogás, és akár ennek is köszönhető a színházi struktúra sokat emlegetett megmaradása, ami valóban óriási eredmény. De ezen a struktúrán belül a támogatás differenciálatlan. Leegyszerűsítve fogalmazva a színházi területen belül létezik a kommersz és a művészszínház, a kettő finanszírozásában árnyalatok kellenének. Tudjuk: Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy a kommer-szet magára hagyja, de annak legalább tendenciaként mégis érvényesülnie kellene - sokan hittük is, benne -, hogy az úgynevezett művészszínház, amit nevezhetünk progresszívnek, kísérletezőnek - és az alternatívokat is ide számíthatjuk - támogatása fokozatosan, lassacskán egyre nagyobb lesz, míg a másik oldal egyre kevésbé lesz támogatandó. Ez normális, logikus jövőnek látszik most is. De az az összefonódás, amelyről beszélünk, a viszonylagos kiegyenlítődés fenntartásában érdekelt. E jelenség ellen, tehát a különbségtételért dolgozott a Soros, s - akár benne voltam a kuratóriumban, akár nem - azt próbálta támogatni, ami gondolati-művészi izgalmat ígér, tehát az alternatívitást meg a művészszínházi törekvéseket. A Soros-támogatás megszűnése ismét a kiegyenlítődést fogja erősíteni, ami nem helyes tendencia. Mi az, ki az, melyek azok az intézmények, amelyek - függetlenül attól, hogy alternatívok vagy sem, prózaiak vagy táncszínháziak - ebben a helyzetben radikálisan tudják megsegíteni a kísérletező, igényesebb színházakat?

Török András:
Ha tudunk pénzt szerezni, és a kultúrára fordított üzleti szponzorálás tortája évről évre növekszik, akkor sikeres lesz ez az új kis szervezet Ez persze egyáltalán nem elég, mert az a fontos, hogy a torta minőségibbé váljon, legalábbis egy kis sarka. Ha beválik az a számításom, hogy az európai példáktól eltérően közvetlen forrásgyűjtést is sikerül folytatnunk, illetve eddig másra elköltött pénzeket sikerül ide térítenünk, akkor a kísérletező, pontosabban a kockázatvállaló és innovatív értékeket szeretnénk támogatni. Az, amit Baán László mondott, hogy most sikerül jelentős, tulajdonképpen nagyságrendi növekedést elérni az állami finanszírozásban, azt mutatja, hogy nekünk, az új szervezetnek van egy kis időnk arra, hogy megerősödjünk, mielőtt ezt a szerepet át kell vállalnunk. Hiszen azért is szeretnénk a Soros Alapítvány Kulturális Programjának utódja lenni, mert az elveit és értékeit is szeretnénk továbbvinni. Tehát a kockázatvállaló és innovatív projekteket szeretnénk támogatni, arra pénzt szerezni, akár a mi bankszámlánkon keresztül, de még inkább egyfajta párkeresés útján. Ehhez azonban idő kell.

Nagyné Varga Melinda:
Kovács Gerzson és Bérezés László hozzászólásához is kapcsolódik az, amit mondtam, hogy egyedül a Színházi Alap az a fővárosi keret, amelyből ezeket a kezdeményezéseket támogatni lehet A Soros Alapítvány kivonulásával az Alap is nagy dilemma előtt áll: fokozottan támogassa-e az alternatív, a struktúrán kívüli kezdeményezéseket és műhelymunkákat, vagy elaprózza a rendelkezésére álló összeget. Említettem, hogy éppen most készülünk a kiírás megváltoztatására, és ehhez várunk - akár innen is - ötleteket Biztos, hogy még több lesz a kérelmező, tehát a dilemma még kiélezettebbé válik. Ha a kiválasztottakat részesítenénk előnyben, akkor újabb kérdés adódik: ki határozza meg, kik legyen a kiválasztottak? Mégis úgy gondolom, a főváros Színházi Alapjától számítani lehet arra, hogy a szakmailag kiemelkedők vagy a struktúrán kívüliek számára kedvezőbb elosztás lehetséges. De hogy milyen belső arányok alakulnak ki a kísérletezők és a próbálkozók között, ezt még nem tudjuk pontosan.

Máté Péter, a Soros Stúdiószínházi Napok szervezője:
Idén véletlenül vagy nem véletlenül az alternatív színházak delegáltjaként részt vettem abban a kuratóriumban, amely a Főváros Színházi Alapját elosztja. 70 millió forintos kiosztható pénzhez 530 millió forintnyi pályázat volt, ha jól emlékszem. Ebben a pályázatban mindenki, aki Sz betűvel kezdődő dolgot kért a Fővárostól, azt a választ kapta, hogy adja be a színházi pályázathoz. Egy mezőnyben pályáztak például az alternatív együttesek, a Vígszínház gyerekszínházi programja, a pár excellence vállalkozói színházak, a színházi közművelődési feladatokat is ellátó művelődési házak. Olyan mennyiségű anyagot zúdítanak rá egy darab 70 milliós pályázati pénzre, amitől az egész gyakorlatilag kezelhetetlen és áttekinthetetlen. Idén egyébként egy szót sem szólhattunk, mert a 70 millióból 66 vagy 67 milliót végül is az alternatív szféra kapott meg, a kuratórium tagjai ugyanis elég konzekvensen képviselték azt az álláspontot, hogy a 10 milliós költségvetésű színház félmilliós kérése indokoltabb, mint a 600 milliós költségvetésű színház 2 milliós kérése. Ez, lehet, hogy precedens értékű döntés volt, de maga a pályázat nem szabályozott. S még azt teszem hozzá, hogy az a 70 millió, amit a Főváros színházi támogatásokra szán, kevés ott, ahol a magyar alternatív, kortárs kísérleti és egyéb művészet 90 százaléka összpontosul.

Hudi László rendező, a Mozgó Ház Színházi Társulat vezetője:
Rengeteg alkalommal fölmerült már a kuratóriumi döntések mechanizmusának problémája, aminek lényege: hihetetlenül központosított a döntés. A fővárosban például politikai nyomás alatt jön létre a kuratórium, amelynek működése is eléggé kiszolgáltatott a politikának, hiszen a kuratórium csupán tanácsadó funkciójú, a tényleges döntést politikusok hozzák. Azt gondolom, ez a dilemma feloldhatatlan, többek között azért is, mert nincs olyan intézmény, amely napi kapcsolatban van a művészekkel, és el tudja dönteni, hogy abba a kulturális összképbe, amit saját magának alkotott, belefér-e valami, vagy nem. A döntések decentralizációjához persze olyan struktúra kellene, amelyben az intézmények nem arra specializálódnak, hogy várként működjenek, hanem befogadó helyzetben vannak, és elemi érdekük, hogy folyamatosan történjen bennük valami új dolog. Amíg ez az intézményi rendszer nem születik meg, vagy a jelenlegi intézményrendszerben nem jön létre egy olyan lyuk - akár erőszakoltan, akár támogatottan, amelyre volt már precedens -, addig ez a dilemma nem oldódik meg. A másik kérdés az, hogy szükség van kulturális piacra. Az valóban nagy dolog, hogy megmaradt a színházi intézményrendszer, de felmerül a kérdés: ez kinek a szemszögéből jó igazán. S akkor ismét a politikához jutunk el, mert így nem kell utcára tenni embereket, nem történik botrány, nem kell népszerűtlennek lennie a politikusoknak.

Buzásy Éva, a Fővárosi önkormányzat kulturális tanácsosa:
Nagyon sok alternatív színházat megnézek, és nagyon szeretem őket. De azt állítani, hogy a hivatásos színházi intézményrendszer fönnmaradása csak a politikusoknak jó, erős túlzás. A kőszínhá-zak is naponta tele vannak, és ugyanolyan adófizető állampolgárok szeretnek odajárni, mint amilyenek az alternatívokat nézik.

Hudi László:
Elnézést, nem így értettem. Magam is kiemeltem, hogy annak a struktúrának a fennmaradása jelentős eredmény, de a megítélésében különböző szempontok lehetségesek.

Török András:
Itt pályázathigiéniai szempontokról volt szó, és ebben elég nagy tapasztalatot szereztem - többek között egy ideig a Főváros Kulturális Bizottságában is ültem -, és nem voltak jó tapasztalataim, mert valóban nagyon rosszak és általánosak a pályázatok. Ha valaki pályázatot akar kiírni, akkor van egy nagyon fontos elv, amit a Kulturalis Alapnál évek alatt kínkeservesen megtanultunk: a legkisebb csalódás elvét ajánlanám figyelmébe mindenkinek. Úgy kell kiírni egy pályázatot, hogy az ember nagy valószínűséggel meg tudja ítélni saját esélyét, és kérését akkor adja be, ha a lelke mélyén valóban esélyesnek érzi magát. Ha rossz a pályázati kiírás, akkor odazúdul a pályázatok tömege, ez esetben - ahogy Máté Péter is mondta -csak szakszerűtlenül lehet ítélni. Van egy szorzó: ha, mondjuk, a tá-mogathatónál két és félszeresnél több pályázat jön be, akkor eleve reménytelen a pályázatok áttekintése. Azt javaslom, hogy szűkíteni kell. Radikális átnevezést javasolnék, tehát ki kellene mondani, hogy ha a Fővárosnak ennyi és ennyi pénze van erre a célra, akkor ebből az alternatívokat támogatom, tehát a neve is ezt tükrözze. Ebben az esetben eleve kisebb lenne a csalódás, nem pályáznának olyanok, akik a legtágabb értelemben sem sorolhatják magukat ide, ha pedig ez túl radikálisnak tűnne a fővárosi döntéshozóknak, akkor politikai alapon világos kvótát kell megszabni.

Nagyné Varga Melinda:
Ezeket a szavakat hallgatva, már érdemes volt eljönnöm. De azért szeretném tudatosítani az önkormányzatiság elvét, ami azt jelenti, hogy a pályázatokról végső soron politikusok és képviselők döntenek a bizottságokban. Ez a demokrácia velejárója.

Törők András:
Másfél évig ültem a bizottságban, és nem emlékszem, hogy a képviselők valaha is megváltoztatták volna a Színházi Alap kuratóriumának javaslatát. Persze azokról a pályázatokról nem beszélek, amelyekről - úgy tudom - a helyettes főpolgármester úr személyesen dönt.

Nánay István:
Én emlékszem olyan esetre, amikor a kulturális bizottság felülbírálta a kuratórium egyes javaslatait.

Törők András:
Az biztosan más időszak volt.

Szabó György:
Én azt keresem, hogyan lehet ezt a területet fölértékelni. Azt hallani, hogy folyamatos térvesztés meg presztízsvesztés van, én meg azt látom, hogy nincs is presztízse ennek a területnek. Hogyan lehet presztízst kialakítani? Ez alapkérdés, mert például a nyugati világ számára is csak akkor leszünk érdekesek, ha ezzel rendelkezünk. Ebből a szempontból érdekes az Őszi Fesztivált megvizsgálni: a múlt évihez képest növekedett a rendelkezésére álló összeg, ezért egyrészt sokkal többet tudott reklámra fordítani, másrészt egy-két komoly produkciót is meg tudott hívni, ettől úgy éreztem, kicsit nagyobb súlya lett az eseménynek. Tehát divatos szóval élve: olyan magyarországi felületeket kéne létrehozni, ahol e kulturális kör értékei kiemelten meg tudnak jelenni.
Nagyon jó, hogy volt Soros Stúdiószínházi Program, mégis azt kell mondanom: a stúdiószínház mint forma elindult valamerre, de nem tudott valameddig eljutni. Megrekedt Belterjes sikertörténet ez, mert nem tudott eljutni arra a szintre, amely művészi és más szempontból áttörést jelentene. Ez nem a Soros program hibája, hanem ez a terület egy fejlődési folyamaton belül most idáig jutott. S hogy eddig eljutott, azt a Sorosnak is köszönhetjük.
A következő probléma - ami az Őszi Fesztiválra is érvényes -: Budapestnek meg kellene jelennie egyfelől a nemzetközi piacon, másfelől a hazai forgalmazásban. Mert beletölthetünk ebbe a szférába még 600 millió vagy akár l milliárd forintot, a lényeg az, hogy a terméket el kell juttatni a közönséghez. Trafós tapasztalatom alapján állítom, hogy azért van e körül gond, mert ez a kultúra beszorul Budapestre. Az innováció elsősorban azért érdekes, mert sajátos nyelve van. De ezt a nyelvet nemcsak annak kell beszélnie, aki létrehozza, hanem annak is, aki befogadja. Hogy ez hogyan működik, jó példa volt a tegnapi vendégjáték, a hamburgi színház Liliomelőadása. A Vígszínházból egy nőt mellőlem kórházba vittek, mert rosszul lett, egy gyerek elszédült a színpadot elborító vértől, anyukájával gyorsan távoztak. A befogadó közeg ki-, és átalakítása nagyon hosszú folyamat pedig a társulatok számára létkérdés lenne a kellő nagy és értő közönség kialakítása, amit nálunk csak országos szinten lehetne megteremteni. A társulatoknak ki kell mozdulniuk a fővárosból, utazniuk kell, előadásaikhoz koprodukciós partnerek kellenek, ez garancia lehetne arra, hogy a produkciókat Budapesten eljátsszak kétszer, aztán további öt városban is kétszer, arról nem beszélve, hogy előbb-utóbb, a határok megszűnésével újabb öt-tíz város kapcsolódhatna be a körbe. De ez most nem így működik, ezért van Budapesten ál-piac, hamis kínálat és kereslet, ezért kellenek közönségkutatások, s ezért kopogtat a befogadó helyek ajtaján a jó és a rossz produkció egyaránt. Ez teljesen irreális helyzet. Én hiszem, hogy amit Ladjánszky Márta csinál, az jó, de nem lehet bemutatni ötször-hatszor, nem lehet ma még kilencszáz vagy ezer embert ilyen nyelvezetű előadásra behozni.
A szponzorokat meg ott lehetne megnyerni, hogy olyan reprezentatív produkciókat kell Magyarországon létrehozni, illetve külföldről behozni, amelyekkel ezt a területet föl lehet építeni, s összekötni Török Andrásék szervezetével, hogy ezt a kört is be lehessen vonni a szponzorációba. Mert mi tudunk ajánlani produkciókat. Most voltunk egy banknál egyeztetni, és elmondták, hogy olyan célközönségük van, amelyben minden réteg reprezentálja magát, tehát sokféle előadásra lenne szüksége. Azt mondta például, hogy kell neki egy hatszáz főnek szóló reprezentatív esemény. Ez a realitás. Hány olyan intézmény van, ahol ilyen igényeket ki lehet elégíteni? A Trafó is csak kétszáz főt tud kulturáltan fogadni, mert nincs megfelelő előtere, azt ugyanis a Főváros lespórolta az átépítésnél. Össze kellene fognunk, jó pár szervezet működik, az Alternatív Színházi Szövetség, a Kortárs Táncegyesület mit tudom én, hányan vagyunk, a kortárs Zenészeket is ide lehetne sorolni. Ami nehéz, hogy sem a Fővároshoz, sem a minisztériumhoz, semmihez sem lehet igazodni. Négyévenként politikailag aus, új emberek jönnek, mindent elölről kell kezdeni. Hogy lehet itt folyamatosságot kiépíteni? A táncszakma már a kilencvenes évek elején elkezdte kiépíteni az intézményrendszerét, ami most a színházi mozgolódások miatt gyorsult fel, ami jó dolog.
Újabb kérdés, hogy mikor lesz végre olyan kulturális koncepció, amelybe ezt a területet is integrálni lehet, amelyben megvan a helye, a szerepe. Ez nagyon összetett kérdés. Ez a tervezett új szervezet indulását is befolyásolhatja, mert ki fogja definiálni, hogy hova fogtok tartozni, kinek lesz ez fontos? A Fővárosnak, a minisztériumnak vagy a KHT-nak? Néha magam sem tudom, hogy kihez tartozom. Épületünkre ki van írva, hogy Kortárs Művészetek Háza. Ha nem lenne odaírva, akkor bármelyik igazgatói pályázatnál egy színházigazgató engem simán eltörölne, mert a színház fontosabb. S a kortársművészetek úgy, ahogy vannak, eltűnnének a Trafóból. Akárhány befogadó hely lesz Budapesten, mind kevés lesz, s ha a vidéket nem tudjuk bekapcsolni, belepusztulunk. Mert aki sokat akar játszani, az művészi kompromisszumba kényszerül. A kortárs művészetnek az a lényege, hogy kevesek művészete, de abból lesz valami, és nem abból, ami keresi a közönség kegyeit. És ezért nagyon nehéz eldönteni, hogy milyen irányba kellene fejleszteni, mert nincs állami és városi politika. Nonszensz, hogy az NKA is, a Főváros is hihetetlen centralizáltan dönt mindenféle témában, és közben a kis helyek, ahol teremtődik a kultúra - mert ott születik a kultúra, a többi az szórakoztatás - magukra maradnak. A pénznek a kis helyeken kéne lennie, mert azok vannak kapcsolatban a művészekkel. Nem a Főváros feladata meghatározni, hogy mi történjen a kis helyeken, a kis helyek vezetőinek felelőssége, hogy náluk minden jól menjen, s ha ez nem így történik, akkor le kell váltani őket. Tehát le kell helyezni a pénzeket, és nem a központokban tartani.

Angelus Iván:
Török András legkisebb csalódás elvével szemben én a minél több lábon állásét favorizálnám inkább. Egy együttesnek nem az a jó, ha egy helyen eldöntik, hogy ő jó vagy nem, kap pénzt vagy nem, hanem az, ha sok forrásból tud pénzt szerezni, és bizonyos arculattal rendelkező helyeken ő az, aki eldönti, ezeket mire használja. Ezt sem az NKA nyolc személye, sem a Fővárosi Önkormányzat bármelyik, viszonylag jól működő kuratóriuma nem tudja megtenni. Azt viszont igen, hogy a rendelkezésre álló összeget különböző centrumokhoz, koprodukciós partnerkereséshez, régiós fejlesztésekre, befogadó színházak működtetésére leosztja. Az tarthatatlan, hogy valamilyen központi meggondolásból és a kiegyenlítődés elvét szem előtt tartva párszázezer forintot adnak olyan projektekre, amelyeket minimálisan 3 millióból lehet megcsinálni.

Hudi László:
Magyarországon nincs fesztivál. Külföldön minden magára adó városban van nemzetközi fesztivál, amely olyan pénzekkel rendelkezik, amelyből koprodukál is, nem csak meghív, de ha csak meghív, már az is mint vásárlóerő jelenik meg. A kulturális piac nem abból áll, hogy a néző bemegy a színházba, az ennek csak egy része. A másik része az, amikor ezek a kvázi intézmények vásárolnak előadásokat, mert ezzel ezek is fenntartják a kulturális élet folyamatosságát. Nagyon tanulságos, hogy itt, a beszámolókban folyamatosan kategóriákat hallottunk. Ezzel kapcsolatban azon gondolkodtam, hogy a nyolcvanas években mit kezdett el a Soros Alapítvány. A másként gondolkodókat, a független gondolkodókat kezdte támogatni. Nem intézményeket, hanem embereket. A Soros Alapítvány megbízottai abban a kiélezett helyzetben azokat kezdték keresni, akikről úgy gondolták, hogy érdemes beléjük invesztálni, mert kisugárzó hatásuk lesz. Tehát nem kulturális szolgáltatásban gondolkoztak, hanem abban, hogy a meglelt személyiségnek van olyan egyetemes értéke, mint egy intézmény kulturális szolgáltatása. Ez a hihetetlen személyesség volt a Soros Alapítvány támogatásának nagy ereje. Első fizetéseim egyikét én is a Soros Alapítványtól kaptam, amikor a Monteverdi Birkózókör tagja voltam, ugyanis Jeles András azért kapta a támogatást, mert önálló gondolkodó volt az akkor mindent ellepő szürkeséggel szemben. Ez a szemlélet nagyon fontos, most pedig egyre inkább kategóriákat kapunk, de mi nem nagyon tudunk ezekben a kategóriákban gondolkodni, mert mi személyességben meg függetlenségben gondolkodunk.

Belia Anna:
Röviden szeretnék arra reagálni, hogy a Stúdiószínházi program nyolc éve tart, de a Soros Alapítvány a kultúra területén majdnem húsz éve támogat szabadgondolkodókat. Ha ez a nyolc év nem volt elég ahhoz, hogy strukturális változásokat hozzon létre, akkor az állam a négyéves politikai váltógazdaságban hogy lenne képes erre!? Bevezetőmet azzal a kérdéssel kezdtem, hogy mit tehet egy magánalapítvány. Az a pénz, amivel egy magánalapítvány gazdálkodik, ugyan csak tizede vagy még kisebb hányada annak, amivel az állam gazdálkodik, de az alapítvány szabad és független. Mi csak Soros Györgynek tartoztunk elszámolással, és ez hallatlan szabadságot engedett meg. Soros Györgynek az volt a vágyálma, hogy támogatása révén strukturális változásokat hozzon létre, tehát azt szerette volna, hogy döntéseinkkel valamilyen módon befolyásoljuk a szakpolitikát. Az az érzésem, hogy ez végül - ha nem is gyökeresen, de - sikerült. Hallgatva e ma délutáni beszélgetést, azt érzem, az Önkormányzat hajlamos arra, hogy pályázatait szabatosabban fogalmazza meg. Erre az ágazatra valószínűleg nem lesz sokkal több pénz, de ennek elosztásánál elengedhetetlen az az érdekérvényesítés, amelynek nyomai kezdenek kibontakozni, legalábbis erre enged következtetni a táncosok összefogásra irányuló kezdeményezése. Ugyanakkor reálisabban kéne látni, hogy ez kicsi ország, tehát egy előadás utaztatása sem old meg minden gondot Ami a személyességről elhangzott, az így van, ezt egy magánalapítvány megengedheti magának, de az állam nem, mert annak valamilyen egységes - természetesen nem párt - politikát kell képviselnie. Szembesülnünk kell tehát azzal, hogy a finanszírozás nagyon összetett kérdés, és nagyon nehéz ebben igazságosnak lenni. S ezzel tisztában kell lenniük utódainknak is, akik finanszírozásra vállalkoznak.

Hudi László:
Amikor decentralizálásról beszélünk, akkor többek között arra gondolunk, hogy vannak színházak, amelyekben felelősen gondolkodnak arról, hogy milyen az arculatuk, milyen produkciók befogadása illik ebbe az arculatba, tehát nekik igenis van személyességük. Az államnak soha nem lesz. Amikor valahol fönn egy kuratórium dönt, s nekünk folyamatosan lobbiznunk kell az érdekeinkért, akkor ebből hiányzik minden, ami szakma. A színházban valós, létező szakmai kapcsolatok vannak. Ott arról beszélünk, ami a színpadon történik, és azok hozadékairól beszélünk, s a pénzről, az időről, a közönségről is csak ezzel kapcsolatban beszélünk. Amíg a pénzek nem kerülnek oda, ahol ténylegesen lehet róluk dönteni, amíg nem alakul ki a pénzeket fogadó struktúra, addig a finanszírozási probléma folyamatosan fönnmarad.

Kovács Gerzson Péter:
Amit Belia Anna mondott, nagyon szívhez szóló volt, tovább is hallgattam volna. Egyre inkább egymás között beszélgetünk, pedig kitűnő alkalom kínálkozna arra, hogy az előadók véleményét is megismerjük mindarról, amit felvetettünk. Folyamatosan figyelem a Raiffeisen Bankot képviselő hölgy arcát, mert nagyon beszédesen reagál megjegyzéseinkre, kritikáinkra. Amikor például arról volt szó, hogy a művészetre több pénz kéne, lebiggyesztette ajkát, ha elhangzott, hogy az is érték, amit kevesen néznek meg, felhúzta szemöldökét. Az az érzésem, hogy más nyelven beszélünk, és más világban élünk. Metakommunikációs reakcióit úgy értelmezem, hogy egyre kevésbé reménykedhetünk a magánszféra támogatásában. Miközben jó külföldi példákat hallottunk, amelyekre Török Andrást kivéve senki sem reagált, pedig azokból megtudhattuk, hogy máshol van erkölcs és van felelősség. Megkérdezném tehát, hogy azok alapján, amiket ma délután hallott, tud-e valami biztatót mondani nekünk.

Gondáné Fischer Zsófia:
Örülök, hogy ha nem is szavakban, de mégis létrejött köztem s önök közt valamilyen kommunikáció, s annak pláne örülök, hogy van, aki ezt a kommunikációt észre is vette. Megkérdeztem Török Andrást, hogy hány forintról beszélünk, azaz végül is mennyit adott a Soros. Kiderült: évi 25-30 millió forintról van szó. Ez innen, a bankszférából nézve nem pénz, mi is, akik kisebb szereplők vagyunk, ennek többszörösét költjük kultúratámogatásra. Az az igazi kérdés, hogy mire adjuk. Természetesen fontos a művészek által létrehozott produkció, amit támogatunk, de minket elsősorban mégis az érdekel, hogy azt a produkciót hogyan fogadja a közönség. Lehet hogy akkor húztam fel a szemöldökömet, amikor arról hallottam, hogy egy produkció láttán mentők vitték el a közönség első soraiban ülőket. Ilyen projektet egy szponzor bizonyára nem szívesen támogatna. Akkor is pesszimistán látom a szponzorációs kérés esélyeit, ha a 25-30 millió forint olyan produkciókba invesztálódik, amelyeket ad absurdum csak kétszer lehet előadni, tehát mindösz-sze százan vagy kétszázan nézik meg őket. De még az ilyen esetekben is meg lehet találni azt a céget, amelynek a marketing stratégiájába a sokkoló vagy a nagyon avantgárd produkciók beleillenek. Az első példa kapcsán talán egy gyógyszerfejlesztő céghez fordulnék, és nem pénzintézethez, amelytől az ügyfelek mégiscsak komolyabb gondolkodást várnak.
Hogy én mit támogatnék szívesen? Olyan produkciót, amely körbemegy az országon, hiszen idén üzleti stratégiánk középpontjában a vidéki fejlesztés áll. Szekszárdi ügyféltalálkozónk nem vendéglői traktával fejeződik be, hanem színházi előadással. Máshol Horgas Eszter lép fel. Egyeztetési gondjaink vannak, hogy melyik általunk támogatott produkciót hova lehet vinni. Vidéki ügyfeleink és fiókvezetőink boldogok, ha híres fővárosi művészek fellépnek ^náluk. Olyan produkciót is szívesen támogatnánk, amelyen nem ájul el a közönség első sora. Természetesen nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a kísérletező és nagyon modern produkciók is találjanak támogatót az üzleti szférában. Vannak cégek, amelyek már reklámjaikkal is meghökkentenek. Emlékszem olyan csokoládéreklámra, amelynek szlogenje az volt: ronda, de finom. De jó azt figyelembe venni, hogy attól, ami nagyon-nagyon alternatív és sokkoló, az elitnek is csak szűk körét érdekli, vagy ne adj' isten a kritikusok elrémítő cikkeket írnak róla, az üzleti szféra visszahőköl, ilyenkor valóban az adónkat és járulékainkat kummuláló gyűjtőalapítványokhoz vagy alapokhoz érdemes fordulni.

Keszeg László, rendező:
Kaposváron rendeztem a Titus Andronicust, és bevallom, volt négy előadás, amelyről a nézők egy része kiment, mert a darabban a címszereplő levágja saját karját, ugyanis valami rendkívül ösztönös módon így próbálja megmenteni szeretett lányát. Van, akinek ez meghaladta a befogadási szintjét, mást pedig a jelenet megrendített. A Raiffeisen Bankot képviselő hölgytől kérdezem: miért nem kell támogatni olyan előadást, amelyen esetleg elájulnak?

Gondáné Fischer Zsófia:
Nem azt mondom, hogy nem kell, hanem azt: különböző, hogy ki mit tart hozzá illőnek, mit mer és akar fölvállalni. Fenntartva a sokkoló produkciókkal kapcsolatos véleményemet, hangsúlyozni szeretném, hogy magunkat nyitottnak és fejlődőképesnek tartjuk, s hogy ez miképpen értendő, hadd illusztráljam a műgyűjteményünk létrehozásának példájával. Amikor Jerger Krisztina megmutatta az első akvarellt, amelyen egy feltrancsírozott lila disznó darabjai voltak láthatók, hanyatt estem: Kriszta, ha ezt megveszem, a vezérigazgató ki fog vágni, ezt nem lehet egy bankban fölakasztani. Aztán azt mondtam, legyünk bátrak, próbáljuk meg, legfeljebb az én szobámban fog lógni. Vettünk néhányat, és hatalmas sikerünk van velük. Kezdetben a 130 műből körülbelül harminc miatt a kollégák is megköpködtek, aztán jöttek a remek kritikák, az Élet és Irodalomban mennybe mentünk, és lassan a munkatársaim is úgy érezték: lehet, hogy kétszer vagy háromszor kell megnézni egy képet ahhoz, hogy megszokják, elfogadják, esetleg meg is szeressék. Természetes tehát, hogy minden szponzorációnál rizikót vállal az ember, de ennek valahol határa van. Aki egy céget képvisel, az nem érvényesítheti kizárólagosan a maga ízlését, hiszen nem a saját pénzét fekteti be, és felelősséggel tartozik egy szervezetnek. Általában olyan produkciókat keresünk, ami nem osztja meg a közönségét. Tehát az ember bizonyos kiegyenlítődésre próbál törekedni.

Keszeg László:
Azt válaszolnám erre, hogy van egy katalán avantgárd színházi csoport, amelyet a konzervatív értékeket képviselő Mercedes felkért egyik reklámja elkészítésére. Ők megtöltötték egy Mercedes kocsit vérrel, nagy nyilvánosság előtt kinyitották az ajtókat és mindent elöntött a vér. Szokatlansága miatt ez a reklám rendkívül nagy sikert aratott.

Gondáné Fischer Zsófia: A Mercedes ezek szerint szívesen támogat avantgárd kezdeményezéseket. Én csak annyit állítok, hogy a cégek rizikóvállalási készsége igen különböző.

Nánay István:
Megkérdezem, van-e még kérdés, észrevétel, vélemény?

Nagyné Varga Melinda:
Nem tudom, mi a jobb, egy magáncég tulajdonosának vagy egy politikusénak az ízlésére hagyatkozva vagy kiszolgáltatva lenni. Talán érdemes lenne a két ízléstípus között vizsgálatot végezni, mikor járunk jobban. A másik, ami elhangzott ezen a beszélgetésen is, hogy a szponzorálási vagy a támogatási rendszer megújítása csak az NKA, a Főváros és a minisztérium összefogásával lehetséges, de kérdezem: a megalakuló mecenatúra hogyan számít a fővárosi vagy az állami együttműködésre.

Török András:
A közhasznú szervezetekről szóló törvény azt írja elő, hogy ha valaki közhasznú társaságot alapít, akkor közhasznúsági szerződést kell kötni valamely államhatalmi szervvel, minisztériummal vagy önkormányzattal. Mi bírjuk a minisztérium ígéretét, hogy ezt a szerződést megköti velünk, tehát a minimális feltételt ezzel teljesítjük. De mi boldogan kötünk szerződést másokkal is, így a Fővárossal is.

Nánay István:
Miután az idő előrehaladt, s úgy érzékelem, hogy a vita kezd beszűkülni, vitavezetőijogkörömnél fogva a konferenciát bezárom. De mielőtt ezt hivatalosan is megtenném, engedtessék meg, hogy zárszó helyett néhány elhangzott véleményre, tényre - mint a Soros Alapítvány Stúdiószínházi programjának volt kuratóriumi elnöke, illetve szakértője és számos pénzosztó kuratórium volt tagja - reflektáljak.
Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni azt, amit pár órával ezelőtt bevezető előadásában Fuchs Lívia kiemelt, s amiről ellenkező előjellel Gondáné Fischer Zsófia is említést tett: a Soros támogatás összességében is, az egyes támogatások összegében is viszonylag csekélynek mondható, tehát az is elképzelhető, hogy akad olyan személy vagy szervezet, aki, illetve amely azt mondja: ezt az összeget játszva kifizetem, s kapok érte kedvem szerint forgalmazható produkciókat. A Soros-támogatás lényege azonban nem az összegekben mutatkozott meg, hanem - és ezt szeretném nyomatékosítani - az értékszemléletben. Abban, amit itt többen innovatív szemléletnek neveztek. Azon produkciók nagy része, amelyek Sorospénzben részesültek, nem a könnyen forgalmazható kategóriába tartoznak. Azaz rövidtávon nem biztos, hogy a támogatónak üzletet jelentenek. A támogatás ugyanis csak közép és hosszú távon térülhet meg, s az is elsősorban szellemi értelemben, s nem anyagi nyereségességben.
A struktúráról, annak változatlanságáról, az elitek bebetono-zottságáról csak azt szeretném közölni, hogy a hivatásos színházi szakma és a politika nagyon hangzatos érve az intézményhálózat megmaradása, szemben a környező országokban kialakult tragikus helyzettel, ahol bezzeg színházak sokasága zárt be. Ezek az állítások finoman szólva csúsztatások. A volt szocialista országok egyikében-másikában időlegesen néhány színházzal valóban kevesebb működött, de ha ma ezekben az államokban körülnézünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy mindenütt nő a színházak száma. Természetesen nem ugyanazok a színházak vagy nem feltétlenül váltózatlan profillal nyílnak meg ismét, hanem új formációk, a nagy színházak helyett kis játszóhelyek, a repertoár színházak helyett befogadók, azaz változik a struktúra.
A struktúra radikális újragondolása és megváltoztatása, s ezzel együtt a finanszírozás filozófiájának és gyakorlatának átalakítása nálunk is elkerülhetetlen. Országos viszonylatban is, de még inkább Budapesten. Kizárt dolog, hogy huzamos ideig tizenhárom fővárosi és négy-öt állami színházat tartson el a város. Nem úszható meg, hogy a főváros vezetősége kimondja: ezt és csak ezt a 4-5 színházat megtartom, a többiről meg leveszem a kezem. Ami nem azt jelenti, hogy kizárólag e kiválasztott néhányat támogatja, hanem azt kell jelentse, hogy a támogatandók körébe az eddigi struktúrán kívüliek közül beemeli azokat, amelyek működése legalább középtávon versenyképesnek ígérkezik a megmaradt kőszínházakéval. Azaz nem odázható el az egységes kulturális politika, ha úgy tetszik művészeti koncepció kialakítása a Fővárosban. Az nem megoldás, hogy toldozzák-foldozzák a pályázati kiírást, mert módosítgatásokkal az a probléma nem oldódik meg, amiről Máté Péter beszélt. Átmenetileg legalább odáig kell eljutni a Fővárosnak, hogy megosztja a rendelkezésre álló keretet, s tisztábbá teszi a pályáztatás feltételeit, azaz külön alkeretre pályázhatnak az alternatívok s az egyebek.
Ennél is fontosabb lenne, hogy a Nemzeti Kulturális Alap végre elhatározza magát a színházi kollégium funkcióinak felülvizsgálatára, kimondja, hogy a kollégiumnak nem az a feladata, hogy a közvetlenül és közvetetten állami támogatásból élő színházaknak póttámogatást adjon, hanem az, hogy azokat a területeket támogassa, amelyek ebből az állami forrásból nem, vagy csupán a kőszínházi dotáció összegének elenyésző töredékére kiírt, korlátozott körű pályázat útján részesülnek. Önálló alfejezetté kell tenni az alternatív és táncszínházi terület pályáztatását. Ha e terület részesedése a teljes támogatási összeghez képest lényegesen nem is növekedne meg, tisztább, átláthatóbb és demokratikusabb döntési és elosztási szituáció alakulna ki. Természetesen a megnövekedett feladatokhoz illő lenne az NKA-pénzeket arányosan átcsoportosítani, illetve a színházi kollégium által elosztható pénzek arányát a kőszínházi programok hátrányára s e területek javára radikálisan megváltoztatni.
Végezetül arra szeretném felhívni az illetékesek és az ittlévők figyelmét, hogy az alternatív színházi és táncszínházi terület gondjainak enyhítése nem lehet egyik vagy másik tárca, vagy felügyeleti szerv vagy civil kezdeményezés, ernyőszervezet s egyéb feladata. Csak ezek együttes összefogásával oldódhatnak meg azok a problémák, amelyekről ma délután szó volt, s amelyek a Soros Alapítvány Stúdiószínházi programjának, illetve a kulturális támogatások megszűntével még inkább kiéleződtek.
Abban a reményben, hogy ez az összefogás előbb-utóbb a különböző szakmai érdekvédelmi szerveződések hathatós partneri támogatásával megszületik, A kockázat szépsége című konferenciát -minden előadó és hozzászóló aktív közreműködését megköszönve -bezárom.