TÉNY/SOROS

Kiadványok

Cím:	TÉNY/SOROS - 1987
Szerző:	Nové Béla
Sorozatcím:
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	1999
Kiadó:	Balassi Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:	magyar
Tárgyszavak:	Soros Alapítvány
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:	963 506 265 6
ISSN:
Raktári jelzet:	E

1987

M = 1 : 100

Az új év rendkívüli hószakadással indul, a közlekedés országszerte megbénul - a karácsonyi, szilveszteri „világszünetet” majd egy héttel meghosszabbítva. A Minisztertanács január közepén négy új kormánybizottságot hoz létre: a Gazdaság-felügyeleti, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok (Marjai József), a Tudomány-politikai (Csehák Judit) és a Honvédelmi Bizottságot (Czinege Lajos vezetésével). A hónap második felében újult erővel indul be a „belpolitikai hóeke”: egymást érik a munkásaktíva- és termelésikampány-tanácskozások, melyeken kormánytagok és vezető pártkáderek magyarázzák a gazdaságirányítás elégtelen bizonyítványát. A KISZ KB „Jövőnk a tét!” címmel a hónap végén mozgósító felhívást intéz lankadt és egyre gyérülő tagságához, hogy „segítse az MSZMP programjának megvalósítását, a nehézségek megértetését a lakossággal”. Köpeczi Béla művelődési miniszter 1956 decemberét idéző komor pátosszal ország-világ előtt kijelenti, hogy a kormányzat többé „nem tekinti az írószövetséget a magyar írók egyedüli képviseletének”.

A Magyar Nemzeti Bank február 17-én újabb 200 millió dolláros hitelfelvételéről ír alá megállapodást egy japán, amerikai, nyugat-európai bankkonzorciummal. A Rómában tárgyaló Lázár György miniszterelnök február 19-én magánlátogatást tesz a pápánál. Megbeszélésük tárgya vélhetően az új magyar katolikus egyházfő kinevezése (Lékai László esztergomi érsek halálát követően) s a hivatalos magyar-vatikáni kapcsolatok helyreállítása.

Március 6-án a magyarországi németség történetéről rendeznek nemzetközi tudományos konferenciát. Ugyanezen a napon II. János Pál pápa esztergomi érsekké nevezi ki Paskai László bíborost. Március 15-e ez évben a viszonylagos karhatalmi önmérséklet jegyében telik, a Múzeum-kertben Pozsgay Imre, az ellenzéki demonstrációkon Tamás Gáspár Miklós és Gadó György beszél. (A rendőrség - felsőbb utasításra - láthatóan inkább az '56-os évfordulókra: június 16-ára és október 23-ára „tartalékolja” erejét.)

Ceausescu februári magyarellenes kirohanása a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának Kongresszusán és a féktelen román sajtókampány tavaszra végre kikényszeríti a nyíltabb fellépést az erdélyi magyarság - egyelőre csak saját múltjához való - jussa ügyében. Április 1-jén mind a kormányszóvivői nyilatkozat, mind az MTA állásfoglalása önérzetesen visszautasítja a nemrég megjelent háromkötetes akadémiai Erdély-történet román propagandavádjait, miszerint a Köpeczi Béla kultusz-miniszter főszerkesztői közreműködésével megjelent kiadvány a „román nép történe-tének tudatos meghamisítása, revansista interpretációja” volna, s mint ilyen a „Románia belügyeibe való durva beavatkozás”.

A tavasz azonban más újdonságot is hoz. Március elejétől a nemrég létrejött hazai kereskedelmi bankok végre megpróbálnak érvényt szerezni az előző év őszén jóváhagyott csődtörvénynek. Elsőként a Hitelbank indít csődeljárást a Veszprémi Állami Építőipari Vállalat ellen, majd az év végéig további hét ipari nagyüzem felszá-molását kezdeményezik a hitelezők. A kormány azonban - gazdasági és politikai földindulástól tartva - egyelőre mentőövet vet a deficites állami mamutvállalatoknak, sorra magára vállalva a Láng Gépgyár, a Ganz-MÁVAG, a Soroksári Vasöntöde, a Tatabányai és Mecseki Szénbányák banki adósságát. Április 3-án kihirdetik az új földtörvényt, amely a magánszemélyek tulajdonszerzését továbbra is korlátozza ugyan, de legalább véget vet a „tartós földhasználat” piacidegen intézményének. A Magyar Nemzeti Bank - fél éven belül! - újabb 8%-kal értékeli le a forintot.

Április 10-én nem kevés huzavona után átadják a népligeti Jurta Színházat, amely az elkövetkező két-három évben az alternatív mozgalmak, szervezetek s a születőben lévő új pártok rendezvényeinek úgyszólván egyetlen megtűrt, nyilvános színtere lesz. Két nap múlva újabb jelentős központi áremeléseket jelentenek be: a hús átlag 18, a sör és égetett szeszek ára 10%-kal nő.

Május 1-jén a szokásos állami „munkaünnep” szolid fedezékében vatikáni tár-gyalódelegáció érkezik Magyarországra Colasuonno pápai nuncius vezetésével. 6-án Budapesten ülésezik a Zsidó Világkongresszus Végrehajtó Bizottsága, 15-én fel-avatják a nyilas rémuralom alatt magyar zsidók ezreit mentő, szovjet fogságban elpusztult svéd diplomata: Raoul Wallenberg emlékszobrát. A hónap végén megnyílik az óbudai Vasarely Múzeum, s a Magyar Rádió 3. csatornája felveszi Bartók Béla nevét. A május végi könyvhétre egyebek közt megjelenik: Benedek István: Az értelem dicsérete, Csokonai Lili (Esterházy Péter): Tizenhét hattyúk, Jókai Anna: Az együttlét, Kosáry Domokos: A történelem veszedelmei, Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák, Sarkadi Imre: Párbeszéd az idő dolgairól, Szabolcsi Bence: Kodályról és Bartókról, Temesi Ferenc: Por (2. kötet), Vas István: Igen is, nem is.

Június egy sor fontos változást, politikai manifesztumot érlel meg mind a ha-talom, mind az ellenzék körében. A hónap elején a Közgazdasági Szemlében megje-lenik a Fordulat és reform, majd pár napra rá a Beszélő különszáma: a Társadalmi szerződés. Az előbbi a reformközgazdászok és szociológusok (Bihari Mihály, Lengyel László és mások) - az utóbbi a demokratikus ellenzék (Kis János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia és mások) helyzetértékelését és programját vázolja nagy elemző erővel és néhány máig visszhangzó, merész tézismondattal (A közmegegyezésnek vége, és: „Kádárnak mennie kell.”) Június 19-én Csurka István egy Vásárhelyi Miklóshoz írt levelében lemondja a népiek részvételét a nyárra tervezett második monori találkozóról, ami ily módon meghiúsul. Június végi háromnapos tanácskozásán az MSZMP Központi Bizottsága jelentős kádercserékről dönt. Lázár György, korábbi kormányfő a párt új főtitkárhelyettese lesz, Losonczi Pál és Sarlós István helyét a PB-ben Berecz János és Csehák Judit foglalja el. Fejti Györgyöt, Lukács Jánost és Németh Miklóst KB-titkárrá, Havasi Ferencet a Budapesti Pártbizottság első titkárává választják. Az országgyűlés két nappal később zárt ülésén egyhangúlag jóváhagyja a párt és a HNF állami tisztségekre tett együttes javaslatait”. Eszerint az Elnöki Tanács elnökévé Németh Miklóst, miniszterelnökké Grósz Károlyt, helyet-tesévé Horváth István belügyminisztert nevezi ki.

Július 1-jén kormányrendelet jelenik meg, mely engedélyezi, hogy a helyi taná-csok közhasznú munkát szervezzenek - a hivatalosan még mindig bevallatlan - hazai munkanélkülieknek. A hónap elejétől megkezdi működését egy nagyreményű, bár eleve népszerűtlenségre kárhoztatott, új intézmény: az APEH. A Központi Bizottság július 2-i tanácskozása lényegében elismeri, hogy a XIII. Pártkongresszus óta eltelt két év alatt nem sikerült áttörést elérni, kedvező irányba fordítani a gazdasági folyamatokat. A hónap végén Budapesten kormányszintű szerződést írnak alá a nagymarosi vízlépcső kivitelezésében való osztrák hitelről, mely a környezetvédők immár nemzetközi tiltakozásainak újabb, heves hullámát váltja ki.

Demográfusok a nyár derekára várják a földi népesség kerek ötmilliárdra való gyarapodását. Augusztus 1-jén drogambulanciát nyit az Alkoholizmus Elleni Bi-zottság Budapesten. A Paksi Atomerőműben üzembe helyezik a negyedik reaktort, amely az összteljesítményt 1760 megawattra növeli. Augusztus végén a Világbank és az MNB 150 millió dolláros kölcsönszerződést ír alá az iparszerkezet-átalakítási program folytatására (1982 óta a World Bank összesen 176 millió, társfinanszírozásban további 1,2 milliárd dollár hitelt folyósított az országnak). Újabb magyar--csehszlovák államközi megállapodást írnak alá a bős-nagymarosi építkezés fel-gyorsításáról.

Szeptember elején a parlament zárt ülésén Grósz Károly előterjeszti a kormány 1990-ig szóló gazdasági - valójában: válságkezelő - munkaprogramját, mely a reál-bérek csökkenését s az infláció további erősödését helyezi kilátásba. Szeptember 8-án száz ismert hazai művész és értelmiségi nyílt levelet intéz az országgyűléshez, arra szólítván a képviselőket, hogy lelkiismeretük szerint szavazzanak a Grósz-féle stabi-lizációs programról, és a kormány által kért áldozatokat csak átfogó, radikális reformok árán fogadják el. (A felhívásnak, sajnos, kevés foganatja lett: Sarlós István házelnök hosszas vita után puccsszerűen - ellenpróba nélkül! - „egyhangúlag elfo-gadottnak” nyilvánította a kormányprogramot.) A parlament 10 ellenszavazattal, 21 tartózkodással jóváhagyja az 1988. január 1-jétől életbe lépő új személyi jövedelem-adó-törvényt. Szeptember 27-én A magyarság esélyei címmel, közel 200 hazai értelmiségi tanácskozik Lakitelken, ahol a résztvevők elhatározzák a Magyar Demok-rata Fórum megalakítását. E napon adják át a budapesti református teológia Ráday Kollégiumának új épületszárnyát is.

Október elején Grósz Károly Bonnban, Kádár Pekingben tárgyal. (Míg utóbbi csak újabb „internacionalista tapasztalatokkal” gazdagodva, előbbi 1 milliárd márka államkölcsönnel tér haza.)

November 2-án Gorbacsov harcos programbeszédben - Hruscsov után 34 évvel! - még mindig Sztálin „fantomjával” viaskodik, a néhai pártvezér „reálisabb törté-nelmi értékelését” sürgetvén. Az OTP ugyanezen napon a lakásépítési források bővítésére hosszú lejáratú lakossági kötvényt bocsát ki 3 milliárd forint értékben, évi 12%-os kamathozamot ígérve. November 11-én újabb 5%-kal értékelik le a forintot - másnap megalakul a Pénzügykutató Rt. Az oroszországi forradalom 70. évfordulója apropóján november közepén a Műcsarnokban reprezentatív tárlat nyílik a korai szovjet avantgárd művészek munkáiból. November 15-én Brassóban a terror és nyomor elleni tiltakozásul munkásfelkelés tör ki. A tüntetők elfoglalják a pártházat, az ablakon át utcára szórják az aktákat, s a kirendelt bukaresti komisszárok kényte-lenek egyezkedni a felkelőkkel, amíg a hadsereg és a Securitate mozgósított tartalékai a helyszínre nem érkeznek. Másnap a budapesti kormány és a SZOT zárt ajtók mögött megvitatja „a népgazdasági terv és a dolgozók élet- és munkakörülményeinek alakulását”, különös tekintettel a bérek a következő évtől bevezetendő bruttósí-tására. 17-én megalakul a Magyar Iparbank Rt. A hónap végén Alsószentmártonban Cigány Népfőiskola nyílik.

A december 2-án Budapesten Jaruzelski lengyel államelnök és Grósz Károly nagyralátóan egy, az ezredfordulóig szóló „komplex együttműködési programot” ír alá. Az MSZMP KB december 8-i ülése megállapítja, hogy a belső piaci egyensúly tovább romlott, s változatlanul sürgeti a „gazdaságszerkezet korszerűsítését, az exportképesség növelését”. A KB-ülés egyben határoz egy soron kívüli országos pártértekezlet összehívásáról is. 21-én az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánít-ja Hollókő-Ófalut és a budai Várnegyedet a Duna-parttal. Szilveszteri kedélyjavító meglepetésként Köpeczi Béla művelődési miniszter december 31-én bejelenti az írószövetséggel szembeni korlátozó intézkedések feloldását.

A KSH éves adatösszesítése szerint az országban mintegy 1,9 millióan élnek a 3840 Ft-os társadalmi - és 660 ezren a 2850 Ft-os létminimum alatt. A lakossági takarékbetét-állomány - 286 milliárd Ft - lassú csökkenést mutat. Átlag 100 emberre jut egy kórházi ágy, közel 2000-re egy körzeti orvos. Csak minden 20. polgárnak van telefonja, s a forgalomban lévő személyautók átlagos kora: 9 év.

M = 1 : 10

Az Alapítvány ez évben 86 millió Ft-ból gazdálkodott, ami az előző évhez képest durván egyharmados növekedést jelent. (Nóta bene! Az 1984. májusi indulás miatt mindeddig nem volt teljes naptári „bázisév”, így a növekedési arányt legfeljebb be-csülni lehet az 1984-85-ös, 1985-86-os összevont adatok alapján. Az évenkénti össze-vetést mellesleg tovább nehezíti a dollártérítések és forintfelhasználások aszinkron-ja, s a támogatások megítélésének és kifizetésének állandó fáziseltolódása.)

A zárómérleg főbb tételei:

1. Általános pályázatok (1000 Ft-ban - kerekített adatok)

Könyvtárak	5 409
Történelem	4 812
Szociológia	1 942
Közgazdaságtan	1 166
Zenetudomány	420
Lélektan	5 026
Egyéb társadalomtudomány	1 235
Közoktatás	4 754
Magyar-amerikai kultúrkapcsolatok	68
Ifjúságügy	7 993
Közművelődés	4 162
Előadóművészet	16 535
Vizuális művészet	2 413
Építészet	1 317
Természettudomány	864
Egészségügy	2 586
Egyéb	1670
Összesen	62 372
2. Belföldi ösztöndíjak
Irodalmi ösztöndíjak	6 481
Társ. tud. ösztöndíjak	7 174
Összesen	13 655
3. Utazáshoz nyújtott támogatás
Konferencia-részvétel és rövid tanulmányút	2 727
Egyéb kedvezményezettek repülőjegy-térítése	1 302
Összesen	4 029
4. A Titkárság fenntartási költségei
Állandó alkalmazottak	1 292
Szakértői és tiszteletdíjak	894
Alapítványi vendégek	634
Hirdetések	1 004
Rezsiköltség	2176
Összesen	6 000

Mindehhez hozzájön még a közel 3 milliós dollárkeret, amelynek főbb tételeit a külföldi ösztöndíjak (1 076 779), az egészségügy (544 509), a könyvtárak (745 834) és a vezetőképzés (329 552) támogatásai teszik ki.

Mint a számok is jelzik: eleven, mozgalmas év ez, amelynek valódi „hozamát” immár ezrek és ezrek szakmai hozzájárulása, közösségteremtő igyekezete biztosítja. Néhány kezdettől kiemelt támogatási forma (így a Könyvtári, a Xerox-program, az irodalmi és társadalomtudományi ösztöndíjak) eredményei mostanra kezdenek töme-gével beérni, ám akadnak más, ez évtől látványosan felfutó programok (szakkollé-giumok, színházak, rövid külföldi tanulmányutak) és merőben új kezdeményezések is (az amerikai és dubrovniki nyári kurzusok, a kórházak, klinikák ultrahang-diag-nosztikai műszeradományai stb.). Az alapítványi ügymenet - az állandó létszám- és profilbővülés miatt - továbbra is borzas és kampányszerű egy kissé. Nem ritkák az eseti rögtönzések, a hatásköri tisztázatlanságok a partnerintézmények (MTA, MM stb.), a Bizottság, a szakkuratóriumok, illetve a New York-i, budapesti Titkárság munkatársai között. Amint azt ismételt belső feljegyzések jelzik: összességében vál-tozatlanul megoldatlan a pályázati ellenőrzés s az utólagos elszámolások rendje, ámbár a vidéki öntevékeny csoportok és közművelődési intézmények körét egy-egy titkársági munkatárs (jórészt Betlen vagy Forgács) alkalmi kiszállásaival igyekszik legalább időről időre „monitorozni”. A pénzek profilonkénti elosztása - e továbbra is elsőrendűen bizottsági hatáskör - többnyire simán és konfliktusmentesen zajlik, részint mivel a régebbi programok költségaránya ez időre nagyjából állandósul, részint pedig mert az újakhoz Soros mindenkor többletforrást biztosít. Alkalmi nézetkülönbségek legfeljebb abból adódnak, hogy milyen mértékben és meddig érdemes egy-egy intézményi „törzskuncsaftot” vagy kezdeményezést támogatni. (Eseti döntések sorozatával nagyjából ekkorra alakul ki a 2-3 évben maximált gya-korlat, ami egyben az újonnan támogatott ügyek és programok „várható élettar-tamát” is meghatározza.)

Amint a hazai közélet egésze, az Alapítvány körüli személyi erőtér is dinamikus átrendeződést mutat. Az év elején megújul a Társadalomtudományi Kuratórium (a folytonosságot egyedül a történész Szűcs Jenő személye biztosítja - Eörsi Gyula, Gyenes Antal, Hoch Róbert és az időközben elhunyt Lukács József helyét Király Tibor, Bihari Mihály, Kiefer Ferenc, Pataki Ferenc és Szentes Tamás veszi át.) Az Irodalmi Kuratórium - Vas István, majd Vészi Endre halála után - három év alatt immár harmadszor kap új elnököt: ezúttal Sőtér István személyében, habár a kezdő kurátori „törzskar” (Almási Miklós, Domokos Mátyás, Orbán Ottó, Török Endre) négy éven át változatlanul megmarad tisztében. (Szomorú ráadás mindehhez, hogy az 1988-as, 1989-es évkönyvek már Eörsi Gyula, Sőtér István és Szűcs Jenő nevét is gyászkerettel közlik.)

Az Alapító ez évben vagy négyszer fordul meg Budapesten. A plusz forrást igénylő, új programok vagy a nagypolitikai konfliktusok eseti kivételeit leszámítva mindazonáltal nemigen szól bele az Alapítvány ügyeibe. Erre különben nemcsak késztetése, ideje sincsen, hisz másutt is egyre több dolga akad. A New York-i és budapesti után nemrég gründolt harmadik: pekingi alapítványát igyekszik rendbe tenni, majd márciusban - egyelőre turistaként - Moszkvába repül, hogy felmérje: vajon egy hasonló kísérlet belefér-e a gorbacsovi „nyitási politikába”. (Szeptember végére többszöri moszkvai út és bonyolult személyi alkuk nyomán végre feláll a szov-jet alapítvány is.) Ám idejét, figyelmét ennél is jobban leköti a tőzsdeindexek ekkor-tájt tetőző, heves váltóláza. Áprilisban a Quantum Fund merész tranzakciók sorával több mint egymilliárd dolláros nyereségre tesz szert - ám ezt az októberi tőzsdekrach majd' az utolsó centig elviszi. A két látványos ügylet között, a nyáron megjelenik Soros első és máig is legismertebb könyve: A pénz alkímiája (The Alchemy of Finance: Reading the Mind of the Market, Simon and Schuster, New York, 1987). A modellhelyzetekkel illusztrált, eredeti szellemben írt munka nemcsak a pénzvilág és a sajtó figyelmét kelti fel: hatásos névjegynek bizonyul a szerző egyre nyíltabb nagypolitikai szereppróbálgatásaihoz is.

Mindez háttérként hozzátartozik ahhoz a konfliktussorozathoz, ami a budapesti Alapítvány körül ez év őszén támad, s ami a Csurka- és Zacsek-féle 1992-es rága-lomhadjárat mellett az első évtized talán legkirívóbb politikai botrányává fajul. Az ügy előzményei még májusra nyúlnak vissza, amikor is a Művelődési Minisztérium körlevélben utasítja az egyetemek és főiskolák vezetőit, hogy „véleményezzék, és ha kell, szelektálják” az intézményükből beadott Soros-pályázatokat - illetve amikor májusi ülésén a Társadalomtudományi Kuratórium elfogadja Pünkösti Árpád Rákosi és környezete című pályatervét, melynek közlése nyomán a pártközpont több hónapra letiltja az alapítványi eredménylista HVG-beli közzétételét. Mindezt további cenzori önkényességek tetézik: a Hírlapkiadó vezérigazgatójának főszerkesztői körlevele, párt-központi utasítások stb. (Lásd alább A botrányok ősze című külön esettanulmányt.)

Ősszel egyébként a New York-i alapítványi központ élén is jelentős változás történik. Lónyai Mária igazgató - Soros legelső amerikai munkatársa - távozik posztjáról; helyét rövid időre Kiss Bea, majd Liz Lóránt veszi át. (A vezetőváltást részben a New York-Budapest közötti koordináció, részben a tengerentúli operatív stáb belső feszültségei kényszerítik ki.)

M = 1 : 1

Történelmi tanútárak: az Órai History Archívum és a Történeti Interjúk Videotára

A „puha diktatúra” hosszúra nyúló évtizedei felelős értelmiségi körökben mind gyakrabban vetik fel annak igényét, hogy a rezsim historizáló önmítoszát és naponta sulykolt propaganda-hazugságait valamiképp ellensúlyozni kell: módszeres „lelet-mentéssel”, a tények, események és személyes szerepvállalások hiteles rögzítésével. Mindez sokak számára egyszerre volt morális és hivatásetikai dilemma, kiváltképp azt látva, hogy a század történetének elsőrendű koronatanúi sorra kihalnak, s a pártállami archívumok jórészt továbbra is bevehetetlen, titkos erődítmények marad-nak. A kérdés - az ismert Nagy László-verssort átigazítva - végső soron az volt: „ki viszi át a jelenkort - a foga közt tartva, a túlsó partra?”

A nyolcvanas évek derekán, nagyjából párhuzamosan, két önálló kortárs inter-júgyűjtemény koncepcionális körvonalai kezdenek kibontakozni. Az egyik a Hege-dűs B. András és Kozák Gyula kezdeményezte Oral History Archívum - a másik a Hanák Gábor szervezte Történeti Interjúk Videotára. Mindkettő egyéni iniciatívaként indult, még a hetvenes évek dokumentátori tereptapasztalataiból kinőve, azzal a távlatos igénnyel, hogy a század hazai köztörténetéből a még élő szemtanúk emlékeinek rögzítésével minél többet tárjon fel és őrizzen meg a jövőnek. Feltár, megőriz, méghozzá az „úszó jéghegy” ama beláthatatlan mélyrétegéből, amit a ha-talom csúcsa - a személyes és aktuálpolitikai érdek - egyelőre makacsul „a víz alá” szorít...

Az elsődleges cél tehát - bár más-más tartalmi, módszertani hangsúllyal - mind-két esetben a dokumentálás volt, nem pedig az alternatív nyilvánosság bővítése, a közvetlen publikáció. E tisztes, önkorlátozó célkitűzéshez (melyet már csak a műfaj szigorú etikai normái: az adatközlők védelme is eleve behatárolt!) szemfüles lobby-zással utóbb mindkét csapat megtalálta a maga intézményi patrónusát: az Oral History a Vitányi Iván igazgatta Művelődéskutató - a Videotár a Juhász Gyula vezette Magyarságkutató Intézetben, az OSZK falai között. Miként megtalálta értő és nagyvonalú mecénását is: a Soros Alapítványt - mely sokéves támogatásával orosz-lánrészt vállalt abban, hogy a két gyűjtemény elinduljon, s utóbb jelentős kortörténeti kutatóműhelyként a maga lábára álljon. (Az Oral History 1990-ig mintegy 8 millió forint + 15 000 dollár - a Videotár [forinttérítéssel] 230 000 dollár értékű támogatást kapott, majd a kilencvenes években további, hasonló nagyságú összegeket - immár mindkét kedvezményezett térítésmentes adományként.)

Mindez persze önmagában aligha lett volna elég, ha egy sor tényező össz-játékaként a nyolcvanas évekre nem érik meg a helyzet a „nemzeti emlékezet” efféle mélyebb és módszeres megfaggatásához. Lássuk röviden: melyek is voltak e „hely-zeti” előfeltételek? Mindenekelőtt a „nagy idők tanúinak” régóta elfojtott, s a görcsök és tabuk oldódásával mindinkább feltámadó személyes közlésvágya. Másodikként egy sajátosan magyar „morálhistóriai” minta kíván említést: „a történelmi perújrafelvételek” (Századunk, Pergőtűz, memoárok, publicisztikai viták stb.) ismét pol-gárjogot nyert, bár még korántsem cenzúra- vagy öncenzúramentes, széles nép-szerűségnek örvendő, hazai műfaji hagyománya. Harmadikként ide kívánkoznak a szűkebb történész szakma s a humán értelmiség egy részének mind merészebb poli-tikai tabutörései, hovatovább '56-nál: a Kádár-rezsim botrányos genezisénél sem megtorpanó, „revizionista” fellépései. (Elég csak ennek demonstratív nyitányaira: a Charta '77 szolidaritási ívének vagy a Bibó-emlékkönyv több tucat szerzőjének töme-ges „határsértéseire” gondolnunk!) Végül, negyedik tényezőként kétségkívül jelentős szerepe volt a hatalmi kontroll általános fellazulásának s a múltat kisajátító, ideologikus kánon egyre látványosabb feladásának is, ami akarva-akaratlan további teret engedett a nemzeti köztörténet - fentiekben jelzett - spontán vagy tudatos vissza-vételének.

Akárhogy számoljuk, Magyarországon ez időre legkevesebb három-négy olyan „történelmi” nemzedék torlódott egymásra, melyet a század hektikus politikai váltóláza rendre megfosztott attól, hogy nyíltan „kibeszélje magát” - bár ugyancsak lett volna mondandója... Tagjaik, akár kevésbé ismert, akár neves közszereplők voltak, akár a kárvallottak, akár az egykori hatalmi elitek sorába tartoztak (nemritkán drámai szerepváltásokkal mindkettőbe!), valamennyien nehéz tudást hordoz-tak magukban a múltról, amit a sok évtizedes, kényszerű hallgatás csak még inkább súlyosbított. Hisz az még csak hagyján, ha közlésvágyukat a történelem mindenkori „nyugdíjasainak” és „kényszernyugdíjasainak” afféle szokványos indítékai táplálták volna, mint amilyen a hiúság, önigazolási vágy vagy az ifjúkor iránti nosztalgia. Csakhogy az esetek zömében ennél jóval súlyosabb motívumokról volt szó: olyan egymásra torlódott, feldolgozatlan és némán viselt kollektív alapélményekről, mint a háborúvesztések, a bukott forradalmak, a trianoni trauma, az emigráció, a börtön-évek, a Don-kanyar, a munkaszolgálat, a nyilas terror, a holocaust, a szovjet megszál-lás, a „málenkij robot”, a kitelepítések, az ÁVH tömeges rémtettei vagy éppen 1956 és a rákövetkező megtorlás, magántragédiák sokaságába zárt, fájdalmas titkai. Mind-ezeket legfőbb ideje volt „kibeszélni”, ha másként nem, egy felvevő masina s egy értő és türelmes beszélgetőtárs jelenlétében.

Oral History Archívum

Mindkét archívum elindítói kezdettől úgy vélték: e nehéz és ellentmondásos 20. századi élményanyagot csak kellő mélységű életútinterjúk formájában érdemes rögzíteni. A főként '56-os érdekű és javarészt ötvenhatosok inspirálta Oral History interjúkészítői számára azonban további rejtett tanulságok és történetrétegek is feltárultak - egyebek közt a kádári konszolidáció mélyvilágából... Vállalkozásuk ugyanis részint egzisztenciális kényszerből, részint politikai fedő célzattal eredetileg mélyinterjúkra alapozott, „rétegszociológiai vizsgálatként” indult: „másod-, harmad-vonalbeli vezetők” életútját kívánták feltárni az MTA Nyers Rezső vezette Köz-gazdaságtudományi Intézete - s személy szerint Tardos Márton - megbízásából. Az első öt év során, 1981 és 1985 között, lényegében ez biztosította a Kozák Gyula és Hegedűs B. András irányította munka intézményes kereteit, mely azon túl, hogy vagy másfél száz életinterjút produkált, egyben szerény megélhetést, alkalmi mellékkere-setet kínált több tucat ifjú közdazdásznak, szociológusnak,1 akik közt politikai okok-ból perifériára kényszerültek is akadtak. (Egyébiránt a Charta '77 szolidaritási ívé-nek aláírása után állását vesztett Hegedűs és Kozák úgyszintén rászorult e diszkrét „szociális foglalkoztatásra”.)

Az archívum létrejöttének azonban volt egy másik fontos előzménye is: az 1956-os közszereplők személyes emlékeinek dokumentálása. Ez utóbbi gyűjtőmunka kezdeteit s egyben „törzsanyagát” részben egy, az évtizedfordulón Széli Jenővel fel-vett alapos életútinterjú, részben az a magnószalagra rögzített, többfolytatásos kerekasztal-beszélgetés jelentette, melyet 1981 nyarán, őszén, a forradalom negyed-százados évfordulóján Csalog Zsolt, Szabó Miklós és Kozák Gyula szervezett néhány közismerten elkötelezett ötvenhatos: Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor és Vásárhelyi Miklós részvételével. A kollektív emlékidézésnek - az adósságtörlesztés általános igényén túl - két közvetlen apropója volt. Az egyik: a lengyel Szolidaritás sokban '56 ethoszát idéző - nagy nyári diadalmenete, a másik: az évfordulóra fölerősödő kádári propaganda szemérmetlen „ellenforradalmi” gyalázkodása, mely főként a még annyi év után is ismeretlen helyen nyugvó mártírok emlékének bemocskolására irányult. Mindenesetre a kerekasztal-beszélgetéssel nagyjából egyidejűleg az élénk belügyi érdeklődés2 miatt szükségképp konspiratív formában - Kozákék megkezdték a forradalom résztvevőinek egyenkénti magnós emlékfaggatását is.

Maga az Oral History Archívum nyilvánosan e néven csak négy év múlva, 1985 nyarán alakult meg, mint fentebb említettük: az OKT Vitányi vezette Művelődés-kutató Intézetének védőszárnyai alatt, a Soros Alapítvány öt évre elkötelezett anya-gi támogatásával. Kutatási programjául némileg rejtélyes általánossággal „a tör-ténelem második vonalába tartozó” közszereplők életútjának dokumentálását jelölte meg. „Ez volt ugyanis az a keret - írja visszatekintve Kozák, az archívum egykori és mai vezetője -, amelyen belül bárkivel készíthettünk interjút, aki a megelőző (1945-1985) korszakokban bármely területen fontos események résztvevője, alakító-ja vagy tanúja volt. S ez az öndefiníció látszott a legapolitikusabbnak is. Ebbe egyaránt belefértek a volt '56-osok, az 1945-48 közötti korszak pártjainak vezetői, valamint a Rákosi- és Kádár-korszak politikai és gazdasági elitje.” Azok, akik Grósz Károly utóbb hírhedtté vált fordulatával: „az ötvenes éveket csinálták” - és azok, akik azokat elszenvedték. Mutatis mutandis, ugyanez érvényes 1944, 1945, 1948, 1956, 1968, 1973 stb. hazai szereplőire is.

A vezetővizsgálatban már kipróbált, népes kérdező stáb csakhamar további interjúkészítőkkel bővül,3 s 1987 novemberében a munka szakmai, politikai fede-zetéül háromfős kuratórium alakul Vitányi Iván, Juhász Gyula és Hajdú Tibor részvételével. A kezdeti évek átlag 40-50 elkészült életinterjúja az OSZK „Zárolt anyagok” osztályára kerül (egy-egy példányát Kozák, Hegedűs és az interjúalany is megőrzi). A rendszerváltást megelőző két-három év - nem kisrészt a növekvő alapítványi támogatások révén - dinamikus profilbővülést és mind nyíltabb politikai szerepvállalást hoz az archívum életében. 1987-től megindul a nyugati politikai emig-ráció bécsi, párizsi, londoni és tengerentúli képviselőinek személyes emlékrögzítése Kozák, Hegedűs B., Kenedi János, Murányi Gábor, Rainer M. János és mások - jórészt konspiratív - alkalmi expedícióival. 1988-89-re az archívum stábja az Alapítvány jóvoltából négy ösztöndíjas státussal bővül (Beck János, Csicskó Mária, Molnár Adrienne, Vágvölgyi B. András), részben a kutatómunka erősítésére - ekkor kezdődik többek közt a megyei levéltárak forradalmi dokumentumainak feltér-képezése -, részben az '56-os áldozatok rehabilitálásának, exhumálásának és újra-temetésének megszervezésére. Az archívum irányítói: Kozák Gyula és Hegedűs B. András 1988 tavaszán (Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 40. évfordulóján) Vásárhelyi Miklóssal és Litván Györggyel, az Alapítvány két kulcsemberével együtt alakítja meg a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, s ettől fogva számos más politikai erővel karöltve úgyszólván napi „akcióegységben” szervezi az ötvenhatosok teljes - jogi, kegyeleti és politikai - rehabilitációjáért indított hazai és nemzetközi mozgal-mat. Nemhiába: 1989. június 16. - az újratemetés napja - a rendszerváltás alighanem legtisztább s leginkább maradandó emlékű katarzispontja lesz. (Amiből mit se von le a titkosrendőrség - azóta Kenedi János által publikált - ugyancsak nagyszabású készülete és különakciója.) Másnap megalakul az 1956-os Intézet - melynek az archívum a maga ekkorra már több száz életutat dokumentáló, tekintélyes gyűjte-ményével egyik legfőbb bázisa lesz, s négyfőnyi állandó stábjával (Hegedűs B. András, Kozák Gyula, Körösi Zsuzsanna, Molnár Adrienne), számos tudományos rendezvé-nyével, alkalmi publikációjával azóta is annak szerves részeként működik a Budapest VII. kerület Dohány utca 74. számú épületben.

A levéltárak - részbeni - megnyílása óta az Oral History gyűjtemény jelentősége némileg átértékelődött, kizárólagos forrásértéke megszűnt. A politikai emigránsok jó része hazatért, az egykori résztvevők emlékeit, a forradalom itthon vagy külföldön átmentett dokumentumait cikkek, tanulmányok, memoárkötetek és portréfilmek sokasága publikálta. Az '56-os Intézetben és az OSZK Különgyűjteményében őrzött, közel nyolcszáz életinterjú (mintegy 7000 órányi hang-, ill. 140 000 oldalnyi irat-anyag) mindazonáltal máig nélkülözhetetlen, unikális forrásegyüttes. Két okból is. Egyrészt, mivel törzsanyaga szerencsés módon még a Kádár-éra utolsó éveiben készült, mikor a forradalom emlékét makacsul őrző résztvevőket az újabb keletű poli-tikai és személyes ellentétek még nem osztották meg, s ekként 1956 széles bázisú konszenzusát, az egykori nemzeti ellenállás spontán szellemét többé-kevésbé híven közvetíthették. A kivételes forrásérték másik - biográfiai - oka nemkülönben e szerencsés időzítésnek tulajdonítható. Hisz számos elsőrendű adatközlő ennyire nyíl-tan, minden személyes részletre kitérve legfeljebb élete végén - mintegy az „utolsó szó jogán” - mondhatta magnóra tanúságtételét, s egyre többen vannak, akik neve után azóta, sajnos, a második évszám is bekerült a zárójelbe.

Történeti Interjúk Videótára

A másik kortárs archívum, mint jeleztük, sokban hasonló célkitűzéssel, egyéni iniciatívaként és nagyjából egy időben jött létre - nemkülönben az Alapítvány sok-éves, kiemelt támogatását élvezve. A Történeti Interjúk Videotára az Országos Széchényi Könyvtár Magyarságkutató Csoportjának égisze alatt 1987 tavaszán kezdte meg működését. Az új vállalkozásnak azonban ekkor már többéves szervezésbeli és/vagy másfél évtizedes szakmai előtörténete volt. Kezdjük az utóbbival.

A Magyar Televízió hazai tudósokkal, művészekkel és közéleti politikusokkal szórványosan már a hatvanas évek elejétől készített memoár jellegű, hosszabb élet-interjúkat, ám ezek jobbára csak „egyszer használatos” nyersanyagul szolgáltak egy-egy évforduló vagy kitüntetés kapcsán készülő portréfilmhez, melyet azután - jó eset-ben - többszöri cenzori szűrőn át, erősen megvágva engedtek végül adásba. Ezek a „produkciók” tehát szükségképp alkalmiak és reprezentációs célúak voltak, s a tisztes dokumentarista háttérmunkára, a nyersinterjúk rendszerezésére és archíválására sokáig sem igény, sem pedig gyakorlati lehetőség nem volt. Csak a hetvenes évektől változik némileg a kép, amikor egy-egy dokumentumműhely s a körötte feltűnő történészgárda - pl. Bokor Péter s a Századunk című sorozat szélesebb stábja - felis-meri: megengedhetetlen luxus némán kiveszni hagyni a század hazai köztörténe-tének még fellelhető koronatanúit. Afféle „leletmentő” magánakciók kezdődnek hát: Bokor például gondosan elteszi a műsorához felvett több száz háttérbeszélgetést, mások bizonyos veszélyeztetett politikai „apokrifokat” helyeznek biztonságba: így a Kovács András-féle többüléses Lukács-interjú teljes nyerskópiáit vagy az Erdei -portréfilm kapcsán Bibó Istvánnal felvett - egyetlen - kamerás beszélgetést. (Ez utóbbit Csoóri Sándor, Huszár Tibor, Hanák Gábor és Sára Sándor készítette.) De ha akadtak is alkalmi próbálkozások neves közéleti szereplők emlékeinek filmes rögzí-tésére,4 a hetvenes, nyolcvanas évek műsorkészítő praxisa és személyi adottsága az efféle anyagok zömének létrejöttét és módszeres „elmentését” eleve meghiúsította.

Mindezekért sokéves televíziós műhelytapasztalat birtokában Hanák Gábor (aki pályáját maga is a Bokor-féle stábban kezdte) 1984 őszén arra szánja magát, hogy az MTV-ből kiválva megpróbál önálló szellemi, technikai bázist teremteni egy leendő filmes interjúgyűjteményhez. „Felmerült az igény - idézi utóbb az ötlet genezisét -, hogy létre kellene hozni egy olyan intézményt, amely az »oral history« módszereit a mozgóképi technikával párosítva életinterjúk készítését és gyűjtését tekinti feladatá-nak. Ebben a megközelítésben a rögzítés és a gyűjtés az elsődleges, míg a nyilvános-ságra hozatal csak a feldolgozás után, akkor is az esetleges korlátozásokat betartva, a kutatás számára történik. Olyan szellemi műhely képe körvonalazódott, amely emlékirat jellegű videointerjúkat készít, hozzájárulva ezzel a század, tágabb értelem-ben pedig az idő fotofonikus dokumentálásához.”5

Az ötletgazda írásos javaslattervét számos helyre eljuttatja, lázas lobbyzással egyszerre több helyről próbálva hatékony pártfogókat találni. A történészeket nem nehéz megnyerni az ügynek. Klaniczay Tibor ekkortájt lesz a Nemzeti Múltunk Kutatása című országos főirány gazdája, amelybe egy jelképes (30 000 Ft-os) költség-előirányzattal a videointerjúk tervét is felveszi, ezzel mintegy legalizálva a kísérleti kezdeményezést. Makkai László, a Történelmi Társulat elnöke maga is pártolja az ügyet, s 1985 őszén a munka szakmai koordinálására történész bizottság létesül Juhász Gyula, Kosáry Domokos és Ránki György részvételével. (Juhász mint az ekkor szerveződő Magyarságkutató Csoport vezetője, majd az OSZK főigazgatója egyben házigazdája és első számú hivatali patrónusa is lesz a Videotárnak, miután Hanák az OKT-vel mint lehetséges befogadó intézménnyel hiába próbálkozik.) Már csak az anyagi fedezet és a megfelelő technikai bázis hiányzik a munka elkezdéséhez. Hanák előbb Köpeczi Béla művelődésügyi miniszterhez, majd az ő tanácsára az Országos Tudománypolitikai Bizottsághoz fordul, ekkor már - Quittner, Vályi és Kulcsár személyes megkeresése révén - bírva az Alapítvány feltételes ígéretét, hogy ha meglesz a kellő forintfedezet, a Bizottság kész egy komolyabb dollárösszeget meg-szavazni a stúdiótechnika beszerzéséhez. Végül a kezdőtőkét jelentő 12 millió Ft-ot Csehák Judit miniszterelnök-helyettes utaltatja ki az Országos Tudománypolitikai Bizottság különkeretéből, amelyre az alapítványi Bizottság közel 100 000 dolláros eszközbeszerzési előleget folyósít.

Ilyen előzmények után indul meg a tényleges interjúkészítő és archiváló munka 1986 nyarán - egyelőre a Magyarságkutató Csoport egy, a forgatásokra kölcsönadott szobájában és a Széchényi Könyvtár egy nyolcadik emeleti, használaton kívüli büféjé-ben. Ide kerülnek az első felvételi és utómunka-felszerelések: a komplett U-matic felvevő és editáló berendezés, akárcsak a szaporodó interjúkazetták, melyek egysége-sen a „Videotár - Soros Gyűjtemény” feliratot viselik. A még szerény és - Hanák személyét leszámítva - jobbára külsősökből verbuvált stáb a kezdeti hiányosságokat szorgos csapatmunkával igyekszik pótolni. Két év múlva újabb százezer dolláros Soros-kölcsönnel áttérnek a minőségi Betacam-technikára, mely immár külső anyagok - így a Századunk-sorozat musztereinek, a Filmintézet kópiáinak - átírását, korszerű archiválását is lehetővé teszi. A megújult technika új lendületet ad a munká-nak, az állomány szépen gyarapszik, a gyűjtőkör mindinkább kiszélesül. Maga a Videotár szervezetileg 1989-ig az OSZK Különgyűjteményi Főosztályának részeként, azóta - a könyvtár nyolcadik, tetőtéri szintjén saját stúdióját, archívumát és irodáit berendezve - önálló főosztályként működik, a Különgyűjteménnyel szoros szervezeti és munkakapcsolatban. A Soros Alapítványtól 1993-94-ben még több mint 25 millió forint támogatást kapott, bár a rendszerváltás után sikerült új mecénásokat is meg-nyernie: így elsősorban a Magyar Külkereskedelmi Bankot, amelynek támogatásával 1991 őszétől új gyűjtőprogramot indított immár egy „egyetemes magyar mozgó-képmásolat gyűjtemény” megteremtése érdekében a Magyar Mozgóképkincs Meg-ismertetésért Alapítvány égisze alatt. Az OSZK szűkös báziskerete s a szponzori támogatások mellett a mintegy fél tucat állandó és számos külső munkatársat foglalkoztató intézmény stúdióbérmunkával, televíziós portré- és dokumentumfilmek készítésével maga is mind többet átvállal saját fenntartási költségeiből. (Saját bevéte-lei 1997-ben kb. 6 millió forintot tettek ki.)

A Videotár állománya ez idő szerint két nagy gyűjteményre oszlik. Az első mint-egy félezer tételből álló anyag a saját készítésű (400) és az egyéb forrásból átvett (100) életútinterjúkat foglalja magába, katalogizált rendben, kazettán és leírt szövegvál-tozatban. Ezek jó része szerkesztetlen stúdióbeszélgetés, az 1-2 órás alkalmi fel-vételtől a sok éven át felgyűlt folytatásos - nemritkán 20-30 órás - videomemoárokig. Mivel a kazetták jórészt még élő kortársak vallomásait őrzik, kutathatóságuk ma még erősen limitált - ahhoz az interjúalany, az „interjúőr” (kérdező) és az archívumvezető együttes hozzájárulása szükséges. A repertoár - akár az Oral Historyé - idővel markáns új színekkel: nemzedéki és más „célcsoportokkal” bővült. A felvételeken rendre megszólalnak a Századunk-sorozat tanúi (Kéri Kálmán, Kádár Gyula, Gallyas Péter), a koalíciós évek közéleti figurái (Futó Dezső, Széli Jenő), a Rákosi- és a Kádár-kor vezető káderei (Erdei Ferenc, Perczel Károly, Ortutay Gyula, Boldizsár Iván, Apró Antal, Gáspár Sándor, Benke Valéria, Csikós-Nagy Béla), 1956 ismert közszereplői (Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád, Mécs Imre, Halda Aliz, Hegedűs B. András, Obersovszky Gyula, Pongrácz Gergely, Fónay Jenő), nyugati politikai emig-ránsok (Habsburg Ottó, Fejtő Ferenc, Schöpflin Gyula, Király Béla, Borbándi Gyula, Kende Péter, Méray Tibor, Csicseri-Rónai András), a határon túli magyarság szellemi és irodalmi életének jelesei (Kányádi Sándor, Kallós Zoltán, Fodó Sándor, Méliusz József, Vita Zsigmond, Bisztrai Mária, Skultéty Csaba) s a hetvenes, nyolcvanas évek különféle polgárjogi, vallási vagy szamizdatos aktivistái (Pákh Tibor, Bulányi György, Nagy Jenő, Modor Ádám). A politikusok, mozgalmárok mellett megjelennek más mérvadó „hivatásrendek” is. Így többek közt kortárs hazai írók (Illyés Gyula, Mándy Iván, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós, Konrád György), könyvkiadók (Püski Sándor, Cserépfalvi Imre), tudósok (Bibó István, Kosáry Domokos, Deák István, Nemeskürty István), filmrendezők (Szőts István, Fábri Zoltán, Gaál István, Kovács András, Makk Károly, Gábor Pál, Bacsó Péter, Sára Sándor) idézik köztörténeti érdekű magánemlékeiket.

A másik rész: az MMM Alapítvány égisze alatt sok helyről bekerült, átmásolt anyag, egy több mint négyezer tételből álló, elegyes kópiagyűjtemény: játék- és doku-mentumfilmek, híradófelvételek, televíziós ismeretterjesztő és szórakoztató műsorok - jórészt az elmúlt négy-öt évtized hazai merítékéből. Többségük még feldolgozásra, rendszerezésre vár, s ez idő tájt a meglévő anyag sorsa és a gyűjtőkör jövőbeni alakulása is meglehetősen nyitott és bizonytalan. Kérdés, hogy a nagyralátó terv: egy kazettákon tárolt „hungarica-törzsanyag” létrehozása vajon nem haladja-e meg a Videotár reális lehetőségeit, s hogy e tisztes cél eléréséhez az együttműködés vagy az intézményközi szabad verseny (például a Filmintézettel) kínál-e több esélyt. Mindenesetre, az életinterjúk terén távlatilag feltétlenül hasznos lenne egy, az Oral Historyval való szorosabb koordináció (állománycsere, módszertani egyeztetés, közös kiadványok, műhelyviták, netán egy-egy gyűjtőkör egyesítése), hogy e valóban hiány-pótló, ám külön-külön szükségképp hiányos gyűjtemények még inkább betölthessék vállalt közfunkciójukat: a korszak személyes forrásainak minél teljesebb átmentését és - a hangsúly mindinkább erre kerül - átadását az utókornak... (Nem szólva itt más, hasonlóan kortörténeti értékű, személyes „vallomástárak”: a Szabad Európa Rádió Budapestre került archívumának vagy épp a Történeti Hivatal belügyi „hungaricáinak” hőn remélt közgyűjteményi szintéziséről - mely utóbbit, ha a sors elég kegyes lesz hozzánk, tán még egy újabb rendszerváltásig sikerül megérnünk.)

Ez a szorosabb együttműködés részint személyes, részint koncepcionális ellen-tétek miatt mindeddig sajnos elmaradt. A két gyűjtőmunka összehangolására csak elvétve történt kísérlet (így Széli Jenő emlékezéseinek kettős archiválásakor), bár ok és alkalom lett volna - s bizonnyal bőven lenne még... A Soros Alapítvány egykor az „alternatív” kortörténeti források létrejöttét hitelezte meg, értőn és nagyvonalúan, a jövőnek kamatozó befektetésként. Most, hogy egy korszak s vele e nehéz emlékű század lassan végleg lezárul, ideje lenne e két fontos tanútárat egymás szellemi, tech-nikai „kódjára” átírni, gonddal összeolvasni. Elvégre múltunk közös, köztörténetünk egy és oszthatatlan. Méltatlan lenne hát, ha mindannyiunknak szánt kollektív ha-gyatéka netán még évtizedeken át félzárt „különgyűjteményekben” porosodna - egymás fölött és alatt, az ország legelső közkönyvtárának más-más emeletén...

Az Újvilág szele: az első nyári kurzusok az USA-ban

1987 más újdonságot is hozott a megéledt szovjet-amerikai kapcsolatok diplomá-ciai védőernyője alatt. Ekkor hirdetik meg elsőként azt a tengerentúli ösztöndíjpá-lyázatot, amelynek legjobbjai - ez évben 162 hazai angoltanár, egyetemista és közép-iskolás - öthetes nyelvi, módszertani továbbképzésre mehetnek az Egyesült Államok négy felsőoktatási intézményébe (University of Maryland, University of Pennsylva-nia, Bryn Mawr College, Rosemary Hall, Choate). Az új program merészen kiszélesíti az Alapítvány külföldi pályázatkínálatát (ösztöndíj-, tanulmányút- és konferencia-támogatások, oxfordi posztgraduális és posztdoktorális ösztöndíjak, dubrovniki nyári szemináriumok stb.), s a rákövetkező években sem marad folytatás nélkül. E legelső, lázas sietséggel alig pár hét alatt megszervezett, tengerentúli „vakáció” emlékét több okból is érdemes felidézni. Egyrészt izgalmas szakmai, kulturális tanulságai, más-részt nem kevésbé izgalmas diplomáciai kulisszatitkai miatt, melyek sokban tényleg korjellemző epizóddá avatják.

A programot Washingtonból még az év elején Steven Rhinesmith címzetes nagykövet kezdeményezte, aki ekkor az USIA (United States Information Agency) nevű, közvetlenül az elnök alá rendelt, külügyi protokollhivatalt irányította. (Ez utóbbi hatáskörébe tartozott a különféle kultúrdiplomáciai rendezvények, ösztöndíj-csereprogramok szervezése, s nem utolsósorban a kelet-európai tudósok, művészek, kultúrpolitikusok hivatalos amerikai meghívása.) Rhinesmithék akciója eredetileg a gorbacsovi „peresztrojka” látványos kultúrdiplomáciai kiaknázását célozta, a New England-i Teachers' Association azon kezdeményezését felkarolva, hogy egy újabb, államközi csereprogram keretében hívjanak meg minél több angoltanárt, kö-zépiskolás és egyetemista diákot a Szovjetunióból csoportos nyári továbbképzésre. Minthogy az eredeti terv a szovjet bürokrácia nehézkességén és gyanakvásán csak-hamar zátonyra futott, mentőötletként nem maradt más, mint a „legvidámabb barakk”, amely az efféle anyagi és presztízsnyereséget hozó, nem túl kockázatos csínyekre mindig is könnyebben kapható volt. Miután Rhinesmith diplomáciai úton, majd budapesti hivatalos tárgyalásain pozitív visszajelzést kapott, április elején New Yorkban felkereste Sorost, aki első szóra nagyvonalúan átvállalta a program közel félmillió dolláros költségét és - New York-i, budapesti alapítványai révén - annak gyakorlati előkészítését.

A továbbiakról (az emlékezőkön kívül) három forráscsoport is tudósít: 1. az Alapítvány, 2. az USA-diplomácia és 3. a BM belső iratai. Kezdjük az elsővel, két egykori - hivatalból kötelezően előírt - házi jelentést idézve.

1. „Feljegyzés - Tardos József elvtárs, főosztályvezető részére, MTA Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya
Az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének kezdeményezésére Titkár-ságunkat meglátogatta Palmer nagykövet úr. Kíséretében volt a nagykövetség kultúr- és sajtófelelőse.
Az egyórás találkozóra 1987. február 6-án délelőtt H-kor került sor. Jelen voltak: Vásárhelyi Miklós, Litván György, Enyedi György, Lónyai Mária és a Titkárság munkatársai.
Palmer úr elégedetten nyugtázta az elmondottakat és a következő elképzeléseit vázolta:
[...]
- szorgalmazza a magyar-amerikai középiskolai diákcserét. Elképzelése szerint a cserében utazó diákok száma elérheti az ezer főt is, mivel a Soros Alapítvány már több kezdeményező lépést tett az általa vázolt programban, számít az Alapítvány közreműködésére.

Budapest, 1987. február 16.

Quittner János titkárságvezető”

2. „Feljegyzés - Tardos József főosztályvezető elvtárs részére Tárgy: Rhinesmith és Palmer nagykövet urak látogatása 1987. március 23-án Rhinesmith úr, a State Department utazó nagykövete és Palmer úr, az USA budapesti nagykövete Csikesz úr kíséretében ellátogatott az MTA-Soros Alapítvány Bizottság Titkárságára. A megbeszélésen Vásárhelyi Miklós, Kardos László és Quittner János vett részt.

A találkozón Rhinesmith úr ismertette a nagyszabású magyar-amerikai diák- és ifjúsági csereprogrammal kapcsolatos magyarországi tárgyalásait. E tárgyalásokon meggyőződött arról, hogy az eredeti terv szerinti ezer-ezer középiskolás diák 1987. nyári cseréjét több ok miatt már nem lehet lebonyolítani:

1. Nagyon rövid idő áll rendelkezésre; 2. a magyar fél a lényegesen kisebb méretű középiskolai programon kívül más programban is érdekelt; 3. a technikai feltételek (az amerikaiak lakáson való elhelyezése, táborok és a belföldi utazások megszerve-zése, a lebonyolítási apparátus létrehozása stb.) bizonytalansága; 4. az anyagi eszkö-zök ideiglenes hiánya.

Késznek mutatkozott a magyar fél kívánságainak figyelembevételére, és a követ-kező formák megvalósítását tartja lehetségesnek:

- a középiskolai programban kevesebb diákot cserélni, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy az amerikai diákok mindenképp lakáson legyenek elhelyezve;

- nyelvtanítás céljából 1-3 hónapos időtartamra fogadnának magyar egyetemi hallgatókat (az időtartam esetleg hosszabb is lehet);

- egyetemi hallgatókat fogadnának nyári időszakban 2 héttől 2 hónapig;

- angol nyelvtanárok utazhatnának az USA-ba 1-2 hónapos továbbképzésre, ezek száma elérheti a 100-150 főt;

- készek kisebb létszámú csoportok fogadására különböző szakmákban;
és még más formák is számításba jöhetnek.

Bár ezek a programok mind a viszonosság elvén alapulnak, nem látja biztosított-nak a 100 százalékos viszonosságot.

Úgy látja, hogy a programok többségét a már említett okok miatt 1987-ben nem lehet lesz megvalósítani, de az angoltanárok USA-beli fogadása lehetséges.

Ebben az elgondolásban Vásárhelyi Miklós megerősítette Őt [sic!], és javasolta, hogy Boross Róberttel (Művelődési Minisztérium) kezdjenek tárgyalást, akivel kap-csolatban a Soros Alapítvány ösztöndíjas programjának lebonyolítása során igen jó tapasztalatokat szerzett. Javasolta továbbá, hogy keressenek kapcsolatot Pozsgay Imrével, a HNF főtitkárával, mivel a HNF kiterjedt hálózata a csereprogramokat kiterjedtté tenné, és jól szolgálná a kiutazó magyarok kiválasztását, és az ide érkező amerikaiak elhelyezését.

Rhinesmith úr kifejezte reményeit, hogy Soros úr ígéretéhez híven - egyelőre még nem tisztázott formában és összegben - támogatni fogja a csereprogramokat, és az MTA-Soros Alapítvány Bizottság közreműködik a programok lebonyolításában.

Budapest, 1987. április 3.

Quittner János”

Rhinesmith e két találkozó közti más budapesti tárgyalásairól s a program hiva-talos magyar fogadtatásáról az USIA egy márciusi helyzetjelentése (Exchange Opportunities between the U. S. and Hungary. Status Report - March 1987) tudósít. A terjedelmes beszámoló sorra veszi a magyar-amerikai kulturális kapcsolatok meg-lévő és lehetséges partnereit (kormányszervek, oktatási intézmények, alapítványok, szakmai szövetségek stb.), majd az új, még formálódó elképzelések sorában az „ifjúsá-gi csereprogramról” ezt írja: „Hámori Czaba [sic!] a Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetője maga is egyetért egy, az USA-val közösen szervezendő, kiterjedt ifjúsági csereprogram gondolatával. Támogatja a helyi telepítésű programok elvét, s úgy véli, az együttműködésben számos ifjúsági ügyekben illetékes magyarországi szervezet érdekelt lehet, így az Állami Ifjúsági és Sport Hivatal, a Magyar Ifjúság Országos Tanácsa, a HNF, a SZOT és más szakmai, politikai szervezetek.

A magyar prioritások: egyelőre kiscsoportos csereprogramok bevezetése a 14-30 éves korosztályokban, bár néhány év múlva lehetségesnek tartják rövid-, közép- és hosszú távú programok akár tömeges bevezetését is. Megkülönböztetett érdeklődést mutatnak a gyakorlati ismeretadó és problémamegoldó programok iránt, csakúgy, mint az angol nyelvi képzés vagy a mindkét országban közös problémák - így a kábítószer-ellenes küzdelem - ügyében. A művelődési miniszter már jelezte készsé-gét, hogy az egyesült államokbeli tanulmányutak megkönnyítése végett az érettségi és az egyetemi stúdiumok megkezdése közt hivatalosan is engedélyezni fog egy év halasztást.”6

Rhinesmith tárgyalásait a különféle magyar titkosszolgálatok (BM III/L, III/IL, III/III.) is szorgosan nyomon követték. Legalábbis erre vall több fennmaradt „napi operatív információs jelentés” (lásd a 105., 106., 107., 110. és 112. dokumentu-mokat!), habár a hírszerzés, kémelhárítás máig hét lakat alatt őrzött iratai közt en-nél bizonnyal jóval bővebb anyag is akad. Miről is tanúskodnak e szórványos jelen-tések? Mindenekelőtt arról, hogy a program körül kezdettől nagy volt a „felhajtás”, s ahány újabb önkéntese vagy hivatali „reszortosa” akadt, annyian próbáltak új irányt, új gyakorlati hangsúlyokat belevinni. Soros Rhinesmith budapesti útját előre jelző, Vásárhelyihez eljuttatott üzenete (105. dokumentum) még „ifjúsági csereakciókról” szól, melyek sora „1987 nyarán indulna 50 fővel, majd ősszel több száz gyermek cseréjével folytatódna”. A magyar hírszerzés bizalmas „előzetese” (106. dokumen-tum) ugyanakkor a Rhinesmith-féle „együttműködési témajavaslatot” kivonatolva már az alábbi figyelemre méltó tételekről tudósít: „- kb. ezer-ezer fős gimnazista cso-portok cseréje a »People to people« elnevezésű diákcsere-szervezet lebonyolításában; középiskolai angol nyelvtanárok cseréje; - középiskolások cseréje az American Field Service és az AISH (Állami Ifjúsági és Sport Hivatal) közös programjaként; - egyete-mi kutatók, szociológusok cseréje a George Washington Egyetem és az ELTE között.” Mint azt a III/I-es forrású hír kommentárja aláhúzza: „A 16-20 év közöttiek, tehát a középiskolás diákok és a kezdő egyetemisták cseréjének a Reagan-adminisztráció kiemelt jelentőséget tulajdonít, s ezért a szükséges pénzalap előteremtésére magán-forrásokat is igénybe vesz. Magyar vonatkozásban az elsődleges finanszírozó a Soros Alapítvány lenne.” Egy újabb, március végi napi jelentés (107. dokumentum) már azt közli, „hogy a részletek kimunkálása céljából hazánkba érkezett Kovács Zsolt, az Emberek az emberekért elnevezésű polgárjogi szervezet megbízottja, aki részletes programot hozott magával. A tervezet szerint az első csoport július 15-én érkezne az Egyesült Államokba, majd ezt követően háromnaponként minimum 400, maximum 800-1000 fő, 15-18 év közötti középiskolás venne részt a csereüdültetésben.” E lelkes mozgalmi megalomániát, úgy tűnik, már Soros is sokallja; a jelentés szerint: „S. Gy. előzetes tárgyalások alapján úgy vélekedik, hogy kezdetben kisebb csoportokat kell indítaniuk, mert az ezres létszámok »ijesztőek« lesznek.” Az utóbb megvalósuló, végleges megállapodásról a kémelhárítás egy április 23-i keltű jelentése (110. doku-mentum) tudósít. Eszerint „Annak ellenére, hogy [a magyar-amerikai csereprogram-ról a heteken át Budapesten tárgyaló tengerentúli delegációval] nem kötötték meg a szerződést, 1987-ben USA részről be akarják indítani a programot, a Soros Alapítvány támogatásával. 1987. június 29. és augusztus 2. között - a Művelődési Minisztérium és a Soros Alapítvány megállapodása alapján - 75 magyar nyelvtanárt, 75 angol nyelvszakos egyetemi, illetve főiskolai hallgatót és 12 országos döntőbe került középiskolást fogadnak az USA-ban. A MŰM és a Soros Alapítvány pályázati felhívást tesz közzé a napilapokban, a pályázat elbírálására bizottságot hoznak létre.”

Ennyi diplomáciai és titkosszolgálati hűhó után lássuk a program gyakorlati előkészítését: „A Soros Alapítvány New York-i és pesti irodája - írja Lónyai Mária egy utólagos beszámolójában (lásd a 12. dokumentumot!) - csak április második hetében kapta kézhez a szervezési feladatokat. Minthogy sem a program részleteiről, sem a pontos fogadókészségről, sem az összköltségről nem volt fogalmunk, a feladat mind New Yorkban, mind Budapesten már-már megoldhatatlannak látszott, különösen, ha figyelembe vesszük azt, hogy a résztvevőknek már június végén az USA-ban kellett lenniük, előtte a pályázatot meg kellett szövegezni, le kellett adni, meg kellett hirdetni, s a jelentkezők közül egy szakértői bizottságnak a kijövőket ki kellett válogatnia.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy bár Rhinesmith nagykövet a jó szervező-képességű és nagyon lelkes ACTR-t (American Council of Teaching Russian) kérte fel a program bonyolítására, a saját hivatalában egy igen kedves, ám teljesen inkompetens kislányt jelölt ki arra, hogy az ACTR, a Soros Alapítvány New York-i és pesti irodája közt az összekötő kapocs szerepét játssza. Ebből sokszor az adódott, hogy a New York-i iroda később kapta meg a telexeket és más anyagokat, mint a pesti, s így a pesti kérdésekre nem tudott válaszolni; ebből adódott, hogy eleinte az ACTR anya-gai hosszas késedelemmel érkeztek New Yorkba, s ennek következtében Pestre, hogy egyéb bonyoldalmakat most ne említsek.”

Pedig az „egyéb bonyodalmak” is megérnek egy-két szót... A hetvenes évek ele-jének egy máig emlékezetes, szociofilmes emblémája: Dárday István Jutalomutazása, melyben amatőr szereplők egy vidéki általános iskola zenei „előselejtezőjét” keltik életre. (A tét: a legtehetségesebb növendék angliai jutalomútja.) Ez a kezdetben lelkes és reményteli, majd mindinkább szomorúan groteszkké facsarodó modellhelyzet mintaszerűen sűríti magába a pártállami kontraszelekció mindahány visszásságát, penetráns provincializmusát és nemegyszer önparódiába hajló, mozgalmi gyámko-dását. Ám nem feltétlenül csak ezt és ennyit... Kissé szemérmesebben ugyan, mégis híven érzékelteti azt a Nyugat iránti beteljesületlen és sokban illuzórikus vágyódást is, amivel sok millió kelet-európai alattvaló évtizedeken át oly sóváran gondolt a vas-függöny túlsó felére.

A nyolcvanas évek második felére persze némiképp változott a helyzet. Az efféle elvágyódásnak - legalábbis Magyarországon - többé nem annyira az útlevél- és valu-takorlátozás, inkább a nyugati kapcsolatok s a minimális útravaló hiánya szabott praktikus határt. Kiváltképp feltűnő és méltánytalan volt e téren a középiskolai nyelvtanárok hátránya, akiknek - habár az idegennyelv-oktatás régóta vajúdó re-formja éppen rájuk épített volna - szinte semmi pályázati vagy más szakmai esélyük nem volt Nyugatra kijutni, hogy legalább időről időre felfrissítsék naponta próbára tett tudásukat az anyanyelvi közegben. A program szervező és előválogató stábja így mindenekelőtt ezt az oktatói „derékhadat” preferálta, jóllehet angol szakos egye-temisták is szép számmal utaztak, mi több, egy tucatnyi, tanulmányi versenyt nyert gimnazista mellett a legelső turnusban néhány nyugdíjközeli lektorátusvezető és fő-iskolai tanár is helyet kapott.

Bár személyi kifogás, sértődés ezúttal is akadt, a program itthoni előkészítése összességében példásan korrekt volt, s az idézett Dárday-parabolával ellentétben ez egyszer még a „felettes szervek” (iskolavezetés, művelődési tárca, BM) sem igen okvetetlenkedtek. Ez utóbbi „lélektani” oka vélhetően abban keresendő, hogy a lelkes és sokszoros túljelentkezés láttán (a 162 helyre 1037-en pályáztak!) még az apparat-csíkokra is átragadt némi ártatlan sikerláz, az érettségik és „Ki-mit-tud?”-ok össznépi drukk-szelleme. Persze, egy-egy méltányossági közbenjáráson (iskolai kikérők, gyorsított útlevélkiadás stb.) kívül nem is igen lehetett indokuk a beavat-kozásra, hiszen a program érdemi részét az amerikai fogadóintézmények, a hazai előválogatást pedig közismert és respektált szakemberek végezték (Rozsnyai Bálint, Szentirmay, Medgyessy Péter stb.). Magáért beszél az az adalék, hogy a roham-munkára fogott, ám eközben saját jó hírére kényesen vigyázó zsűri még a miniszté-riumi „megfigyelőt” és az Alapítvány igazgatóját is udvariasan kitessékelte a pá-lyázók szóbeli meghallgatásáról.)

A korábban jelzett „bonyodalmak” ez egyszer, furcsa mód, nem is a hazai hiva-talok megszokott packázásaiból, hanem éppenséggel az amerikai kultúrdiplomácia túlbuzgóságából és vaskos szereptévesztésből adódtak. Nem mintha a New York-i alapítványi iroda Lónyai Mária vezetésével a rendelkezésére álló szűk két hónap alatt nem tett volna meg minden tőle telhetőt az út technikai előkészítésére s az amerikai fogadóhelyek, szakmai programok biztosítására. A kezdeti kommunikációs zavarokon okulva az ACTR-rel közösen erélyesen kézbe vették a kinti szervezést, s mire idehaza a válogatás megtörtént, s a csoportok útra készen álltak, sikerült is minden praktikus részletkérdést (szállás, ellátás, szakmai és szabadidős programok stb.) elrendezni a négy kinti fogadóintézménnyel. Ám ekkor - mint derült égből a MALÉV - egy nem várt légitarifa-emelés kis híján meghiúsította az egész programot...

Önmagában még talán nem is lett volna vészes a dolog, hisz mindössze annyi történt, hogy a MALÉV - amely szerződésben rögzített egyösszegű dollártérítés fejében vállalta a csoportok utaztatását - elmulasztotta jelezni, hogy a turistaszezon kezdetén, akár a legtöbb légitársaság, automatikusan megemeli néhány százalékkal menetjegyei árát. A New York-i alapítványi titkárság nyomban reklamált, mivel azonban a kinti MALÉV-rezidens saját hatáskörében nem orvosolhatta a kifogást, alig pár nappal a tervezett indulás előtt lázas telefonálgatás és telexváltás kezdődött New York és Budapest között. A bajt csak még inkább tetézte Rhinesmith nagykövet és az USIA kéretlen közbelépése, mely - az ügy mögött kisstílű bolsevik praktikát sejdítve - erélyes diplomáciai akcióval próbált elégtételt szerezni a „merényletért”. Akciótervébe Rhinesmith Sorost is beavatta ugyan, ám ő nem látva át mindjárt annak buktatóit, szórakozottan rábólintott, mondván, hogy alapítványa épp távol levő New York-i igazgatója e csipcsup ügyet az USIA embereivel karöltve bizonnyal képes lesz nélküle is elrendezni. Ilyen előzmények után került sor arra a példátlan bal-fogásra, hogy az Egyesült Államok külügyi kormányhivatala diplomáciai futárpostá-val ultimátumot intézett a budapesti Művelődési Minisztériumhoz, azzal, hogy az MM haladéktalanul utasítsa a MALÉV-et szerződéses árajánlatának betartására, ellenkező esetben az indulásra váró csoportokból - mintegy „megtorlásképpen” -arányosan visszamondanak annyi ösztöndíjast, ahánynak útiköltsége a nem várt tarifaemelést úgymond „ellentételezi”. (A program egészének jó 420 000 dolláros keretéhez képest ez mintegy 15-20 000 dolláros többletköltséget jelentett.)

Bár képtelensége elsőre is nyilvánvaló, talán nem árt e diplomáciai jegyzék több-szörös arány- és szereptévesztését pontokba szedni. Először is: az USA törvényei szigorúan tiltják a magánalapítványok ügyeibe - kiváltképp pénzügyeibe! - való bár-mifajta kormányzati beavatkozást. (Ahogyan persze aggályosan kizárják ennek fordí-tottját is: a politikai pártok, kormányszervek alapítványi pénzekkel való befolyásolását.) A program teljes költségét és szervezését különben is a Soros Alapítvány vállalta, s az az USIA-nak egyetlen centjébe se került. Másodszor: a jegyzék fogal-mazói nagyvonalúan semmibe veszik azt az alaptényt, hogy egy kétoldalú üzleti magánszerződésbe egy mégoly „pártállami” minisztérium sem avatkozhat be, lévén hogy az MM sem jogi, sem pénzügyi értelemben nem „felettes szerve” a MALÉV-nek, s így nem kényszerítheti, hogy az saját piaci döntését, üzletpolitikáját hatalmi szóra megmásítsa. (Különös, hogy ez az összeférhetetlenség nem szúrt szemet az amerikai külügyi propagandaintézet derék hivatalnokainak, akik szólamaikban hosszú évek óta piacgazdasági reformokra buzdítgatták az egész kommunista féltekét - s lám, most úgy lépnek fel mégis, mintha a „létező szocializmus” saját elvárásaik szerint se lenne más, mint az állami bürokrácia korlátlan lehetőségeinek hazája...) Har-madszor: miközben a budapesti Alapítvány idestova negyedik éve makacsul azon volt, hogy a hatalmi gyámkodást minél inkább elhárítsa önmaga és ösztöndíjasai feje fölül, e kéretlen, tekintélyelvű beavatkozással íme most épp eszmei, ideológiai „szövetsége-sei” vonják kétségbe nehezen kicsikart, relatív autonómiáját. Végül, és legfőképp: a kiutazók fenyegetőn kilátásba helyezett „megtizedelése” - akárcsak propaganda-szempontból is - a legteljesebb öngólnak minősíthető; hisz az Újvilágba jórészt első ízben, lelkesen készülődő ösztöndíjasokat egy ostoba árvita áldozatául odavetni, nyil-vánvalóan otromba méltánytalanság lett volna.

Mindezt Soros is hamar belátta. Két nappal azután, hogy Lónyai visszatér New Yorkba, a riasztott alapítványi „tűzszerész gárda” lázas ellenakcióba kezd. Min-denekelőtt egyértelmű telex- és telefonüzenetek tudatják az érintettekkel az USIA-ultimátum érvénytelenségét.7 A megemelt MALÉV-számlát - a további bonyodal-maknak elejét véve - zokszó nélkül kifizetik. Az időközben itthon lábra kapott rémhírek, találgatások eloszlatására pedig sajtóközleményt adtak ki: „A Művelődési Minisztérium és a Soros Alapítvány tudatja az öthetes USA-beli angol tanfolyamon résztvevőkkel, hogy a budapesti indulási időpontban nincs változás. Néhány újabb információt az úti okmányok személyes átvételekor - június 25-én, ill. 26-án -adunk.” (Népszabadság, 1987. június 22.)

Alig egy hét múlva egy másik, fizetett közleményben az MM és az Alapítvány már arról értesíti „az Egyesült Államokba elutazott ösztöndíjasok szüleit és hozzá-tartozóit, hogy az ösztöndíjasok valamennyien szerencsésen megérkeztek a tan-folyam helyére, és mindannyian egészségesek”. (Népszabadság, 1987. július 4.)

E kalandosan induló tengerentúli vakáció további sorsát sajnos nincs módunk bemutatni, miként a program alaposabb szakmai értékelését is mellőznünk kell. (Minderről lásd a 12. dokumentumként közölt Lónyai-beszámolót!) Néhány fontos vagy jellemző adalékra azonban feltétlenül érdemes kitérni.

A kiérkezőket, mint említettük, négy keleti-parti felsőoktatási tanintézetbe osz-tották szét. (Ennek oka, hogy a nagy létszámú csoport erősen heterogén volt, s a főiskolai vagy gimnáziumi tanárok nyilván egész más szakmai programokat igényel-tek, mint az egyetemisták vagy a „mutatóba” kivitt néhány, tanulmányi versenyt nyert gimnazista.) Végül is a Pennsylvaniai, a Marylandi Egyetemre és a Bryn Mawr College-ba három, egyenként 25 fős tanári csoportot irányítottak; a 75 egyetemistát úgyszintén Marylandbe, a 12 gimnazistát pedig Rosemary Haliba „telepítették”.

Ez az utolsó pillanatban véglegesített csoportbontás persze korántsem volt egy-formán kedvező mindenki számára. Hisz öt hetet eltölteni egy jó magyar középiskola szintjét megütő vidéki városka főiskoláján (Bryn Mawr College), vagy 99 más honfi-társunkkal összezárva egy tömegegyetem világtól elzárt campusán (University of Maryland) nyilván közel sem akkora élmény, mint a pazar kulturális kínálatú Philadelphiában, a „Penn”-en vendégeskedni - az Egyesült Államok egyik legjobb elitegyetemén.

A legidillibb képet - mind az ösztöndíjasok, mind a fogadóintézmény értéke-lésében - még a Rosemary Hall-i középiskolások helyzete, nem vártan sikeres vendég-szereplése mutatta. Bár az iskola igazgatója a gyerekek érkezése előtt erősen aggályoskodott, hogy a tizenkét diák nem tette le a nyári kurzusokhoz előírt szintfelmérő tesztet, utóbb külön elismerő levelet írt a magyar kormányhoz lelkesen méltatva „a gyerekek minden várakozást felülmúló teljesítményét”. Értékelése szerint, a magyar gimnazisták különbnek bizonyultak összes (mintegy 27 országból verbuvált) külföldi társaiknál: amerikai osztályokba szétosztva college-előkészítő tanfolyamokra jártak, ahol zömük dicsérettel vagy jó eredménnyel végzett. Intelligenciájukat, tárgy-ismeretüket és egyéni meglátásaikat az írásos tanári értékelések nem győzik dicsérni. Rosemary Hallban minden magyar ösztöndíjas egy amerikai diákkal lakott egy szobában, így az órákon kívül is jócskán volt alkalma a spontán kommunikációra. Több kirándulást is szerveztek számukra, egyéni igényeiket rugalmasan kezelték, mi több, még egy bevásárlóközpontba is elvitték őket, ahol szabadon összeválogathatták egy magyar est általuk készített menüjének hozzávalóit, s e házi „fogadásra” az isko-la külső vendégeket is meghívott.

A visszajelzések nyomán jóval kevésbé harmonikus kép bontakozik ki a mary-landi vagy a Brynn Mawr College-béli Soros-ösztöndíjasok helyzetéről. A Marylandi Egyetem igazgatója maga is elismerően szólt ugyan a magyarokról (már az első héten letesztelték mind a száz embert, s az itthoni zsűri becsületére: nem akadt senki, aki 90% alatt teljesített volna!), ám ezzel együtt azt is elismerte, hogy a program nem ilyen színvonalra és szakmai igényekre készült. Maguk az ösztöndíjasok: a 25 tanár és a 75 egyetemista is ezt kifogásolta leginkább. Ezen a campuson volt a legrosszabb a hangulat, leginkább talán amiatt, hogy a százfős magyar csoport öt héten át teljesen izoláltnak, kényszerűen összezártnak érezte magát az egyetemen. Angolul beszél-ni alig-alig volt lehetőségük. Washington közelsége ellenére a campus „túszaiként” lézengtek, ahhoz pedig nem volt pénzük, hogy önálló programokat szervezzenek maguknak. Egy helyi újságnak adott interjúban szóvá is tették, hogy az egyetemi költségkeretből még egy Atlanti-parti kirándulásra sem futja, mire nyomban jelent-kezett egy marylandi magyar emigráns, aki különbuszokat rendelve az egész csopor-tot elvitte az óceánhoz, majd gálánsán vendégül látta vacsorára. A „százak” a szak-mai programok színvonalát is erősen bírálták, hiányolván legalább a tévét, ha már úgymond „szellemileg légüres térben” kénytelenek tölteni napjaikat, s az amerikai kultúráról, irodalomról, művészetről érdemben semmi újat nem hallhatnak, mivel a „rendes”, „bennszülötteknek” tartott egyetemi órákat nem látogathatják.

A Bryn Mawr College-béli 25 középiskolai tanár, bár némivel jobb elhelyezést és több szakmai törődést kapott, lényegileg hasonló kifogásoknak adott hangot (a kurzusok színvonaltalansága, a tévé hiánya stb.). Amíg a Marylandi és a Penn-sylvaniai Egyetemen elsődlegesen nyelvi-módszertani képzés folyt, itt főként irodal-mat hallgattak a tanárok, akik - hogy a panaszlista változatosabb legyen - ezúttal épp ezt nehezményezték, mondván: egy intenzív módszertani tréning jóval többet ért volna, mint a hazai egyetemeken már jóval mélyebben megismert angolszász klasszi-kusok előzékenységből leszállított színvonalú, protokollméltatása. A legtöbbre még - a pennsylvaniai csoporttal egybehangzóan - a videoképzést és a videós szakmai demonstrációt tartották, ami nem meglepő, hisz e módszertani segédeszköz jó pár év késéssel valójában csak ez idő tájt kezdett betörni a hazai idegennyelv-oktatásba. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy az angol nyelvtanítás videolehetőségeit tanul-mányozandó egy évvel korábban tízegynéhány hazai nyelvtanár már járt kinn Angliában; hathetes módszertani kurzusukat szintén az Alapítvány támogatta.)

A három felnőtt csoport közül a philadelphiai volt a legszerencsésebb. Tudta ezt az ide került 25 tanár is, és igyekezett is élni kivételes helyzetével, hogy benn lakhat az egyik legrégibb és legpezsgőbb kulturális életű amerikai nagyváros szívében - egyórányira New Yorktól, kettőre Washingtontól. Ez a társaság volt a legmozgé-konyabb, mivel a hétvégén szünetelt a menza, s ellátmányukat pénzben megkapva oda mehettek, ahová csak kedvük tartotta. Persze panaszok azért itt is akadtak - még ha utólag nehéz is eldönteni, mennyi volt bennük a jogos szakmai igény avagy a túlzó sznobéria, az első ízben Amerikában járó óvilági értelmiségiek önigazolása és szük-ségképpeni „kultúrsokkja”. Mindenesetre egy éles mentalitásbeli különbség markán-san kiütközött. Derék honfitársainkat ugyanis - tulajdon nyelvtanári praxisukból kiindulva - mérhetetlenül frusztrálta, hogy beszéd közben ejtett hibáikat az amerikaiak ismételt kérésük, sőt követelésük ellenére sem korrigálták. Hiába szabadkozott dékán és tanszéki professzor, módszertanos és szemináriumvezető, a magyarok váltig ragaszkodtak ahhoz, hogy igenis szóljanak közbe, és bátran javítsák ki, ha hibáznak. Csakhogy a beszédpartner félbeszakítása a műveltebb amerikai számára kisgyermekkortól mélyen rögzült kulturális tabu, s egy-egy hibás kiejtés, vonzat vagy suta szóhasználat semmiképp nem indokolhat ekkora „kommunikációs normaszegést”.

Ekként - ha nem is egészen az eredeti tervek és várakozások szerint - ez az első tengerentúli „tanulmányi vakáció” korántsem volt tanulság nélkül való. A hazatérés előtt még némi extra program is került. A résztvevőket meghívták Washingtonba, ahol a Capitolium-domb, a Fehér Ház és a Kongresszusi Könyvtár megtekintése után a Madison-palotában Tom Lantos adott búcsúfogadást számukra, Soros és számos közéleti ember, képviselő és diplomata jelenlétében.

Annál feltűnőbb volt az út hazai visszhangtalansága. A kultusztárca és az Alapítvány szűkszavú közleményein túl jószerével csak egyetlen denunciáns ízű híradás jelent meg a Hajdú-Bihari Naplóban (szerzője a kiutazók kiválasztásának módját firtatta kicsinyes rosszhiszeműséggel), no meg, mint láttuk, a különféle titkosszolgálati „hírügynökségek” vélték fontosnak, hogy akkurátusán tudósítsanak az eseményről. A többi: néma csend - habár már nem sokáig... Alig pár hónapot kell várni, hogy végre a honi sajtó is „felfedezze” az Alapítványt, s a módszeres agyonhallgatást - az új politikai konjunktúra jegyében - egyszerre tüntető kíváncsiság és lelkes riporteri tirádák váltsák fel. Sebaj, így legalább a hasonló, 1988-as, 1989-es nyári utakról már seregnyi riportból és friss élménybeszámolóból értesülhet az ol-vasó ...

A botrányok ősze: az MM-körlevél és a HVG-pauza

Mint jeleztük, az Alapítvány ez év őszén éri meg a rendszerváltás előtti idők legkeményebb konfliktusát, melynek tetőfokán némely apparátusi körök egyenesen betiltását és teljes felszámolását szorgalmazzák. Ez a több mint három hónapon át gyűrűző félnyilvános botránysorozat, bár nagyon is konkrét, eseti ügyekből támadt, láthatóan nem nélkülöz bizonyos generális kiváltó okokat. Elég csak a két legfontosabbra utalnunk: arra, hogy az Alapítvány lendületes expanziója ekkor már jó ideje magában hordta a nyílt politikai ütközés esélyét, melyet - és ez a másik ok - csak még inkább megnövelt a színre lépő Grósz-garnitúra kezdeti kétarcúsága s vele a belpolitikai válság, az utódlási harc látványos manifesztálódása. A hatalmi elit átrendeződése láttán s az új gorbacsovi jelszavak fedezékében ez év nyarától, őszétől egyre jobban felbátorodnak a hazai reform- és autonómiatörekvések, melyeknek sajátos módon épp az Alapítvány lesz egyik legfőbb indikátora és „sűrűsödési pontja” -újabb pályázati lehetőségeivel s lassan a szellemi élet egészét átfogó, kiterjedt kap-csolatrendjével. Mindez persze számos ponton irritálja a hatalmat, s a merevebb kontrolligények feltámadásához is megannyi okot és ürügyet szolgáltat. Aki a kötet-végi dokumentumtár 1987-es belügyi jelentéseit nem rest végiglapozni, az közvet-lenül is megbizonyosodhat arról, hogy a „rendszerféltő”, rendfenntartó apparátus ekkortájt valóságos „mozgósítási lázban” ég... Kiváltképp a politikai rendőrség, amely maga is igencsak „autonóm” és kezdeményező módon értelmezi saját szerepét. Történetesen odáig elmenvén, hogy operatív tisztjei egy útlevélkérelem ürügyén meg-félemlítő, zsaroló célzattal beidéztetik Soros személyes képviselőjét, Vásárhelyi Miklóst, aki ekkoriban épp a második - utóbb meghiúsult - monori találkozót szer-vezi (103. dokumentum), s az Alapítvány általuk vélt „válságát”, esetleges itthoni és New York-i vezetőcseréit úgyszintén saját akciótervvel ambicionálják „levezényelni”. (Lásd a 108. dokumentum kézírásos záradékát: „Most kell egy jól átgondolt, aktív intézkedés!”)

Az éberebb káderek azonban a rend(szer)fenntartó apparátus más szintjein is jól érzékelik a „nemzetközi helyzet fokozódását” - a pártközponttól a Művelődési Minisztériumig. Ezt mutatja erélyes fellépésük abban a két konkrét ügyben is, mely őszre „rendes” politikai botránnyá dagad. Előzményeiben mindkettő még májusi gyökerű. Az egyik Pünkösti Árpád Rákosi és környezete című - a Társadalomtudományi Kuratórium május 29-i ülésén elfogadott - pályaterve, a másik Szilassy Attila, az MM osztályvezetőjének egy május 12-i keltű körlevele az Alapítvány ügyében „a Minisztérium felügyelete alá tartozó valamennyi felsőoktatási intézmény vezetőjéhez”.8

Pünkösti pályázati „balesete” meglehetősen közismert, emlékét egy, a Nép-szabadságban öt év múltán publikált cikkében9 maga is felidézi - bár egyben, más-ban kissé pontatlanul. (Pl. a történtek időbeli és ok-okozati rendjét nagyvonalúan összemossa.) Az eset lényege, hogy - mint már volt róla szó - Pünkösti fenti címen benyújtott pályaművére (TK 443. - ajánlók: Korom Mihály és Farkas János) a kuratórium 2 évre havi 5000 Ft-os ösztöndíjat ítélt meg. A döntést a szokott módon: a HVG eredménylistáján nyilvánosságra hozták, majd a megjelent listát - Pünkösti pályázatát pirossal kiemelve - vélhetően az Agit. Prop. Bizottság valamely ortodox strébere buzgón megküldte Rákosi hajdanvolt belügyminiszterének: Kádárnak, aki azt zsigeri bolsevik reflexszel személye elleni, célzatos provokációnak vette. Első haragjában nyomban felhívta hát Pál Lénárdot, az illetékes KB-titkárt, aki viszont Kulcsár Kálmánt, az Alapítvány társelnökét riadóztatta, hogy valamiképp sürgősen tegyék jóvá a párt első emberét felbőszítő alapítványi „baklövést”. Kulcsár szerint Pál Lénárd előbb azt kérte, hogy „vegyük vissza az ösztöndíjat... Azt nem lehet, vála-szoltam, ki van adva, nem vesszük vissza. Akkor ne publikáljuk a kiadott ösztön-díjakat. Mondtam, azt sem hiszem, hogy el lehet intézni. Én ugyan megkérdeztem Vincze Mátyást, hogy mit szól hozzá: ilyen ukázt kaptam...”10 Nos, Vincze maga se szólhatott egyebet, mint amit a csakhamar megerősített pártközponti „ukáz” su-gallt... A „dolgot”, tehát, utóbb mégiscsak „el lehetett intézni”: az eredménylisták HVG-beli közlését bizonytalan időre beszüntették...

(Mielőtt az őszi skandalumsorozat másik kiváltó okát is felidéznénk, röviden hadd térjünk ki Pünkösti pályázatának tágabb „kontextusára”... Vajon miért, hogy a túlbuzgó, máig névtelen intrikus épp ezen a „tételen” akadt fenn, holott ekkor már számos - vélnénk - jóval kirívóbb név és pályázatcím is akadt a listán? Például: Gadó Györgyé (Politikai eszmeáramlatok a magyar zsidóság időszaki sajtójában), Kertesi Gáboré és Galasi Péteré (A korrupció mikroökológiája a szocializmusban), Szálai Pálé (A Haladás című hetilap elemzése), Szilágyi Sándoré (Bibó István kéziratos ha-gyatékának kiadásra való előkészítése) vagy épp a Duna-körös Vargha Jánosé (Az ökológiai válság egyes társadalmi problémái)... Nos, ez ügyben ismét csak Dérer Miklóst kell elsőrendű tanúként idéznünk, aki szerint az egykori pártközponti kifogá-sok jobbára rögtönzésszerűek és erősen szubjektív indítékúak voltak, nemegyszer minden „objektív kritériumot” nélkülözve. Ugyanezt igazolja mellesleg egy másik hírhedt „baleset” is: Krokovay Zsolt - John Stuart Millel kapcsolatos - pályatervének elutasítása, amelyre egy korábbi kuratóriumi ülésen Forgács Pál, szokatlanul nyílt „tetemrehívással” is hiába követelt érdemi indoklást a TKKO makacs vétóját érvényesítő Kulcsár Kálmántól.)

Az őszi konfliktussorozat másik kiváltó oka, mint jeleztük, a Művelődési Minisz-térium egy májusi körlevele volt. (Lásd a 51. dokumentumot!) Ebben Szilassy Attila osztályvezető két konkrét Soros-programra hívja fel az egyetemek és főiskolák vezetőinek figyelmét, mindkét esetben „preventív közreműködésüket” szorgalmazva. Az egyik: „a fiatal szakemberek nemzetközi tudományos rendezvényen való rész-vételének támogatása” (rövid tanulmányút- és konferenciatámogatás) - a másik: „a hallgatói közösségek, klubok és szakkollégiumok folyóirat-előfizetése”. A körlevél kétes záradékában ez áll: „Kérjük, hogy a kollégiumok, klubok és öntevékeny cso-portok pályázatait az Intézmény arra illetékes testülete előzetesen véleményezze, s ha indokolt, a szükséges szelekciót is végezze el.” A körlevél egy fénymásolt példánya az Alapítványhoz is eljutott. Ezen az iménti passzus mellett indulatos széljegyzet áll Vásárhelyi Miklós keze írásával: „Nem tűrhető!”

Nos, az ügy - akár a HVG-pauzáé - nem is marad ennyiben... Szeptember elején Soros György Budapestre jön, s a két sérelmezett ügyben részint „tisztázó” le-velezésbe, részint közvetlen tárgyalásokba kezd. Kulcsár Kálmánnak például - egy szeptember 7-i keltű levélben - ezt írja: „Tudomásomra jutott, hogy az Alapítvány működését korlátozó lépések vannak folyamatban: 1. a Bizottság döntéseit a Heti Világgazdaságban nem kívánjátok közölni, 2. intézmények vezetői megtiltják dolgo-zóiknak, hogy ösztöndíjpályázatot nyújtsanak be. Főhatóságok különböző intézmé-nyeknek megtiltják, hogy pályázzanak előzetes főhatósági engedély nélkül. Kezem-ben van egy minisztériumi levél, amely ebbe az irányba mutat.

Ismered elveimet, [mindez] lehetetlenné tenné további magyarországi műkö-désemet. Talán tévedésről van szó, és az eddig megtett ilyen lépéseket meg lehet vál-toztatni. Kár lenne, ha nem lehetne ezeket megváltoztatni most, amikor olyan ered-ményesen működünk. Kérlek, tisztázd a helyzetet, és mielőbb értesíts a hivatalos álláspontról.

Amennyiben a problémakör a következő bizottsági ülésig nem tisztázódik, abban az esetben azt javaslom, hogy a bizottsági ülést halasszuk el.”

Kulcsáron kívül az Alapító másoknál - így Bartha Ferencnél11 és Bényi József külügyminiszter-helyettesnél - is óvást emel az önkényes beavatkozásokkal szemben. Egyidejűleg Vásárhelyi Miklós, egy, az MM és a KÜM illetékeseinek küldött levélben írásban követeli a kifogásolt minisztériumi körlevél visszavonását.

Mindkét helyről csakhamar megjön a válasz, bár a visszavonás helyett inkább csak kínos hivatalnoki mentegetőzésekkel. Boross Róbert október 20-i, Vásárhelyi Miklósnak írt levelében elhárítja a vádat, miszerint „egyes kulturális intézményeknél kifejezetten tiltó rendelkezések történtek az Alapítvány működésével szemben”. Ilyesmit, állítja az MM külügyi osztályvezetője, már csak „az intézmények megnövekedett önállósága” sem tenne lehetővé. (Lám: „az autonómia kísértése” - mint a bürokrata felelősségáthárítás pompás ürügye!) Vásárhelyit azonban láthatóan nem nyugtatják meg Boross érvei. Annál kevésbé, mivel közvetett forrásból ekkor már ismeri azokat, hiszen Bényi József külügyminiszter-helyettes a maga szeptember 24-i válaszlevelében egyben megküldi neki Boross egy hozzá intézett „tárcaközi átiratát” is. Bényi - mellesleg feltűnően konsziliáns hangú - levelében ezt írja Vásárhelyinek: „Az Ön segítségével nemrég találkoztam Soros Györggyel, és számomra nagyon értékes, érdekes beszélgetésre került sor. Soros úr szóvá tette ekkor az MM egyik állítólagos intézkedését, kifogásolva, hogy magyar részről »rostáljuk« az ösztön-díjakra jelentkező személyeket. Amint emlékszik, ennek kapcsán levelet kaptam Öntől.

A fentiek nyomán tájékoztatást kértem és kaptam az Művelődési Minisz-tériumtól.

Töprengtem, hogy mit tegyek ezzel. A legjobb megoldásnak azt találtam, hogy az MM levelének fénymásolatát megküldöm Önnek. Kérem, továbbítsa azt Soros György úrnak.

Őszintén remélem, hogy - akkor is, ha a levél nekem szól - neki is megnyugtató hírt visz. Félreértésről van szó, ezt tisztázni kell, nagyon fontosnak tartom, hogy az MTA-Soros Alapítvány működése során a bizalom mindkét részről a lehető legna-gyobb legyen.”

Nos, vajon mi állt e „körolvasásra” bocsátott mellékletben: Boross szeptember 21-i keltű, Bényinek címzett levelében?

Csupa kínos apológia, pedáns filológiai értelmezés a kifogásolt MM-körlevél voltaképpeni szándékát, mondandóját illetően. „A levél első, második, harmadik és ötödik bekezdése - írja Boross - egyértelműen figyelemfelhívó, támogató jellegű. A negyedik bekezdés ténymegállapító jellegű, de mindenképpen jobbító szándékú. Ezt a bekezdést mi úgy értelmeztük, hogy szélesebben kell pályáztatni, és nem csak a jelenleg preferált kört részesíteni a kedvező lehetőségekből. [...] A félreértést eset-leg a 2. oldal 2. bekezdése okozhatta. Ez azonban jelen esetben kizárólag a folyóirat-rendelésre vonatkozik, és éppen az a szándéka, hogy a beszerzések minél inkább az igény-kielégítést és a színvonal emelését szolgálják. Úgy gondolom, ez a szándék és törekvés támogatást és nem elmarasztalást érdemel.”

Egyelőre a másik „fronton” sincs biztató fejlemény. Bár Vásárhelyi már október 8-án telexen értesíti Sorost: „A HVG-ügy rendben van. A döntések megjelennek” - ám egy újabb, november 17-i telexe arra vall, hogy e győzelmi híradás még ugyancsak korai volt: „A HVG-közlemény még mindig leállítva. Kérek instrukciót, légy szíves hívj fel telefonon.” Soros válasza még aznap megjön. Ez voltaképp egy Bartha Ferenchez címzett, angol nyelvű levél, a kézbesítendő másolatok címzettjeivel. („l have sent the following telex to Mr Bartha. Please also inform Mr Kulcsár, Mr Tardos, Mr Bényi, Mr Demján and the members of the Committee.”)

Soros Barthának ezt írja: „Amikor szeptemberben Önnél jártam, két ügyben tiltakozással éltem: 1. A HVG-nek nem engedélyezték, hogy nyilvánosságra hozza az [MTA-] Soros [Alapítvány] Bizottság döntéseit. 2. A MM körlevélben kérte fel az intézményeket, hogy jelentsék be a Minisztériumnak pályázatukat, mielőtt az [MTA-] Soros [Alapítvány] Bizottságnak benyújtanák.

Időközben telefonon beszéltem Önnel, s Ön azt mondta nekem, hogy ezek az ügyek elrendeződtek. Sajnos azonban nem így fest a dolog.

Amíg e két ügyben nem kapok elégtételt, a Magyarországgal kapcsolatos ügyek-ben mindenfajta személyes részvételt felfüggesztek. Az Alapítvány természetesen folytatja működését, de a Bizottság decemberre tervezett ülése későbbre marad, mert látogatásomat lemondom. Sajnálom, hogy így kell döntenem, de [a történtekért] tel-jes mértékben az illetékes hatóságok viselik a felelősséget.”

Hogy Bartha a megfelelő kormány- és pártvonalon ezek után nem minden ered-mény nélkül interveniált,12 azt egyebek közt az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának egy hét múlva, november 24-én megtartott ülése is igazolja. Ezen Láng Istvánnak, az MTA főtitkárának írásos beszámolója (53. dokumentum) alapján az APB ismét megvitatta az Alapítvány ügyét, majd határozatba foglalta testületi álláspontját (54. dokumentum). A tízoldalas, „szolgálati használatra” szánt, fölöttébb tanulságos MTA-beszámoló elemzésére még visszatérünk, itt csak a kérdéses ügyeket érintő passzusait idézzük: „A Bizottság [értsd: az MTA-Soros Alapítvány kuratóriu-ma] kezdettől fogva törekedett a lehetőség szerinti nyilvánosságra, amely bizonyos kontrollt is jelent a munka végzésével szemben, ezen túl pedig orientál is a pályáza-tok benyújtását illetően. Bizottsági határozat alapján történt tehát a döntések pub-likálása, amelyre a HVG vállalkozott. Hogy emellett célszerű-e más lapokat is felkérni a döntések közlésére, az lehet vita tárgya, a HVG-ben való közlés letiltása azonban jelenleg nem lenne mentes nemkívánatos következményektől.” Kevéssel alább ezt olvasni: „Bár Soros György eredendő gyanakvása időnként fel-feltámad, s a pénze erejének tudatában hajlamos a sértődésre, az elmúlt 3 év számára bebizonyította, hogy a viták ellenére is lehetséges az együttműködés.” A jövőt illető ajánlásaiban a Láng-féle MTA-beszámoló ugyanakkor makacsul ragaszkodik a bürokratikus, pater-nalista kontroll fenntartásához: „Továbbra is szükséges, hogy az egyes főhatóságok olyan programjavaslatokkal, ötletekkel álljanak elő, amelyek leköthetik a forint-ellentételezésekből keletkező alapot. Ez az egyetlen biztosíték a tevékenység szintjének fenntartására, az ügyeskedések visszaszorítására.” Továbbá: „Kívánatos, hogy az intézményi pályázatokat az illetékes főhatóságok benyújtás előtt véleményezzék. Az MTA ezt az előzetes zsűrizési rendszert 1988. januártól kívánja bevezetni.” (Kiemelések tőlem - N. B.)

A fenti beszámolóhoz, mint azt az APB november 24-i ülésének jegyzőkönyve rögzíti: „Köpeczi Béla, Huszár István, Szentes Tamás, Lakatos Ernő, Radics Katalin és Pál Lénárd elvtársak” szóltak hozzá. Dérer Miklós, az ülésen úgyszintén jelen lévő egykori TKKO-munkatárs szerint ezúttal nem igazolódott ugyan az apparátusi „papírforma” - sajátos szerepcserével Radics támadta, Lakatos védelmezte az Alapítványt -, utóbb mégis kompromisszumos „döntetlen” alakult ki.13 Ezt tükrözi az APB írásban rögzített állásfoglalása is, amely az MTA beszámolóját helybenhagyva a jövőt illetőn kiemeli bizonyos felügyeleti óvintézkedések szükségességét: „Az Agitációs és Propaganda Bizottság tudomásul veszi a Magyar Tudományos Akadémia tájékoztatóját a Soros Alapítvánnyal fennálló egyezmény végrehajtásának tapaszta-latairól. Megállapítja, hogy az Alapítvány által támogatott programok többsége megfelel tudományos és kulturális érdekeinknek. Egyetért a Soros Alapítvány ma-gyarországi működésének folytatásával az egyezményben megszabott keretek között. A Bizottság indokoltnak tartja, hogy az állami intézmények és alkalmazottaik pályázatait benyújtás előtt a felügyeletet ellátó főhatóság az általánosan elfogadott rendnek megfelelően minősítse. A magyar sajtószervek (kiadók, szerkesztőségek) külföldi szervekhez, alapítványokhoz (így a Soros Alapítványhoz is) csak felettes hatóságuk engedélyével fordulhatnak támogatásért, illetve fogadhatnak el bármilyen jellegű pénzügyi támogatást.” (Kiemelés tőlem - N. B.)

Egy másnapi - november 25-i keltű - titkosrendőri jelentés13 arra vall, hogy a BM ezúttal komoly információs fáziskésésben van, és bár a rituális záradék ezúttal sem hiányzik („Intézkedés: - figyelemmel kísérik a fejleményeket, folytatják az ellenőrzést”), a jelek szerint a „szerv” inkább csak tisztes távolból követi az eseményeket. Másként aligha magyarázható az a tény, hogy a rendhagyó Ágit. Prop. bizottsági ülés másnapján kelt - nyilván a bevett akadémiai „szolgálati úton” eljut-tatott - titkos napihír egyebet sem tartalmaz, mint Soros egy héttel korábbi tiltakozó levelének szó szerinti idézetét, mi több még azt is mechanikusan átveszi belőle, ami időközben aktualitását vesztette („S. Gy. szerint e két dologban - ti. a HVG-szilen-ciumban és az MM-körlevél ügyében - tiltakozása ellenére a mai napig nem történt változás...”). Bár az ekkoriban keletkezett „napi operatív információs jelentések” közt szórványosan akad még néhány szűkszavú utalás a konfliktusra (pl. „Soros György kifogásolja az állami szervek állandó beleszólását” - 133. dokumentum), ám egészében úgy tűnik: az államvédelmi apparátus ezúttal visszafogja magát, látván, hogy 1313 az ügyet magasabb párt- és állami vezetők vették a kezükbe. Ámbár az is meg-lehet, hogy mindebben semmi célzatosság sincs, legfeljebb arról van szó, hogy az állandó jelentgetésektől megfáradt ügynökök ezekben a hetekben „a fülükön ültek”, s e sokvégű „hallószerv” vezérlőközpontja maga se volt beavatva: mi is történt az ügy-ben a legbelső párt- és kormánykörökben...

Hogy valami elmozdulás e napokban mégiscsak történt, arra nézve kellő bizo-nyíték Dornbach Alajos egy november 30-án, Bartha Ferenc miniszterhelyetteshez címzett levele. Ebben ugyanis Dornbach, emlékeztetve a két sérelmezett ügyre, ezt írja: „Időközben a sajtóközléssel kapcsolatos gond megoldódott, erről Soros urat tájékoztattuk. A Művelődési Minisztérium is hangsúlyozza, hogy nem áll szándé-kában a pályázókat korlátozni, és dr. Boross Róbert főosztályvezető úrral december 1-jén fogunk személyesen tárgyalni arról, hogy ez a probléma miként oldható meg.

Soros úr a budapesti Titkárságot és Bizottságot vétójogával élve arra utasította, hogy a december 8-ra kitűzött bizottsági ülést halasszák el mindaddig, amíg nem kap választ az említett két kérdésben közölt kifogásaira.

A Titkárság munkatársait aggasztja az idő rövidsége, és nem tartanánk szeren-csésnek, ha a december 8. napjára kitűzött bizottsági ülést bizonytalan időre el kel-lene halasztani. Hasznos programok szenvednének csorbát, és nemkívánatos komp-likációk támadnának.

Úgy véljük, amennyiben Soros úr a kifogás tárgyában küldött észrevételeire olyan választ kapna, hogy a kifogásolt problémák félreértésen alapulnak, a sajtó-közleménynek akadálya nincs, a minisztériumi körlevél ügyének rendezése folyamat-ban van - az esetben Soros úr a választ kielégítőnek találja és a bizottsági ülés meg-tartható.”

Ez már igazi „mandéner-diplomácia”, mely utalások, feltételes ígéretek és továb-bi hivatali közvetők révén próbálja az ügy presztízsveszteség nélküli lezárásának útját egyengetni.

Ám a túloldalon akadnak ezzel ellentétes indíttatású, harcias lépések is - megint csak a bürokratikus fáziskésés és a már idézett „kétfrontos” KB-határozat ellent-mondásai miatt. December 8-án - az alapítványi Bizottság soros ülésnapján! - Wagner Ferenc, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója körlevelet intéz a vezénylete alá tartozó összes „főszerkesztő elvtárshoz”. (Ebben formálisan a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának utasítására hivatkozva megtiltja, hogy „a szerkesztőségek külföldi (nemzetközi) vállalatoktól, intézményektől, szervezetektől és alapítványoktól bármely anyagi vagy annak minősülő támogatást elfogadjanak, s azt feltüntessék az impresszumban.” Mint írja: „ez alól csak a Tájékoztatási Hivatal elnöke adhat fel-mentést”. Mindez azonban láthatóan nem egyéb, mint az Agit. Prop. Bizottság november 24-i határozatában foglalt szigorító intézkedés kerek két hetet késett végre-hajtási utasítása.

Sajátos paradoxon, hogy a nyílt és cenzúramentes működés e két legkirívóbb alapítványi konfliktusát - eladdig példátlan módon - épp a hazai „első nyilvánosság” egyik hangadó fóruma: a Kossuth Rádió 168 óra című közéleti műsora visszhangosítja fel egy Sorossal készített alkalmi telefoninterjú révén. Az 1987. november végi adás-ban Forró Tamás mindenekelőtt a New York-i tőzsdekrach hatásáról és személyes üzleti veszteségeiről faggatja interjúalanyát (a Quantum-érdekeltségek e napokban mintegy 800 millió dollárt vesztenek a tőzsdén, bár éves egyenlegük még így is 14%-os profittal zárul), majd némi újságírói ravaszkodással így folytatja:

„F. T: Mindezt csak azért kérdezem, mert azt beszélik, hogy akkorák voltak a mostani veszteségei, hogy még a magyarországi Soros Alapítvány sorsa, jövője is bizonytalanná vált.

S. Gy.: Ennek semmi alapja nincs, ez teljesen független ettől.

FT: Állítólag több olyan újságcikk jelent meg Magyarországon - nyilván épp az ön tőzsdei veszteségei miatt -, amelyek önt személyében is sértették, és emiatt már tiltakozott is.

S. Gy: Én szeptemberben Magyarországon jártam, és tiltakoztam két dologgal kapcsolatban. Az egyik, hogy megszűnt a HVG-ben a Bizottság döntéseinek közlése. A másik meg az, hogy a kultuszminisztériumnak egy osztályvezetője kiküldött egy körlapot, egy köriratot, amelyben azt kérte az intézetektől, hogy adják be a kul-tuszminisztériumba előre azokat a javaslatokat, amelyeket a Bizottságnak szándé-koznak beadni. Ez a két dolog nem egyezik az alapmegállapodással, aminek alapján mi működünk Magyarországon, és azt mondtam, ha ezt nem korrigálják, akkor nem fogunk tudni Magyarországon működni. Nekem megígérték, hogy ezek a dolgok tisztázva lesznek, de még a mai napig nem kaptam erről semmiféle értesítést. És én emiatt közöltem most a kormánnyal, hogy én személyesen fölfüggesztem a Magyar-országgal való viszonyomat. Ez azt jelenti, hogy az Alapítvány új dolgokba nem fog tudni belekezdeni, amíg ezek a dolgok nem tisztázódnak.

F. T.: Az mit jelent, hogy »személyében fölfüggesztette« a magyarországi kapcso-latait? Nem jön egyelőre Magyarországra?

S. Gy: Vagy nem jövök Magyarországra, vagy nem tartunk ülést, mert nincs értelme ülést tartani, ha nem tudunk úgy működni, ahogy kéne. Szóval, ha nem engednek minket működni, akkor mi meg fogunk szűnni.

F. T.: A HVG-ben miért szűnt meg a Soros Alapítvány díjazottjainak közlése?

S. Gy: Az az érzésem, hogy erre utasítás lett kiadva.

F. T.: Ön erről kapott valami hivatalos értesítést?

S. Gy: Nem kaptam hivatalos értesítést, de azt mondták nekem, hogy ez meg volt tiltva.

F. T.: És a Művelődési Minisztérium - mert nyilván a »Kultuszminisztérium« a Művelődési Minisztériummal azonos - vajon miért küldött ilyen körlevelet?

S. Gy: Hát szerintem az egy félreértés volt, de nekem a körlevél megvan. Valaki túlbuzgó volt egy kicsikét...

F. T.: Ellenőrizni akarta a minisztérium, hogy ki pályázik? Vagy hogy milyen pályázatok kerülnek oda?

S. Gy: Így van. Ők be akarták osztani. Úgy gondolták, hogy jobb, ha a mi-nisztérium ítéli meg, mint mi.

F. T.: De hát az alapítványnak éppen az a lényege, hogy az saját hatáskörében dönthessen.

S. Gy: Természetesen. És ezért nem tudunk mi így működni. [...]

F. T.: Szóval, ha jól értettem, amennyiben az ön feltételeit nem teljesítik, akkor megszűnik az Alapítvány.

S. Gy: Hát előbb-utóbb igen. De én biztos vagyok benne, hogy ez tisztázódni fog. Bizonyos dolgokhoz ragaszkodnom kell, és ragaszkodni is fogok. Tehát, ha kiderül, hogy ez nem félreértés, hanem, mondjuk, egy politikai döntés, akkor valóban meg fogunk szűnni.”

Mindehhez a szerkesztőségi utóhang: „Soros György szavai nyomán felhívtuk Vincze Mátyást, a HVG főszerkesztőjét újabb információkért. Ő közölte velünk: a lap jövő heti számában már ismét megjelenik a Magyar Tudományos Akadémia - Soros Alapítvány Bizottság őszi, budapesti ülésén jóváhagyott ösztöndíjak, illetve pályáza-tok listája. Ami pedig a Művelődési Minisztériumot illeti, a mai Népszabadságban megjelent Soros-ösztöndíj pályázati felhívás egyik aláírójaként a Művelődési Minisz-térium Nemzetközi Koordinációs és Dokumentációs Önálló Osztálya szerepel.”14

Az Alapítvány és a pártállami bürokrácia ekként az éteren át is „kihangosított” vitája az év végére szépen elsimul hát. A decemberi kuratóriumi ülést - igaz, Soros részvétele nélkül - mégis megtartják, s a döntési listák a továbbiakban akadálytala-nul jelenhetnek meg. Úgy tűnik, idővel a pártközpont is bölcsebbnek véli szemet hunyni szigorító rendelkezései csöndes elszabotálása felett, s a sajtóirányítás is mindinkább feladja offenzív hadállását, hogy ettől kezdve, akár a kultusztárca cen-zori apparátusa, hősiesen retiráljon - egész a rendszerváltásig...

Az eset mindazonáltal modellértékű, hisz e kapkodó és felemás reakciók jól példázzák a puha diktatúra további rohamos felpuhulását. Láttuk: a pártközpont „elvi” határozatát az egyes államigazgatási, oktatási, tudományos intézmények vezetői közel sem egységes szellemben értelmezik és hajtják végre. A Hírlapkiadó vezérigazgatója persze „hozza a formát”: zord ukázán nincs mit csodálkozni, miként a sajtó negyven éve naponta gyakorolt durva kézi vezérlésén, a Pál Lénárd által telefonon letiltott HVG-közléseken sem. Ugyanakkor a Művelődési Minisztérium s ennek nyomán a rektorok, dékánok, intézeti vezetők körlevelei már nagyon is tompítva továbbítják az eredetileg ideológiai és hatalmi erőfitogtatásnak szánt pártközponti direktívákat. Ugyanígy magáért beszél az MM - külügyi „oldalfedezetért” folyamodó - főosztályvezetőjének önigazoló buzgalma is a kínos „félreértés” mielőbbi tisz-tázására, nemkülönben az a tény, hogy az Akadémia által „1988 januárjától” nagy garral beígért „előzetes zsűrizési rendszerből” utóbb nem lesz semmi... A kény-szeredett hang, az utólagos apológia mindegyre arra vall, hogy az MM-körlevél és más hasonló hivatali nekibuzdulások, inkább csak erőtlen „papiros-offenzívak” marad-nak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a frissen eltanult, s egy minisztériumi főosztályvezető szájából már-már groteszknek ható érvelés, hogy a „megnövekedett intézményi autonómia folytán amúgy sincs biztosíték az efféle központi intézkedések végrehajtására”.

Az ügyben érintett pragmatista káderek mellesleg csakhamar igazolva láthatták „józan önmérsékletüket”... Történetesen éppen Moszkvából, hiszen mint arról pár hét múlva a TASZSZ is beszámol, 1988. január végén a Kreml legbenső ajtajai is meg-nyílnak Soros előtt, amikor is maga Gromiko fogadja, hogy első kézből tájékozódjék frissen gründolt szovjetunióbeli alapítványa terveiről...

Ami persze újólag felveti a kérdést: végül is milyen volt Soros és az apparátusi elit/ek viszonya - és miféle tényleges politikaformáló szerepet vállalt alapítványa a kommunista rezsim/ek gyorsuló végjátékában?

Egy protokoll-lista tanulságai

Az iménti kérdést persze csak kettébontva lehet megválaszolni, hisz nyilvánvaló, hogy személy és intézmény - bármi szoros legyen is köztük a kapocs - két, merőben eltérő entitás. Ami az előbbit illeti, legjobb, ha mindjárt közreadunk egy „káderlistát” arról, kik voltak Soros György itthoni hivatalos tárgyalófelei a kezdeti években. (A névsort mellesleg - valamikor épp ez idő tájt: a „botrányok őszén” - a budapesti Titkárság állította össze Soros külön kérésére, nyilván a célból, hogy azt hivatalos tárgyalásain további „tekintélyérvként” latba vethesse az újabb keletű cenzori be-avatkozások elhárítására.)

„Soros György találkozásai magyarországi vezető személyiségekkel:

- Aczél György, az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja: 1984. augusztus, október v. november

- Grósz Károly miniszterelnök (korábban a Budapesti Pártbizottság első titkára): 1987. február

- Havasi Ferenc, az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja, volt KB-titkár, jelenleg a Budapesti Pártbizottság első titkára, találkozás helye: New York

- Bartha Ferenc, a Minisztertanács Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságának vezetője: 1984. október, 1985. május, szeptember, 1986. február, május, november (Minden alkalommal!)

- Kapolyi László, iparügyi miniszter: 1986. február

- Kornidesz Mihály, korábban az MSZMP KB osztályvezetője, később az MTV elnöke, találkozás helye: New York

- Horn Gyula, külügyi államtitkár: 1986. május, november

- Bényi József, külügyminiszter-helyettes: 1987. szeptember

- Békési László, pénzügyminiszter-helyettes: 1985. szeptember

- Tétényi Pál, korábban az MSZMP KB osztályvezetője, jelenleg az OMFB elnöke

- Pulai Miklós, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese: 1985. szeptember, 1986. május, november

- Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese: 1985. május, 1986. február, május

- Demján Sándor, korábban a Skála-Coop vezérigazgatója, jelenleg a Magyar Hitelbank vezérigazgatója: 1985. szeptember, 1986. február, május, 1987. szeptember

- Juszt Lajos, egészségügyi miniszterhelyettes: 1986. november

- Pál Lénárd, korábban az MTA főtitkára, jelenleg az MSZMP KB-titkára: 1984. május

- Berend T. Iván, az MTA elnöke (találkozás több alkalommal, pl. 1985 má-jusában)

- Láng István, az MTA főtitkára: 1984. május, 1987. május

- Ormos Mária, a JPTE rektora, MSZMP KB-tag: 1984. október

- Csáki Csaba, az MKKE rektora: 1986. február, május”

A lista nyilván nem teljes, s helyenként a dátumok is pontosításra szorulnának - mindenesetre jól érzékelteti Soros hivatalos kapcsolatainak „mélységi tagozódását”, s vele azt, hogy kik voltak az egyes reprezentatív és operatív szintek - az Alapítvány ügyében „illetékes” - egykori kulcsemberei. A kérdés mármost csak az: vajon mit bizonyít mindez? És persze megfordítva: mi az, aminek igazolására elégtelen?

Bizonyítja mindenekelőtt azt, hogy Soros kezdettől céltudatosan próbált minél magasabb szintű politikai garanciát, ha tetszik: személyi védettséget szerezni alapítványának, s ez ügyben - mivel ő akart valamit! - többnyire maga kezdemé-nyezett találkozókat prominens párt- és/vagy állami vezetőkkel. Bizonyítja továbbá, hogy érdemi partnerei jórészt a másod-, harmadvonalbeli „reformkáderek”: külügyi és gazdasági vezetők, tudományos-, oktatási- és kulturális intézményirányítók közül kerültek ki, amint azt a nevek és alkalmak súlyozott aránya is híven mutatja. Ugyanakkor önmagában e lista még korántsem bizonyítja, hogy a fenti alkalmak kivétel nélkül „szívélyes”, „konstruktív”, „baráti” stb. tárgyalások lettek volna, avagy hogy a magasabb pártállami hivatalok ajtajai mindenkor készséggel megnyíl-tak volna az Alapító előtt. A nevek és dátumok keresztkoordinátái ugyanígy nem bizonyítanak, legfeljebb sejteni engednek bizonyos alkalmi érdekközösséget (pl. né-mely másodvonalbeli gazdasági és kultúrkáderrel), vagy esetenkénti „árukapcsolást” (pl. ösztöndíjprogramok, menedzserképzés - politikai „villámhárítás” fejében), habár a tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezni: ez utóbbiakban Sorost sosem a személyes előnyszerzés, a szűkebb önérdek vezette, inkább a kísérleti játszmák izgalma és közhasznú praktikuma.

Sokan persze méltán fanyalognak, nem egy név láttán, utólag is szemére vetvén az Alapítónak, hogy esetenként igencsak „túlteljesítette” a politikai protokoll - taktikai megfontolásból még igazolható - minimumát. Ekként bizonnyal lesz, aki ma is megütközve kérdi: vajon mi dolga lehetett a nyílt társadalom oly lelkes protagonistájának például Havasi Ferenccel, Kornidesz Mihállyal, Grósz Károllyal, Pál Lénárddal vagy éppen Aczél Györggyel? Avagy miért, hogy a velük való személyes találkozást még e derék „pártállamférfiak” hivatalos londoni, New York-i útjai alkal-mával sem mulasztja el - mi több, nem sokkal ezután, 1988 nyarán Grósz Károlyt egyenesen saját Long Island-i otthonába hívja meg egy, a tiszteletére rendezett, alkal-mi VIP-fogadásra? „Senki se tévedhetetlen - s ez alól én sem vagyok kivétel...” - felel-né bizonnyal, kedvenc önironikus fordulatával, a kérdés címzettje. A hiúság, egy-egy túlbuzgó tanácsadó vagy elhibázott taktikai számítás nemegyszer őt is méltat-lanokkal bírta parolára, önérzete, makacs autonómiaigénye azonban végül is rendre megóvta attól, hogy ezek az alkalmi parolák egyben személyes „lepaktáláshoz” ve-zessenek.

A rezsim pénzügyi kulcsembereivel - így Pulai Miklóssal, Fekete Jánossal - főként a szakmai kíváncsiság hajtotta megismerkedni: tanulni akart, mélyére látni, hogy miként is lehet egy ennyire kihívón „metafizikus” alapvetésű gazdaságot napon-ta életben tartani. Az, hogy a többiekkel, a nálánál fiatalabb bankárokkal, üzletem-berekkel: Barthával, Demjánnal, Békésivel stb. könnyen szót értett, több mint ter-mészetes. „Több” - mivel nemcsak egy nyelvet beszélt velük (ti. a nemzetközi pénzvilág nyelvét), ám távlatilag is úgy vélte: ha bárki, úgy legfőképp ez az ambi-ciózus középnemzedék lehet esélyes a piaci reformok, az ideologikus béklyóktól megszabadított gazdasági átmenet „levezénylésére”. Ezért is vállalt részt bizalmi gesztusként nem egy szakmai kezdeményezésükben (lásd a Menedzserképző, a Skála-Coop vagy az Első Magyar Befektetési Alap ügyét), és vette igénybe alkalmi viszon-zásként jószolgálati közvetítésüket a pártvezetés vagy az államigazgatási bürokrácia merevebb ellenállásába ütközve.

A politikai és gazdasági elit fenti két markáns csoportján kívül Soros idővel sajá-tos „munkaviszonyt” alakított ki egy harmadikkal is: a kulturális intézményvezetők (egyetemi rektorok, akadémiai tisztségviselők stb.) nyitottabb és tárgyalóképes elitrétegével. Őket több-kevesebb személyes szimpátiával jobbára alkalmi szövet-ségesnek - bár olykor csak lekötelezésre érdemes „korporatív” kliensnek - tekintette, akik számottevően növelhetik alapítványa mozgásterét és általános respektusát. (Lásd a lista négy „sereghajtóját”!)

Ami a kérdés második - és fontosabb - részét illeti, azt ti. hogy mi volt az Alapítvány tényleges szerepe a rendszerváltás felé egyelőre még jórészt öntudatlanul sodródó Magyarországon, nos, erre itt - 1987-es fejezet végén - legfeljebb időleges választ adhatunk. A komolyság megőrzése végett nem árt máris kizárnunk két máig felbukkanó pszichiátriai motívumot: 1. a „kommunista hatalomátmentő” titkos kollaboráció és 2. a nemkülönben titkos „CIA-diverzió” vádját... E paranoid teóriák helyett érdemes a valóságos közegben keresni a választ, nem feledve azt, hogy gyor-san változó erőviszonyok és dinamikus ellentmondások formálták, s hogy az Alapít-vány irányítása, „ügyfélköre” maga is látványos politikai (ön)fejlődésen megy keresz-tül e nekilóduló években.

Mint láttuk: az alapítványi iniciatívák sorában kezdettől akadt egy sor bátor nyitás, tudatos tabu- vagy monopóliumtörő kísérlet. Ilyen volt mindenekelőtt a sokat támadott „nyílt pályázati rendszer” makacs fenntartása, a fénymásoló program, az önálló külföldi ösztöndíj-mecenatúra, a független alkotóműhelyek, írók, művészek és tudósok tömeges felkarolása. Másrészt nem vitás, hogy kezdettől voltak bizonyos engedmények, személyi és taktikai kompromisszumok is - példa rá több menedzserképző és költségvetési intézmény pusztán protokollérdekeket szolgáló pénzelése vagy egy-egy szakértői testület - például a kezdeti társadalomtudományi zsűri - kurzuskáderekkel való felpuhítása. Az Alapítvány munkatársainak a pályázók százai, majd ezrei ügyében végül is naponta kellett egyfajta alternatív „személyzeti és káder-munkát” ellátniuk. Az ügyeket, programokat többnyire nem ők „kreálták”, a pályázatokat nem ők írták - így legfeljebb értőn és szemfülesen a támogatások célszerű módját, minőségelvű szelekcióját próbálták kialakítani. Mindez a köznapok szintjén alapvetően kétirányú elkötelezettséget jelentett. Egyrészt a pályázó magánszemélyek és civil kezdeményezések önzetlen - és sokszor cinkos - pártolását, másrészt bizonyos praktikus szövetséget a meglévő intézményvilág minden olyan „progresszív” hírű és potens képviselőjével, aki az új tudományos, művelődési vagy közéleti kezdeménye-zésekhez kész volt akár formális védettséget, akár érdemi segítséget adni. Ez utób-biak az iménti protokoll-listánál jóval hosszabb lajstromot tennének ki - itt elég csak példaként Juhász Gyulára, Vitányi Ivánra, Tardos Mártonra, Glatz Ferencre, Zelnik Józsefre, Néray Katalinra és másokra utalni. Mindent egybevetve a korai években ez a törekvés bizonyos önként vállalt, sőt keresett „társutasságot” jelentett a legszéle-sebben vett „reformerőkkel”, melyekbe némely intézményvezetők, akadémiai vagy minisztériumi káderek éppúgy beletartoztak, mint a merészebb vagy mérsékeltebb ügyek százait felvető egyéni és csoportos pályázók. Látni fogjuk: e társutasság poli-tikai hangsúlyai az elkövetkező két-három évben - az általános radikalizálódással összhangban - mind nyíltabban eltolódnak a civil társadalom javára, hogy végül sajá-tos szerepcserével immár az új legitimációt kereső reformer káderelit „kapaszkodjék” társutasként az Alapítványba.

Ennek a fordulatnak itt nagyjából éppen a küszöbéhez értünk. Hogy mindezt életközeibe hozzuk, valahogy úgy fest az egész, akár egy tíz-húsz év előtti utazás a Wiener-Waltzer Hegyeshalom felé robogó expresszvonatán... A túlfűtött kupéban sok-féle utas zsúfolódott össze, zsebükben szolgálati, turista és külföldi útlevelek, más--más célállomásra szóló menetjegyek. Némelyek magukba zárkóznak, mások csomag-jaik közt matatnak, megint mások cinkos anekdotázással álcázzák leküzdhetetlen „finánc-lázukat”. Lám, már itt is a határ - és vele az igazság pillanata... Egy maga-biztos kéz felrántja a tolóajtókat, előkerülnek az útlevelek, megnyílnak a kofferek, és szapora keresztkérdések nyomán - akarjuk vagy sem - sorra megtudjuk egymás nevét, nacionáléját és úti célját. Végül is nincs nagy baj, senkit se szállítanak le - ám ahogy a Lajta hídját is elhagyjuk, mintha egész más színben tűnnék fel a társaság... Aki azelőtt szorongott, most otthonosan üdvözli az új kalauzt - és viszont: aki előbb még rátarti vagy kihívón fesztelen volt, most laposan fürkészi: mikor fordulunk végre a Westbahnhof célegyenesébe. Útitársunk volt valamennyi. Mégis, jó szívvel emlé-kezni legfeljebb arra fogunk, aki szolgálati útlevelében bízva nagyvonalúan átvállalta tiltott könyvekkel teli poggyászunkat, s cserébe nem kért mást, mint egyetlen neki dedikált példányt - „ha majd a legális kiadás is megjelenik”.15

Jegyzetek

1 Néhány ismertebb név az egykori interjúkészítők közül: Bakonyi Éva, Bauer Tamás, Becski András, Mérő Katalin, Mizsei Kálmán, Pécsi Vera, Polgár Judit, Soós Károly Attila, Szálai Erzsébet, Vági Gábor, Végh András, Voszka Éva stb.

2 Lásd a 90. dokumentumot.

3 Babus Endre, Csicskó Mária, F. Havas Gábor, Hegedűs István, Kenedi János, Murányi Gábor, Rainer M. János, Ungváry Rudolf, Vágvölgyi B. András stb.

4 Néhány további példa: 1976-ban egy reprezentatív lista alapján teljes életútinterjút ter-veztek egy sor vezető káderral Andics Erzsébettől Nemes Dezsőig - az érintettek gyanakvó elzárkózása miatt sajnos mindhiába. Hasonló balvégű kísérlet történt 1982-ben az Új Márciusi Front egykori alapítói, köztük Donáth Ferenc visszaemlékezéseinek dokumen-tálására - ez utóbbit viszont engedély híján már hatalmi szóval állították le. Ugyancsak volt néhány féllegális interjúpróbálkozás az ez idő tájt hazalátogató Heller Ágnessel, Fehér Ferenccel és más emigránsokkal is - Hanák Gábor személyes közlései.

5 Utószó a Videotár 1995. februári katalógusához.

6 A Rhinesmith-jelentés angol eredetijét az Alapítvány házi archívuma őrzi - az idézett részletet magam fordítottam - N. B.

7 E háttérepizódot és a program teljes történetét lásd részletesen in HINT/Lónyai, 109-114.

8 MM 38288/1987.

9 P Á., Soros mindig útban van, Népszabadság, 1992. július 22., 6.

10 HINT/Kulcsár, 10-11. A már idézett néhány mondaton túl íme az epizód teljes Kulcsár-féle verziója: „K. K.: Az Agitációs és Propaganda Bizottság összeállítása a pártközpontban a szokásos kádári módon történt: a »kétfrontos harc« jegyében. Voltak ott meglehetősen baloldali emberek, ugyanakkor ültek benne olyanok is, mint mondjuk, Berend T. Iván - tehát ortodoxok és reformerek vegyesen. Néha az ortodoxok támadásba lendültek. Különösen akkor, ha valami külső információt kaptak, feljelentéssel egyenértékű tele-fonokat. Adott esetben még Kádárt is felhívták telefonon, hogy tudja-e, mi folyik itt, és akkor előjöttek valamivel. A legkínosabb eset az volt, amikor Pál Lénárd, az akkori illetékes titkár szólt, Kádár személyes beavatkozása nyomán. - N. B.: Pünkösti Árpád, „Rákosi és környezete” című pályaterve ügyében? - Igen. Tudniillik valaki odatette az eredményes pályázatok HVG-beli listáját Kádár asztalára, amin ez pirossal alá volt húzva. Kádár János rettentően felháborodva fölhívta Pál Lénárdot, és kérdőre vonta, hogy ez meg micsoda. Mi az, hogy »Rákosi és környezete?” Akkor a következő netán én leszek? Hát ez tűrhetetlen! Így keresett meg Pál Lénárd telefonon, és mondta, hogy itt nagy balfogást csináltunk, és hogy vegyük vissza az ösztöndíjat. Azt nem lehet, válaszoltam, ki van adva, nem vesszük vissza. Akkor ne publikáljuk a kiadott ösztöndíjakat. Mondtam, azt sem hiszem, hogy el lehet intézni. Én ugyan megkérdeztem Vincze Mátyást, hogy mit szól hozzá: ilyen ukázt kaptam. - N. B.: Két-három hónapra el is maradt a közlés... - K. K.: Igen, ez volt a megál-lapodás végül. Tudniillik időközben szóltam Vásárhelyinek, ő pedig tájékoztatta Sorost, aki nagyon fölháborodott, mondván, hogy ő ezt az egészet a nyilvánosságnak szánta, és micso-da disznóság, vissza fog lépni. Tájékoztattam Pál Lénárdot a helyzetről, mondván, hogy szerintem nem érdemes az egészet túldimenzionálni, hisz végül is nem olyan nagy ügy. Vincze Mátyással megbeszéltem, hogy egy-két alkalmat hagyjunk ki, aztán szépen vissza-térnek majd a dolgok az eredeti mederbe. Ezt Vásárhelyi Sorossal megtárgyalta, és a végén elsimult az ügy. Ez volt a legkényesebb konfliktus az Alapítvány egész működése során, ám végül ezt is sikerült rendezni.”

11 Lásd HINT/Bartha, 12.

12 HINT/Dérer, 7-11. Az interjú további fontosabb adalékai: „D. M.: - Tehát itt volt egyrészt egy harc paradox módon a gazdaságpolitika és a kulturális szféra között, másrészt épp ez az 1987-88-as időszak volt az az utolsó szakasz, amikor a rendszer egy kicsit bekemé-nyített. Ennél a bekeményítésnél a Soros Alapítvány a kulturális és a gazdaságpolitikai kor-mányzat kereszttüzébe került, nevezetesen úgy, hogy a kulturális kormányzat fél szemmel Moszkvára, fél szemmel a Nyugatra nézve, olyan álláspontot alakított ki, hogy az ún. liberális látszat addigi eredményeit féltve, hajlandó a Soros Alapítványt föláldozni, amely esetleg szálka lehet a környező országok szemében azzal, hogy alternatív kultúrpolitikai központtá növi ki magát Magyarországon. N. B.: - Hogy jön össze e két dolog? Mármint a liberális látszat fönntartása - a Soros Alapítvány fölszámolásával? D. M.: - Ezt utóbb majd megmagyarázzuk a Nyugatnak, hogy épp azért volt erre szükség, hogy fönntarthassuk az ún. aczéli kultúrpolitikát. Tehát kvázi egy részét fel kell áldozni a stratégiai cél érdekében. N. B.: - Ez lett volna a kultúrpolitika 1987-es »taktikai« hozzáállása? D. M.: - Én úgy érzem, ez volt. [...] Számomra egyértelműnek tűnt, hogy Radicsék ekkoriban lemondtak a Soros Alapítványról. N. B.: - »Lemondtak«? D. M.: - Igen. Ha megtalálom ezt az agit-prop. bizottsági feljegyzést, abból egyértelműen kitűnik, hogy például Knopp András az „impe-rializmus trójai falovaként”, »alternatív kultúrpolitikai központként” aposztrofálta az Alapítványt, amit föl kell mondani. N. B.: - Akkor tehát nem »fájó szívvel« áldozták volna be, hanem egyszerűen maguk támadták. D. M. - Hogy fájó szívvel vagy nem, azt nem tudom, mindenesetre elég zavaró volt ez, különösen Radics Katalin esetében, aki korábban engem vont felelősségre, hogy úgymond miért nem alakítok ki egy önálló Soros-politikát«. Én ugye nyilván azzal védekeztem, amit már elmondtam: hogy nincs kompetenciám hozzá, és ez nem az én szintem. [...] De kifejezetten emlékszem, hogy a legutolsó alkalommal egy olyan szituáció alakult ki, amelyben Knopp András és Radics Katalin határozottan támad-ta magát az intézményt, a Soros Alapítványt. Mire Lakatos Ernő azt mondta: »Gyerekek, azért gondoljuk meg, ez egy becsületes magyar ember, aki a hazáját segíti.« És akkor szinte hallani lehetett, ahogy Knopp András álla az asztalra koppan. Nem értette az egészet. Lakatos pedig már valószínűleg tudta, amit Knopp még nem - mármint hogy a gazdasági lobby megvédte az Alapítványt, s egy magasabb fórumon már eldőlt, hogy szükség van rá.”

13 BM III/III-210-231/9 „S. Gy. megharagudott, felfüggeszti a személyes kapcsolatokat.”

14 168 Óra, 1987. november 27.

15 Önéletrajzi epizód 1985-ből - a könyv: George Orwell Állati gazdaságának, az AB Kiadónál frissen publikált első magyar nyelvű, szamizdat kiadása volt, amit e sorok írója fordított, illusztrált - és részben „expediált” a nyugati emigrációban való terjesztésre. A „társutas”: Z. László, egykori külkereskedelmi és kereskedelmi üzletkötő, ma a Creditanstalt egyik vezető embere.

Kiadványok