Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
TÉNY/SOROS - 1989
Szerző:
Nové Béla
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1999
Kiadó:
Balassi Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
Soros Alapítvány
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:
963 506 265 6
ISSN:
Raktári jelzet:
E

1989

M = 1 : 100


Január 1-jétől bevezetik a munkanélküli segélyt. Egy hét múlva nagyarányú központi áremeléseket jelentenek be: az élelmiszerek átlag 17, a mosószerek 8%-kal drágulnak - februártól jelentősen nőnek a postai szolgáltatások s a helyi tömeg-közlekedés díjai is. Az országgyűlés január 10-i és 11-i ülésén törvényt alkot az egyesülés és gyülekezés jogáról (1989: II-III), mely „elvben” a pártalapítást is lehetővé teszi, ám annak gyakorlati szabályozását egy későbbi, külön párttörvény hatáskörébe utalja. Prágában, 15-én egy ellenzéki szolidaritási tüntetés során súlyos összetűzésre kerül sor a rendőrséggel. 24-én az országgyűlésben, Fodor István elnök-letével független képviselőcsoport alakul. 28-án Pozsgay Imre a 168 óra című rádióműsorban - a KB történelmi albizottságának ez idő tájt még nem nyilvános „szakvéleményére” utalva - puccsszerűen „népfelkeléssé” minősíti át 1956 mind-addig „ellenforradalomnak” gyalázott októberét.

Február eleji, fordulópontot jelentő ülésén a MSZMP KB állást foglal a több-pártrendszer mellett. Gorbacsov az utolsó szovjet csapatokat is kivezényli Afganisz-tánból. 16-án nagygyűlést rendez az újrainduló Magyarországi Szociáldemokrata Párt. 22-én megalakul a Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ), 26-án Ungváron a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Február végén - jó hét évtized után először! - Budapestre látogat Habsburg Ottó, az Európa Parlament alelnöke. Az „utolsó ma-gyar királyfi” útját hivatalos részről kitüntető szívélyesség, a közvélemény és a sajtó részéről - némi „kurucos” berzenkedést leszámítva - általános rokonszenv fogadja.

Március 7-én az MSZMP KB állást foglal a jogállam, az alkotmányos több-pártrendszer és a koalíciós kormányzat megteremtése mellett. Március 15. - évtize-dek óta az első munkaszüneti nap - a rendszerváltás „nyilvános főpróbája” jegyében zajlik. A mintegy százezres budapesti ellenzéki egységdemonstráció átütő politikai sikerként hat, s a média minden manipulációja ellenére elhalványítja az ünnep hiva-talos szónokainak erőtlen retorikáját. A „nemzet nevében” jelképesen lefoglalt Ma-gyar Televízió lépcsőjén Cserhalmi György mennydörgi el a rendszerváltás 12 pontját, s prominens ellenzéki politikusok tartanak egymás után lelkes ovációval kísért poli-tikai programbeszédeket. Kereken egy hét múlva, március 22-én megalakul az Ellen-zéki Kerekasztal (EKA) az MDF, az SZDSZ, a Független Kisgazdapárt, az MSZDF a Magyar Néppárt, a Fidesz, a Szabad Szakszervezetek Demokratikus Uniója és a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság részvételével. Másnap az országgyűlés elfogadja a sztrájktörvényt, s a pártdelegáció élén Moszkvában tárgyaló Grósz Károly felveti, hogy a két ország közötti kereskedelemben térjenek át a tényleges világpiaci árakhoz igazított dollárelszámolásra.

Április elején kitör a „Gorenje-láz” - a közelgő vámszigorítások hírére magyarok tízezrei indulnak Ausztriába, hogy a családi turistaellátmányon hűtőládát, mikrohullámú sütőt és más tartós műszaki cikkeket vásároljanak. 15-én Kecskeméten a „Re-formműhely” tanácskozáson többen egy új nemzeti reformpárt kiválását sürgetik az MSZMP-ből Pozsgay Imrével az élen - ez utóbbi óvatos, kiváró taktikázása miatt azon-ban egyelőre mindhiába. Lengyelországban ismét engedélyezik a Szolidaritás szabad szakszervezet működését, majd Glemp bíboros közvetítésével Nemzeti Megbékélési Tárgyalások kezdődnek a kormány s immár legalizált politikai ellenzéke között. 21-22-én a KISZ XII. kongresszusán kimondják a szervezet megszűnését, utóda - lényegében változatlan vezérkarral, eszmei és dologi örökséggel - a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség lesz. Április 25-én a hajmáskéri légibázis kiürítésével megkezdődik a 44 éve „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet csapatok részleges kivonása. Másnap a kormány egy jogász-történész vegyes bizottságot hoz létre az 1945-1962 közötti kon-cepciós perek felülvizsgálatára. (Társelnökei: Földvári József és Zinner Tibor.)

Május e „rendszerváltó” év valódi csúcsidénye - hirtelen annyi korszakos esemény torlódik egymásra, amennyivel a korábbi harminc-negyven évre apránként beosztva is bizonnyal boldog lett volna az ország... Május 1-jén a Városliget és a Felvonulási tér utolszor lehet tanúja hivatalos (párt)állami „munkaünnepnek” - az ellenzéki pártok és független szakszervezetek egyidejűleg a Népligetben rendeznek alternatív majálist híveiknek. A hónap elejétől szorgos katonakezek alig három hónap alatt felgöngyölik a „vasfüggönyt”: az ország nyugati peremének 260 kilométeres műszaki határzárát. Május 8-án - a „győzelem napján” - Kádárnak végre valóban „mennie kell”: az MSZMP KB egészségi állapotára hivatkozva zárt ülésen, a testileg, lelkileg megrendült volt főtitkár zavaros búcsúmonológját követően felmenti pártelnöki tisztéből és KB-tagságából az ország 33 éve legelső emberét, egy kivételesen hosszú éltű rezsim „atyját” és politikai „stílusteremtőjét”. Ugyanezen az ülésen egyúttal eltörlik a „káderhatásköri listákat” is, azaz a párt a jövőben kizárólag saját tisztségeinek betöltése felett diszponál. Május 8-án és 9-én az Akadémia közgyűlése rehabilitálja az 1949-es kommunista hatalomátvétel után akadémiai tagságuktól megfosztott tudósokat. 10-én hivatalba lép a második Németh-kormány. (Új tagjai: Békési László pénzügy-, Horn Gyula külügy-, Glatz Ferenc művelődésügyi, Hütter Csaba mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, az Országos Tervhivatal élére Karakas Ernőt nevezik ki.) Az új kormány három nap múlva megtartott rendkívüli ülésén hét hónapra azonnali hatállyal felfüggeszti a nagymarosi vízlépcső építési munkálatait. Május 19-én az Eötvös Kollégium tanácstermében megalakul a Magyar Helsinki Bizottság. (Elnöke: Mészöly Miklós, koordinátorai: Kodolányi Gyula és Kőszeg Ferenc.) Az alakuló ülésre Kari von Schwarzenberg, a Nemzetközi Helsinki Szövetség elnöke és Erdős André, Magyarország ENSZ-nagykövete is eljön. Május végének sokkoló világpolitikai szenzációja, a Tienanmen téri mészárlás s a Pekingben elrendelt szükségállapot világszerte heves tiltakozóhullámot vált ki - a budapesti kínai követség előtt is tüntetők ezrei fejezik ki a tankokkal letiport pekingi diákmoz-galom iránti szolidaritásukat. Május 20-án és 21-én, az MSZMP reformkörei Szegeden megtartják első tanácskozásukat, sürgetvén a politikai egyeztető tárgyalá-sok mielőbbi megkezdését az Ellenzéki Kerekasztallal. A Művelődési Minisztérium május 31-i rendelete szerint a kötelező orosz helyett szeptembertől más idegen nyelv is tanítható az általános és középiskolákban. (A rendeletnek nyilvánvalóan politikai gesztusértéke van: hisz 1956 októberének is ez volt az egyik legelső megvalósult követelése a diákság általános - noha kissé idő előtti - lelkesedésére...)

Június elejével rendeletileg megszüntetik a szocialista munkaverseny sok év-tizedes, sztahanovi hagyományát. A Minisztertanács június 5-i döntése szerint a könyvek és filmek a jövőben minisztériumi engedély nélkül jelenhetnek meg. Egy hét múlva Pozsgay Imre államminiszter vezetésével létrejön a kormány mellett működő Nemzetiségi Kollégium. Június 13-án a Parlament Vadásztermében a szándék-nyilatkozatok ismertetésével megkezdődnek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások. Három nap múlva, június 16-án a Hősök terén - a rendszerváltás valódi katarzis-pontjaként - mintegy negyedmillióan vesznek részt az 1956-os mártírok újrateme-tésén, melyet több hónapos előkészítéssel a TIB és számos független mozgalom szervezett, s amelyen egyebek között a kormány tagjai (Németh Miklós miniszter-elnök, Pozsgay Imre államminiszter) is díszőrséget álltak a Műcsarnok lépcsőjén felravatalozott koporsók mellett. Június 23-án a Kereszténydemokrata Néppárt nagygyűlésen jelenti be újjáalakulását a budapesti József Attila - volt ciszterci - Gimnázium dísztermében. (Elnöke Keresztes K. Sándor lesz). Két napra rá az MDF választmánya és elnöksége - több lakitelki alapító, így Csoóri Sándor drámai óvása ellenére - határozatban mondja ki a mozgalom párttá alakulását. A Minisztertanács elrendeli, hogy az 1949-53 közötti internálások idejét ezentúl nyugdíjra jogosító munkaviszonyként kell elismerni. Másnap az országgyűlés megszavazza a honvéd-ségnél bevezetendő alternatív polgári szolgálatot. A belpolitikai élet radikalizálódását jelzi, hogy mind több választókörzetben gyűjtenek aláírásokat a parlament poli-tikailag diszkreditált vagy választókörzetüket kirívón elhanyagoló, pártlistás képviselői ellen. (A visszahívási mozgalom egyebek közt sikerrel kényszeríti ki Korom Mihály, Benke Valéria, Puja Frigyes és mások lemondását.)

Az Elnöki Tanács július 1-jével jogutód nélkül megszünteti az Állami Egyházügyi Hivatalt. Július 6-án meghal Kádár János. Több mint jelképes időzítés, hogy a Legfelsőbb Bíróság ugyanaznap mondja ki egykori áldozatai: Nagy Imre és mártírtár-sainak teljes rehabilitálását. George Bush a hónap közepén három napra Magyar-országra látogat, ahol vegyes vállalati szerződéseket ír alá, és bejelenti: kezdemé-nyezni fogja a Kongresszusban egy 25 millió dolláros alap létrehozását a magyar magángazdaság élénkítésére. (A nemrég hivatalba lépett, új amerikai elnök hivatalos partnerein kívül több hazai ellenzéki párt és mozgalom képviselőivel is találkozik.) Július 14-én Párizs a Bastille téri új operaház felavatásával, látványos utcabállal s egy, a Sorbonne-on rendezett nemzetközi történészkonferenciával ünnepli a francia forradalom 200. évfordulóját. A nagyvilágot azonban láthatóan ennél is jobban izgatják a jelenben zajló forradalmi változások napihírei. Például az, hogy a Bastille lerombolásának kereken 200. emléknapján Budapesten a Kerepesi úti temető Munkásmozgalmi Panteonjában eltemetik Kádár János, a hazai „ancien régime” atyjának hamvait, aki a Kreml kegyelméből hosszú éveken át megkérdőjelezhetetlenül első számú ura volt az országnak. A televízió által is közvetített gyászszertartást tömeges részvétel és a sír környékén pánikszerű, már-már tragikomikus jelenetek kísérik. (Az egymás sarkára hágó munkásmozgalmi veteránok kis híján az özvegyet is legázolják.)

Augusztus 19-én több ezren vesznek részt a magyar-osztrák határra megren-dezett „Páneurópai Pikniken”, ahol az alkalmat kihasználva néhány száz keletnémet turista engedély nélkül átsétál Ausztriába. Másnap, augusztus 20-án Budapesten elmarad az MHSZ rendezte hagyományos „légi és vízi parádé”. Helyette ismét az államalapító Szent István műve kerül az ünnepi megemlékezések homlokterébe: a budapesti Bazilikánál - negyven év óta először - újra látványos Szent Jobb- körmenetet tartanak. Alig egy hét múlva az Elnöki Tanács rendeletileg engedélyezi a szerzetesrendek működését. A hónap végén, szeptember elején Budapesten rendezik az Öttusa Világbajnokságot, amelynek valahány aranyérmét a remekül szereplő ma-gyar válogatott nyeri.

Szeptember 2-án a fasori Evangélikus Gimnáziumban Glatz Ferenc miniszter mond országos tanévnyitót. Szeptember 11-én éjféltől életbe lép a kormány szorgos háttér-diplomáciával előkészített intézkedése, miszerint a hazatérni nem kívánó, nyár vége óta Magyarországon rekedt több tízezer keletnémet állampolgár szabadon távozhat bármely más országba. Három nap alatt mintegy 12 ezren lépik át a nyugati határt. Szeptember 18-án az Ellenzéki Kerekasztal 5 pártja (az SZDSZ és Fidesz kivételével) megállapodást ír alá a kormány képviselőivel. A televízió egyenes adásában közvetíti az eseményt, melyen Tölgyessy Péter váratlanul bejelenti: néhány sarkalatos kérdésben - mindenekelőtt a köztársasági elnök megválasztásának mód-jában - pártja különvéleményen van, s így anélkül, hogy megvétózná, nem írja alá a megállapodást. A Fidesz úgyszintén csatlakozik, és továbbadja a töltőtollat. Egy hét múlva az SZDSZ bejelenti: nyilvános aláírásgyűjtéssel népszavazást kezdeményez a négy legfontosabb belpolitikai kérdésben: 1. Kivonuljon-e az MSZMP a munkahe-lyekről? 2. Elszámoljon-e az állampárt vagyonával? 3. Feloszlassák-e a munkás-őrséget? s végül, hogy 4. A köztársasági elnököt az új parlamenti választások után, avagy előtte válasszák meg?

Október 6-án - az aradi vértanúk napján - összeül az MSZMP XIV. rendkívüli kongresszusa. Másnap a reformer többség a régi állampártból kiválva, Horn Gyula elnökletével megalakítja a Magyar Szocialista Pártot. A Hazafias Népfront október 14-ére összehívott IX. kongresszusa kimondja: a HNF a jövőben pártoktól független, önálló mozgalomként kíván működni. (Új elnökéül Kulcsár Kálmán igazságügymi-nisztert, főtitkárául Kukorelly Istvánt választják meg.) Az országgyűlés október közepén elfogadja az Alkotmánybíróságról, a pártok működéséről és gazdálkodásáról, az országgyűlési képviselők és a köztársasági elnök megválasztásáról szóló tör-vényeket, megszünteti az Elnöki Tanácsot, s úgyszintén törvényt hoz az 1956 utáni politikai ítéletek felülvizsgálásáról. A hónap közepén Budapesten megkezdi műkö-dését az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága. Utódszervezet nélkül feloszlatják a munkásőrséget (november közepére sikerrel begyűjtve mintegy 120 ezer szolgálati pisztolyát és gépfegyverét). Október 19-én először jelenik meg legálisan az 1981-ben indított legfontosabb magyarországi szamizdat: a Beszélő. Az MDF II. Országos Gyűlésén döntenek a szervezet pártszerű működéséről - a párt elnökének Antall Józsefet, köztársasági elnök-jelöltjének Für Lajost választják meg. Megalakul az Országos Vallásügyi Tanács. (Elnöke Németh Miklós miniszterelnök, titkára Sarkadi Nagy Barna lesz.) Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök október 23-án a Parlament erkélyéről kikiáltja a Magyar Köztársaságot. Egy hét múlva az ország-gyűlés népszavazást ír ki november 26-ára a köztársasági elnök megválasztásának időpontjáról, egyúttal határozatban rendeli el a nagymarosi vízműépítés végleges(!) és haladéktalan leállítását. Az NDK megalakulásának 40. évfordulóján az állami protokollünnepségeket tömeges tiltakozó demonstrációk sodorják el. A hónap végén lemond és Kubában keres menedéket Erich Honecker keletnémet pártfőtitkár.

November 4-én Kelet-Berlinben egymillióan tüntetnek a német újraegyesülés mellett. 10-én az NDK kormánya megnyitja a határokat az NSZK és Nyugat-Berlin felé, megkezdődik a nagy „falomlás”. A hónap közepén az Európa Tanács miniszteri bizottságának ülésén a Strasbourgban tárgyaló Horn Gyula külügyminiszter benyújt-ja Magyarország csatlakozási kérelmét az Európa Tanácshoz. November 25-én az írószövetség közgyűlésén Németh Miklós kijelenti: a kormány végleg lemond az iro-dalom és a művészetek irányításáról. Egyidejűleg több mint két tucat író - többek közt Csoóri Sándor, Esterházy Péter, Konrád György és Jókai Anna - „Új magyar iro-dalom” néven platformot alakít. November 26-án megtartják a népszavazást az SZDSZ által felvetett négy kérdésben, amely erősen polarizálja az ellenzék erőit. (Az SZDSZ, a Fidesz, az FKGP és az MSZDP a négyigenes voksolás mellett agitál, az MDF tartózkodásra szólítja híveit - az MSZMP utódpártjai nyilvánvalóan ellen-érdekeltek.) Az 58%-os részvétel és a „négyigenes” szavazattöbbség mindenesetre az ország politikai közvéleményének jelentős radikalizálódását jelzi. November végén testületileg lemond a Milos Jakes vezette Csehszlovák Kommunista Párt vezetősége. December 5-én újabb 10%-kal devalválják a forintot. (Ez évben - minden koráb-bit meghaladó mértékben - összességében immár 20,6%-kal!) A hónap közepén Párizsban a Nemzetközi Kiállítások Irodája Budapestnek és Bécsnek ítéli oda az 1995. évi világkiállítás megrendezési jogát. Karácsony előtti utolsó ülésén az ország-gyűlés úgy határoz, hogy 1990. március 16-i hatállyal feloszlatja magát. Az NDK-ban és Csehszlovákiában az ismételt tömegdemonstrációk nyomán végleg összeomlik a kommunista rezsim; látványos politikai változások érlelődnek Litvániában és Bul-gáriában is. December 16-án Temesváron Tőkés László református lelkész ellenállása és a körötte kibontakozó szolidaritási mozgalom elindítja a Ceaucescu-féle román diktatúra drámai végjátékát is. Miközben Románia számos városában mámoros tün-tetések, majd véres fegyveres harcok törnek ki, idehaza az Építők Rózsa Ferenc Székházában a megtépázott nimbuszú MSZMP igyekszik rendezni sorait. (A több-séggel veteránokból és pártnyugdíjasokból álló küldöttek zajos tetszésnyilvánítással fogadják Marosán György és Grósz Károly ortodox retorikáját, majd a „fiatalítás” jegyében Thürmer Gyulát választják meg a párt elnökévé.) Pár nap múlva a me-nekülő román diktátort és feleségét elfogják, Ion Iliescu és a Megmentési Front veszi át az ország irányítását. Karácsony másnapján egy titkos helyszínen összeülő statáriális bíróság halálra ítéli, majd nagy sietve kivégezteti a Ceaucescu házaspárt. Magyarországról és a kontinens minden zugából megindulnak a segélykonvojok az éhező, didergő és harcok dúlta országba. December 29-én Václav Havelt, a nemrég még börtönben ülő írót és emberi jogi aktivistát a prágai „bársonyos forradalom” Csehszlovákia elnöki székébe emeli.


M = 1 : 10

E lázas év alapítványi költségvetése majd minden téren merészen nekilóduló emelkedést mutat az előző évihez képest: a teljes forintfelhasználás 90 millióról 133 millióra - a dollárkifizetés 3,7 millióról 4 millióra nő. Néhány fontosabb változás a főbb tételcsoportok szerint:

Forintkiadások
1988-ban
1989-ben
Titkársági rezsi
11,0 M
18,7 M
Általános pályázatok
62,0 M
99,3 M
(ez utóbbiak részletezve:)
- Könyvtárak
5,0 M
2,8 M
- Közművelődés
3,9 M
6,0 M
- Vizuális művészet
3,5 M
8,9 M
- Előadóművészet
12,0 M
9,5 M
- Közoktatás, iskolaügy
2,5 M
3,0 M
- Történelem
6,4 M
9,4 M
- Vezetőképzés
0,1 M
0,3 M
- Fénymásológép-program
1,1 M
0,5 M
-Lélektan
1,8 M
2,7 M
- Egyéb társadalomtudomány
3,2 M
7,0 M
- Egészségügy
6,6 M
4,2 M
- Természettudomány
1,6 M
2.2 M
- Szociológia
2,7 M
3,0 M
- Építészet
0,6 M
1,2 M
- Közgazdaságtan
1,2 M
0,7 M
- Zenetudomány
1,6 M
2,3 M
- Ifjúságügy
4,6 M
9,5 M
- Demokratikus szervezetek
-
17,0 M
Dollárkiadások
1988-ban
1989-ben
Külföldi ösztöndíjak
1435 E
1066 E
Egészségügy
594 E
1013 E
Közoktatás, iskolaügy
435 E
3 E
Angol nyelvoktatás
-
417 E
Fénymásológép-program
534 E
621 E
Vezetőképzés
222 E
79 E
Demokratikus szervezetek
-
197 E

Az alapítványi eseménykrónika úgyszintén merész tempóváltást mutat számos ponton érintkezve a közéleti, nagypolitikai változásokkal. Az első néhány hét még az Országház utcai berendezkedés jegyében telik. A régóta esedékes irodacserére melles-leg épp az utolsó percben került sor ahhoz, hogy a nagy tavaszi pályázati dömpingen s az új programok megannyi szervezési gondján a Titkárság sikerrel úrrá legyen.

Március végén megjelenik a Demokrata pályázat felhívása. Eszerint „Az alapít-vány támogatást ajánl fel olyan csoportoknak, amelyek a helyi és az országos közélet demokratikus megújításában kívánnak részt venni. A támogatás mindenekelőtt az indulás nehézségein hivatott átsegíteni az új közéleti kezdeményezéseket technikai felszerelések, működési költségek fedezésével. Klubok, társaskörök, társadalmi szervezetek, mozgalmak, egyesületek és folyóiratok egyaránt pályázhatnak, politikai pártok azonban nem.” Nem egész két hónap alatt közel 300 szervezet jelentkezik. A program rendkívüli népszerűségére vall, hogy másfél éven át öt új hosszabbítást is megér, eredeti egymillió dolláros keretét majd kétszeresen meghaladva. (Bővebb elemzését lásd alább a Demokratatoborzó című részben!)

Március végén az International Herald Tribüne fényképes riportot közöl a „Wall Street-i mágusról” részletesen bemutatva Soros György kelet-európai alapítványait. A Budapesten is megfordult amerikai riporter kiemeli: „ez az első olyan nyugati alapítvány, amelyet önállóan hagynak működni egy kommunista országban - az alapító és a helyi hatóságok kölcsönös megelégedésére”. Mark Palmer budapesti amerikai nagykövet egyenesen úgy fogalmaz: „ha választanom kellene, mit zárjanak be, az alapítványt vagy a követségemet, én inkább a követséget választanám”. (Még szerencse, hogy ez a „forradalmi” év egész más „választási kényszereket” vet fel...)

Május 10-én a margitszigeti Ramada Szállóban az Alapítvány ötéves születés-napját ünnepli. A népes fogadáson és sajtótájékoztatón az Alapító elégedetten nyug-tázza, hogy első kelet-európai alapítványa pár év alatt a civil társadalom alapintéz-ményévé vált, több mint 6 millió dollár értékű támogatást folyósítva sok ezer egyéni és intézményi pályázónak. Egyúttal bejelenti, hogy 1989-ben további 3-4 millió dol-lárt szán magyarországi programok támogatására, kiváltképp az új, független szerve-zeteknek kínálva megfelelő „indulótőkét” mivel párttá válásuk után a szigorú amerikai törvények tilalma miatt már nem segítheti a hazai demokratikus átalaku-lást. Alapítványa, mint mondja, emellett továbbra is támogatni kívánja a tudományos és művészeti intézményeket, mely szándék legújabb gyakorlati példája, hogy a Közgazdasági Egyetem 60 tanárának kínálnak külföldi ösztöndíjakat, s hasonló prog-ram van előkészületben az ELTE bölcsészkarán is. Soros beszél arról is, hogy külön alapítványt kíván létrehozni az ökológia védelmére, s egyben bejelenti, hogy Andrew Sarlóssal közösen új szállodát vagy irodaházat készül építtetni, s a mintegy 40 millió dolláros lágymányosi beruházás a tőke néhány éves megtérülése után az Alapítvány hosszú távú forrásait volna hivatott biztosítani. (Bővebben lásd a Tervek - füst-gomolyban című részben!)

Május közepén a szegedi egyetemen a Bibó István Emlékbizottság Nemzet és demokrácia címmel háromnapos nemzetközi konferenciát rendez az Alapítvány támogatásával. Az eseményről a BBC magyar adása is tudósít, idézve a váratlan vendégként feltűnő Pozsgay Imre szavait: „Tanulni jöttem ide, örömmel és nagy érdeklődéssel, egy olyan nemzedék tagjaként, amely sokfelé forgandó eseményekben részt vesztett [sic!], s amelynek legjobbjai már a korábbi időkben is fölismerték Bibó István jelentőségét, életművének hatását.”

Május 15-én Soros György és Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettes - a Minisztertanács és a Pénzügyminisztérium előzetes jóváhagyásával - megállapodást ír alá Budapesten. (Teljes szövegét lásd a 15. és 16. dokumentumokban - politikai utóéletét az 1992-es fejezetben!) Eszerint Soros György a New York-i Soros Foundation alapítóelnökeként vállalja, hogy az általa előirányzott évi 3 millión túl legalább évi l millió dollárral növeli a magyarországi tudományos, kulturális, okta-tási és egészségügyi programok támogatását. A 3 millió feletti dollárnövekményt a magyar kormány forintban ellentételezi, ennek közcélú magyarországi felhaszná-lásáról a budapesti Alapítvány gondoskodik az addigi gyakorlat szerint. A több mint három évet megért, bár jórészt papíron maradt, „hedge fund” típusú megállapodás utóbb méltatlan intrikák céltáblája lesz néhány kiegészítő rendelkezésének bonyolult „árukapcsolása” miatt (ingyenes állami telekjuttatás a tervezett Soros-irodaházhoz, vám- és adómentesség, tíz év múlva - 1998. január 1-jétől! - esedékes állami hoz-zájárulás az immár örökös jogutód: a Magyar Soros Alapítvány programjaihoz stb.). A megváltozott politikai közegben amúgy sem érvényesíthető egyezséget a felek végül 1992 augusztusában bontják fel, és egy kompromisszumos új alku jegyében az Antall-kormány a Közép-Európa Egyetem székházának kedvezményes eladásával rendezi az egyezség csöndes elszabotálása miatti tartozásait.


Június végén Moszkvában Alekszandr Besszmertnih szovjet külügyminiszter-helyettes fogadja Sorost, aki mint az egykori MTI-jelentés megjegyzi, „mostanában gyakori és szívesen látott vendég a szovjet fővárosban”. (Soros az év első felében valóban intenzív konzultációsorozatot folytat különböző szintű szovjet gazdaságirányítókkal a piacgazdasági átmenet lehetséges stratégiáiról egy, a maga költségén toborzott mintegy húszfőnyi nemzetközi szakértőgárda élén, ám a tárgyalások végül is a szovjet fél döntésképtelensége miatt csöndben kifulladnak.) A nyár végén részben a Bush elnök által felajánlott 5 millió dollárra, részben a Soros Alapítvány rendszeres költségtámogatására alapozva lázas előkészületek folynak a Független Ökológiai Központ felállítására. Az óbudai Selyemgombolyítóban berendezkedő, Vásárhelyi Judit vezette új intézmény a hazai és térségbeli környezetvédelmi mozgalmak összefogását, szakszerű koordinációját hivatott elősegíteni pályázataival és céltámogatá-saival.

A Tienanmen téri vérfürdő után Kínában egész nyáron át belpolitikai tisztogatás és heves hisztériakampány zajlik, amelynek egyik legfőbb ürügye Soros György, a CIA és a leváltott kínai pártfőtitkár, Csao Ce-jang állítólagos „titkos összeesküvése”. A reformerők lejáratását célzó, átlátszó propagandavád elsőként júniusban, a KKP Politikai Bizottságának ülésén hangzik el Li Peng miniszterelnök szájából. Egy hónap múlva Vang Fang közbiztonsági miniszter titkos körlevelet ad ki, melyben az Alapít-vány és az amerikai hírszerzés kapcsolatára hívja fel a hadsereg, valamint az egyes tartományok vezetőinek figyelmét. Nem sokkal ezután letartóztatják Soros meg-bízottját és az Alapítvánnyal együttműködő reformszellemű gazdaságkutató intézet 14 munkatársát. Augusztus 2-án Soros a sajtóban is közzétett, erélyes hangú tiltakozó levelet intéz a legfelső kínai párt- és állami vezetőkhöz, minek hatására a kampány őszre alábbhagy, meghurcolt áldozatait szabadon engedik. Mindazonáltal Soros kínai alapítványa Csao Ce-jang bukása után többé nem támad fel újra.

Szeptember végén a Fekete Doboz független videofolyóirat szerkesztői - Jávor István, Elbert Márta és Pesty László - legújabb kiadványukból, az Újmagyar siralom és a Harangszó fél egykor című filmekből vetítenek részleteket a pesti Puskin mozi-ban tartott sajtótájékoztatón. (Az előbbi Nagy Imre és mártírtársai több héten át tartó exhumálását - az utóbbi a június 16-i újratemetést dokumentálja.) A szer-kesztők szerint a vállalkozás nem törekszik nyereségre, legfőbb célja a felgyorsult politikai események hiteles megörökítése. 1987 ősze óta 450 órát forgattak, s csak az Ellenzéki Kerekasztal üléseiről és a politikai egyeztető tárgyalásokról mintegy 120 órás anyaguk van. Mindennek létrejöttében a Soros Alapítvány eddig 2 és fél millió forinttal segített.

A Kortárs Művészeti Központ ez év őszén két tematikus kiállítást is rendez: az egyiket Más-kép címmel a budapesti Ernst Múzeumban, mely az előző két évtized hazai kísérleti fotográfiájáról adott reprezentatív válogatást közel másfél száz művész részvételével - a másikat Architektonikus gondolkodás - ma címmel a Műcsarnokban, ahol 22 meghívott alkotó állította ki terveit, „gondolati konstrukcióit” és műtárgyait.

Október közepén a budavári Munkásmozgalmi Múzeum megannyi propagandisztikus szocreál tárlat után végre a „létező szocializmus” valódi arcát is bemutatja: Léthatáron címmel rendhagyó kiállítást nyitva az Alapítvány támogatásával, amely az Újpesti Családsegítő Központ legújabb létminimum-számításait köznapi tárgyak-kal illusztrálva egy átlagos pesti munkáscsalád otthonába vezet be. A tetejében a Térszínház művészei a tárlatok enteriőrjeit időről időre benépesítve naturális hitellel idézik fel „a munkás hétköznapokat”. A kiállítás kísérő programjaként egyben négy évtized szociális témájú híradóriportjainak rendületlen optimizmusán ámulhat a látogató.

Október végén Berend T. Iván, az MTA-Soros Alapítvány társelnöke az Akadé-mia Roosevelt téri székházában első ízben adja át a nemrég elhunyt két kiváló történész, Szűcs Jenő és Ránki György emlékére alapított Soros-díjakat. A Szűcs Jenő-díjat ez évben Győrffy Györgynek, a Ránki György-díjat Gergely Andrásnak ítélte oda a kuratórium. (A díjakkal 250 000 Ft jár.)

A HNF őszi átalakulásával párhuzamosan napirendre kerül a Magyar Nemzet privatizációja, amelybe eleinte 35%-os tőkerésszel Soros György is hajlandó lenne beszállni, jóllehet kezdettől kijelenti, hogy a lap politikai irányvonalába nem kíván beleszólni, s hogy személyi kérdésekben nem igényel vétójogot. Az ügy körül a választások közeledtével politikai intrikák és lármás sajtóviták támadnak, melyek az elkedvetlenült invesztort utóvégre visszalépésre késztetik. (Az ügy további részleteit lásd a Tervek - füstgomolyban című epizódban!)

Az időközben újra szürke hétköznappá visszavedlett november 7-én Andrew Sarlós kanadai üzletember Pozsgay Imre államminiszter ottawai látogatásakor be-jelenti: a 80 millió dolláros Első Magyar Befektetési Alap mellett, melyet Sorossal közösen szervezett a magyar gazdaság élénkítésére, hamarosan újabb pénzügyi alapot kíván összehozni mintegy 200-250 millió dollár értékben. Soros György külön-ben más téren is igen aktív: ősszel többek közt az ő kezdeményezésére és anyagi támogatásával jön létre az ún. Híd-csoport, az ellenzéki pártok (főként az MDF és az SZDSZ) szakértői szintű együttműködése, amely az átmenet legfőbb gazdaságstraté-giai irányelveit hivatott egyeztetni.

November első felében az amerikai kormány tájékoztatási hivatala és a New York-i Soros Foundation együttes meghívására a hazai ellenzéki pártok képviselőinek nyolcfős delegációja kéthetes tanulmányútra megy az Egyesült Államokba. A küldött-ségben az MDF, az FKGP, az SZDSZ, a KDNP, a Fidesz, a Magyar Néppárt és az MSZDP egy-egy, zömmel kampánymenedzseri feladattal megbízott kulcsembere kap helyet - a még önfeloszlató kongresszusa előtt meghívott MSZMP ugyanakkor nem él a lehetőséggel. A professzionális tapasztalatokra éhes ellenzéki politikusok amerikai képviselőkkel és szenátorokkal találkoznak, ellátogatnak a külügyminisztériumba, az Amerika Hangja, a Szabad Európa Rádió szerkesztőségeibe, s a helyszínen tanul-mányozzák a virginiai választási kampányt. Karácsony előtt egy héttel Marián Calfa, ideiglenes csehszlovák kormányfő a prágai várban - Kari von Schwarzenberg, a Nemzetközi Helsinki Szövetség elnöke és Frantisek Janouch professzor, a stockholmi Charta '77 Alapítvány vezetőjének társaságában - fogadja Sorost, aki bejelenti: ösztöndíjprogramokkal és más támogatási formákkal, a svédországi Charta '77 Alapítvánnyal együtt Csehszlovákiában is kész jelentős adományokkal elősegíteni a demokratikus átalakulás ügyét. A látogatás nyomán 1 millió dolláros pályázati induló kerettel csakhamar Prágában, Pozsonyban és Brnóban is Soros-irodák nyílnak.

M = 1 : 1

1989. május: az első 5 év mérlege

„Öt évvel ezelőtt indítottam útjára magyar alapítványomat - írja Soros az 1988-as évkönyv (1989. májusi keltű) előszavában. - Megérett az idő a számvetésre, a jövendő célok megfogalmazására. Nem azért, mert ez az ötödik évforduló, hanem azért, mert Magyarország rengeteget változott az elmúlt öt évben. Az alapítvány ere-deti célja az volt, hogy hozzájáruljon Magyarország nyílt társadalommá változtatá-sához. A folyamat gyorsabb lett, mint remélni mertem, s az alapítvány jelentékeny segítséget nyújtott hozzá.

Sikerünk olyan magyar állampolgárok részvételének tulajdonítható, akik azono-sultak eszményeimmel, és akikben feltétel nélkül megbízhattam. Az ő kezükbe helyeztem az alapítványt. Azzal, hogy nyitottak voltunk a közönségtől érkező pályá-zatokra, olyan módszert alakítottunk ki, amely a lehető legnagyobb teret biztosította az egyéni kezdeményezéseknek. A pályázók felfedték a társadalom szükségleteit és vágyait. Sokféle kezdeményezést, tervet támogattunk, a kultúra, az oktatás és a társadalmi tevékenység minden területén, amely a minőséget és az innovációt hang-súlyozta, így aztán az alapítvány puszta létével a pluralizmus eszközévé vált. Talán szórtuk a pénzünket, de ezt úgy tekintettük, mintha magot szórnánk, abban a re-ményben, hogy termés lesz belőle.

Reményeink beigazolódtak. Szerencsére nem voltunk körülvéve olyan »madarakkal«, melyek kicsipegetik a földből a vetőmagot. Egészében tisztességes emberek-kel volt dolgunk, akik nem éltek vissza az általunk kínált lehetőségekkel. Legtöbbjük - akár az alkalmazottakat, akár a pályázókat, akár az ingyen közreműködő tanács-adókat nézzük - elfogadták céljainkat és védték az alapítványt. Mindannyian hozzájárultak sikerünkhöz.”

Kevéssel alább Soros az Alapítvány jövőjéről így ír: „A továbbiakban nem szük-séges pusztán azért költenünk a pénzt, hogy előmozdítsuk különféle alternatívák létrejöttét. Célirányosabbá kell válnunk. Ebben az összefüggésben három átfogó célt tűztem ki: az első a meglévő kulturális és oktatási intézmények reformja, a második az erőteljesebb intellektuális kontaktus a szomszédos kultúrákkal és az etnocentrikus gondolkodás ellensúlyozása, a harmadik pedig a gazdasági reform erőteljesebb támogatása. [...] Ezek a változtatások nem kockázatmentesek. Mostanáig többek közt azért is számíthattunk az emberek rokonszenvére, mert az alapítványban a fennálló intézmények alternatíváját látták. Meg tudjuk-e tartani ezt a pozíciót? Sikerül-e a fennálló intézményeket megreformálni? Vagy mi is ezek egyikévé válunk? Tudatában vagyok a kockázatnak, de úgy ítélem meg, hogy érdemes vállalni.”

Nos, nagyjából ennyi az Alapító személyes számvetése,) amit 1989 lázas tavaszán az ötödik évforduló kapcsán másutt és némiképp más szavakkal többször is alkalma nyílt élőszóban kifejteni a sajtóban és a szélesebb alkalmi nyilvánosság előtt, (így a Soros Fórum ünnepi rendezvényein vagy a margitszigeti Ramada Szállóban adott népes fogadáson.) És most lássuk a számokat! Íme egy statisztikai összesítés, melyet a Titkárság egy tévéinterjú háttéranyagaként e napokban állított össze:

Egyéni pályázatok 1984-1989 (kerekített adatok)

Pályázati kategóriák
Benyújtott pályázatok
Nyertesek
Általános vagy szabadon választott
2800
940
Társadalomtudományi ösztöndíjak
850
240
Irodalmi ösztöndíjak
720
220
Konferenciarészvétel, tudományos tanácskozás
1900
600
Rövid külföldi tanulmányutak
600
310
Dubrovniki nyári kurzusok
230
190
„Nagy” ösztöndíjak (Oxford, Leuwen, USA)
1100
120
Tudományos publikációk külföldi közlési díjai
230
230
Összesen:
8430
2850

(Megjegyzés: Más intézményi és szakprogramokkal együtt az Alapítvány 1989 végéig közel 500 millió Ft értékben nyújtott támogatást.)

Sok ez vagy kevés? - adódik önkéntelenül a szokványos kérdés.

Attól függ, mihez viszonyítjuk... Az Alapító magánvagyonához? Az állami költ-ségvetés ágazati vagy intézményi forrásaihoz? Netán a pályázók egyéni lehetőségei-hez? Láttuk: Soros magánjövedelmét az évtized végének látványos tőzsdesikerei nagyságrendekkel megnövelték, így a fenti summa személyes vagyonának legfeljebb egy-két százalékát tehette ki. Mindamellett nem árt két fontos tényre emlékeztetni. Az egyik, hogy ez idő szerint már egy sor más országban (így Dél-Afrikában, az Egyesült Államokban, Kínában, a Szovjetunióban és Lengyelországban) is működnek alapítványai - nemegyszer hasonló nagyságrendű karitatív vagy kultúrmecénási szerepvállalással. A másik, hogy ha csak szűkebb, hazai szerepét vesszük is, Soros Györgynek - legalább fél évszázadra visszamenően - bízvást nem akad „riválisa”: olyan magánszemély, aki saját vagyonából akárcsak megközelítőleg is ennyit áldozott volna a magyar kultúra, tudomány, oktatás- és egészségügy javára. (Ezt a primátust csak még inkább megerősíti majd az újabb öt év zárómérlege, mely az első öt évinek közel tízszeresére rúg.)

Persze, a Soros-féle magánmecenatúra, ha mégoly bőkezű volt is, nyilván nem vetekedhetett az állami, intézményi költségvetések milliárdjaival. Maga az adomá-nyozó is inkább hasznosulása, semmint nagyságrendje alapján tartja sokra e summát, amint azt egyik interjúkötetében1 kifejti: „[Magyarországon] csodálatos szellem uralkodott. Nagyon kis összegeket adtunk, nem azért fizettük az embereket, amit tet-tek, csupán segítettünk nekik megvalósítani, amit tenni akartak, például úgy, hogy fénymásolókat adtunk nekik.

Mennyi pénzt költött Magyarországon?

Évente mintegy hárommillió dollárt. És ez a hárommillió a közoktatási és kul-turális költségvetés mintegy tíz-húsz százalékára volt hatással, lehetővé téve, hogy ezt az összeget [a pályázók - N. B.] saját céljaikra fordítsák, és ne a kommunista állam érdekében hasznosítsák. Valójában a pártállam és a pártapparátus minden létesít-ményét felhasználtuk a saját céljainkra: minden iskoláját, színházát, egyetemét, minden intézményét használtuk. Hiszen aki támogatást kapott tőlünk, állami intéz-ményben dolgozott, és onnan is kapta a fizetését. Ilyen értelemben nyilván az akkori magyar állam húzta a rövidebbet. Pedig mit ér az a pár millió dollár, amit adtam, a Művelődési Minisztérium milliárdos költségvetése ellenében?”

Hogy mit ért valójában, azt ki-ki maga is eldöntheti az eddig bemutatott meg-annyi konkrét program és pályázat alapján. Itt és most legfeljebb egyvalami kíván árnyaltabb elemzést: a „Ki kit használt ki?” némileg durva és ideologikusán a múlt-ba vetített kérdésfelvetése. A fenti Soros-idézet - és több más utólagos nyilatkozat -arra vall, hogy az efféle sommásan „üzleti” szemlélet időről időre az Alapítót is meg-kísérti, miként a már bőven idézett akadémiai és pártközponti jelentésírók is hasonló szókimondó nyerseséggel latolgatták egykor saját korporatív érdekeik alapítványi „hozamát” és „deficitjeit”. Hasonlóan éles „mi” és „ők” dichotómia jellemzi néhány alapítványi kulcsember - így Vásárhelyi, Kardos, Forgács vagy Dornbach - emlékidé-zéseit is, mint ahogy jobbára az egykori pályázók bizalmas levelei sem hagynak két-séget az iránt, hogy az Alapítvány „melyik felétől” várnának pártfogást ügyüknek...

Csakhogy a valóság rendesen jóval kuszább és esetlegesebb az efféle absztrakt „játszmaelméleteknél”. Például azért, mert sokszereplős, nyitott és folyton változik - mint éppenséggel az az intézmény, amelyről szó van... Az a furcsa - félig kihívón pri-vát, félig protokollárisán állami - konstrukció, ami eleve egy eseti kompromisszum-ból született, s amit később is csak a kölcsönös engedmények, pragmatista alkuk óvatos sorozata vihetett valódi sikerre. Hiszen mint annyi példán láttuk: a két fél nemcsak rivalizált: legalább annyira kooperált is egymással, méghozzá az esetek zömében valóban érdemes, közhasznú ügyek érdekében. (Könyvtárak, kutatóinté-zetek, közművelődési intézmények, iskolák, kórházak stb. kiterjedt támogatása.) Ugyanezt sugallják a kölcsönös „bizalomerősítő gesztusok” és alkalmi „szívességek” is: pl. a Bartháék által kieszközölt vám- és áfamentesség - avagy Soros beszállása a hazai menedzserképzésbe és jószolgálati szerepvállalása az Első Magyar Befektetési Alap létrehozásakor. Bonyolult, soktényezős partneri viszony volt ez, melyben az egyes „tételek” és „ellentételezések” többnyire nem vagy alig is kapcsolhatók össze. Történetesen az, hogy Kis János Kant-fordítói pályaterve mindjárt a legelső irodalmi döntésfordulón átment - avagy hogy számos közgyűjteményt és könyvtárt megelőzve a Párttörténeti Intézet is az első kedvezményezettek közt jutott Soros-fénymá-solóhoz. Hogy az Akadémiai Könyvtár, az Akadémiai Nyomda és maga az MTA is éveken át tekintélyes dolláradományokat kapott - ugyanakkor a nevét viselő alapít-vány rendszeres támogatásai révén sokban akarva-akaratlan segített legitimálni egy seregnyi alternatív művészi, tudományos vagy közéleti kezdeményezést (Videotár, Oral History, Fekete Doboz stb.).

Még bajosabb utólag „kasszát csinálni”, ha nemcsak az ügyeket és az eseti támo-gatásokat nézzük, hanem velük együtt megkíséreljük reálisan számba venni a sokféle indítékú s idővel ugyancsak sokban változó egyéni szerepvállalásokat is. Itt ugyanis a „Ki kit használt ki?” kérdését sokszor eleve hamis, sőt ízléstelen feltenni. Politikai kaméleonok, akarnok karrieristák persze jócskán akadtak az Alapítvány és program-jai körül. Mindazonáltal döntéshozói szinten az egykori nómenklatúra embereivel a köznapi viszonyt sokkal inkább egyfajta szolid, kezdetben cinkos, majd mindinkább nyílt „társutasság” jellemezte a párttag kurátoroktól és szakkurátoroktól kezdve az akadémiai, minisztériumi és más intézményi elitek reformszellemű kádereiig bezárólag. Végső soron ebbe a körbe tartozott - bár sokban eltérő pozícióval, akti-vitással és elkötelezettséggel - Bartha Ferenc, Demján Sándor, Berend T. Iván, Kulcsár Kálmán, Glatz Ferenc, Gazsó Ferenc, Vitányi Iván, Zelnik József, Juhász Gyula, Vályi Gábor, Vámos Tibor vagy épp az egykori kultuszminisztériumból az a Knopp János, aki pártközpontos bátyjával ellentétben idővel az Alapítvány egyik leglelkesebb apparátusi híve lett (lásd például a Soros-irodaház ügyében vállalt kez-deményező szerepét a Tervek - füstgomolyban című részben!). E sajátos „társutasság” iránya és szerepe idővel persze sokban változott. Kezdetben inkább az Alapítvány igényelte, hogy helyet szorítsanak neki a meglévő intézménystruktúra különféle ex-kluzív „szakaszaiban”. (Lásd erről korábbi elemzésünket Egy protokoll-lista tanulsá-gai címmel az 1987-es részben!) Később, már bevett útitársnak számítva, mind-inkább a korábbi „szabadjegyesek” keresték vele a szorosabb partnerség lehetőségét, míg végül új legitimációs esélyként maguk aspiráltak az Alapítvány társutasának kitüntető státusára az időközben jócskán átalakult „kupéban”.

Mindez nem jelentette az elvi, politikai és személyes érdekellentétek teljes ki-iktatását, más szóval azt, hogy ha nem is látványos, mindenesetre valódi és szívós küzdelem folyjék a partnerség- „társutasság” - leple alatt. Miként nem jelentette azt sem, hogy az első öt év e jobbára csöndes és konok gyürkőzése holmi belterjesen elitista játszma lett volna, hiszen e vetélkedés abszolút nyertese végső soron maga a „közönség” - a társadalom volt. A társadalom, melynek a célirányos alapítványi tá-mogatások révén idővel mind szélesebb körei pályázhattak eséllyel a valódi auto-nómiára, hogy többé senki se használja - avagy „használhassa ki” - őket akaratuk ellenére...

Demokratatoborzó - avagy az új demokratikus szervezetek nyílt pályázati támogatása

1989 kora tavaszára sajátos átmenetiség jellemezte az országot: az egypárti dik-tatúra végképp megrendülni látszott, ám a civil társadalom még csak csíráiban, egyenetlenül próbált utat törni magának a több évtizedes betonalapzat hirtelen támadt réseiben. Nem remélt, új távlatok nyíltak - ám velük együtt új dilemmák, újfajta gyakorlati gondok foglalkoztatták az embereket. Vajon miféle egyéni terveket, kollektív jövőstratégiákat érdemes e naponta változó, új helyzetben csinálni? Mi fontosabb: a múltbeli értékek és eszmék rehabilitálása, vagy a merész újrakezdés - netán a kettő valamiféle konzisztens ötvözete? Mennyiben folytathatók a nemzeti és polgári tradíciók, vehetők át a nyugati intézményi és életmódminták, van-e reális történelmi esély egy „harmadik út” kipróbálására?

Bármely irányba mozdult volna is, a sokféle szándék és tettvágy rendre ugyan-azokba az akadályokba ütközött. A szabad szerveződésnek és vállalkozásnak többé nem annyira jogi vagy politikai tabuk, inkább kommunikációs gátak és anyagi korlá-tok szabtak határt. Hiányoztak a független sajtó sokakhoz eljutó, a hirtelen neki-lódult világgal lépést tartó orgánumai. Jórészt még „hajléktalanok” voltak, avagy a régi intézményrendszer kényszerű albérleteibe (művelődési házak, HNF- és TIT-szervezetek stb.) szorultak a nyilvános politizálás helyi bázisai: a klubok, egyesületek, mozgalmak és szakmai érdekképviseletek, nemkülönben ezek frissen alakult regio-nális és országos testületei. A felgyorsult párttá szerveződéssel, az Ellenzéki, majd a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások megindultával végül ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos ellenzéki konspiráció: az amatőr és félamatőr mozgalmár módszerek önmagukban elégtelenek a több évtizedes pártállami struktúra radikális átalakítására.

A „civil társadalom” alapítványa így hát maga is elérkezettnek látta az időt, hogy a születőben lévő új demokráciát - Soros egy könyvcímét idézve - nyíltan „megfinan-szírozza” (Underlying democracy). Ennek jegyében az Alapító 1989 tavaszán külön egymillió dolláros keretet nyitott az újonnan alakult demokratikus szervezetek támo-gatására. Március végén megjelenik a pályázati felhívás, majd Sólyom László veze-tésével, Hankiss Elemér, Fodor Gábor és az Alapítvány belső munkatársainak aktív részvételével feláll a „programstáb”.

Az új pályázati lehetőség, mint várható volt, hamar népszerűvé lett, s az erede-ti költségkeretet közel kétszeresen túllépve másfél éven át hat hosszabbítást, hat újabb elbírálási fordulót is megért. (A program „abbahagyhatatlanságát” jól mutatja, hogy ezen a címen még 1990. október elején is születik kuratóriumi döntés egy 25 beadványból álló - korántsem érdektelen - „maradványcsomag” ügyében.) Egyedül 1989-ben 353 támogatási igény futott be az ország szinte minden részéből. A Bi-zottság ez évben 157 pályázatot honorált (jó néhány ösztöndíj folyósítása áthúzódott 1990 tavaszára!) összességében 44 millió forinttal, továbbá jelentős eszközado-mánnyal: 49 fénymásolóval, 26 számítógéppel, 12 telefaxszal, 6 üzenetrögzítővel és 3 lézernyomtatóval. Ám tartsunk sort, s a program érdemi bemutatása előtt térjünk ki röviden az előzményekre.

Késleltetett starthelyzet

Az Alapítvány, amint azt számos példán láttuk, kezdettől tudatosan kereste a támogatásra érdemes szellemi és közösségi autonómiatörekvéseket. Ennek jegyében sorra felkarolta az alternatív művészi és közművelődési kísérleteket (videó-, színházi, zenei és képzőművészeti pályázatok), a szakkollégiumok és népfőiskolák ügyét, s csöndes mecénásként nemegyszer segített megjelentetni az egyházak, egyetemek és kutatóműhelyek független szellemű, alkalmi kiadványait is (Vigília, Ráday-évkönyv, Medvetánc, Aetas, Századvég stb.). Mindez azonban nem ment - és e korai években szükségképp nem is mehetett - túl az önmérséklet józan határán, más szóval nem ölthetett nyílt és direkt politikai jelleget, hiszen az a hatalommal kötött különalku végét s az Alapítvány megszűnését jelentette volna. Ebbe az íratlan különalkuba, éppen a rendszer fokról fokra elbizonytalanodó, defenzív volta miatt még sok minden belefért: a legális határok szüntelen tágítgatása, a hovatovább trendekké összeálló eseti kivételek (így az ellenzékiként jegyzett kutatók, művészek - jórészt külföldi - ösztöndíjai), ámde semmiképp nem fért bele a szamizdat-publikációk avagy a demokratikus ellenzék más nyilvános akcióinak - akárcsak burkolt - segélyezése. (Még ha sokan máig kétségbe vonják is azt a mindkét oldalról többször is megerősített alaptényt, hogy 1989 őszéig a hazai „második nyilvánosság”, a SZETA vagy bármely más ellenzéki szervezet - így például közvetlen kedvezményezettként a Fidesz! - egyetlen centet vagy fillért sem kapott „a Sorostól”.)

A Demokrata-pályázat meghirdetése így hát egyoldalú „határrevizíó” volt, a mindaddig kényszerűen respektált külső és belső sorompók eltávolítása - nem csupán politikai, éppannyira lélektani értelemben is. Nem is ment egy csapásra, ahogy azt az egykori kulcsszereplők tanúsítják... Kardos László, a Bizottság hajdanvolt titkára szerint két ülés is kellett, mire a tervről „elvi döntés” született, s az egyeztetés Vásárhelyi és Berend, Dornbach és Soros közt eközben se szünetelt. Nem mintha a programnak bármi formális vagy jogi akadálya lett volna, hisz a parlament már majd fél éve jóváhagyta az egyesülési törvényt, az MSZMP KB javában tárgyalta az új alkotmánytervezetet, kijelölvén az „alternatív mozgalmakkal” való tárgyalások „elő-készítő bizottságát”, sőt márciusra valódi belpolitikai áttörés ment végbe az ellenzéki és reformerők nem remélt sikereként. Mégis: annyi hiábavaló várakozás után mintha túl hirtelen jött volna a „tavasz”, s aki - mint a kurátorok zöme - sok szeszélyes poli-tikai klímaváltozást megélt, méltán latolta: vajon nem könnyelműség-e a „téli gú-nyát” végleg sutba vetni.

„Már megvolt az elvi döntés - emlékszik Kardos - arról, hogy a pályázatot elindíthatjuk, mégis nem kevés fejtörést okozott, mire kiötlöttük, hogy miként. Az egyik dilemma az volt, hogy az amerikai adózási törvény 3. fejezetének 501/c parag-rafusa kategorikusan tiltja, hogy alapítványok politikai pártokat és választási kam-pányokat támogassanak az esetben, ha igényt tartanak az adómentességre - mivel pedig mi a döntéseinket magyarul és angolul mindenkor nyilvánosságra hoztuk, ez megkerülhetetlen tabunak látszott. A másik dilemma maga a pályázati felhívás volt, hogy kikhez szóljon és miféle szövegezésben... Élénken emlékszem az ekörüli »terminológiai« vitára. Az egyik kulcsszó az akkoriban divatos »független« lett volna, ám ezt az akadémiai társelnök óvására végül is elhagytuk. A másik, hogy a »demokrata szervezetekből« utóbb csak külön definiált »csoportok« lettek, s így ez az általános gumifogalom látszólag visszavett a dolog ellenzéki éléből - bár egyúttal arra is lehető-séget hagyott, hogy számos, még nem bejegyzett és legalizált kezdeményezés is pá-lyázzék. Alapjában élvezetes vita volt ez, enyhe izgalom lengte át az egészet. Annak aurája, hogy ha nem is mindjárt kormánybuktatás készül, mindenképp valami új és fontos dolog van születőben. No meg az ismert aforizma jegyében egy kicsit talán az is, hogy »Muszáj mindjárt megoldást találnunk? Nem élvezhetnénk előbb magát a problémát?«2

A végleges döntést a március 23-i kuratóriumi ülésen hagyták jóvá - az Ellenzéki Kerekasztal megalakulásának másnapján), egy héttel a százezres tömeget megmoz-gató, nagy március 15-i ellenzéki egységdemonstráció után, melyen Csengey Dénes, Vígh Károly, Mécs Imre, Orbán Viktor, Kis János és mások még egymásnak adják a mikrofont, s amelyen a Magyar Televízió lépcsőjéről Cserhalmi György olvassa fel az aktualizált márciusi petíciót: a „rendszerváltás 12 pontját”. Azt a radikális követeléslistát, melyet immár harmincegy független szervezet jegyez, s amely így kezdődik: „Valódi népképviseletet és többpártrendszert! Biztosítsák a választások szabadságát és tisztaságát!” Ha mindehhez hozzávesszük e viharos hónap egymást követő belpoli-tikai „frontáttöréseit”: az MSZMP új kiegyezést és alkotmányos többpártrendszert szorgalmazó KB-határozatát, az MDF és az SZDSZ programalkotó első országos gyűléseit, úgy valóban nincs mit csodálni azon, hogy az Országház utca 9-es számú ház ódon, bolthajtásos falai között is felhevült kissé a levegő a „politikai tavaszvárás” izgalmaitól.

Ezen a március végi kuratóriumi ülésen kivételesen az akadémiai társelnök: Berend T. Iván is személyesen „képviselte” magát (egyébként jobbára személynökei-re: Tardos Józsefre, Odze Györgyre hagyta e megtiszteltetést). Jelen volt továbbá csaknem az egész alapítványi stáb: „Vásárhelyi Miklós, a Bizottság elnökének szemé-lyes képviselője, Vámos Tibor, a Bizottság tagja, Tardos József, az MTA, Knppp János, a Művelődési Minisztérium képviseletében, Betlen János, Forgács Pál, Földvári Éva, Geszti Judit, Kardos László, Radvánszky Katalin, Rohonczi Edit, Quittner János és Vásárhelyi Judit, a Titkárság munkatársai. Enyedi György és Juhász Gyula, a Bizottság tagjai, más irányú elfoglaltságuk miatt nem jelentek meg az ülésen.”

A vitát lezáró szűkszavú jegyzőkönyv szerint „a Bizottság jóváhagyta a demok-ratikus szervezetek támogatását célzó pályázati programot, és megbízta a Titkársá-got, hogy az erre vonatkozó felhívást a sajtó útján közzétegye”. Ez utóbbi az MTI-hez még aznap délután elküldött, végleges szövegváltozatában így szólt: „A Soros Alapítvány támogatást ajánl fel olyan csoportoknak, amelyek a helyi és az országos közélet demokratikus megújításában kívánnak részt venni. A támogatás mindenekelőtt az indulás nehézségein hivatott átsegíteni az új közéleti kezdeményezéseket. A támogatás formája technikai felszerelések, működési költségek fedezése. Klubok, társaskörök, társadalmi szervezetek, mozgalmak, egyesületek, folyóiratok egyaránt pályázhatnak, politikai pártok azonban nem. A bíráló bizottság a csoport tevékeny-ségének, programjának és a támogatás tervezett felhasználásának részletes ismerte-tését várja a pályázóktól.”3

Amikor a másnapi - szombati - lapok sorra lehozzák a fenti MTI-híradást, még senki sem sejti, hogy a magyar demokrácia nyilvános debütálására kereken egy év múlva: 1990. március 25-én kerül majd sor az ugyanezen napra kiírt országgyűlési képviselő-választások első fordulójával... Egyelőre csak annyi látszott biztosnak, hogy - a szamizdat-Beszélő utolsó, Kis János-jegyezte politikai programcikkét idézve – „a visszaszámlálás megkezdődött”, s hogy a „világtörténelmi óra” egy hét évtizedes kísérlet végét, és egy másik - még bizonytalan kimenetelű - kezdetét jelezve megint egyszer hangos ketyegésbe kezdett...

A „demokrataság” kényes distinkciói

Az első forduló szűk két hónapos határidejéig: május 20-ig, 290 pályázat futott be. Közülük a júniusi bizottsági ülés a Titkárság előválogatása alapján egyelőre 158-at bírált el, a többit szeptemberre halasztotta. A vaskos dokumentáció beérkezési rendben sorra közli a pályázók alapadatait, a pályázatok rövid tartalmi kivonatát s az esetek zömében a Titkárság javaslatait. A referenciákat, ajánlásokat külön dosszié őrzi. Mindehhez Kardos László, a Bizottság titkára még egy hatoldalas „módszertani” kísérőtanulmányt is mellékelt (Szempontok a demokrata pályázati programhoz - lásd a 18. dokumentumot!), megkönnyítendő az Alapítvány „helyszíni szemlére” induló munkatársainak személyes tájékozódását. Beavató írás, főbb passzusait érdemes külön is idézni:

„A döntéshozó Bizottság munkáját nagymértékben segítheti, ha a Titkárság mun-katársai személyesen is tájékozódnak a pályázók, illetve pályázatok egy részéről. [...] Miket kell megtudnunk?

1. Párt vagy nem párt?
A kiírás szerint pártokat nem támogathatunk, nyilvánvalóan kiesnek a szocdemek, kisgazdák, néppárt, keresztény párt, mindazok, akik kezdettől pártnak definiálták magukat.

Két jelentős szervezet nem pártként indult, de már kilátásba helyezték párttá alakulásukat, az MDF-ről és az SZDSZ-ről van szó. Noha jogi értelemben még nem pártok, gyakorlatilag annak kell tekintenünk őket. Ellenkező értelmű, az alapítvány irányítóitól származó megállapításig tehát e két szervezet nem részesülhet támo-gatásban, személyes tájékozódásra nincs szükség. A dolgok jelenlegi állása szerint vi-szont nem párt a Fidesz, támogatható, helyi szervezeteiket érdemes felkeresni.

Bonyolultabb a helyzet a pártok, illetve a pártszerű alakzatok mögött, mellett stb. megjelenő, tudományos vagy kulturális tevékenységet folytató szellemi mozgal-makkal, műhelyekkel. Ezek különösen helyi szerveződésben léteznek, pl. Liberális kör, Szabadelvű klub, vagy hasonló elnevezéssel. Eszmeiségük egy-egy párthoz kötheti őket, de ők maguk nem szerveződnek párttá, így támogatásuk szóba jön, lehetséges. Eseti megítélés kérdése, hogy nem támogatható pszeudopártok-e, vagy támogatható, független szerveződések. A szervezeti forma ez ügyben fontos, bár nem az egyetlen szempont.

2. Országos és helyi szervezetek
Bizonyos szerveződéseknek már van országos csúcsszerve és [vannak] helyi képződményei. Az országos vezetőséget megkérdezhetjük a helyiekről, mondják el, mit tudnak ők, de még a látszatát is el kell kerülni annak, hogy az alapítványi döntés az országos csúcsszerv által adott preferencialista alapján történik. A helyieket önmagukban kell szemügyre venni, a helyi autonómia tiszteletben tartásával.

3. Rivalizáló szervezetek
A pályázatok első átnézése után megállapítható, hogy több ilyen is van. Így cserkészek, úttörők, KISZ-szervezetek, cigányok, zsidók, más felekezetek stb. Az a javaslatom, hogy általában toleráljuk a rivalizálás tényét (tehát amiatt senki ne kerüljön elutasításra, hogy »belőled van más is«), egy kivétellel: a cserkészeknél olyan nagy a káosz, a keresztbe szerveződési dömping, hogy az alapítvány bölcsen tenné, ha ebből kimaradna. [... ]

4. Demokrata vagy nem demokrata?
Jóhiszeműen mindenkit annak kell tekintenünk, aki annak vallja magát. De: a jelző mindenféle tevékenységhez, szerveződéshez hozzáragasztható anélkül, hogy annak politikai, társadalmi tartalma lenne. Pl. a jelentkezők között vannak demok-ratikus borászok és demokratikus asztrológusok. Ne vitassuk el a maguk választotta minősítést, de azon az alapon, hogy tevékenységüknek önmagában véve nincs poli-tikai-társadalmi töltete, ebben a programban irreleváns pályázóknak tekintsük őket, személyes felkeresésükre nincs szükség. [...]

5. Közművelődés, népfőiskolák
[...] Itt két megközelítés lehetséges. Az egyik szerint számos olyan - főleg helyi - közművelődési szerveződés létezik, akár évtizedek óta, akár csak néhány éve, amely-nek tevékenységi köre lehet hasznos, kulturálisan igényes, személyiségfejlesztő stb., tehát sok jó elmondható róluk, de az nem állítható, hogy a demokratikus társa-dalomért történő politizálás jegyében születtek, legalábbis a legutóbbi időkig ezt nem deklarálták. Ilyenek lehetnek az olvasókörök, hagyományőrző egyesületek, kulturális és közművelődési szövetségek, klubok, körök, egyesületek stb. Az első nézőpont szerint ők nem sorolhatók e pályázati programba. Egy másik megközelítésben azon-ban ezek a szerveződések sok esetben a helyi közéletnek többé-kevésbé kifejlődött csírái, és az elmúlt időszakban más lehetőség nem lévén, ezek adtak teret a demokratikus közéleti törekvéseknek. Azt hiszem, képtelenség egyértelmű receptet adni. Lehetnek ugyan nyilvánvaló esetek, pl. ha csak táncoltak, énekeltek, akkor nem ide tar-toznak, ha vitaesteket is tartottak, akkor igen, de alapjában véve az eseti megítélés fog dönteni. Ehhez mindenesetre minél több tény szükségeltetik tevékenységük tárgyáról.

Más a helyzet a népfőiskolákkal. Itt nem a demokratikus irányultság kérdéses, csupán azt kell meggondolni, hogy rájuk nézve az alapítványnak külön programja van. [...]

6. Felekezeti ügyek
[...] Itt a vizsgálandó körülmény a következő: a hitélet áll-e működésük centru-mában, avagy valami más? Minden vallást tisztelünk, de az alapítványnak nem lehet célja a hitéleti tevékenység anyagi támogatása, erre valók az egyházak, kicsik és nagyok. Másfelől a felekezeti alapon történő szerveződés önmagában nem kizáró ok, ha egyebekben a pályázati kiírásnak megfelelnek. Tehát, ha a pályázó felekezeti szervezet a hitélet mellett kulturális, oktatási, mentálhigiénés vagy bármely más tár-sadalmi-politikai tevékenységet folytat, akkor már potenciális pályázó.

7. Általános szempontok
Először is: léteznek-e? [...]
Ha léteznek, mióta? [...]
Melyek a konkrét előzmények? [...]
[Külön figyelmet érdemelnek] a korábban és/vagy ma is létező hivatalos szerve-zetek metamorfózisai. Gyakori ugyanis, hogy a tanácsok, KISZ, HNF, oktatási (OPI) és közművelődési intézmények, ill. ezek egy-egy részlege, esetleg belőlük néhány em-ber »átmegy demokratába”. Nehezen megítélhető, esetenként bonyolult helyzetekről van szó. Első, természetes reakciónk a gyanakvás és elutasítás. Gyanakvás a »mezcsere« miatt, és elutasítás azzal az indokkal, hogy fizessék maguk damaszkuszi útjukat. Ez a megítélés azonban nem minden esetben igazságos, esetenként pozitív folyamatokról van szó. Mindenesetre lehetőség szerint ebben a kérdésben is a tények számbavétele az elsődleges feladatunk, és az értékelés egy későbbi fázis lesz...”

Az első meríték

A fentiek józanságán, doktrínamentes következetességén markánsan megérzik a „Kemény-iskola” hatása és a másfél évtizedes terepszociológusi tapasztalat. A kérdés mármost csak az: vajon mennyiben igazolta Kardos „elvi” szempontjait az első for-duló anyaga és tényleges elbírálási gyakorlata?

Ami a legkényesebb szempontot (Párt vagy nem párt?) illeti, ebben jórészt tény-leg az előzetesen deklarált elvek érvényesültek. A Fidesz még május elején benyújtott pályázati „csomagterve” - melyről a mozgalom vezetői az Alapítóval külön is konzul-táltak - kivételes bánásmódban részesült, mint arról még szó lesz. A „történeti” vagy Jogfolytonos” pártok (kisgazdák, szocdemek, kereszténydemokraták stb.) nem kap-tak - igaz, közvetlenül nem is nagyon kértek - támogatást. (A szentendrei Petőfi-kör viszont igen!) A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon való részvétele és viszonylag korai - még 1985. őszi! - indulása miatt határesetnek számító Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságot maga az Alapítvány kérte fel, hogy pályázzék tárgyi igényeivel. (Lásd a 159. dokumentumot!) A rohamléptekkel „pártosodó” két legnagyobb ellen-zéki erő: az MDF és az SZDSZ ugyanakkor közvetlen pártszervezési vagy kampány-célra hiába is várt segítséget. A fórumosok egy sor helyi - Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csurka István, Für Lajos, Lezsák Sándor és mások ajánlotta - szervezetének ez irányú kérelmét a Bizottság rendre elutasítja, s a szabad demokraták jóval ritkább hasonló igényei is teljesítetlenek maradnak. (Előbbire a Budapest II. kerületi, ceglédi, győri, kaposvári, miskolci és zalaegerszegi MDF-szervezet - utóbbira a pécsi SZDSZ-csoport hiábavaló próbálkozása a példa.)

Ezzel együtt, mint azt Vásárhelyi Miklós, Dornbach Alajos és mások is meg-erősítik, az Alapítvány nagykuratóriuma a program vezetésével megbízott Sólyom Lászlót - aki ez idő tájt az MDF elnökségi tagja és a meginduló Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások egyik kulcsembere volt! - kimondottan azzal az instrukcióval látta el, hogy „a két párt bázisát és szellemi holdudvarát jelentő klubhálózat lehetőleg azonos támogatást kapjon.”4 Ennek jegyében a gödöllői Ellenzéki Klub, az MDF Szolnoki Környezetvédelmi Bizottsága, a Liget Fórum Nyilvánosság Munkacsoport, az MDF Hírlevél Szerkesztősége vagy a Balatonfüredi MDF-szervezet egészségügyi-oktatási programja utóbb éppúgy sikerrel pályázott, mint a szegedi Szabadelvű Klub, a Re-publikánus Kör, a Central Klub vagy a Liberális Demokrata Közgazdász Kör. (Nota bene! Dornbach szerint „nem vitás, hogy az SZDSZ és az MDF liberális klubjai jórészt azért jöttek létre, hogy pályázni tudjanak”.)

Ha a „pártközeli” helyi szervezetek támogatottságában az előrehaladottabb szer-veződésű MDF javára billent a mérleg, úgy ezt az aránytalanságot bízvást kiegyen-lítették a laptámogatások. Egy esetleges külön sajtómecenatúra irányelveire a Kardos-féle Szempontok... nem térnek ki ugyan, ám időközben több mint nyilván-valóvá vált, hogy a lázas tagtoborzás s a helyi alapsejtek mellett az ellenzéki orgá-numok nem kevésbé fontos „bázisszervezetei” a többpárti demokráciának. A nyár elején tetőző, első nagy pályázati hullámban persze távolról sem csak a politikai sajtó afféle szamizdat-veteránjai bukkannak elő, mint a Beszélő, a Demokrata, az AB Kiadó avagy a Katalizátor Iroda. Akadnak szép számmal mozgalmi hírlevelek is, falukróni-kák, felekezeti értesítők, „harmadik utas” bulletinek, frissen gründolt megyei és városi hetilapok, új vagy éppen „megújulni vágyó” irodalmi, kulturális folyóíratok is. Néhány cím és önmeghatározás:

Lapok: A Lap, Bácskapocs (kecskeméti hetilap), Dél-Kelet (Békés, Csongrád megyei közéleti hetilap), Erdélyi Tudósítások, Határ-Szél (nyíregyházi hetilap), IGEN (katolikus ifjúsági lap), Ipoly (balassagyarmati független újság), Komlói Újság, Kőkapu (váci irodalmi, társadalmi és kritikai lap), Külváros (szabadelvű pécsi várospolitikai lap), Mécs (Bp.), Munkás (Bp.), Párbeszéd (Bp.), Pataji Hírlap, Prés (gyöngyösi közéleti lap), Somogyország (kaposvári hetilap), Soproni Hírlap, Szadai Hírmondó, Szeged (várospolitikai folyóirat), Szegedi Egyetem, Tarjáni Tükör (salgó-tarjáni kulturális lap), TÉR-KÉP (körmendi regionális hetilap) Torkolat (független szolnoki hetilap), Toronyház (az Újpalotaiak Baráti Körének hírlevele), Zalatáj (zala-egerszegi hetilap).

Folyóiratok: Aetas-Harmadkor (a JATE történész...), Ág és levél (zsidó kulturális folyóirat), Erasmus, Erdélyi Múzeum, Európa (címmel tervezett mohácsi művészeti magazin), Harmadik Part, 2000, Korforduló (kárpátaljai irodalmi folyóirat), Nappali Ház, Századvég, Szövetkezeti Irodalmi Újság (címmel tervezett egri periodika), Tartóshullám, Új Auróra, Új Exodus (a Hit Gyülekezetének folyóirata).

A fentieken kívül jelentkezett még néhány alternatív „hírügynökség” (INDEX Hír- és Sajtószolgálat, Kelet-Európa Hírügynökség), körzeti rádió és helyi kábel-televíziós társaság (Nyitott Világ - Bp. VII. ker., Csillaghegy-Római Parti Kábel-televízió, Újkígyósi Nagyközségi Kábeltelevíziós T...) is. A Király Béla, Soros György és mások által is lelkesen pártfogolt Fidesz-rádió, majd összellenzéki hullámsáv hors concour felvetett ügye - mint ez idő tájt annyi más ötlet - „frekvenciaegyeztetési problémák” miatt őszre csöndesen okafogyottá vált.

Országos és helyi szervezetek

„A független szervezetek túlságosan sokat foglalkoznak a csúcshatalommal, és túlságosan keveset a társadalom mélyrétegeiben végbemenő folyamatokkal.” Szálai Erzsébet „az új elitnek” szánt, korabeli figyelmeztetése5 akár az egész Demokrata-pályázat mottója is lehetne. Kiváltképp szembetűnő volt ez az országos és helyi szervezet viszonyában, a „Ki kit integrál?” össznemzeti vetélkedőjében. Ha ez idő tájt „négy-öt magyar összehajolt”, rendre mindjárt lapot, pártot, nemzeti szövetséget vagy kormányt akartak alakítani, merészen túltéve magát a legitimitás és a gyakor-lati alkalmassági próbák viszontagságos közbülső fokozatain. A bázisdemokrácia kiforratlansága, az új párt- és intézménystruktúra kényszerű koraszülöttsége a hazai - és általában a közép-kelet-európai - demokrácia genetikai fogyatékosságaként soban máig is maradandó nyomokat hagyott. Már csak emiatt is fontos volt a lelki-ismeretes terepmunka (amelyben az alapítványi Titkárság majd minden „hadra fog-ható” munkatársa részt vett), hogy lehetőleg ne fantomszervezetek, magányos nép-boldogítók jussanak támogatáshoz, hanem valóban elkötelezett, közhasznú polgári kezdeményezések. Lássunk néhányat:

Országos mozgalmak, politikai szervezetek: Halálbüntetést Ellenzők Ligája, Független Jogász Fórum, Független Jogvédő Szolgálat, Menedék Bizottság, Nyil-vánosság Klub, Raoul Wallenberg Egyesület (Bp.-Pécs), Történelmi Igazságtétel Bizottság, Szegényeket Támogató Alap. Szakszervezetek: Független Demokratikus Szakszervezetek Ligája, Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, Szolidaritás Szakszervezeti Munkás-szövetség, Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, Vegyipari Dolgozók Demokratikus Szakszervezete. Felekezetek: Evangélikus Ifjúsági Szövetség, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság, Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület. Kisebbségi szervezetek: Erdélyi Magyarok Egyesülete, Rákóczi Szövetség, Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, PHRALIPE Független Cigány Szervezet, FII CU NOI Egyesület. Környezetvédők: Duna Kör, Független Ökológiai Központ, Holocén Természetvédő Egyesület.

A bázisdemokrácia fent említett hiányait - ha pótolni nem is - legalább némileg kárpótolni tudta a hagyományos közművelődési profil beemelése a programba. Itt volt, itt lett volna a legnagyobb szükség a közvetlen tereptapasztalatra, egy-egy jámbor lokálpatrióta (városvédő, faluszépítő, múzeumbarát stb.) kör vagy egyesület helyi súlyának megértő mérlegelésére. Az első döntésforduló - ám még inkább a továbbiak - eredménylistája arról tanúskodik, hogy az efféle pályázatok elbírálásakor végül is nem a direkt eszmei, politikai irányultság, inkább a tágabb értelemben vett ön-tevékenység lett a „demokratizmus” zsinórmértéke. Erről győznek meg az olyan tucatszám idézhető példák, mint a Tiszadobi Faluház, a Csereháti Faluszövetség, az Esztergomi Kulturális Egyesület, az Újpalotaiak Baráti Köre avagy a Váci Madách Kör jórészt szerény (50-100 000 Ft-os) támogatásai.

Ami a névviseleti vagy az azonos profilbeli rivalizálást illeti („belőled van más is...”) itt megint csak azt mondhatni: az Alapítvány végül is sikerrel kiállta a magára mért „toleranciapróbát”. Mi sem bizonyítja ezt inkább, mint hogy nemcsak érdek-védelmi és környezetvédő szervezetből, zsidó és cigány kulturális egyesületből jutta-tott esélyhez számos vetélytársat, hanem végül, minden kezdeti ódzkodása ellenére, még a „cserkész-káoszba” is bemerészkedett, megpróbálván ott is érvényesíteni a „plurális szponzorálás” elvét. (Vö. a Magyar Cserkészszövetség 600 000, a Magyar Cserkészszövetség Leánycserkész Társelnöksége 100 000, a Cserkészcsapatok Szövetsége úgyszintén 600 000 és a soproni Scarbantia Cserkészcsapat 160 000 Ft-os támogatását!)

Utóbb a „Demokrata vagy nem demokrata?” dilemma, s vele egy „Damaszkuszi Utazási Iroda” esetleges felállítása sem okozott akkora fejtörést, mint attól előzete-sen tartani lehetett. Részben azért nem, mivel a jogos gyanakvás (s a még inkább jogos szemérem) eleve visszatartotta a legtöbb MSZMP-, KISZ-, HNF- stb. szerveze-tet, hogy demokrata színekben nyíltan megmérkőzzék ellenzéki vetélytársaival
(az egy kézen megszámlálható néhány bátor kivétel: az orosházi Szocialista Demokrácia Frontja Egyesület, a Bp. III. kerületi DEMISZ és a XIII. kerületi KISZ, az Úttörőcsapatok XV ker. Szövetsége a Magyar Vöröskereszt Budapesti Vezetősége - ez utóbbi csekély 8,5 milliós igénnyel!): részben pedig azért nem, mivel a „pszeudo-demokraták” már többnyire bizarr önelnevezéseikkel eleve „kiszelektálták” magukat a komolyabb pályázók sorából. Az említett „demokratikus asztrológusok” és „demok-rata borászok” még a szolidabb lunetikusok válfajához tartoztak... Egy notórius fővárosi pályázó (akinek legkevesebb három, más-más néven beadott pályázatát azonosították!) többek között a „Magyar Hitvallás Egyház” megalapításával téved a 20. század végi honi demokrácia küzdőpástjára.6 Mint írja, „legfőbb ideje, hogy kétségbevonhatatlan bizonyítékokat tárjunk fel példamutató és erőt sugárzó őstörté-netünkből...” - amihez mindössze 3 728 519 jó magyar forint hibádzik! L. Olivér, egy nyughatatlan iváncsai nyugdíjas, a „Sokoldalúak Világszövetségét” ígéri felállítani „minimum 134000 - maximum 1300000 forintért.”7 Témák, amelyekkel foglal-kozni szeretne: „a kultúrával kapcsolatos helytelen fogalmak, Nagymindenség, Hit-vallók és ateisták, Sakk-kontrollgép, Tejút és UFÓ” stb. Ha Világszövetség-tervét az Alapítvány mégsem díjazná, úgy beéri egyéni támogatással is...

A további fordulók

Bár a teljes folyamatábra megrajzolására ezúttal nincs mód, a program jó másfél éves curriculumát legalább néhány lényegi változáson át bizonnyal érdemes bemu-tatni. A nyár végére felgyűlt s az első fordulón el nem dőlt sorsú pályázatokat - szám szerint 117-et - a szeptember 7-i kuratóriumi ülés bírálta el. Az augusztus 31-i keltű titkársági előterjesztést Fodor Gábor - az Alapítvány külön e programra szerződtetett külső munkatársa - jegyzi, aki Kardoshoz hasonlóan rövid összegzést csatol a doku-mentációhoz:

„Mint az anyagból kitűnik, a fontosabb és egyértelműbb pályázatok már az első fordulóban elbírálásra kerültek. A mostani, maradék anyagot lényegében 5 nagyobb csoportra lehet osztani:

1. Lapok
A számos lapkérelem közül elsősorban azokat javasoltuk támogatásra, amelyek már néhány számot fel tudtak mutatni, és főként a lapszerkesztéshez kértek tech-nikai berendezéseket. Azokat, amelyek tőkét kérnek újságaikhoz, illetve még nem létező lapokhoz kérnek anyagi segítséget, elutasításra javasoltuk.

2. Környezetvédők
Általános szabályként a környezetvédők támogatását ebben a pályázati kategóriában tovább nem javasoljuk, tekintettel a nagyfokú külföldi érdeklődésre és az általános »zöld« konjunktúrára. Különlegesen fontos, eredménnyel kecsegtető esetben viszont a támogatás mellett vagyunk.

3. Cserkészek
A cserkészeknél továbbra is kaotikusak a viszonyok, erősen haragszanak egymásra a szemben álló felek (vallási alapon álló cserkészcsapatok és világi cserkészek), kéréseik java része nagyon nagy összeg (1-10 millió forint), és főként sátorral és egyenruhával szeretnék »csapataikat« felszerelni. Személyes véleményem szerint vállalnunk kellene azt a kockázatot, hogy egyet sem támogatunk, tekintettel a kiismerhetetlen állapotokra, illetve bízva abban, hogy állami támogatásuk rövidesen megoldódik. (Az Úttörőszövetség a teljes felbomlás küszöbén áll.)

4. Pártszerűen működő politikai szervezetek
Itt elsősorban az MDF-ről van szó, illetve érintőlegesen az SZDSZ-ről. Mivel a kiírás szerint politikai pártokat nem kívánunk támogatni, s ezek a szervezetek már hónapok óta bejelentették, hogy pártnak tekintik magukat, így értelemszerűen elesnek az Alapítvány segítségétől. Javasolnám viszont, hogy olyan esetekben, ahol ezek a szervezetek érintettek, pl. egy klub működtetésében (vagy lap kiadásában), a konkrét tevékenységet támogassuk, még ha szorosan közel is áll hozzájuk. (Pl. Liberális Klub, amely a II. kerületi SZDSZ-ből nőtt ki, vagy az Ellenzéki Klub, amely a gödöllői MDF-ből, vagy egy-egy MDF környezetvédelmi csoport.)

5. Egyéb
Ide a legkülönfélébb pályázatok tartoznak, köztük jó néhány olyan támogatásra érdemes munka, amely nem esik ebbe a kategóriába. Ezekről a Bizottságnak kell dön-tenie, hogy itt kíván-e foglalkozni vele. (A népfőiskolai pályázatokat például eleve kivettük.) A most elbírálásra kerülő pályázatok a júniusinál jóval heterogénebb képet mutatnak, de méltánylást érdemlő anyag, és eszközigényük jóval szerényebb az előzőekéhez képest.”

Nos, vajon megalapozott volt-e Fodor azon értékelése, hogy e második, őszi for-duló anyaga inkább csak elegyes „resztligyűjtemény” volna, s hogy „a fontosabb és egyértelműbb pályázatok már az első fordulóban elbírálásra kerültek”?

Igen is - nem is... Igen, amennyiben tény, hogy egy sor fontos országos mozga-lom és sajtókezdeményezés már az első felhívásra beadta pályázatát - és nem, hiszen jó néhány később induló, vagy támogatási igényét később megfogalmazó szervezet (így a regionális környezetvédők, szakszervezetek stb.) valójában csak most kezdi még ostromolni az Alapítványt. Van abban tehát némi ifjonti, nonchalance fölény, ahogyan - kerek öt fordulóval a programzárás előtt! - Fodor Gábor „maradéknak” minősíti többek között a Duna Kör, a Magyar Pedagógus Kamara, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete avagy a Magyar-Amerikai Baráti Társaság pályázatát tartal-mazó anyagot, nem szólva egy sor fontos - fentebb már hivatkozott - lap vagy folyó-irat prolongált támogatási kérelméről.

Ez utóbbiak szervezési vagy elbírálási problémák miatt mellesleg még a későb-biekre is jócskán „átcsúsznak”, így a kuratórium csupán a harmadik, december 5-i elbírálási fordulón szavazza meg a Beszélő 5 millió, a Hírmondó-szamizdat-válogatásának 200 000, avagy a Vita Kiadó 550 000 Ft értékű támogatását (Kemény István munkáinak kiadására). További sikeres - zömmel korábbi beadású - sajtópá-lyázatok még: a 2000 (egy COCOM-listáról rendelt számítógéppel + lézernyomtató-val), a Párbeszéd (600 000), a Lap (500 000), a Rege (300 000), a Torkolat (200 000), a Bácskapocs (számítógép + szövegszerkesztő pr.); a Kisebbségek (300 000), az Erdélyi Tudósítások (1 millió) és a Hit Gyülekezetének Új Exodus című folyóirata (300 000 + nyomtató). Ezen az utolsó, 1989-es fordulón különben feltűnően „nagy lyukú” volt a rosta: 71 pályázat közül 42 kapott támogatást, s csupán 29-nek lett elutasítás a sorsa (ez utóbbiak is legalább felerészt az MDF helyi szervezeteinek pályázatait tartalmaz-zák). A sikeres pályázók közül említést érdemel még a Miskolci és Tatabányai Phralipe (150 000, ill. 200 000 Ft), a Recski Szövetség (400 000 Ft + fénymásoló), a Fidesz Társadalomtudományi Akadémiája (500 000 + fénymásoló) és a Tulajdon-reform Kör (120 000) - mely utóbbi eredetileg 300 000 Ft-ot kért a Röpirat egy kisem-bervédő kibontakozást programról című kiadványra (szerzői: Bokros Lajos és Síklaky István).

A „rendszerváltó” új év még számos új pályázatot - bár összességében csak kevés érdemi újdonságot hozott. 1990-ben a kurátorok még három ízben ítéltek meg támo-gatásokat: márciusban, júniusban és október elején. Az elfogadott és elutasított pályáza-tok aránya (22-23, 38-12, 25-9) számszerűen is jól mutatja a pályázati hullám lassú le-vonulását és tartalmi elsekélyesedését. Néhány érdekesség még fordulónként:

(4. döntésforduló: 1990. március 10.)
Elutasított hosszabbítási kérelmek: Fidesz Akadémia, Tulajdonreform Kör, Új Exodus Szerkesztőség.

Megítélt laptámogatások: Hiány (200 000 Ft + fénymásoló, telefax), Gaia Magazin (számítógép, lézerprinter, fénymásoló), Kécskei Hírek (számítógép), Világosság (1,5 millió), Replika (400 000).

A pályázó szervezetek többsége faluszövetség, értelmiségi klub, hagyományőrző, öregdiák vagy természetbarát egyesület. Közöttük két említésre érdemes kuriózum akad: a Magyar-Kínai Baráti Társaság „Új Haza Társulása”, amely kínai írásjeles író-gépet kap és a Hasomér Hacair Zsidó Ifjúsági Találkozó, amely egyszeri 300 000 Ft-os támogatásban részesül.

Néhány elutasított pályázat: Józan Élet Országos Szövetség, Hangya Szövet-kezeti Mozgalom, Volt Politikai Foglyok Bajtársi Szövetsége, „Világ Demokráciái Egyesüljetek!” - a püspökladányi HNF, MDF és FKGP szervezetei, a kaposvári Fidesz, a Magyar Narancs és a Társadalmi Szemle.8

(5. döntésforduló: 1990. június 18.)
Laptámogatások: Unió (8000 dollár szerzői jog vásárláshoz - forinttérítéssel), Magyar Narancs (1,5 millió Ft + komplett számítógép-berendezés), Mozgó Világ (1,5 millió működési költségekre), Magyar Napló (400 000 reklámra + számos tech-nikai berendezés).

Szervezetek: Liberális Klub (60 000 könyv- és folyóirat-küldeményre Szlová-kiába), Munkaszolgálatosok Országos Szövetsége (500 000 egy tagnyilvántartási rendszerre), PDDSZ (300 000 + technikai segédlet a működéshez), Görgey Artúr Cserkészcsapat (100 000 tábori felszerelés vásárlására).

(6. döntésforduló: 1990. október 2.)
Részlet a titkársági előterjesztésből: „A független, demokratikus szervezetek számára kiírt pályázat ez év tavaszán lezárult abban az értelemben, hogy a Bizottság a megadott határidőig beadott pályázatokat elbírálta. Természetesen azóta is érkez-nek ilyen irányú pályázatok, néha a korábbi felhívásra hivatkozva, gyakrabban arra történő utalás nélkül. Ezúttal 25 demokrata pályázatot terjesztünk a Bizottság elé. Automatikus elutasításukat nem tartjuk indokoltnak, hiszen a kérések elbírálása, az esetleges pozitív bizottsági döntés nem feltétlen kötődik a pályázati kiíráshoz. Ugyanakkor javaslatainkban a korábbiakhoz képest erősebb szelekciós törekvés tükröződik.”

A Bizottság döntéseiben nemkülönben. A végül is 9 elfogadott pályázat között 4 folyóirat és 3 regionális érdekképviselet kap komolyabb támogatást. Név szerint: a Helyzet - a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem lapja (80 000 Ft), a Rubicon - a Történelemtanárok Egylete által indított folyóirat (500 000), a Szombat - a Ma-gyarországi Zsidó Kulturális Egyesület periodikája (800 000), a Föld és Ég című ismeretterjesztő magazin (400 000), továbbá a Fejér megyei Független Érdekképvise-leti Liga (az elsőként alakult területi liga: 300 000 + fénymásoló, telefax), a 8 mun-kavállalói szervezetet tömörítő, debreceni Független Szakszervezetek Szövetsége (200 000) és a Bácskai Munkavállalók Érdekvédelmi Szervezetének Szövetsége (200 000 + fénymásoló).

Az ajánlók

Ugyancsak tarka - és sokban meglepő - kép tárul elénk, ha megvizsgáljuk az ajánlók körét, más szóval, hogy ki mit tartott ez idő szerint olyan „demokratikus közügynek”, amiért úgymond „erkölcsi és szakmai kezességet” vállalhat. Hét-nyolc-száz nevet itt persze, nem sorolhatunk fel, az olvasó ízelítőül érje be néhány ismer-tebbel: Kosa Ferenc és Ratkó József például a Tiszadobi Faluház, Makovecz Imre és Vitányi Iván a Kos Károly Céh ügyét karolta fel. Andorka Rudolf és Lukács László a Nagycsaládosok (ekkor még Surján László vezette) Országos Egyesületét ajánlotta. Kónya Imre és Kenedi János az (Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalásokról tudósító) INDEX Hír- és Sajtószolgálatot, Beke László és Radnóti Sándor a Történelmi Igazságtétel Bizottság '56-os emlékműpályázatát támogatta. A példákat - s a mai szemmel nemegyszer bizarrnak tűnő ajánló-párokat - vég nélkül idézhetnénk. E helyett álljon itt még jó két tucat név, annak illusztrálásaként, mily üdítően tarka és „össznemzeti” volt e két magyar parlamentre elég egykori referenciatábor, íme egy gyorslista: Ancsel Éva, Benda Kálmán, Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csurka István, Enyedi György, Für Lajos, Gerevich József, Glatz Ferenc, Gombár Csaba, Göncz Árpád, Hegyi Lóránt, Kosáry Domokos, Lezsák Sándor, Medgyasszay László, Popper Péter, Surján László, Schmidt Péter, Szabó Tamás, Szente Ferenc, Valki László, Vámos Tibor, Vígh Károly - s velük mindazok, akik még fent vagy alább külön is említtetnek.

(Ha már a neveknél tartunk, nem hagyhatunk említés nélkül egy apróságot, még ha az jobbára „alapítványi belügynek” számít is. A jó szemű listaolvasónak bizonnyal szemet szúrt, hogy az egy Vásárhelyi Miklóst kivéve az 1989-90-es kuratórium min-den tagja - Enyedi, Gombár, Vámos, Benda - személy szerint is exponálta magát egy vagy több pályázat ajánlójaként. Ez, mint láttuk, korábban sem volt példa nélküli, még ha a döntnökök nem éltek is túlzottan gyakran e mindenki számára meghagyott lehetőséggel. Most viszont nyilván úgy vélték: a kivételes pillanat felold az „össze-férhetetlenség” formális skrupulusai alól, sőt egyenesen arra szólít, hogy diszkrét lob-byzás helyett maguk is nyíltan megvallják szívügyeiket. Mellesleg ugyanezt tette az operatív gárda néhány kulcsembere is: például Forgács Pál a független érdekképviseletek, Kardos László a cigányügyek, Vásárhelyi Judit a környezetvédők vagy Fodor Gábor az alternatív ifjúsági szervezetek nyíltan elkötelezett exponenseként. Ami Vásárhelyit illeti - akinek talán a legtöbb erkölcsi joga lett volna hitelesíteni és „ellen-jegyezni” mondjuk a TIB, a politikai börtönviseltek vagy az ötvenhatosok pályázatát -, az ő helyzete némiképp más volt. Sem alkatilag, sem Soros „személyes képviselő-jeként” nem illett hozzá egy efféle túlexponált, személyes gesztus, amellett alkalma sem igen lehetett rá, hisz az ötvenhatos mártírok újratemetése után egy kutatói ösztöndíjjal több hónapra Amerikába ment.)

Annyi év után talán nem kevésbé izgalmas, hogy kik voltak e lázas sajtógründolások, az új folyóirat- és laptervek támogatói. Az efféle alkalmi kezességvállalásnak persze a sanda „véletlenen” túl (pl. dedikáláskor vadidegenek netán még egy bianco aláírást kérnek) ezerféle személyes indítéka lehet: lokálpatriotizmus, politikai vagy ízlésszimpátia, hajdani diáktársak, tanítványok ügyének istápolása stb. Mégis, az ajánlók neve alapján több-kevesebb joggal következtetni lehet a „demokratikusnak” vélelmezett sajtótermék egész karakterére, irányultságára is. Lássunk hát ezek közül is néhány példát: Király István és Lázár István egy északkelet-magyarországi irodal-mi laptervet pártfogolt (mindhiába), míg Németh G. Béla és Szauer Péter a 2000-t, Beke László és Radnóti Sándor a Nappali Házat, Göncz Árpád és Koczkás Sándor a Magyar Naplót, Szabó Miklós és Für Lajos az Uniót ajánlotta (valamennyit sikerrel). Szörényi László és Ilia Mihály két szegedi bölcsész Európa címmel tervezett művészeti folyóiratát karolta fel (mindhiába). Rajk László és Gubcsi Lajos a veszpré-mi szerkesztésű Rege, Pozsgay Imre a körmendi TÉR-KÉP című „független, regio-nális hetilaphoz” adta nevét (nemhiába). Fodor András a kárpátaljai magyarság első irodalmi folyóirata: a Korforduló létrejötte fölött bábáskodott (sikerrel). Pénz- és eszközadományt „fialó” dedikációk voltak még: Cseres Tibor ajánlása a békéscsabai Dél-Kelet című hetilap, Kulin Ferencé a Kalász című (budakalászi) közéleti híradó, valamint Stumpf István és Gombár Csaba támogatása a hasonló zsánerű gyöngyösi Prés pályázatéhoz. Akadtak persze laptervek, amelyekhez nem kellett külső „tekin-tély-mankó”, így például a Beszélő, amelynek legális politikai hetilappá történő át-alakítási tervét maguk a szerkesztők: Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia jegyezték.

A program belügyi optikája

A Demokrata-program alakulását - politikai súlyához méltóan - a titkosrendőrség is kitüntető figyelemmel kísérte. Habár a BM-iratok utóéletének sokban máig feltáratlan rejtélye és az archívumok limitált hozzáférhetősége inkább csak sejteni engedi, hogy a születőben lévő hazai demokrácia ügyében kirívóan illetéktelen belügyi „illetékesek” valójában mekkora apparátussal, milyen rendszerességgel és netán miféle közvetlen politikai direktívák nyomán végezték e „célfeladatot”: tény, hogy az 1981-ben nyitott „Soros-dossziéban” aránylag tetemes III/III-as jelentés, BRFK-s és megyei állambiztonsági információ található mind az Alapítványra, mind a pályázó szervezetekre vonatkozóan, egészen pontosan 1989 márciusától szeptem-beréig - amikor is e folytatásos politikai „kémregény”, nagyjából az önfeloszlató MSZMP-kongresszus idején, feltűnő módon megszakad... (Persze, aligha valószínű, hogy ezzel együtt magát a „munkát” is félbe-szerbe hagyták volna - inkább csak az apparátus és a dokumentáció diszkrét „alámerüléséről” lehet szó.)

A belügyi információk forrása különben fölöttébb változatos. Az alapítványi programtervek és belső híranyagok többnyire a jól bevált akadémiai szolgálati úton kerülnek a „gyűjtőszervhez” (ez akár topográfiai pontossággal is azonosítható: hiszen a Roosevelt téri MTA-székház és a BM-palota alig pár perc kényelmes sétaútra esik egymástól!), ám azért bőséggel akadnak „hálózati” hírek is az értelmiségi magán-lakások cselédkonyháitól az Ellenzéki Kerekasztalig terjedő impozáns „gyűjtőkörrel”. Ami az előbbi, „hivatalközi” altípust illeti, a hírszolgálat itt némelykor slampos, máskor feltűnően napra-, sőt órára kész. Így az első pályázati forduló lezárásának június 7-i keltű titkársági előterjesztését - benne Kardos László már idézett, mód-szertani „eligazításával” - még aznap délután akkurátusán „lejelentik”! (Lásd a 168. dokumentumot!) Hasonlóképp egy-egy fontosnak ítélt esemény bizalmas „előzetesét” is sietnek mielőbb leadni (például, hogy „Soros találkozni akar a Fidesz Választmányával” (156. dokumentum), sok évtizedes szakmai rutinból tudván, hogy valódi titkosszolgálati „hírértékük” leginkább a holnapi és holnaputáni események-nek lehet... Meg kell adni, a „hivatali” jelentők a tartalmi súlyozást is jobban értik (modern harcászati műszóval az „idegen és saját manőverek felismerését”), hisz vész-jelzésként mindjárt a legelső titkos jelentések kezdő mondataiban ott a lényeg: „Soros György egymillió dollárt kíván szétosztani Magyarországon az alternatív szerveze-teknek, s az összegből a pártok »árnyékszervezetei« is részesülnének” (153. doku-mentum) és: „Vásárhelyi Miklós ez ügyben már megbeszélést folytatott az MTA illetékesével, aki az elképzelést jónak tartja” (151. dokumentum).

Az információ forrását és tartalmát - elmaradhatatlan házi rítus szerint - külön-ben maga a „szerv” minősíti „megbízható”, „ellenőrzött”, „részben ellenőrzött” stb. megjegyzésekkel; utólag a máshonnan ismert tényekkel egybevetve, úgy tűnik, jórészt helytállóan. (A „megbízható” és „ellenőrzött” minősítés többnyire a „hivatali” irat- és hírszolgálat - esetünkben az akadémiai BM-összekötő - obligát „érdem-jegye”.) Laikus számára ugyanakkor jóval kevésbé értelmezhetők az „Intézkedés” címszó alatt sorjázó, ilyen és ehhez hasonló rituális záradékok, mint hogy: „folytatják az ellenőrzést”, „megszervezik a rendezvény biztosítását”, „felhasználják a tájékoz-tató munkában” stb. Hogy mindez a szokásos titkosszolgálati fontoskodáson túl adott esetben miféle konkrétumokat fed, azt legfeljebb találgatni lehet. Amíg egy újabb Végváry őrnagy nem akad - emlékezzünk csak az 1990 eleji Dunagate-botrány bizarr hősére! -, addig közrendű civilként aligha fog bárki akár csak utólag is belelátni e kétes „állambiztonsági” műhelytitkokba...9


Annyi azonban a mégoly hiányos iratok alapján is tisztán kirajzolódik, hogy a program pályázói közül kik voltak a titkosrendőri megfigyelés legfőbb „célszemélyei” és „célszervezetei”. A hálózati napijelentések politikai pletykahordalékából: a pártok és közszereplők, alternatív sajtótervek és pikánsnak vélt magánügyek sokban eset-leges kavalkádjából rendre kiválik, ami - vagy aki - fontos, s a széljegyzetek, aláhúzá-sok és motivikus ismétlődések minduntalan gondoskodnak arról, hogy az akták fel-használói véletlenül se tévesszék szem elől, aminek „állambiztonsági szempontból” kiemelt jelentősége lehet. Ugyan bizony mik voltak ezek? Mindenekelőtt az évfor-dulók, az ellenzéki tömegdemonstrációkra alkalmat adó ünnepek... Sajátos lélektani jelenség, hogy az egykori párt- és belügyi apparátus az egykori bizalmas iratok tanúsága szerint defenzív kényszerből mennyire „ráhangolódott” a szimbolikus ellenzéki politizálásra, már-már babonásan rettegve attól, hogy a rendszer nyilvános exitusára végzetszerűen valamely nemzeti ünnep- vagy gyásznapon (március 15-én, június 16-án, október 23-án) kerül majd sor.10 Persze, voltak ennél józanabb aggá-lyok, köznapibb kihívások is. Például azok az ellenzéki „üzleti tervek” és „infrastruktúra-fejlesztések”, amelyek - ha a hálózati napijelentéseknek hinni lehet - akár a legközelebbi jövőben is komolyan befolyásolhatják a belpolitikai erőviszonyok alakulását, íme mutatóban néhány e belügyi „mumusokból”.

89. 04. 26. „A Soros-ösztöndíjjal az USA-ban tartózkodó Demszky Gábor arról tájékoztatta egyik kapcsolatát, hogy megnyerte Soros György támogatását egy kiadó-vállalat alapításához. Soros javaslatot kér, amelynek tartalmaznia kell egy szer-kesztőség felállításának költségét (irodabérleti díj, szerkesztők és alkalmazottak fizetése), a lap első számának összes költségét, a Héczei-féle nyomda korszerűsíté-sének és fejlesztésének tőkeigényét.

A Soros által nagyobb összeggel támogatott nyomdai vállalkozás egy MDF-hez közel álló számítógépes személy irányítása alatt működne, és nyomná az MDF napi-lapját is.

Gere Ádám nevű személy 1,5-2 millió forint értékű gépekkel hajlandó lenne beszállni a közös üzletükbe. [...]” (BM III/III-80/3)

89. 05. 03. „A Fidesz április 29-i tanácsülésén bejelentették, hogy a szervezet választásokkal kapcsolatos „infrastrukturális bázisának megteremtése érdekében” pályázatot nyújtanak be a Soros Alapítványhoz. A pénzből - a tervek szerint - öt vidé-ki regionális központot akarnak létrehozni. [...]” (BM III/III-84/6)

89. 05. 12. „A »Beszélő« című lap - George Soros és Gere Ádám anyagi segít-ségével - Kft. formájában hetilappá kíván alakulni.

Kőszeg Ferenc tájékoztatta Pap Máriát arról, hogy a lap főszerkesztője Hirschler Richárd lesz, a szerkesztőségben pedig helyet kap Eörsi János és Kőszeg mellett további 7-8 újságíró. Elmondta, hogy a lapot egy kft. keretében három jogi személy tulajdonaként kívánják bejegyeztetni: a Beszélő-ÁB egyesület (a lap szerkesztősége és Demszky Gábor), az SZDSZ, valamint a külföldi tőke (Soros, Gere). A Beszélő mel-lékleteként akarják megjelentetni a Szabad Demokratát. A lap kezdő példányszámát 50 ezerre tervezik, külalakja a Magyar Nemzetre hasonlítana, terjedelme pedig 12-16 oldal lenne, ebből négy oldalt hirdetésekre tartanának fenn. [...]” (BM III/III-91/9)

89. 05. 22. „Molnár Tamás az INDEX Független Hír- és Sajtószolgálat vezetője pályázatot nyújtott be az MTA-Soros Alapítványhoz, amelyben közel 2 millió forint anyagi támogatást kér a sajtóiroda további fejlesztéséhez. Tervei között szerepel a már meglévő telefax-, telefonrendszerek mellett telex- és sokszorosítógépek működtetése, komplex szolgáltatást nyújtva az alternatív társadalmi szerveződéseknek. Az iroda működését a továbbiakban hat alkalmazottal képzeli el. [...]” (BM III/III-97/6)

89. 08. 25. „Augusztus elején jelentettük, hogy az USA-ban tartózkodó Szájer József komoly külföldi támogatás megszerzését helyezte kilátásba a Fidesz szervezés alatt álló, önálló rádióadója létrehozásához.

Újabb információ szerint Szájer tájékoztatta Fodor Gábort, hogy a tervezett Fidesz-rádió költségeit - ha a hullámhossz-engedélyt megkapják - Soros György állja, és Király Béla is komoly anyagi segítséget ígért. Soros közbenjárására az NBC tár-saság egy tervet is összeállított az indítással kapcsolatban.” (BM III/III-166/4)

A „most favoured” Fidesz

A Fidesz persze külön történet - két okból is. Egyrészt mivel a III/III-as Fő-csoportfőnökség s az általa működtetett besúgóhálózat még 1988 márciusában kiemelt „célfeladatként” kapta az egyetemek és szakkollégiumok háza tájának foko-zott figyelését s a Fidesz-gyűlések, akciók - ha kell, karhatalmi segédletű - „operatív biztosítását”. Másrészt nyilvánvalóan itt kínálkozott az a legális politikai „rés”, amelynek tágítását és erősítését Soros is nyíltan és teljes elkötelezettséggel vállalhatta, minthogy a jelentős bázisú ellenzéki szervezetek sorában utoljára éppen a Fidesz nyilvánította párttá önmagát. Nyilván nem véletlen, hogy titkosszolgálati jelentések már Soros, Vásárhelyi és Kardos egy 1988. májusi Rajk Szakkollégium-béli látogatásáról is részletesen beszámolnak (a találkozóra egyébként - a vendégek kérésére - néhány „bibós” Fidesz-szervezőt is meghívtak), amiként az sem, hogy a hozzáférhető belügyi napi információs operatív jelentések közül legalább fél tucat, a Fidesz Soros-támogatta „infrastruktúra-terveiről” tudósít, íme ráadásként még né-hány idézet:

89. 05. 08. „Május 3-án jelentettünk arról, hogy a Fidesz a „választásokkal kap-csolatos infrastrukturális bázisának megteremtése (írógépek, fénymásolók, szöveg-szerkesztők beszerzése) érdekében« pályázatot nyújt be a Soros Alapítványhoz.

Újabb információ szerint Soros György találkozni akar a Fidesz Választmányával, hogy megbeszélést folytassanak a szervezet által benyújtott pályázatról. A Fidesz Iroda felszerelési tárgyainak beszerzésén túl feltehetően szóba kerül a Fidesz Press, a nyári tábor és egy Fidesz-alkalmazott költségeinek esetleges finan-szírozása is... (BM III/III-87/3)

89. 05. 17. „Újabb adatok szerint Soros György a Fidesz pályázatával kapcsolat-ban kijelentette, hogy támogatja az összeg odaítélését, bármekkora is legyen az, mivel a szövetség kivételezett figyelmet élvez nála.” (BM III/III-94/4)

89. 05. 18. „Újabb adatok szerint Víg Mónika és Molnár Péter összeállította a Soros Alapítványhoz benyújtandó pályázatot. Ebben a tervezett öt regionális köz-pont, valamint a budapesti iroda műszaki felszerelésére 5,5 millió forintot, a választá-sokkal kapcsolatos kiadásokra további 3 millió forintot kérnek az alapítványtól. Ezenkívül további összeget igényelnek a Fidesz közösségi házra, valamint a Fidesz táborokra is.” (BM III/III-95/11)

A Fidesz „most favoured” státusa 1989 nyarára mellesleg nyílt titoknak számí-tott, mint ahogy ekkor már évek óta az is, hogy Soros és az Alapítvány kulcsemberei - főként Vásárhelyi Miklós, Kardos László s a szakkollégiumi programfelelős, Vásár-helyi Judit - stratégiai jelentőséget látnak egy független ifjúsági mozgalom létrejöttében és esetleges „nagypolitikai” szerepvállalásában. A belügyi szervek tehát ko-rántsem voltak ráutalva különleges titkosszolgálati módszerekre ahhoz, hogy akár naprakészen nyomon kövessék e „legnagyobb kedvezmény” gyakorlati érvénye-sülését... Elég lett volna, ha rendszeresen szemlézik a hazai sajtó buzgó tudósításait - avagy egy másik, kevésbé „fedett”, hivatásos hírszolgálat: az MTI napi jelentéseit, íme néhány ezekből is:

„A Fidesz-tanács felhatalmazta a választmányt, hogy készítsen pályamunkát az MTA Soros Alapítvány pályázatára.” (Fidesz-tanácsülés - MTI 89. 04. 15.)

„A Fidesz szeptember végén megrendezendő kongresszusán véglegesítik az ellenzéki ifjúsági szervezet választási programját - nyilatkozta az MTI-nek Víg Mónika, a Fidesz választmányának tagja. - A Soros-alapítványtól kapott 3,2 millió forintból hét helyen - Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Miskolcon, Pécsett, Pápán, Szombathelyen - állítanak fel információs központot, ezekben számítógépek, telefax, telex és egyéb berendezések segítik majd a munkát.” (Készülőben a Fidesz választási programja - MTI 89. 09. 04.)

„Rockenbauer Z.: Örömmel mondhatom, hogy a múlt héten a Soros Alapítvány támogatásának első komolyabb összege megérkezett. A választmány ugyanis május-ban pályázattal fordult a Soros Alapítványhoz, amelynek eredményeként - ezt nyár elején megtudtuk - 3 millió 200 ezer forint anyagi támogatást kapunk a Soros Alapítványtól. Ebből 1 millió 500 ezer forint a múlt héten a Fidesz számlájára került, úgyhogy várható, hogy egy kicsit jobban élünk ezután.” (A Fidesz kongresszusa 2. -MTI 89. 10. 19.)

„A Fidesz elfogadhatatlannak tartja a pártok támogatására elkülönített 100 mil-lió forint jelenleg tervezett elosztását - hangzott el a Fidesz keddi sajtótájékoztatóján. A szervezet vezetői kifejtették: nem tartják helyénvalónak, hogy a kormány a pár-tokra bízza az összeg elosztását. Véleményük szerint csak taglétszám szerinti, nor-matív elosztás képzelhető el, s épp ezért egyetértenek az MDF országos elnökségének hétfőn közzétett nyilatkozatával, amely ugyanezt szorgalmazza. [...] A szervezet vezetői elmondták: kisebb összegű támogatást kaptak a Soros Alapítványtól. Ezt azonban technikai eszközökre, másológépek beszerzésére fordították, annál inkább, mivel a támogató kikötése az volt, hogy az összeget a választási előkészületekhez nem használhatják fel.” (A Fidesz sajtótájékoztatója - MTI 89. 11. 07.)

„Orbán Viktor Fidesz-vezető hazaérkezett féléves oxfordi tartózkodásáról, ahol mint a Soros Alapítvány ösztöndíjasa folytatta tanulmányait. Orbán máris bekap-csolódott a Fidesz kampánytevékenységébe, és hamarosan országos körútra indul.” (MTI 90. 01. 11.)

Ennyi részinformáció után joggal merülhet fel a kérdés: végtére is mekkora támogatást kaptak a nagy reményű - ekkor még valóban - fiatal demokraták? A bi-zonylatok szerint a közel 4 milliós eszközadományon túl (számítógépek, lézer-nyomtatók, fénymásolók, telefaxok, üzenetrögzítők stb.) pontosan 4 172 000 Ft-ot, amelynek egyharmada - apró szépséghibaként - már a választási kampány idejére csúszott át, noha a sanda rágalmak ellenére azt korántsem „csúszópénznek” szánták.11 (Odaítéléséről még a Fidesz párttá válása előtt született döntés, csupán kifize-tése késett a szokásos alapítványi ügymenet szerint.) Ez a mintegy 8 millió Ft össz-értékű támogatás a maga idején valóban rendkívüli és semmi más forrásból nem pótolható segítség volt - nagyságrendjét csak a Beszélő 6,5 milliós „Demokrácia-kü-löndíja” közelítette meg! - Jóllehet a rákövetkező évben az újonnan választott, demok-ratikus parlament legifjabb pártja már csaknem tízannyi keretből (76 millió Ft-ból) gazdálkodhatott. Csípte is a szemét sokaknak - részben a magukat idejekorán „nagykorúsított” s ekképp a komolyabb támogatásból önként kizárt ellenzéki riváli-soknak, ám még inkább a régi klientúra „ország dolgán” őrködő mamelukjainak, akik e skandalum felett - záróra előtt öt perccel - nem átallották kissé elkrakélerkedni.

A parlament őszi ülésszakán egyebek közt a rendszerváltás legkényesebb ügye: a „politikai redisztribúció” jogi és pénzügyi szabályozása is terítékre került. A pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló törvényjavaslat vitájában Szűcs Gyula országgyűlési képviselő meginterpellálta a javaslat beterjesztőjét, Kulcsár Kálmán igazság-ügy-minisztert - az Alapítvány alig egy éve még gyakorló társelnökét! -, a nemrég alakult Népi Demokratikus Szövetség nevében óvást emelvén mind a pártok tervezett költségvetési finanszírozása, mind külföldi támogatásuk ellen: „Az Állami Számvevőszék szigorúan ellenőrizze - ha létrehozzuk -, hogy semmilyen ilyen támogatás nem jöhet az országba, a pénzek bármiféle átmosása formájában sem. Ez utóbbi megállapítás kizárólagosan vonatkozik az olyan esetekre is, mint például a Soros -Alapítvány támogatása pártok pártszerű működéséhez vagy vezetőik pénzügyi támo-gatásához. [Kiemelés tőlem - N. B.] Az általam elmondottakat megfontolásra ajánlom. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)”12

A miniszteri válasz felért egy kézmosással: „Fölmerült itt a kérdés, [...] amely Szűcs Gyulától származik, s amely arra utal, hogy mindenféle külföldi támogatást tiltson meg ez a törvény a politikai pártok számára.

Az én véleményem szerint ez kivihetetlen, ellenőrizhetetlen. A szükséges tiltás, amely a külföldi államtól érkező támogatásra utal, a törvény szövegében bennfoglaltatik, és nem tartom indokoltnak egy olyan tilalom bevezetését, amelynek érvénye-sítésére amúgy sincs lehetőség.”13

Hatáselemzés - hiányjelekkel

A Demokrata-pályázat mélyebb kultúrtörténeti és szociológiai elemzése külön tanulmányt érdemelne. (Talán akad egy-két szakdolgozó bölcsész, aki vállalkozik e vesződséges, ám feltétlenül izgalmas aprómunkára.) Nem egy szervezet, amily hirte-len támadt, éppoly viharsebesen tűnt el a demokratikus intézményesülés lázas for-gatagában. Lapok születtek, klubok, mozgalmak, egyesületek, melyek azután pár hét vagy hónap múlva csöndben megszűntek, vagy többszöri metamorfózis: névcsere, osztódás, fúzió révén valami egészen mássá „lényegültek át”. Még nehezebben követ-hetők a személyes szerepvállalások nemritkán egymást keresztező, bonyolult nyom-vonalai. Végül annyi év után csaknem reménytelen tételesen kimutatni, vajon mi lett e bőkezű „magvetés”: az egyes Soros-pénzek konkrét hozadéka, az eszközadományok további sorsa.

Ami a pénzeket illeti, az egykori visszajelzések alapján joggal hihetni, hogy azokat az esetek zömében - viszonylag kis összegekről lévén szó - a pályázók jórészt csakugyan arra költötték, amire kérték, azaz: rendezvényköltségre, terembérletre, kiadvány-sokszorosításra stb. (Tételes dokumentáció minderről sajnos nem készült, mivel az Alapítvány alig egy éve létrejött pályázatellenőrző csoportja ügyrendi és hatásköri tisztázatlanságok miatt épp ez idő tájt szűnt meg.) Ugyanakkor a becses és ekkor még ugyancsak ritka technikai eszközök körül - főként 1990 tavaszán, a választási kampányfinisben - a visszásságok, sőt visszaélések mind gyakoribb jelei tapasztalhatók: politikai denunciálások, mértéktelen „utánrendelések”, az odaítélt gépek körüli áldatlan tulajdonviták... Találomra néhány szemelvény az egykori titkársági jelentésekből: „E Kiadó, Reklám és Szolgáltató Kft.: A Bizottság legutóbbi ülésén a »T.-i Tükör« című lap előállításához 1 db szövegszerkesztő programmal el-látott számítógépet szavazott meg. Időközben - a lap munkatársainak állítása szerint - a kiadó eltért a lap eredeti célkitűzéseitől és felmondott négy újságírónak. Ezen újságírók és szerkesztők most maguknak igénylik a számítógépet, lehetőleg egy lézerprinterrel kiegészítve.” Item: „A Bizottság legutolsó ülésén a lap [egy dunántúli, megyei hetilap - N. B.] támogatására számítógépet, szövegszerkesztő programot, valamint egy Xerox 1025-ös fénymásoló gépet szavazott meg. A pályázó most módosítást kér: az eredeti helyett A/3-as monitort. Ennek beszerzési ára viszont jelentősen meghaladja az előzőét.” Item: „Az M. című hetilap Szolnok és Pest megyében jelenik meg egy húsztagú kft. pénzügyi segítségével. A kft. tagjai közt állítólag akadnak régi hatalmi emberek, akik a tízezer példányban megjelenő lap beszüntetésére törekednek. A pályázók ezért maguknak akarják megszerezni a lap tulajdonjogát. Gyakorlatilag egy komplett szerkesztőséget jelentő gépsort kérnek (számítógép, képméretező, lézernyomtató stb.). Titkársági javaslat: Ez esetben tisztán üzleti vállalkozásról van szó. A hetilap megküldött példányai alapján melles-leg nehezen volna megállapítható, hogy az valóban a közélet demokratikus meg-újulását szolgálja. Elutasítást javaslunk.”

A tévedés kockázata s vele a tényleges „hibaszázalék” - mint a fentiekből is kitetszik - nem annyira az új szervezetek, inkább az „elszabadult” sajtó esetenként nagyon is kétes genezise, rafinált üzleti-politikai mimikrije miatt kezdett mind aggasztóbb méreteket ölteni. Erre intett a korai „spontán” privatizáció megannyi botránya (többek közt a Magyar Nemzeté - melyre az Alapítvány többszörös érin-tettsége okán alább még kitérünk), a gyakori átigazolások, hűség- és hűtlenség-nyilatkozatok s az egész „többpártosodó” régi-új klientúra immár „demokrata” mundér-ban folytatott, ádáz pozícióharca. (Nem csoda, ha az Alapítvány önálló programként csakhamar új alapra helyezi egész sajtó- és médiamecenatúráját.) Tény, hogy a Soros adományozta fényszedők, másolómasinák és lézerprinterek korántsem mindenkor a hazai demokrácia „apportját” növelték - s utóbb némelyikkel még az a csúfság is megesett, hogy pár hónap múltán az adományozó elleni bősz filippikák sorjáztak elő belőle...

A több mint másfél éven át prolongált Demokrata-pályázat mindennek ellenére kétségkívül elérte célját. Felgyorsította a társadalmi önszerveződést, egy seregnyi jó ügyet, helyi és országos kezdeményezést segített át az indulás nehézségein, s az ellen-zék esélyhátrányán lendületesen javítva utóvégre nem csekély része volt abban sem, hogy az ország előtt álló politikai alternatívák a nyilvánosság minél szélesebb közterein formálódjanak és konfrontálódjanak - ama reményteli és szorongva várt történelmi „érettségi vizsga”: az első szabad választások szűkös felkészülési ideje alatt. Mindezekért talán némileg túlzó, ám a lényeget bizonnyal híven summázó iróniával azt mondhatni: az 1990 tavaszi magyarországi képviselő-választásoknak -minden pedáns mandátumszámlálás és utólagos dezavuálási kísérlet ellenére - igenis volt „abszolút győztese”, ha másként nem, erkölcsi, eszmei értelemben. Ez a hiva-talosan soha ki nem hirdetett győztes pedig történetesen nem volt más, mint a Soros Alapítvány - könyvünk sokszereplős, változó hőse, a plurális értékrend, a demokrá-cia hat éven át csöndes „kampánymenedzsere”. (Állításunkat a maga helyén még további példákkal és statisztikai érvekkel reméljük igazolni...)

Vállalkozótoborzó - avagy a hazai kisvállalkozások pályázati céltámogatása

Utólag jóval ritkábban kerül szóba, hogy a '89-es Demokrata-pályázatnak volt egy hajdani koncepcionális „ikerpárja”: a kisvállalkozókat támogató program, melyet az iméntinél is tömegesebb érdeklődés kísért. (Némi iróniával azt mondhatni: már akkor kitűnt, hogy az országban jóval több a reménybeli vállalkozó, mint a köz-ügyekért kiálló demokrata, s hogy a „citoyen” szerep tünékeny varázsát csakhamar végleg elhomályosítja a „burzsoázia diszkrét bája”.)

Ezt a másik, úgyszintén 1 millió dolláros kerettel indított programot némivel később, 1989 őszén hirdették meg, így a támogatások kifizetésére már csak 1990 során kerülhetett sor. (A benyújtott, sok száz millió forintnyi igény ellenére végül is csak az eredeti keret 3/4-ét: 750 000 dollárt osztottak szét az alapítványi zárómérleg szerint.) A pályázati lehetőség kezdettől csakis egyfajta céltámogatásra terjedt ki, konvertibilis devizát ajánlva a Magyar Nemzeti Bank mindenkori középárfolyamán a már működő vagy tervezett kisvállalkozások eszközbeszerzéséhez. Mindez manapság alig tűnik többnek előnyös és legálisan intézményesített pénzváltási akciónál. Mégis a maga idején nagyon is hathatós támogatási forma volt ez, ha megszámítjuk az épp ekkortájt tetőző valutaínséget, s a gyakran kétes eredetű nyugati devizák 20-30%-os feketepiaci felárát, valamint azt a tényt, hogy az Alapítvány utóbb jó néhány pályázó-nak részben vagy egészben elengedte a forinttérítést. A bíráló bizottságban helyet kaptak szakmai érdekképviseleti szervek (a Kisvállalkozók Országos Tanácsának és a Kisiparosok Országos Szövetségének képviselői), pénzügyi és gazdasági szakem-berek (Járay Zsigmond pénzügyminiszter-helyettes, Varga György, a Figyelő fő-szerkesztője) továbbá a program két fő alapítványi indukátora: Dornbach Alajos és Kardos László.

Utóbbi visszatekintvén így vonja meg az akció mérlegét: „Ha a Demokrata-pályázati program a korábbiakhoz képest merész újszerűségével tűnt ki, ugyanez talán még több joggal elmondható a kisvállalkozói programról, hiszen az majdhogy-nem »profilidegen« volt - vagy legalábbis nehezen összehangolható azzal a deklarált elvvel, hogy az Alapítvány »üzleti ügyekkel nem foglalkozik«. Az is igaz persze, hogy a magyarországi átalakulás egyik kulcseleme épp a kisvállalkozók megerősítése volt, így aki működő demokráciában gondolkodott, az bajosan kerülhette meg ezt a prob-lémát. Hogy a végéről kezdjem, azt mondhatom: kimenetelét tekintve nem sorolom ezt a sikeres alapítványi programok közé. Aminek persze csak részben mond ellent, ha mindjárt hozzáteszem: ma is úgy vélem, mindenképp meg kellett próbálnunk. Hisz az adott viszonyok között logikus és megkerülhetetlen volt, hogy erre valami-lyen kísérletet tegyünk.”14

A „kísérlet” persze magánérdekeltségek sokaságáról - s csak áttételesen „össz-társadalmi haszonról” - lévén szó, a szokásosnál jóval több buktatót rejtett magában. (Lásd például a Figyelő 1990. 04. 19-i számának úgyszintén erősen kritikus prog-rammérlegét!) Ki és mi érdemel támogatást? Vajon milyen kisvállalkozói szakmák, profilok élvezzenek előnyt az elbírálásnál? S végül is miféle üzleti terveket, pénzügyi garanciákat lehet elvárni az egyelőre inkább csak reménybeli vállalkozóknak számító pályázóktól? Minderről ismét az alapítványi Bizottság titkárát idézzük: „Már azzal is gond volt, hogyan lehet szakszerűen kiírni egy efféle pályázatot, milyen tevékeny-ségre, s hogy melyek legyenek az elbírálási szempontok. [...] Nem kevés izzadság után végül kijött egy pályázati felhívás-szöveg, amely úgy-ahogy megpróbálta behatá-rolni, voltaképp mire is számítunk. Tehát a kezdeményező és vállalkozó kedvű rétegre volt kitalálva a dolog, és a felhívás is eszerint jelent meg. [...] Amikor aztán özönleni kezdtek a pályázatok - vidékről is rengeteg jött -, a mi tisztes és közmeg-becsülésre érdemes zsűrink csak még nagyobb gondban találta magát, hogy e zavar-ba ejtő sokféleségből mármost mi alapján is szelektáljon. A tevékenység szerint, az egyes termelő, szolgáltató és kiskereskedő iparágakat rangsorolva? A hagyományos hiányszakmákat preferálja avagy inkább a merész újítókat? A textil- vagy a gép-gyártást? A vendéglátókat, a butikosokat? Netán a magánfuvarozókat? - hisz rengeteg gépjármű-igény futott be a pályázat keretében. Hogy konkrét példát mond-jak: ugyan mi alapján összemérhető egy maszek autószerelő igénye, aki korszerű nyugati tesztelő műszerekkel akarja felszerelni műhelyét - mondjuk, egy cukrász kisiparoséval, akinek viszont egy fagylaltkeverő gépre lenne égetőn szüksége? Vagy vegyük a hagyományos kisiparos réteget... Velük mi legyen? Azokkal a derék mesterekkel, akiknek sok esetben húsz-harminc éve megvolt az iparengedélye, de adott esetben jó, ha egy kalapácsuk akadt otthon s hozzá némi vállalkozói ambíciójuk. A kettő együtt vagy kitett egy üzleti realitást - vagy nem. [...]

Mindez, mint jeleztem, már a kiírásnál is épp elég fejtörést okozott számunkra, még többet a konkrét elbírálásnál. Kétszer vagy háromszor ültünk össze, hol Járay-nál a Pénzügyminisztériumban, hol a Management Center épületében, a Törley-kastélyban. A pénzt mellesleg nem mi utaltuk ki, hanem az Alapítvány megbízásából egy kisebb tanácsadói magániroda, mely vállalta, hogy a kuratórium által megítélt összegeket eljuttatja a pályázókhoz. Ez bizonyos mértékig biztosíték is volt szá-munkra, mivel az iroda vezetője, tapasztalt üzletember lévén, legalább szakszerű kérdéseket tudott feltenni a pénzért jelentkezőknek, s alkalmanként visszaszólt, ha úgy látta, hogy egy-egy döntésünknek feltűnően hiányzik az üzleti alapja vagy valóságfedezete. [...] A program, mint mondtam, talán nem volt a legsikerültebb - mégsem gondolom, hogy az ily módon kiosztott pénz kárba veszett volna. Biztos, hogy sokakat segített lábra állni, még ha rendszeres hatásvizsgálat híján ez jórészt csak szórványos visszajelzésekből tudható.”15

Az egész pályázat - s emiatt az érintettek körében is joggal érte bírálat - erősen kampányszerű és heveny lefutású volt. „Ahelyett - írja a Figyelő már hivatkozott száma -, hogy ismételten meghirdették volna az egyébként 1989. november 15-én először publikált és néhány hét múlva lezárt pályázatot, az arra gyorsan reagálók közül választották ki az úgymond legkevésbé vitathatókat.” Ebben a sietségben per-sze a hazai gazdasági közeg és a központi szabályzók felgyorsult változásainak is jelentős szerepe volt. Legfőképp a valutáris importkorlátozások 1990. január 1-jei, úgyszólván teljes körű feloldásának, ami e sajátos támogatási forma létjogosultságát is egy csapásra megszüntette. A hazai kisvállalkozók felkarolására új módszereket, újfajta egyedi célprogramokat kellett találni. Ezek hangsúlyai pedig az alkalmi kamatmentes tőkehiteleket leszámítva (lásd a Biorex Kft. 1990. tavaszi 150 000 dol-láros Soros-kölcsönét!) szükségképp a vállalkozóképzés, a know-how-fejlesztés és a szakmai tanácsadás (pl. a Business Basic Alapítvány) irányába mutattak.

Tervek - füstgomolyban

Mint a fentiekből is kitűnik: 1989 a nagyralátó tervek, a lázas üzleti és politikai „gründolások” esztendeje volt... Jól példázza ezt többek közt az is, hogy az év folyamán Soros Györgyöt szűkebb-tágabb környezete legalább egy tucat új vállal-kozáshoz próbálja megnyerni „csendestársként” vagy nyílt befektetőként, eminensen bizonyos sajtó-, nyomdai és médiaügyekben... Habár e kezdeményezések zöméből utóbb nem lett semmi - avagy ha mégis: az Alapító üzlettársi helyett továbbra is csak mecénási szerepet volt hajlandó vállalni bennük -, néhány izgalmasabbat e „füstbe ment tervek” közül bízvást érdemes felidézni, íme mindjárt egy kivonatos ajánlati lista:

1. nyomdai-kiadói vállalkozás a Művelődéskutató Intézet és a Püski Könyv-kiadóval társulva;

2. lágymányosi szálloda- vagy irodaház-építés, amelynek jövedelme az Alapít-vány hosszú távú vagyoni hátterét lenne hivatott biztosítani;

3. „Fidesz-rádió” - avagy egy új „ellenzéki hullámsáv” beindítása;

4. beszállás a Magyar Nemzet privatizációjába;

5. tulajdonosi részhányad a Beszélő és a Magyar Narancs kiadóvállalatában.

1. Nyomdai-kiadói vállalkozás

Az egyik legkorábbi „üzleti tervbe” az Alapítvány jogtanácsosának egy Soroshoz írott március végi levele avat be: „Mint tudod, régi megoldatlan problémája a tár-sadalmi szervezeteknek, egyesületeknek, hogy kiadványaikat csak nagy nehézségek árán tudják kinyomtatni. Különböző ez irányú próbálkozások után most kínálkozik egy nagyon gyorsan realizálható megoldás. Erről tárgyalt Vásárhelyi Miklós - Forgács Pali és személyem bevonásával - Vitányi Ivánnal, a Művelődéskutató Intézet igaz-gatójával. [...]

A Művelődéskutató Intézet eddig is nyújtott támogatást a legkülönbözőbb szer-vezeteknek, sőt részben megjelentette egyes kiadványaikat. Az Intézet eleve ren-delkezik kiadói jogosultsággal, továbbá rendelkezik megfelelő helyiségekkel és szak-emberekkel. Ezért elhatározta, hogy létrehoz egy olyan kiadói-nyomdai kft-t, amely elvégezné a legkülönbözőbb kiadványok számára a kiadói és nyomdai előkészítési munkákat egészen a nyomtatásig. (Mindenkinek az az álláspontja, hogy kifejezetten nyomdát felállítani nem szükséges, ma már bármelyik nyomda örömmel vállalkozik kiszedett anyagok nyomására, mivel a nyomdák nyomókapacitása közel sincs kihasználva. Kapacitáshiány van viszont a nyomási munkát megelőző szerkesztési és szedési előkészítő munkákban.)”16

Dornbach ezek után részletesen felvázolja a vállalkozás tervét. Ennek lényege, hogy a Művelődéskutató Intézet külföldi partnert keres, mivel a külföldi résztulaj-donú vegyes vállalat 5 éven át teljes adómentességet élvez, sőt még ez után is jelen-tős adókedvezmények illetik meg. Az intézet már korábban megállapodott Püski Sándorral, a neves New York-i magyar könyvkiadóval, hogy Püski „jelképes” 1 000 000 Ft-os tőkével betársul az új kft.-be, mivel más magyarországi vállal-kozásából van ilyen mértékű szabad tőkéje. Az új kiadói, nyomdai előkészítő vállalkozásnak mindazonáltal devizáért beszerezhető eszközökre is szüksége lenne.

„A javaslat tehát az - összegzi Dornbach -, hogy ezeket az eszközöket Te bocsásd a vegyes vállalat rendelkezésére. Mellékelem a beszerezni javasolt műszaki beren-dezések jegyzékét, melyet Vitányi Iván megbízása alapján munkatársa, Vince András készített. Az előnyösebb megoldásnál 30 000 US dollár költséggel kell számolni.

A Művelődéskutató Intézet bevitt vagyonának névleges értéke 6-7 millióra tehető. (Biztosítja a helyiségeket és a már meglévő eszközöket). Az Intézettel jelenleg is szerződéses viszonyban lévő REALKO kisszövetkezet ugyancsak a vegyes vállalat tagja lenne mintegy 3 millió Ft-os tőkerészesedéssel. [...]

A Te részvételed két formában történhet:

1. Belépsz a vegyes vállalatba, annak teljes jogú tagja lennél a mintegy 30 000 US dollár bevitt vagyonnal. Ez mintegy 1,7 millió Ft-os, vagyis kb. 7%-os részesedést jelentene.

2. A másik megoldás szerint akár személyesen Te, akár a Soros Alapítvány a Művelődéskutató Intézetnek ajándékoznátok az eszközöket azzal a feltétellel, hogy az elsősorban a társadalmi szervezetek kiadványainak megjelentetéséhez használható.

Mindkét esetben biztosítja a vegyes vállalat, hogy az általad megjelölt személy dönthessen a kiadási kapacitás 20-30%-a felhasználásáról, vagyis arról, hogy milyen kiadványokat adjon ki a vegyes vállalat. Ezen túlmenően a befolyó haszonnak ugyan-csak 20-30%-a az általad megjelölt kiadványok önköltségének csökkentésére lenne fordítható. [...]

El kellene tehát döntened, hogy ezt a vállalkozást támogatod-e, és ha igen, melyik megoldás szerint: a vegyes vállalati tagság igénylése mellett, vagy csak ado-mányozóként, de szerződéssel biztosítva a megfelelő mértékű rendelkezés jogát.

Magam részéről - és ezzel Miklós is egyetértett - az utóbbi megoldás látszik szá-modra kényelmesebbnek.

Ennek a megoldásnak nagy előnye az egyéb tervezett próbálkozásokhoz képest, hogy igen gyorsan megvalósítható, mert a Művelődéskutató Intézet mind helyiséggel, mind megfelelő emberekkel rendelkezik. Minden más próbálkozás sokkal lassabban valósítható meg és sokkal nagyobb költséggel. (Ha valamelyik barátunk megvalósítja azt a tervét, hogy kiadói és nyomdai vállalkozást hoz létre, az sokkal nagyobb befek-tetést igényel, és egyelőre a nem túl gyors engedélyezési eljárás is késleltetné a rea-lizálást. Természetesen nincs akadálya annak, hogy bárki magánszemélyként önálló kiadói-nyomdai vállalkozást indítson, nem kell attól tartani, hogy a Művelődéskutató által létrehozandó vállalkozás veszélyezteti egy másik hasonló vállalkozás sikerét.”

Nos, attól csakugyan nem... Inkább attól, hogy a terv kútba esése netán prece-densértékű lesz, s az Alapítót más hasonló vállalkozásokhoz még nehezebb lesz „üzlettársként” megnyerni... A Művelődéskutatóval és a Vitányiakkal való szorosabb együttműködés végül is nem jött létre, a szolid kezdeti tervet a rákövetkező hónapok radikális lendülete félresodorta. A szükséges technikai berendezésekre az Alapítvány egy kisebb dollárösszeget kiutalt ugyan a partnerként bevont REALKO Kisszövet-kezetnek, ám a cégbejegyzés s a folyamatos „üzleti” kooperáció utóvégre elmaradt.
2. Ingatlanbefektetés

A tervezett vállalkozások sorából a legjelentősebb kétségkívül a szálloda- vagy irodaház-építés volt - mind pénzügyi volumenében, mind távlati jelentőségében. Már csak azért is, a 20 (némely verzió szerint: Andrew Sarlós társulásával: 40) millió dol-láros ingatlanbefektetés terve egyúttal kulcseleme volt a majdani „örökös” Ala-pítvány koncepciójának s a Művelődési Minisztériummal 1989. május 15-én aláírt együttműködési megállapodásnak is.

Az ötletet eredetileg Knopp János vetette fel még 1987 elején, aki a Művelődési Minisztérium képviseletében meghívottként rendszeresen részt vett a Bizottság ülé-sein, és - pártközpontbeli bátyjával, Knopp Andrással szöges ellentétben - többnyire igen „konstruktív”, sőt nemegyszer kezdeményező szerepet vállalt az Alapítvány ügyeiben. Az eredeti javaslat egy, a Rockefeller Center mintájára a pesti belvárosban megépítendő, reprezentatív kultúrközpont létrehozására irányult volna: más szóval egy olyan újonnan felépítendő „Soros-házra”, amely akár többfunkciós vegyes vál-lalatként, akár önállóan - mint tervezetében Knopp írja - „a befektetett tőke hozadékában méltó és maradandó módon biztosíthatná az Alapítvány önálló létét”. Knopp János ajánlatával majd két és fél éven makacsul „bombázza” az Alapítót, de memorandumai és személyes megkeresései mindegyre eredménytelenek maradnak. Erről tanúskodik egy 1987. szeptember 7-i, a Művelődési Minisztérium Szálai utcai székházában lezajlott villámtárgyalás emlékeztetője is, amit korfestő kuriózumként e helyütt teljes terjedelmében közreadunk. (A „nyolcszemközti” megbeszélésen -melyre egyébiránt épp a HVG-letiltás és a minisztériumi körlevél-botrány kipat-tanásakor került sor! - Vásárhelyi Miklós és Dornbach Alajos is részt vett.)

„S. Gy: Úgy hiszem, tudom, miről akar velem beszélni. Már korábban hallottam az elképzeléséről.

K. J.: Tudom, hogy nagyon kevés ideje van, ezért előre leírtam javaslatomat, mondanivalóm lényegét. Kérem, tanulmányozza át.

S. Gy: Igen, itt van mindjárt az elején a maradandóság kérdése. Én ezzel a gon-dolattal nem értek egyet...

K. J.: Pedig amennyiben nem gondoskodunk az Alapítvány maradandóságáról, úgy csak egy epizód marad a magyar kultúrtörténetben, mint ahogy az maradt például a sok ezreket érintett dániai, hollandiai és svájci gyermeküdültetés egykor ugyancsak nagyszerű kezdeményezése.

S. Gy: Igen, nekem mégis az a véleményem, hogy az alapítványoknak nem szabadna nagyon hosszú ideig működniük. Egy idő után nem jól, nem azokért a célokért és nem olyan módon tevékenykednek, amelyekért egykor létrehozták őket. A másik ok pedig: nem akarom, hogy művem halálom után is fennmaradjon. Én most csinálom, ahogy akarom, aztán jöjjenek mások, és csinálják, ahogy ők akarják. A pénzemet pedig, úgy gondolom, még életemben el tudom költeni.

K. J.: Én ez utóbbiban kételkedem. Abban biztos vagyok, hogy én el fogom köl-teni a pénzemet, de hogy Ön erre képes lenne, ezt nem tartom valószínűnek. Ami pedig az alapítványok működésével kapcsolatos fenntartásait illeti, tudok olyan példát, amely az alapító szándéka szerint működik már hosszú ideje...

S. Gy: Melyik az?

K. J.: A Nobel-díj Alapítvány.

S. Gy: Hát igen. Egy díj alapításának gondolata számomra is elfogadható lenne. Mondjuk, egy közgazdaságtudományi, egy történettudományi díjé. Természetesen nem szeretnék konkurálni a Kossuth-díjjal. Ki kellene dolgozni a részleteket.

K. J.: Eredeti javaslatomban a díj lehetősége is szerepel...

S. Gy: De ebben az esetben sem gondolok magyarországi tőkebefektetésre, mert én a tőkémet jelenleg 30%-os haszonnal forgatom, és itt ugye erre nincs lehetőség.

K. J.: Jelenleg talán nincs, de esetleg javasolhatnék olyan megoldást, ami itt is eredményezhetne 30%-os hasznot. A gond csak az, hogy a befektetés jellege nemigen egyeztethető össze az Alapítvány végső céljával...

S. Gy: Mi lenne az?

K. J.: Például egy, a koppenhágai Tivoli Parkhoz hasonló létesítmény. Nem akarom Las Vegast említeni, mert az a magyar köztudatban nagyon pejoratív jelen-tésű példa lenne.

S. Gy: Kész lennék egy jelentős összeget, mondjuk 20 évre lekötni erre a célra, majd a halálom utáni időkre más formát kell keresni, mert azután a jövedelmezőségi mutatók kedvezőtlenebbek. Egy magyar Nobel-díj...

K. J.: Nem én mondtam!

S. Gy.: Akkor hát dolgozzátok ki a részleteket, és vizsgáljuk meg. Természetesen nem akarok konkurálni a Kossuth-díjjal...

K. J.: Nagyon sajnálom, hogy az eredeti javaslat nem jöhet létre maradéktalanul, de azért kérem, tanulmányozza még. Ha mégis csak ez, a díj alapítása lesz is talál-kozásunk eredménye, akkor az eltelt hat perc mégse volt haszontalan, és talán nem feleslegesen voltam erőszakos.

S. Gy.: Nem, ne gondolja. Én szeretem az olyanfajta erőszakos embereket, akik tudják, mit akarnak. Én magam is ilyen vagyok.”

Az ambiciózus kultúrkáder „erőszakossága” - több hiábavaló kísérlet után -1989 elején végre úgy tűnt: csakugyan célt ér... Legalábbis ezzel a reménnyel ke-csegtet egy újabb, 1989. január 17-i tárgyalás emlékeztetője, amely egyúttal azt is jelzi, hogy az ügy többé nem pusztán egy buzgó közhivatalnok magánakciója: a ma-gasabb „politikai” - értsd: párt- és kormányzati - támogatás sem hiányzik mögüle. A találkozóról, amelynek célja a május 15-i hosszú távú együttműködési megállapo-dás előkészítése volt, Knopp egy pro domo feljegyzésében így számol be: „A korábban elvetett ún. »Soros-ház« témájú kezdeményezés [sic!] alapötletéből kiindulva, amennyiben a magyar állam Budapest belvárosában egy irodaház céljára alkalmas üres telket ingyenesen a rendelkezésére bocsát, úgy [Soros György] kész 2 millió USD saját tőkéjével és bankkölcsön (City Bank, New York) felhasználásával egy 20 millió USD beruházási összegű irodaházat létrehozni. A beruházási összeg megtérülését követően a ház éves bevételét maradéktalanul és véglegesen az Alapítvány éves költségvetéséhez rendeli. Az irodaház jövedelmét, mivel jótékonysági célra kerül fel-használásra, mentesíteni kell mindenféle adótól.” (A további részleteket illetően lásd a 59. dokumentumot!)

Az év hátralévő részében számos jele van annak, hogy Sorost és környezetét mind komolyabban foglalkoztatja a tervezett ingatlanberuházás - habár a konkrét részletek úgyszólván hétről hétre módosulnak egész az ez irányú tervek 1990 elején történő végleges elejtéséig. Ilyen jel mindenekelőtt, hogy az irodaház-építés terve kölcsönös kötelezettségvállalásként bekerül a májusi MM-Soros egyezménybe. (Lásd a Megállapodás 4. és 5. pontját a kötetünkben közreadott 15. dokumentumban!) Ebben, mint azt Knopp János a szándéknyilatkozathoz mellékelt kísérőlevelében17 írja: „A korábbiakhoz képest egyetlen feltétel: az ingyenes telek az, amely maradék-talanul nem teljesült. Az eredeti - 1987. februári - javaslatban felvetett ingyenes telek gondolatát ugyan az illetékesek akkor elfogadták, azonban az időközben történt alapvetően kedvező magyarországi változások (a megnövekedett intézményi önál-lóság, a nagyobb társadalmi ellenőrzés), ebben a tekintetben elképzelésünket hátrá-nyosan érintették. A Fővárosi Tanács ma már nem tud ingyenes telket biztosítani, s ilyen javaslatot nem is vihet a tanácstestület elé. Indoklásuk szerint a növekvő külföl-di érdeklődés miatt nem tudják a jelentkező igényeket kielégíteni, ugyanakkor a központi költségvetési támogatások csökkenése miatt a telekértékesítésből befolyó bevételeket is a költségvetési hiányok pótlására kénytelenek fordítani, tehát e be-vételekről nem mondhatnak le.”

Ám azért Knopp szerint továbbra sincs veszve semmi...

„A szükséges telket Ön ennek ellenére is térítésmentesen, illetve kedvező feltételekkel kaphatja meg, és erre két megoldási lehetőség is van:

- A Fővárosi Tanács az épület létrehozásához a telket mint tőkeapportot biz-tosítja. A telek ára - kb. a beruházási összeg 10%-a - az épület megtérülési idejével azonos ütemben térülne meg a Fővárosi Tanácsnak. Ezt követően a telek ára után járó éves hozamot a Fővárosi Tanács Önhöz hasonlóan a Magyarországi Soros Alapít-vány javára ajánlaná fel. Erre külön megállapodás készülne.

Ez a megoldás az Ön tőkebefektetésének megtérülési idejét mintegy 10%-kal, tehát 7-8 hónappal nyújtaná meg. A konstrukció megítéléséhez a Titkárság javas-latára szakértőként bevontam Polgár Miklóst (Pénzügykutató Rt.), aki ezt a meg-oldást kivihetőnek és jónak tartja.

- A másik lehetőség a legutóbbi napokban merült fel a III. kerületi Tanács fel-ajánlása révén. Birtokunkban lévő szándéknyilatkozatuk szerint »a legkedvezőbb hosszú távú bérleti feltételekkel« biztosítanának telket az óbudai Amfiteátrum mel-lett vagy a Flórián téren. Ez utóbbi megoldás választása esetén az előbbinél ked-vezőbb pénzügyi feltételekkel ugyan, de nem belvárosi telken épülhetne fel az iro-daház: az Amfiteátrum mellett egy városképi jelentőségű épület a most újjáépülő Újlak városrész központjává válna, vagy a másik helyszínen az Óbuda városközpont-ját képező Flórián tér meghatározó épülete lehetne.

Az épülettel kapcsolatban még egy kérdésben kell megegyezésre jutnunk. Az ere-deti elképzelés szerint az épület részben a kultúra céljait közvetlenül is szolgálta volna. Legutóbbi megbeszélésünk szerint most egy irodaházról állapodnánk meg. Kérem, vizsgálja meg annak lehetőségét, hogy az irodaház valamilyen arányban foglaljon magában kulturális létesítményeket is. [... ]

Véleményem szerint az irodaházban célszerű lenne helyet adni egy 600-800 fős előadó-koncertteremnek és egy előtér-kiállítóteremnek. Ezekre a létesítményekre egy ilyen jelentős méretű épületnek funkcionálisan is szüksége van, de még nagyobb jelentőségűnek tartom, hogy ezek a helyiségek - a bennük folyó tevékenység révén - közvetlen módon is megjelenítenék és elősegítenék a Soros Alapítvány céljait.

Az előadó-koncertterem elsősorban a Soros művész-ösztöndíjasok és amatőr együttesek fellépési lehetőségeit bővítené, de az alternatív mozgalmak és egyesületek rendezvényeinek is helyet adhatna. Az előtér-kiállítótér hasonló módon a képző-művészek és mozgalmak számára adna megjelenési lehetőséget. [... ]

Az elképzeléssel minden megkérdezett szakértő és - akikkel még módom volt beszélni - Vásárhelyi Miklós, Vámos Tibor, Enyedi György, Litván György, Kardos László, Dornbach Alajos, Polgár Miklós egyetértenek.”

Knopp végül sürgeti, hogy Soros mielőbb döntsön a telekről, s ha lehet, még egy hónap múlva esedékes budapesti látogatása előtt iktasson be egy rövid helyszíni szemlét. Mellesleg annak igazolására, hogy az építkezési tervek távolról sem „a le-vegőben lógnak”, hozzáteszi: „Megbízásunkra az Immobilia Rt. szakértői költség-vetési tanulmányt készítettek 6, jelenleg beépítetlen budapesti telekre. Ebben a beruházás költségeit és jövedelmezőségét mutatják be. A telkenként 5 variációban kidolgozott számítások a kultúra eltérő arányú (30-0%-os) jelenlétét feltételezik - a telekár nélkül.”

Valóban: fennmaradt levelek, szándéknyilatkozatok, tárgyalási jegyzőkönyvek és tervváltozatok egész sora bizonyítja, hogy 1989 április-májusára az előkészítés már intenzív, gyakorlati szakaszába jutott. A Művelődési Minisztérium emberei (Knopp János, Stark Antal, Rátkai Ferenc, Czibere Tibor) sorra kérik ki az ügyben érintett más szaktárcák (PM, Szociális és Egészségügyi Minisztérium) és intézmények (MTA, Fővárosi Tanács, kerületi tanácsok) véleményét. Az Immobilia és a Pénzügykutató Rt. szakértői megvalósíthatósági tanulmányokat készítenek, hitelező bankokat, lehetséges partnereket (MHB, Külkereskedelmi Bank, Hungária Biztosító) és kivitelezőket ajánlanak. Április végére - mint azt Dornbach Alajos egy kéziratos tárgyalási feljegyzése megőrizte - már a javasolt telkek száma is látványosan a duplájára nőtt: a választékot újabb fél tucat elsőrangú fővárosi helyszínnel bővítve (pl. a Madách téri „bazársor”, az Engels v. Erzsébet téri parkoló, a Kálvin tér északi sarka, a Szabadság tér Arany János utcai torkolata, a Clark Ádám tér és a Víziváros több épülete stb.).

Igaz, az optimális helyszínen túl is akadt még néhány eldöntetlen „részlet-kérdés”... Például a beruházás nagysága, megtérülése s hogy végtére is mi legyen az épület fő funkciója: szálloda, irodaház, kultúrközpont, tőzsde - netán mindezek valamiféle sajátos, üzleti és nonprofit kombinációja? „Soros György szándéka - közli az MTI 1989. május 15-i jelentése -, hogy irodaházat építtet...” Ezzel szemben alig három nappal korábban, az ötéves jubileum alkalmából rendezett sajtókonferencián az Alapító - ismét csak az MTI tudósítása szerint - „beszélt arról az elképzeléséről is, hogy Andrew Sarlós kanadai üzletemberrel közösen Lágymányoson 40 millió dolláros beruházással szállodát építtetne”.

A nyár végére elülnek az efféle feleselő napihírek. Nem mintha a nagy reményű „project” végképp megfeneklett volna - ellenkezőleg: a Magyar Hitel Bank egy gáláns telekfelajánlása nyomán újabb lendületet vett. Dornbach, az ügy egyik kulcsfigurája így emlékszik vissza: „Tulajdonképpen már régóta szerettem volna rábeszélni [Sorost] egy ingatlanberuházásra, annak érdekében, hogy az Alapítványnak tartós vagyona legyen. [...] 1989-ben úgy tűnt: sikerül is rávenni egy ilyen vállalkozásra. Demján Sándorral jött volna létre az üzlet. Már előszerződés is volt, hogy a lágymá-nyosi hídfő déli oldalán, ahol az a nagy szabad terület van, kedvezményesen meg-vesszük a telek egy részét a Hitelbanktól, és arra építünk majd egy nagy szálloda- és irodaház-komplexumot, aminek majdani bevétele - a tulajdoni hányad arányában - a magyar Alapítvány működésének alapja lenne. Végül is nem épült meg, mert Csurka 1990 tavaszán elkezdte támadni, és Soros a választási kampány közepén úgy döntött, inkább eláll a tervtől. Ekkor már én is azt mondtam: most inkább ne, mivel cikkezni kezdtek a »Demján-Sarlós-Soros-Tardos érdekszövetségről”... A Hitelbank ugyanis ezt a telket fillérekért vette meg a XI. kerületi tanácstól, és ugyanolyan olcsón engedte volna át nekünk az egynegyedét. Soros kezdetben nagyon megörült, hogy milyen olcsón kapjuk a telket, hogy építeni fogunk rá, s hogy ebből az Alapítványnak milyen komoly beruházása lesz. Akkor szánta el magát, hogy csináljuk meg az új alapítvány alapító okiratát is - hogy az legyen az épület tulajdonosa, ne pedig a New York-i -, amikor ezt a lágymányosi irodaház-építést már olyannyira elhatároztuk, hogy szindikátusi szerződést is kötöttünk a megvalósítására. De mondhatom: ki-fejezetten Csurka két-három cikke meg röpirata miatt hiúsult meg az egész. Úgyhogy végül én is azt mondtam: a vállalkozás - habár közcélra, s nem üzleti haszonszerzésre irányul - sokak szemében netán a spontán privatizáció egy újabb kétes akciójának tűnhet, s utólag támadni fogják, mondván, hogy fillérekért szereztük meg a telket. Akkor már tombolt a spontán privatizáció, ami igen nagy felháborodást váltott ki országszerte mindenütt. Ma már én se beszélném le Sorost, hisz ez az ügy eltörpült volna mindahhoz képest, ami azóta történt...”18

A tervek végleges elejtésének mindazonáltal a Csurka-féle támadásokon kívül más nyomós oka is volt, éspedig a Közép-Európai Egyetem alapításának ügye, mely a korábbi ingatlanberuházási elképzelést mindinkább háttérbe szorította... Erről megint csak Dornbach szól, ezúttal az 1991-es alapítványi évkönyv függelékében: „Soros György 1990 tavaszán elvetette az irodaház-építési elképzeléseket. Az elhatározásban döntő tényező volt, hogy ekkor érlelődött meg komoly formában Soros Györgyben a budapesti és prágai székhelyű Közép-Európai Egyetem terve. Úgy vélte, hogy az eredetileg irodaház-építésre fordítani tervezett összegből létre tudja hozni az egyetemet, amelynek későbbi működési költsége várhatóan már tőle függetlenül is előteremthető. Komoly biztatást kapott Prágában és Budapesten is: az új kormányok az egyetem céljára épületet biztosítanak, a későbbiekben pedig a működési költ-ségekhez is hozzájárulnak.”19

Mint utóbb kiderült: ez sem egészen így lett, s nemsokára áldatlan, kormány-szintű konfliktusok terhelték meg a nagy reményű, új kezdeményezést mind Buda-pesten, mind Prágában. Ám ez már egy másik történet, amelynek - minden viszon-tagság ellenére - szerencsére mégsem a „füstbe ment tervek” közt van a helye.
3. Fidesz-rádió

A többi tervezett „vállalkozás” - a Fidesz-rádió, a Magyar Nemzet, a Beszélő Rt. és a Magyar Narancs kiadói résztulajdonlása - úgyszintén nem volt mentes a politikai intrikáktól és ellenérdekektől, még ha kudarcukat többnyire nem annyira ezek, mint inkább az Alapító vonakodása okozta is ezen üzletileg kétes, politikailag kényes kötelezettségvállalásoktól. Hisz végtére is - minden tárgyi és személyi akadályon túl - rendre Soros György e makacsul fel-feltámadó „absztinenciája” hiúsítja meg e közös vállalkozások megvalósítását.

A Fidesz-, majd ellenzéki rádióadó ügye még csak a komolyabb üzleti tervezésig sem jutott, hisz ezt az ötletet - annyi más egykori médiaábrándhoz hasonlóan - valójában még a Németh-kormány által elrendelt frekvenciamoratórium kötötte gúzsba. A nyár végére amúgy se szeri, se száma az efféle lázas médiaterveknek. Mindenfelé bevetésre kész „regulárisuk” és frissen szerveződött „szabadcsapatok” állnak össze abban a hiú reményben, hogy „mire a levelek lehullnak”, az éter ismét szabad lesz, s legkésőbb tavaszra - a demokrácia hazai startjával egyidejűleg az új tévé- és rádiócsatornák is beindulhatnak. Ehhez képest csakugyan kiábrándító tapasztalat, hogy - az első világháború kísértő analógiájára - a „médiaháború” s vele a frekvenciazárlat még öt újabb lombhullást megért...

A nyáron szárnyra szökkent, izgalmas rádiós tervezgetésekről egyébiránt a tit-kos belügyi informátorok is beszámolnak. Többek közt egy 1989. augusztus 25-i keltű „napi operatív információs jelentés” a következőképp: „Augusztus elején jelentettük, hogy az USA-ban tartózkodó Szájer József komoly külföldi támogatás megszerzését helyezte kilátásba a Fidesz szervezés alatt álló önálló rádióadója létrehozásához.

Újabb információ szerint Szájer tájékoztatta Fodor Gábort, hogy a tervezett Fidesz-rádió költségeit - ha a hullámhossz-engedélyt megkapják - Soros György állja, és Király Béla is komoly anyagi segítséget ígért. Soros közbenjárására az NBC tár-saság egy tervet is összeállított az indítással kapcsolatban.”

Mivel az „NBC-tervet” nem ismerjük, s az ügy további részleteit is alig, nehéz megmondani, vajon tényleges „üzleti tervekről”, szakszerű előkészületekről volt-e szó, avagy csak afféle kezdeti „ötletviharzásról”. Mindenesetre az elképzelés egy ideig még az ősz folyamán is tovább élt. Erre utal Vásárhelyi Miklós egy rövid reflexiója Király Béla „follow up projektjeire”, egy szeptember 11-i keltű Soroshoz írt levélben: „A rádióval kapcsolatban az a javaslatom, hogy egy független rádió legyen, ne pedig kizárólag a Fideszé. Ennek nagyobb lenne a politikai súlya, és gyakorlatilag is meg-oldható lenne, hogy mindazok a szervezetek, személyek és eszmék is itt kapjanak teret, akiket, ill. amelyeket elfogadhatóknak tartunk.”

Az ötlet sorsáról nincs további írásos adalék, s ez a beszédes hiány - Vásárhelyi megjegyzésével egybehangzóan - maga is azt valószínűsíti, hogy inkább csak kezdeti, puhatolózó tervezgetés folyt, ami a frekvenciazárlat makacs prolongálása és az ellen-zéki erők őszi, látványos polarizálódása miatt csakhamar „okafogyottá” vált.
4. Magyar Nemzet Lapkiadó Rt.

Akadt azonban helyette más, „ellenzéki nagykoalíciós” vállalkozás: a Magyar Nemzet 1989. őszén napirendre került „spontán” privatizációja... Nyomtatott sajtóról, méghozzá az egykori idők leginkább „pártmentes”, nagy múltú napilapjáról lévén szó, nem meglepő, hogy ez az akció - a fentiekkel ellentétben - korántsem szűkölködik írott dokumentumokban. Kié lesz a Magyar Nemzet? - Nemzet-mentés? - Mit kíván a Magyar Nemzet - feleselnek egymással az egykori vitacikkek, és valóban: a lap körül kibontakozó nagyszabású politikai passiójáték első, 1989. őszi felvonását pamfletek, nyílt levélváltások és szándéknyilatkozatok egész sora segít utólag aprólékosan rekonstruálni...

A legelső - egyelőre szóbeli és bizalmas - napihír még 1989. augusztus közepén röppen fel. Eszerint a Pozsgay Imréhez ez idő szerint igencsak közel álló (az állam-miniszternek a demokratikus átmenetben „Jüan Carlos-i szerepet” szánó!) magyar származású, amerikai üzletember: Andrew Sarlós előzetes megállapodást kötött arról, hogy 50%-os tőkerésszel hajlandó beszállni a Magyar Nemzet újonnan alapí-tandó kiadóvállalatába. Az üzleti átalakulás ekkor még kizárólag a hivatalos lap-gazdán: a HNF vezérkarán és annak személyes ambícióján múlik, ám az ősszel felgyorsuló események csakhamar gyökeres fordulatot hoznak a lap „privatizációs belügyeiben”. Szeptember 18-án nem sikerül konszenzusos zárónyilatkozattal lezárni a - siker esetén legfőképp Pozsgay kulcsszerepét legitimáló - Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokat, október 6-án felbomlik az állampárt, egy hét múlva összeül a HNF utolsó, „függetlenségi” kongresszusa, november 26-án lezajlik a „négyigenes” népszavazás. (Előbbi a Népfront-elnöki - utóbbi a köztársasági elnöki széket húzza ki Pozsgay Imre alól...)

A HNF ügyvezető elnöksége szeptember 25-én ismét felveti a Magyar Nemzet kiadói részvénytársasággá alakulásának ügyét. Ezúttal az újabb potenciális part-nerek között már Soros György neve is felmerül, miután Vásárhelyi Miklós, majd Dornbach Alajos révén jelezte érdeklődését. (Nota bene! Sarlós Pozsgay HNF-elnöki leszavaztatása után sem lép vissza, hanem váratlan fordulattal a Skála-Cooppal tár-sulva - ez egyszer Soros nyílt riválisaként! - megújítja ajánlatát).

Soros első ízben október 11-én - három nappal a Népfront tisztújító kong-resszusa előtt - tárgyal érdemben az ügyről Asztalos Lászlóval, a HNF alelnökével. Asztalos ekkor 35%-os kisebbségi tőkerészt ajánl fel neki a létrehozandó kiadóvál-lalatban, azzal, hogy a fennmaradó 65%-on hazai társtulajdonosok (a HNF, Pallas Lapkiadó, Postabank) osztoznának. Október végére, november elejére látványosan megnő a lap iránti külföldi kereslet. Ekkor jelentkezik többek közt a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a George Hemingway Company, sőt nem kis feltűnést keltve Nyikita Hruscsov veje, az Izvesztyija volt főszerkesztője: bizonyos Ardzsubej úr is, aki apportként „a hadiiparban bevált, korszerű lehallgató és hírszerző berendezésekkel” társulna az üzletbe... (A derék KGB-potentát egy kiadós vodkapartin nyilván félre-értette a vállalkozás profilját, azt hívén, hogy holmi zártkörű, titkosszolgálati ten-derről van szó...)

A privatizációs napihírek és találgatások időközben a lap szerkesztőségét is jócs-kán felbolydítják... Lázas lobbyzás kezdődik, pártok és ellenpártok alakulnak, s az érintett újságírók a lap sorsának ügyében egyre gyakrabban fellebbeznek a nyil-vánossághoz. November elején Soltész István főszerkesztő benyújtja lemondását, s a munkatársi gárda a lap élére Martin Józsefet jelöli főszerkesztőül, egyúttal javasolván Pethő Tibor visszahívását az újra alakítandó szerkesztőbizottság élére. (Ezen személyi javaslatokat egyébiránt Soros György is helyénvalónak és méltányosnak tartja.) A HNF, a Pallas, a Postabank és Soros György közös szándéknyilatkozata szerint a végleges alapító okiratot november 15-éig kellett volna jóváhagyni, csakhogy a HNF november 11-i elnökségi ülésén Kulcsár Kálmán, a Népfront új elnöke gyakor-latilag levette a napirendről a részvénytársaság alakításának ügyét. A New York Palota első emelete ismét felbolydul... „A szerkesztőség - mint azt harmadnap a lap-ban közzétett nyílt levél tudatja20 - november 13-án, hétfőn munkatársainak tanács-kozásán ismételten kifejezésre juttatta, hogy a jelenlegi helyzetből az egyedül értelmes és hatékony kiutat a Soros Györggyel való együttműködés jelenti.”

A HNF új elnöksége a jelek szerint meghajlani látszik „a Nemzet” akarata előtt... Legalábbis erre vall, hogy alig két hét múlva, november 26-i ülésén ismét napirendre tűzi a Magyar Nemzet Lapkiadó Rt. alapításának ügyét, s a korábbiaktól eltérően ezúttal Martin Józsefet és a lap több más vezető munkatársát is meghívja. Mint azt az újság másnapi száma győzelmi híradásként siet bejelenteni: „A vita végén az elnökség hozzájárult ahhoz, hogy külföldi tőke bevonásával részvénytársasággá alakítsák a Magyar Nemzetet. A Soros-féle megoldást 17:2 arányban szavazták meg. Rögzítették azt is, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung, illetve más lapok belépése tőkeemelés mellett elképzelhető.”

A közös szándéknyilatkozatot ekkor már közel egy hónapja szignálták a „nyerte-sek” (a HNF, a Pallas, a Postabank és Soros) képviselői, s már csak a leendő részvény-társaság alapító okirata és jó húszoldalas alapszabálya várt aláírásra. Ez utóbbiak szerint: „A társaság alaptőkéje: 100 000 000 Ft, amelyből 65 000 000 Ft a pénzbeni hozzájárulás, míg 35 000 000 Ft a nem pénzbeni hozzájárulás (apport). Az alapítók között a pénzbeni és nem pénzbeni hozzájárulás az alábbiak szerint oszlik meg:

Készpénz
Apport
Postabank és Takarékpénztár Rt.
30 000 000
Soros György
35 000 000
Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat
15 000 000
Hazafias Népfront Országos Tanácsa
20 000 000

Ám a fenti konstrukciót - hogy, hogy nem - utóbb mégsem írják alá, s a lap pri-vatizálása körül december elején, újabb, hónapokon át gyűrűző kétes botrányhullám támad. December 11-én Dornbach Alajos emiatt levelet intéz a Népfront elnök-ségéhez, amelyben felidézi a tárgyalások addigi történetét, s egyben megismétli Soros álláspontját a vitatott kérdésekben. A sűrűn gépelt, négyoldalas levelet - beavató háttéradalékai okán - érdemes bővebben idézni.

„Tisztelt Elnökség!

A Magyar Nemzet Lapkiadó Rt. alapítása ügyében keletkezett sajnálatos véleményeltéréssel kapcsolatban kénytelen vagyok néhány észrevételt tenni Soros György úr képviseletében. Különböző szerkesztőségek munkatársai kérnek tőlünk magyarázatot Asztalos László elnökhelyettes úrnak azzal az állításával kapcso-latosan, miszerint Soros úr a szerződéstervezet aláírása előtt az utolsó pillanatban álláspontját megváltoztatva a Hazafias Népfrontot hátrányosabb helyzetbe hozta, és kifogásolható előnyöket kíván szerezni. Mindezzel kapcsolatosan kötelességem néhány tényt leszögezni:

1. 1989. szeptember utolsó napjaiban tárgyaltam először személyesen Asztalos László elnökhelyettes úrral, amikor is közölte: Soros úr részére 35%-os részesedést ajánlanak fel, ugyanakkor a szerkesztőbizottság személyi összetétele kérdésében illesse vétójog Soros urat és a Hazafias Népfrontot. Az ajánlatot telefonon továbbí-tottam Soros úrnak, aki ezt tárgyalási alapnak elfogadta.

2. 1989. október 11-én Budapesten a Fórum Szállóban személyesen tárgyalt Asztalos elnökhelyettes úr Soros úrral. A megbeszélésen jelen voltak még: Zay László szerkesztő úr, dr. Kardos László, az MTA-Soros Alapítvány Bizottság titkára, Kálmán Gábor, a Consultrade Kft. igazgatója, akit Soros úr a lapalapítással kapcsolatos gaz-dasági ügyekben kért fel tanácsadónak, és jelen voltam én. Ez alkalommal a megbeszélés során Soros úr határozottan kijelentette: nem igényli a neki felajánlott vétójogot, de olyan megoldáshoz sem járul hozzá, hogy bárkinek vétójoga legyen a részvényesek közül, szükségesnek tartja azonban, hogy a szerkesztőbizottság összetétele vagy a főszerkesztő kérdésében vétójog illesse a szerkesztőség kollek-tíváját. [...]

3. 1989. október 25-én levelet intéztem a Hazafias Népfronthoz, Asztalos László alelnök úr útján, ill. a Magyar Nemzet szerkesztőségéhez, Zay László szerkesztő úr útján. Ebben a levélben írásban is rögzítettem Soros úr álláspontját. Minderre azért volt szükség, mivel Soros úr szándékait és céljait, kikötéseit illetően egyenesen inszinuáló híreszteléseket terjesztettek a szerkesztőségben. [... ] Asztalos úr ezt a leve-lemet észrevétel nélkül hagyta.

4. 1989. november 2-án írtuk alá a Pallas Lapkiadó Rt. Vzérigazgatójánál a szándéknyilatkozatot. Szövegezését Asztalos úr Kálmán Gáborral együtt végezte, anélkül, hogy bármilyen részletkérdést velem, mint Soros úr meghatalmazottjával megbeszélt volna. Kálmán Gábor gazdasági kérdésekben Soros úr megbízottja, tanácsadója, tartalmi kérdésekről szerződési feltételeket elfogadni azonban nem volt jogosult. A szándéknyilatkozat létezéséről is csak közvetlenül aláírása előtt szereztem tudomást, feltételeit csak ott ismerhettem meg. [...] Jeleztem, hogy a főbb kérdések-ben Soros úr álláspontja egyértelmű, néhány részletkérdést azonban vele még egyez-tetni kell, mert a szándéknyilatkozat megfogalmazásai új elemeket tartalmaznak. Másnap, november 3-án a szerkesztőség munkatársainak röpgyűlésén a részvényesek képviseletében megjelentünk. A Népfront részéről Asztalos László úr, a Pallas Lap-kiadó részéről Németh Jenő vezérigazgató úr egyik helyettese, a Postabank részéről Kármán Ferenc főosztályvezető, Soros úr részéről én voltam jelen. A parázs hangu-latú gyűlésen - ahol a szerkesztőség munkatársainak kedélyét igyekeztünk lecsillapí-tani - ismét kifejtettem Soros úr álláspontját. [...] Nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy alaptalan az a félelem, miszerint Soros úr személyes befolyása alá akarja vonni a lapot, elutasítja a neki felkínált vétójogot, ellenzi, hogy bárki a részvényesek közül vétójoggal rendelkezzék személyi kérdésekben, ragaszkodik azonban ahhoz, hogy – a nagy világlapok példájára - a szerkesztőség munkatársainak legyen vétójoga. Aszta-los László úr minderre semmiféle észrevételt nem tett sem a szerkesztőség nyil-vánossága előtt, sem négyszemközt. Tudomásul vette közléseimet. [...]

5. [...] Tekintettel arra, hogy a szándéknyilatkozat nem létesít kötelezettséget, és tárgyalásaink mindaddig korrekten zajlottak, elégségesnek tartottam a szóbeli közlést. Ennek ellenére, amikor megtudtam, hogy a Hazafias Népfront elnöksége tár-gyalja a részvénytársaság-alapítás kérdését, telefonon felhívtam Zay László szer-kesztő urat, akiről tudtam, hogy nemcsak a szerkesztőség munkatársa, de a HNF elnökségének is tagja, és felhívtam figyelmét, hogy Soros úr nem fogad el olyan megoldást, amely bármelyik részvényesnek vétójogot biztosít. November 28-án Asztalos László elnökhelyettes úr pénzügyminisztériumi irodájában a leendő részvényesek képviselői megbeszélték a szerződéstervezet részletes feltételeit. Ez alkalommal is szóvá tettem, hogy Soros úr nem fogad el olyan megoldást, amely bármely részvényesnek vétójogot biztosít. Kétségtelen, hogy Asztalos László elnök-helyettes úr erre közölte, hogy nehezen tudja majd elfogadtatni álláspontunkat. Többet erről a kérdésről nem tárgyaltunk. Nem is tartottam szükségesnek, hogy az ismételt közlések után erről beszéljek.

6. December 3-án Soros úr Magyarországra érkezett. December 4-én estére ter-vezett programja elmaradt, ezért megkérte budapesti munkatársai egyikét, Földvári Évát, hogy hívja meg a leendő részvényes társak képviselőit egy baráti vacsorára. A vacsora végén Soros úr kérte, röviden ismertessük az aláírandó részvénytársasági szerződés főbb pontjait. Ekkor derült ki, hogy Asztalos László úr változatlanul ragaszkodik olyan kitételhez, hogy a részvényeseket lényegében vétójog illesse fonto-sabb személyi kérdésekben, Soros úr pedig ezt elutasítja.”

Nos, nagyjából ennyi Dornbach eseménytörténeti összefoglalója. A levél végén még két nyomatékos elvi állásfoglalás következik: „Soros úr a részvényesek kötelező egyetértése mögé bújtatott és mindenki számára biztosított vétójoggal azért nem ért egyet, mert az ilyen megoldás bármiféle személyi kérdésben végeláthatatlan obstrukcióra kínál lehetőséget. [... ]

Soros úr nem tudja elfogadni azt a megoldást sem, hogy kívülálló testületnek vagy magánszemélyeknek legyen vétójoguk, és ők jelentsenek biztosítékot a lap független-sége megóvásának érdekében. A kívánt célt semmi sem biztosítja jobban, mint az a demokratikus megoldás, hogy a részvényesek szavazattöbbséggel döntenek, ellenben a szerkesztőség kollektívája fontosabb személyi kérdésekben vétójogot gyakorolhat.”

Ám az ügynek ezzel még korántsincs vége. Másnap a szerkesztőség, a Népfront, Soros és a többi érdekelt fél képviselői újabb egyeztető tárgyalásra gyűlnek össze. Ezen a szerkesztőség kompromisszumos javaslataként felveti: köztiszteletben álló személyekből állítsanak fel egy pártpolitikai érdekektől mentes „értékvédő testü-letet”, amely úgymond a lap „független szellemiségén” lenne hivatott őrködni. Dornbach nyomban jelzi, hogy az új javaslatról még ki kell kérnie Soros véleményét. Ennek ellenére az újság két nap múlva megjelenő szerkesztőségi cikke december 14-én kész tényként jelenti be, hogy „Döntött a Népfront országos elnöksége a Magyar Nemzet ügyében”, s hogy eszerint az érintett felek a vétójog helyett immár megelégszenek a javasolt „független grémium” garanciájával. Dornbach kéthasábos helyreigazításban siet cáfolni a megállapodás tényét, majd levele végén a szerkesztő-ségi utószó is leszögezi: az eredeti javaslat - szemben a HNF értelmezésével - nem holmi „vétójoggal rendelkező, szuperirányító grémiumra” irányult. „Ilyent a szer-kesztőség nem kíván, sokkal inkább szeretné a viták termékeny és gyors lezárását.”

Csakhogy e hő óhaj mind kevésbé látszik teljesülni... A lap durva politikai be-avatkozásoktól sem mentes, privatizációs kálváriája még hosszú évekig eltart, s az első „stáció” Soros-epizódja is csak hónapok múltán dől el végleg - az Alapító vissza-vonulásával. Eme méltatlan utójáték valamennyi részletét ezúttal nincs módunk aprólékosan felidézni, mindenesetre tény, hogy a megegyezés esélye rohamosan
csökken, s a politikai intrikák, sajtópolémiák hovatovább a kezdeti konszenzus alap-jait is kikezdik. Nem mintha az új, „rendszerváltó” évben nem folynának újabb és újabb tárgyalások, egyeztetések - többek közt Pethő Tibor közvetítésével - a szer-kesztőség, Kulcsár Kálmán, Kukorelly István, Dornbach Alajos s az amerikai tanulmányútjáról időközben hazatért Vásárhelyi Miklós között, ámde a választási kam-pány kiéleződése s az újabb partnerjelöltek (Berlusconi, Hersant stb.) színrelépése hovatovább minden korábbi partneri szándékot, egyezséget aláás.

A sajtóban az új évtől ismét sorra jelennek meg a denunciáló cikkek, találgatá-sok. „Megkapjuk ugyanazt a kézi vezérlést, amit korábban, csak most éppen a Történelmi Igazságtétel Bizottság lapja leszünk - kesergett egyik nemzetes kol-légám” - írja például Muzslai Zoltán. (Vegyes házasságok a sajtóban. Vasárnapi Hírek, 1990. 01. 21.) De a „kézi vezérlés” vádja, a Népfront makacs obstrukcióját látva, a másik oldalról is felmerül... Például Dornbach Alajos részéről, aki egy bizalmas kút-főre hivatkozva máig úgy véli: valójában a Hazafias Népfront elnöksége azért hiúsí-totta meg a Sorossal való szerződéskötést, mert úgymond „féltette Sorostól a lap függetlenségét”.21 Az egykori szóbeszéd szerint az sem kizárt, hogy a megrekedt tár-gyalások hátterében netán prominens MDF-esek (például Antall József) óvása áll, egyenest Kulcsár Kálmánt próbálván lebeszélni a tervezett alkuról.

Kulcsár - bár személyesen nemigen elegyedett a tárgyalásokba - csakugyan kulcsfigurája e történetnek, méghozzá több okból is. Először is halmozott hivatali tisztségei okán... Alig egy éve még az Akadémia elnökhelyettese s egyben az MTA-Soros Alapítvány társelnöke, majd 1988 májusától átveszi az igazságügyi tárcát és hozzá 1989. október derekán - az elnökségből Pozsgayt kiütve - a HNF irányítását, amivel hivatalból egyszerre a Magyar Nemzet legfőbb „lapgazdája”, a Népfront köz-társasági elnökjelöltje, sőt 1990 tavaszán a Hazafias Választási Koalíció listavezetője lesz. Ugyanakkor, mint azt Dornbach is megjegyzi: „az ötlet, hogy ebben [mármint a Magyar Nemzet privatizációjában - N. B.] Soros valamiféle szerepet vállaljon, Kulcsár Kálmántól származik”, aki „megkereste Vásárhelyi Miklóst, hogy jó lenne Sorost megnyerni, és hogy meg kellene menteni ezt a lapot, különben csődbe jut - noha akkor még rendkívül sikeres és népszerű volt, 1989-90-ben, valójában a zenitjén, hiszen vagy 150 000 példányban árulták”.22

Mi hát az igazság? - kérdezheti a szövevényes intrikák részleteibe belefáradt olvasó. A kortárs krónikás aligha vállalhatja a megfellebbezhetetlen ítélőbíró szere-pét, csupán a tényeket és tanúvallomásokat segíthet egybevetni. Eszerint Kulcsár kategorikusan tagadja, hogy bármi köze lett volna a Soros-részvétel elszabotálásához. „K. K.: Én Antall Józseffel, legjobb emlékezetem szerint, sohasem beszéltem a Magyar Nemzet ügyéről. [...] Akkoriban Antallal négyszemközt nem is találkoztam. [...] Én csak azt tudom mondani, hogy nekem Antall József a Magyar Nemzet ügyében nem szólt. Hogy másnak esetleg szólt-e, azt nem tudom. N. B.: Esetleg Asztalos Lászlónak? K. K.: Az is lehetséges, de erről nekem nincs tudomásom. Én amit a Magyar Nemzet esetében tettem, azt saját indíttatásból tettem. Egyrészt, mivel magam is elfogadtam, hogy ne legyen lehetőség arra, hogy ez a lap politikai párt kezébe kerüljön. Ez az én szempontomból lehetett volna bármelyik. Konkrétan a Magyar Nemzet esetében az SZDSZ-t emlegették, de nekem teljesen mindegy lett volna akármelyik politikai párt, mert azt akartam, hogy független maradjon ez a lap. Még a Hazafias Népfront lapjaként is, amikor a Hazafias Népfrontnak ilyen érdekelt-ségéről lehetett szó, hiszen akkor még azt lehetett gondolni, hogy a Népfront vala-milyen formában kívül és felül áll a pártokon. Ennek a lehetősége, persze egyre csök-kent.”23 (Megjegyzendő, hogy a „Hazafias Népfront érdekeltsége” legfeljebb január 12-éig állt fenn, ekkor ugyanis a Magyar Nemzet - mint másnapi számában olvasói-val tudatja: „a lap szellemi és anyagi önállóságának visszaszerzése céljából munkatár-sai egyhangú elhatározásával megszüntette a szervezeti kapcsolatot az addigi lap-gazdával: a Hazafias Népfronttal, amit a HNF Országos Elnöksége tudomásul vett.”)

Kulcsár „alibije” ezúttal meggyőzőnek látszik - még ha aktuálpolitikai helyzet-értékeléséről ugyanez nem állítható is. Tény, hogy ha nem is közvetlenül Antall, min-denesetre a HNF elnöksége erős nyomást gyakorolt rá, hogy „ne hagyja elkótya-vetyélni a mozgalom lapját”, „idegen kézbe jutni a nemzet orgánumát”. Miként azt maga is kiemeli: „A dolog abban éleződött ki, hogy milyen százalékos arányban maradjon a Hazafias Népfront a lap tulajdonosa. A 35 százalékos Soros-tulajdont a Népfront vezető testülete nem volt hajlandó elfogadni. Sokallták. Azt mondták, hogy ezzel a többi tulajdonrész szükségképp elaprózódik [...], és ha azt akarjuk, hogy a Hazafias Népfrontnak továbbra is legyen valami köze a Magyar Nemzethez, akkor itt a százalékos arányokon valami módon változtatni kell.”24

Nos, a százalékos arányok, tudjuk, nemsokra rá tényleg megváltoztak: előbb csak Soros ajánlott, majd a HNF tényleges tulajdonrésze csökken - a nullára... Hogy mind-ezen ki mit nyert, utólag nemigen érdemes firtatni. Egy biztos: a lap nem sokat... Hiszen szellemi tőkéje, olvasótábora maga is „szükségképp elaprózódott” e politikai paranoiával terhelt, többfelvonásos, privatizációs rémdráma során, amelynek mindaz, amit az iméntiekben bemutattunk még jobbára inkább csak baljós nyitánya, előjátéka volt... (Lásd: a „Hersant kontra Dagens Nyheter” botrány fordulatait, a kormány 1990. júliusi nyílt intervencióját az előbbi javára, majd a lap máig tartó öntudatos sodródását a belpolitikai lagúnák, a kormányzati és magán-sajtófinanszírozás szeszélyes zátonyai közt...)
5. Beszállás a Beszélő és a Magyar Narancs kiadóvállalatába

Legvégül még két további sajtóvállalkozást kell megemlítenünk: a Beszélő és a Magyar Narancs ügyét - szükségképp röviden, mert bár e két liberális politikai lap indulása a maga idején kétségkívül „rendszerváltó” epizód volt, a „Soros-vállalkozá-sok” fejezete helyett inkább az új alapítványi folyóirat-mecenatúra körébe illenek - erről pedig még bőven esik szó.

Mint jeleztük: a Demokrata-pályázat kora nyári és őszi fordulóira mindkét lap benyújtotta támogatási kérvényét.25 Ezzel párhuzamosan informális találkozókra is sor került - előbb 1989 nyarán és őszén Soros és az alapítványi vezetés (Vásárhelyi, Dornbach, Kardos), valamint a szamizdat-Beszélő alapítói (Kis János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia) között, majd 1989 végén a Narancs alapítóstábjával is (főként Víg Mónikával, aki egyben a Fidesz választmányának is tagja volt). E találkozók tétjét és aktualitását éppen az adta, hogy mindkét induló lap szerette volna, ha nem csupán alkalmi pályázóként nyer támogatást, de szorosabb együttműködésre, valódi part-nerségre is sikerül rábírnia Sorost és budapesti alapítványát.

Egy belügyi titkos jelentés (157. dokumentum) már május közepén „vészjelzi”, hogy a „»Beszélő« című lap - George Soros és Gere Ádám anyagi segítségével - kft. formájában hetilappá kíván alakulni”. Ugyanakkor egy augusztus 1-jei titkos jelentés (170. dokumentum) már arról számol be, hogy „a közelmúltban megalakult Beszélő-ÁB Kft. - a McArthur Alapítványtól kapott 5 millió dollár(!) segítségével - szeptem-bertől legálisan megjelenteti a Beszélőt.” (Megj.: Kőszeg Ferenc, a legális Beszélő fő szervezője a „McArthur Alapítványra” vonatkozó bombasztikus belügyi értesülést nem tudja mire vélni.)

Sorost különben, az utolsó szamizdatszám „háziszerzőjét” (lásd a Gorbacsov látomása című cikkét az 1989. márciusi számban!) a nyár folyamán még a demok-ratikus ellenzék Amerikában járó prominensei: Demszky Gábor és Kis János próbálják megnyerni a Beszélő és általában az ellenzék nyomdai-kiadói terveihez. Kis János indulásként - állítólag - 50 millió forintos „tőkeinfúziót” kért, amit a baráti mecénás nyilván erős túlzásnak ítélt egy - mégoly érdemdús - politikai lapért, s így egyelőre kitért a konkrét kötelezettségvállalás elől. Nem sokra rá azonban Kőszeggel, Solt Ottiliával és másokkal beszélve, maga kéri a lap munkatársait: dolgozzanak ki reális költségkalkulációt, s azt egy általa megjelölt (pesti) pénzügyi szakértővel egyeztessék. Kőszeg végül az eredeti összeg tizedét: 5 millió Ft-ot gondol elégséges summának a legális hetilapként való újrakezdéshez. Az utóbbit egy Sorossal közösen létrehozandó kiadóvállalat révén tervezik megvalósítani, melybe szerényebb tőke-résszel egy másik „amerikás” magyart: Gere Ádámot is bevennének, íme a lapvál-lalkozás első kivonatos tervezete 1989 júliusából:

„AB-Beszélő Kft. Lap- és Könyvkiadó Vállalat

Részesek:
- AB-Beszélő Egyesület (erre a célra alakult)
- külföldi partner (Gere Ádám)
- Soros Alapítvány

A behozott tőke:
- Az AB Beszélő Egyesület hozza az utolsó szamizdat szám eladása után fenn-maradó vagyonát (kb. 300 000 Ft), valamint az MTA-Soros Alapítványnál megpályá-zott 1,5 millió forintot (azért folyamodtunk ehhez a megoldáshoz, hogy ne tűnjön úgy, mintha kívül állnánk a hazai konkurencián),

- a külföldi partner és a Soros Alapítvány hozná a fennmaradó pénztőkét és a tőkeapportot.

A hiányzó pénztőke megfelelő hányadát az AB-Beszélő Egyesület kölcsön for-májában kaphatná a külföldi partnertől. A visszatérítést akkor kezdenénk meg, amikor a vállalkozás önfinanszírozóvá lett. Ez, óvatos becslés szerint, más lapok tapasztalataira támaszkodva, körülbelül egy év után várható.”

A tervezethez egyúttal mellékelték Gere Ádám szándéknyilatkozatát és Demszky Gábornak adott személyes meghatalmazását az AB-Beszélő Kft. részére tőkeapportként Magyarországra szállítandó technikai eszközökről:

„Agfa CR310 lemezkészítő gép
1 300 USD
Computer AT 40 MB - 1.2 MB)FD” W”
1 650 USD
HP LaserJet printer Series II.
1 670 USD
EGA monitor
339 USD”

Július közepén Dornbach Alajos és Eörsi Mátyás segédletével elkészül a társasá-gi szerződés, melyet szintén megküldenek Sorosnak Amerikába. Eszerint:

„A társaság törzstőkéje: 1 millió Ft
A tagok törzsbetétei:
- Soros: 400 000 Ft (készpénz)
- AB-Beszélő Egyesület: 500 000 Ft (készpénz)
- Gere: 100 000 Ft (apport)

Szavazati arányok:
- Soros: 40 szavazat
- AB-Beszélő: 51 szavazat
- Gere: 9 szavazat
A társaság ügyvezetője: Demszky Gábor.”

A fentiekhez két megjegyzés kívánkozik: 1. az eredeti (szamizdat) szerkesztők és kiadók által létrehozott AB-Beszélő Egyesület 500 000 Ft-os tőkerészét úgyszintén Soros György adományozta, 2. Demszky Gábor helyett 1990 nyarától a hetilap fő-szerkesztője, Kőszeg Ferenc, majd felesége, Fekete Éva lesz az ügyvezető. Dornbach egyébként csakhamar teljes felhatalmazást nyer Sorostól, „hogy az AB-Beszélő Kiadó Kft. ügyeiben a nevében eljárjon”.26 Ez azonban inkább csak formalitás, hiszen a Kft. közgyűlésére nemigen jár el, s utóbb az alapítványi tőkerészt is átengedik az AB-Beszélő Egyesületnek.

Annál kevésbé volt „formális” a Demokrata-pályázat keretében megítélt támo-gatás... A 1989. december 5-i kuratóriumi ülés 5 millió forintot szavaz meg a lapindításra, s a szerkesztőség további 1,5 milliót kap a szamizdat számok kritikai utánkiadására. (Beszélő Összkiadás 1981-1989, 1-3. kötet, AB-Beszélő Kiadó, 1992). Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a liberális lap „repülőstartja” nemcsak e kezdő apanázs viszonylag kései átutalása miatt váratott magára - de éppannyira immár „profi” politikai hetilap szerkesztőségi és technikai stábjának nehézkes fölál-lása okán is. Az újság így valójában csak 1990. január közepétől jelent meg folya-matosan, habár 1989. október 23-ára, a novemberi „négyigenes” népszavazásra és 1989 karácsonyára három emlékezetes „próbaszáma” is az utcára került.

Mindazonáltal e biztatóan induló „vegyes vállalat” sem lett tartós. Az okokat s az eltérő indítékokat Dornbach utólag így summázza: „Egyrészt Soros egy idő után - úgy 1990 tavaszán - azt mondta: bekövetkezett a rendszerváltás, ő tovább nem támo-gatja ezeket az ügyeket, mert itt, úgymond, már »tombol a demokrácia«. [...] Más-részt a Beszélővel szemben neki kifogásai voltak... Személyesen is - noha nem nagyon olvasta. Azt mondta: ez túlságosan elméleti lap, és rá kell szorítani, hogy piackonform legyen. [... ]

N. B. - Azért elég jelentős összegeket27 kapott a lap. Még ha azokat Soros nem is társtulajdonosként, »csupán« mint mecénás adta.

D. A. - Azt mondta, azért nem akar igazán beszállni, mert akkor erkölcsi és jogi kötelessége lenne, hogy vég nélkül támogassa a lapot, vagy hagyja csődbe menni. És ez mindenképp egyoldalú elkötelezettség, hisz akkor a többieket nem támogat-hatja.”28

Lényegében ugyanezt a tartózkodást igazolja utóbb Félix Pál, az Alapítvány felkért sajtószakértője is, hangsúlyosan óva a Beszélőnek adandó bármely további „tőkeinjekcióktól”. Egy 1992. októberi keltű házitanulmánya szerint a lap mene-dzselését továbbra is „a reménytelenül kliensi szemlélet jellemzi [...] a piackonformitás érdekében képtelen komolyabb önvizsgálatra és önmegújító erőfeszítésekre. [...] Csak maga nem hiszi, hogy pártlap lenne - az általános vélemény az, hogy az SZDSZ lapja. Márpedig egy pártlapnak nincs pénzügyileg megalapozott jövője.”

Nos, a jó fél évtizedet megélt politikai hetilap tartalmi megítélése már aligha tar-tozik ide. E sorok írója egyébként is elfogult, úgy is, mint az egykori szamizdat Beszélő alkalmi szerzője, úgy is, mint a majd jó tíz év múlva már megszűnőben lévő újság „Szemle” és „Befejezetlen múlt” rovatainak szerkesztője. Mégis, annyi a lap minden hibája, pártos és parttalan elfogultsága ellenére is bátran állítható, hogy a magyar sajtópalettán máig betöltetlen űr maradt utána, s bízvást más lenne a hely-zet, ha az effajta érdemes közügyeket nem csupán temetve volna sikk dicsérni a „mérvadó” politikusi és értelmiségi körökben...

A Beszélő „kisöccse”, a Magyar Narancs 1989. nyár végén kezdett szerveződni a másik liberális párt, a Fidesz szellemi „holdudvarában” - bár mozgalmi hírlevélként ekkor már volt némi sajtóelőzménye. (A Szécsényi Mihály által 1988 nyarán indított Fidesz Hírek, majd a Hegedűs István által szerkesztett Fidesz Press.) Az újság kez-deti tervezői és munkatársai - Bozóki András, Langmár Ferenc, Lovas Zoltán, Vágvölgyi B. András, Víg Mónika, Bojár Iván András, Novak Zsófia, Nagy Piroska, Csaba Iván, Petri Lukács Ádám, Marton László Távolodó - egy markánsan alternatív ifjúsági politikai lap megteremtésére szövetkeztek. A „két hetilapként” induló Narancs első száma 1989. október 14-én került utcára, küllemében és szellemében még erősen a szamizdatos sajtóvállalkozásokat idézve. Főszerkesztője - tüntető demokrata gesztusként - majd két éven át nem is volt, kiadója formálisan a „Narancs Egyesület”, felelős kiadói tisztét kezdetben Kövér László, majd Bojár Iván és Deutsch Tamás látta el. A lapot - a kezdeti hetilap-„Beszélő”-höz hasonlóan - átlag 30 000-es példányszámban nyomták, 2-300 000 Ft-os költséggel, amihez a szerzők zömének ingyenes közreműködése is nagyban hozzájárult.

Az első Soros-támogatásokat még a Fidesznek megítélt gáláns adományok biz-tosították. Mivel a „legnagyobb kedvezmény elvét” élvező elenzéki mozgalom - majd párt - Soros-pénzei nem voltak előre „felcímkézve”, a lap félhavonkénti megjele-néséhez szükséges aránylag szerény összegeket kezdetben könnyű volt átcsatornázni. (A kulcsszerepet ebben a Fidesz-választmányi tag: Víg Mónika vállalta.) Néhány hónappal később, amikor maga a lap fordult direkt támogatásért az Alapítványhoz, már jóval nehézkesebbnek bizonyult a finanszírozás, ami egyben azt jelzi, hogy min-den kísérlet ellenére végül is nem jött létre „különalku” a Narancs folyamatos meg-jelentetésére Soros által. Sőt, egy 1990. március 6-i kuratóriumi emlékeztetőben a lap támogatási kérelme meglepő módon az elutasított pályázatok sorában tűnik fel. Ugyanakkor jó három hónap múltán, az 1990. június 18-i titkársági előterjesztésben ezt olvasni: „A Bizottság legutóbbi ülésén a lap politikai kötődése (Fidesz) miatt el-utasította a pályázatot. Most a lap szerkesztői független politikai-kulturális lapként kívánják kiadványukat megjelentetni. A kért támogatás: 3 millió forint, valamint tech-nikai felszerelés. Ajánlók: Konrád György és Lányi András. Javaslat:?”

A Bizottság június 18-i ülésén végül a kért összeg felét: 1,5 millió Ft-ot szavazott meg. A donáció egyébiránt tényleg a lap első „függetlenségi” önmegújító törekvését támogatta a Fidesz parlamenti párttá válása után - korántsem először és utoljára, hisz az elkövetkező években a Narancs az Alapítvány egyik első számú „törzskun-csaftja” lett. (Jóllehet más szponzoroktól - így a Postabanktól, a Külkerbanktól, az Inter-Európa Banktól, a Liberation kiadóvállalatától is sikerült komolyabb adományokat szereznie.) Az a helyzet azonban, ami kezdettől kívánatos alternatívának tűnt, hogy ti. Soros nagyobb adománnyal mintegy társtulajdonosa vagy főszponzora legyen a lapnak, csupán két év múltával következett be, amikor is 1992 tavaszán az Alapítvány a Postabankkal együtt 20-20 millió forinttal szállt be az újság Kozmopolisz Rt. néven újjáalakított kiadóvállalatába. Mindez azonban - akár a Beszélő esetében - nem jelentett valódi tulajdonosi szerepvállalást, amit jól jelez az is, hogy a Princz Gáborral való mecénási vetélkedést, az állandó tőkeinfúziókat az Alapítvány két év múlva végül is feladta. Ezzel együtt a Soros-féle sajtómecenatúrában sem addig, sem azóta nem volt példa ilyen bőkezű donációkra, s a hasonló próbálkozásokat később maga Soros György is makacsul elutasította.



Jegyzetek

1 Krisztina Koenen, Ő a Soros! i. m., 110-111.

2 HINT/Kardos, 203-204.

3 A Soros Alapítvány pályázati felhívása demokratikus szervezetek támogatására. MTI, 1989. 03. 24.

4 HINT/Dornbach, 24.

5 Beszélő, 1989, 2, BŐSZ, 3, 831.

6 3307. sorszámú pályázat.

7 3235. sorszámú pályázat.

8 A Társadalmi Szemle Radics Katalin által jegyzett szerkesztőségi beadványa egy HPL lé-zerprintert és egy Ventura szövegszerkesztő programot jelölt meg technikai igényként. „A pályázó szerint a Társadalmi Szemle új utakat keres. Úgy véli, mivel kikerültek a párt-
hierarchiából, ezután törekedni fognak a demokrácia értékeinek képviseletére, s a tisztázó elméleti vitákra. Anyagi nehézségekkel küzdenek. Kérik, hogy az Alapítvány támogassa baloldali szocialista elkötelezettségű lapjukat.” 4149. sz. pályázat)

9 Kenedi János az Élet és Irodalom 1998. június 12-i számában sajátos megfejtését adja e máig féltve őrzött belügyi műhelytitkoknak. Többek közt ezt írja: „Nóvé Béla 1996 január-jától tudományos kutatásba kezdett. Megírja a budapesti Soros Alapítvány 1983 és 1990 közötti történetét. Az alapítványról és Soros Györgyről keletkezett 125 N(OI)J hírből 63 oldalt kapott a BM-től és pontosan 63 oldalt a TH-tól, amely elismerte jogfolytonosnak Nóvé kutatási engedélyét. [Megj.: N(OI)J = Napi Operatív Információs Jelentés, TH = Történeti Hivatal, a pártállami belügyi iratok kezelésével, állampolgári és kutatói igényei-vel foglalkozó, 1997 nyarán létesített, önálló archívum a BM-palotában - N. B.]. Első látásra semmi különbség a két kupac N(OI)J között. Csak ha figyelmesen nézzük, tűnik fel, hogy a BM-től kapott N(OI)J-kről egyetlenegyszer sem, a TH-tól kapottakról viszont 41-szer hiányzik a hírforrás aprócska rövidítése. A hírt kibocsátó szerv - III/I, III/II, III/III stb. - rövidítése mellől hiányzik a TA (telefonlehallgatás), TE (szoba-, objektumlehallgatás), K/3 (levélcenzúra), ATA (SZT-tiszt), ÁSZA (nyílt állományú állambiztonsági tiszt), HMB (titkos megbízott), TK (társadalmi kapcsolat), HK (hivatalos kapcsolat) stb. Magyarán: a TH a személyiségi jogok védelmére szánt anonimizálással fedezi az 1990 előtti BM állambizton-sági szervezetének módszereit és eszközeit, pontosan azokat, amelyeket a TH felállításá-ról rendelkező törvény preambuluma a parancsuralmi rendszer jogállamisággal összeférhetetlen velejáróinak nyilvánít.” Kenedi János, A (Történeti) Hivatal áldozatai, ÉS, 1998. 06. 12., 6.

10 Lásd erről, Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyveit (1-2., Magyar Országos Levéltár, Bp., 1993), avagy Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyvének (Magvető, Bp., 1996) 2. kötetét!

11 Lásd a Magyar Közlöny 1991/36. számában közzétett 1990. évi „párt-zárszámadást”, benne a 1 760 000 Ft-os MTA-Soros-tétellel.

12 Országgyűlési Értesítő (1985-1990), 4995.

13 Uo., 5005.

14 HINT/Kardos, 219-220.

15 Uo., 220-222.

16 Dornbach Alajos 1989. március 21-én kelt levele Soros Györgyhöz.

17 A Soros Györgyhöz címzett ötoldalas „magánlevél” 1989. április 12-én kelt, és jórészt a „ház” leendő hasznosításával és gyakorlati kivitelezésével foglalkozik.

18 HINT/Dornbach, 22-23.

19 1991-es alapítványi évkönyv, Függelék, 171-172.

20 Mit kíván a Magyar Nemzet?, 1989. november 14., 3.

21 HINT/Dornbach, 28-29.

22 Uo., 26.

23 HINT/Kulcsár, 36-39.

24 Uo., 36-37.

25 A Beszélő pályázatát 3251., a Magyar Narancsét 4182. sorszámmal őrzi az alapítványi házi archívum.

26 Egy 1989. november 20-án kelt okirat szerint.

27 A hetilap-Beszélő a Soros Alapítványtól - noha egy idő után már nem mint kizárólagos mecénásától - csupán megjelenése első három évében közel 14 millió Ft-ot kapott, ami alig valamivel volt kevesebb, mint a hetilap egy teljes évi vesztesége.

28 HINT/Dornbach, 25-26.

Kiadványok