Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Kiadványok

Cím:	Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal - Nyolcadik fejezet
Szerző:	Gáspár Zsuzsa (szerk)
Sorozatcím:
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	1997
Kiadó:	Korona Nova Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:	magyar
Tárgyszavak:	holocaust, társadalomismeret
Állomány:
Megjegyzés:
Annotáció:
ISBN:	963 85658 6 4
ISSN:
Raktári jelzet:	E

NYOLCADIK FEJEZET

A holocaust
Minél többet tudunk meg a holocaustról, arról, hogy hogyan is történt, hogyan hajtották végre stb., annál nagyobb az esélye annak, hogy érzékenyebbé válunk az embertelenségre, és szenvedni fogunk tőle, bármikor találkozzunk is vele.
(Eva Fleischner)

Áttekintés

A Nyolcadik fejezet a világ zsidósága egyharmadának szándékos meggyilkolásával foglalkozik. A nácik gyerekeket, nőket és férfiakat ítéltek pusztulásra csupán származásuk miatt, ezt Winston Churchill „név nélküli bűnnek" nevezte. Az évek során az emberek mégiscsak valamilyen névvel kellett illessék azt, ami megtörtént. Az Egyesült Államokban és a világ nagy részén holocaust néven ismerik. „A holocaust szó tűzáldozatot, teljes mértékű, égetéssel történő elpusztítást jelent; mindent elnyelnek a lángok" - írja Paul Bookbinder. „Bár a szó önmaga görög eredetű, mégis szinonimmá vált az európai zsidók megsemmisítésével a második világháború alatt. Az auschwitzi krematóriumok az emberek agyába vésték a holocaust szót, és már maga a hangzása is azoknak a napoknak a szörnyűségeit idézi. "1
Magyarul is többféleképpen említik az emberek a „megnevezhetetlent". Közvetlenül a második világháború után a zsidó családok mindazt, ami történt, összefoglaló néven főként úgy említették: a zsidóüldözés. Manapság sokszor nevezik vészkorszaknak is. Mindkét kifejezés az egész történésről beszél, a nácik által „végső megoldásnak" nevezett szisztematikus pusztításra magyarul is a holocaust szót használjuk.
Évek múltával Auschwitz a holocaust szimbólumává vált. Több ezer tábort jelképez, melyekbe 19 millió európait hurcoltak, és melyekben 11 millió ember lelte halálát. Israel Gutman, az Izraelben lévő Yad Vashem-i Holocaust Kutató Központ igazgatója szerint az Auschwitzban meggyilkoltak mintegy 85-90%-a zsidó volt. A többiek orosz hadifoglyok és cigányok voltak. Legtöbbjüket azonnal megölték. A többieket rabszolgamunkára szántan tartották élve. Senki nem lehetett biztos afelől, hogy ha az egyik szelektálást túlélte, túléli a következőt is. Az embereket életük korábbi részében semmi nem készítette fel Auschwitzra. Primo Levi, a holocaust egy túlélője írta röviddel megérkezése után: „Rá kellett jönnünk, hogy nyelvünkben nincsenek szavak arra, hogy kifejezzék ezt a sértést, az embernek ezt a lerombolását. Egy pillanat alatt, szinte prófétai ösztönnel, a valóság lelepleződött előttünk: ennél lejjebb már nem juthatunk. Egyszerűen lehetetlen volt mélyebbre süllyedni; semmilyen emberi körülmény nem lehet ezeknél hitványabb, ha egyáltalán annak tekinthető."2 Sem a szókincsünk, sem a viselkedési normáink nem teszik lehetővé, hogy a történteket hűen el tudjuk képzelni. A történelemmel szembesülni rendkívül nehéz feladat, de egyetlen egyszerű oknál fogva mégis szükséges: a holocaust megtörtént. Ez önmagában olyan tény, melyet sem kitörölni, sem megkerülni nem lehet. Az egyik diák ezt írta a naplójában: „Mocskos történet, ha igazán átéled, pocsékul érzed magad, a dolgokat kilátástalannak. Volt idő, amikor így éreztem. A naplómra úgy számíthattam, mint senki másra, hiszen ez mindig velem volt."

1. OLVASMÁNY

Fedőnevek, fedőszavak

A nácik hivatalos nyelvükben, levelezésben jegyzőkönyvekben különféle fedőszavakkal utaltak a zsidók meggyilkolására.

Német szó	Szótári jelentés	Valódi tartalom
Ausgement	kiirtott (pl. rovar)	meggyilkolt
Liquidiert	likvidált	meggyilkolt
Erledigt	elintézett	meggyilkolt
Aktionén	akciók	rendőri vagy katonai osztagok kiküldése,
		zsidók meggyilkolása céljából
Sonderaktion	különleges eljárás	a zsidók megölését célzó akciók
Sonderbehandlung	különleges kezelés	a zsidók megsemmisítése a táborokban
Sauberung	tisztogatás	a zsidók megsemmisítése
Ausschaltung	kikapcsolás	a zsidók szisztematikus kirekesztése
		pl. a gazdasági és kulturális életből
Aussiedlung	kitelepítés	deportálás
Umsiedlung	áttelepítés	deportálás
Lösmig derjudenfrage	a zsidókérdés megoldása	a zsidók eltávolítása,
		végső soron meggyilkolása
Judenfrei gemacht	zsidóktól megszabadítva	a területen élt minden zsidó
		eltávolítva vagy halott
Judenrein gemacht	a zsidóktól megtisztítva	a területen élt minden zsidó
		eltávolítva vagy halott
Speziakinrichtungen	különleges berendezések	gázkamrák és krematóriumok
Badeanstalten	fürdőhelyiségek	a gázkamrák, illetve a gázkamrák
		előtti helyiségek
Leichenkeller	hullakamra	a krematórium előtti helyiség
Endlősung	végső megoldás	minden zsidó elpusztítása

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hasonlítsd össze a szavak szótári értelmét azzal, amit a valóságban jelentenek! Melyek a legfeltűnőbb különbségek? Hogyan hatnak az ilyen fedőszavak azokra, akik leírják, és azokra, akik elolvassák őket?
A fedőszavak arra szolgálnak, hogy távolságot teremtsenek attól, ami történik, álcázzák vagy tagadják azt, vagy pedig arra, hogy csak felületesen fogjuk fel az eseményeket, illetve azt, amit e szavak valójában kifejeznek. Hogyan tükrözik a felsorolt fedőszavak ezeket a célokat? Találkoztál-e már hasonló módszerrel? Ezek a kifejezések nemcsak a holocaustot álcázták, hanem azt a módot is, ahogy a nácik az egyén halálát szemlélték.
Éva Fleischner katolikus teológus és tanár így írt arról a jelenségről, hogy az emberek mekkora jelentőséget tulajdonítottak a meggyilkolt zsidók számának:

Van valami visszataszító a számokkal való zsonglőrködésben. Minden emberélet drága - figyelmeztetnek a rabbik. De az általánoshoz csak a sajátosságokon keresztüljuthatunk el - és a kettő között nincs éles választóvonal. Minél többet tudunk meg a holocaustról, arról, hogy hogyan is történt, hogyan hajtották végre stb., annál nagyobb az esélye annak, hogy érzékenyebbé válunk az embertelenségre, és szenvedni fogunk tőle, bármikor találkozzunk is vele.3

A náci fajelmélet áldozatai között a cigányok is ott voltak, annak ellenére, hogy a fajelmélet egyes hívei őket árjának tekintették. Magyarországon 1944 végén kezdtek embereket cigány voltuk miatt üldözni. 1946-ban Faludy György így írt a népirtás cigány áldozatairól:

Sajnos, éppen legkülönb jellegzetességük, ösztönös anarchiájuk és beskatulyázhatatlanságuk hívta fel Európa-szerte a rendmániákus és fantáziátlan nácik figyelmét reájuk. És így történt, hogy a [...] cigányok egy része sorstársa lett [...] a hébereknek, kiket a nácizmus tébolya s a magyar uralkodó osztály kalandorpolitikájának utolsó felvonása azonos tragikus halálba juttatott. Tudom: a siránkozás úgyis meddő már mindezért, és az élet megy tovább a maga útján - de mégis feltűnő a feledés gyorsasága, a közöny és a „megbűnhődtük bűneinket" szinte állandó hangoztatása idehaza, ami egyrészt a külföld rokonszenvének felélesztésére sem különösen alkalmas, másrészt pedig nem hozza meg azt a csak őszinte bűnbánattal születő erkölcsi megújhodást, mely nélkül pedig nem épül, ha ugyan felépül az ország.4

A Magyarországról deportált és elpusztított cigányok számát egyesek 40-70 ezer körülire becsülték. 1992-ben jelent meg Karsai László történész munkája5, aki a levéltári források alapján a cigány voltuk miatt elpusztítottak számát ötezerre becsüli. A két adat közti nagyságrendnyi különbség éles vitát váltott ki. Éva Fleischner gondolata a számokkal való zsonglőrködésről azonban ebben a vonatkozásban is érvényes, emlékeznünk kell minden egyes halottra, de be kell járnunk az utat a részletektől az általános felismerésekig. Hogyan válhat az „ő" történelmük a „miénkké"?

A külvilág nehézkes reakciói a boszniai öldöklésre, a Szomáliái éhínségre és a megszállt területen elkövetett igazságtalanságokra csupán a legfrissebb emlékeztető arra, hogy a világtól való elzárkózás... a barbarizmus egyik formája, és a zsidóság sorsa, mint mindig, most is elválaszthatatlan más veszélyeztetett és védtelenül maradt népekétől.

Van valami visszataszító a számokkal való zsonglőrködésben. Minden emberélet drága - figyelmeztetnek a rabbik. De az általánoshoz csak a sajátosságokon keresztüljuthatunk el - és a kettő között nincs éles választóvonal.

Miért nincs választóvonal? Használható-e a holocaust szó metaforaként, más eseményekre vonatkoztatva? Mekkora a szavak hatalma? Miképpen formálják saját múltunkról alkotott véleményünket?

2. OLVASMÁNY

Háború a háborúban

A zsidók elleni háború egy nagyobb háború része volt. OttO Ohlendorf, a D Einsatzgruppe vezetője elmondta, hogy csapatai „bevonulnak egy faluba vagy városba (a megszállt Szovjetunió területén), és arra utasítják a prominens zsidó lakosokat, hogy hívják össze az összes zsidót, áttelepítés céljából. Értéktárgyaikat az egység vezetőjének kellett átadniuk, és a kivégzés előtt felsőruháikat is. A férfiakat, nőket és gyermekeket a kivégzés helyére vezették, amely leggyakrabban egy mélyebbre ásott tankcsapda közelében volt. Azután lelőtték őket, térdelve vagy állva, hulláikat pedig beledobták a gödörbe."6 Leslie Gordon, egyike annak a tizenegyezer embernek, akik Kamenyec-Podolszkban voltak munkaszolgálatosok, így emlékszik vissza:

Egy, huszonöt-harminc fiatal férfiból álló csoporttal vittek el. 2-3 km-re a várostól, a hegyek között megálltunk. Először enni kaptunk, majd lapátot és más szerszámokat. Árkokat kellett ásnunk.
Azt hittük, tankoknak ássuk az árkokat, talán az oroszok jönnek vissza. A gödrök mérete csaknem meg is győzött minket, hogy erről van szó.
Késő este fejeztük be az ásást, nem tudom pontosan, mikor. Az árok kb. húsz méter hosszú, öt méter széles és két és fél méter mély volt. Éjszaka visszavittek a szállásra aludni. Mielőtt lefeküdtünk, kaptunk némi ennivalót.
A következő napon egy másik árkot ástunk késő délelőttig, amikor két kocsi érkezett a helyszínre. Hat vagy hét magas rangú SS-tiszt szállt ki.
A parancsnokainkkal és őreinkkel beszélgettek. Nem hallottuk, miről beszéltek, de a gödrök felé mutogattak.
Valamivel később emberek jöttek felfelé, ugyancsak lapátokkal és más szerszámokkal a kezükben, melyeket le kellett tenniük.
Azt a parancsot kapták, hogy vetkőzzenek le, sorba állították őket, teljesen meztelenül. A gödrökhöz küldték őket, és az SS-tisztek - részegek és józanok egyaránt voltak köztük, néhányan fényképeztek is - azt a három vagy négyszáz embert, nem tudom, mennyi lehetett pontosan, mind kivégezték. Sokan közülük csak megsebesültek, és így, élve lettek eltemetve. Négy vagy öt teherautó érkezett mésszel megrakva. A lövöldözést követően legelőször földet kellett dobálnunk a testekre. Néhányan még mindig segítségért kiabáltak. Miután rájuk dobáltuk a földet, a teherautókból a meszet is kiürítették.
Az emberek, akikről beszélek, kivétel nélkül mind zsidók voltak. Azt a néhány keresztényt, aki megpróbált a zsidóknak segíteni, felakasztották.7

A nagyobb városokban a nácik nem tudtak egyszerre megölni mindenkit. Ehelyett emberek százait szedték össze, hogy „Keletre telepítsék" őket. Abba Kovner, fiatal litván zsidó meséli egy vilniusi razziáról:

Az embereket kikergették lakásaikból, néhánynál volt némi holmi, másoknál semmi, kizavarták őket az udvarokból, minden lakásból, közben kegyetlenül ütötték őket. Nem tudom, hogy bölcsességtől, ösztöntől vagy a pillanatnyi gyengeségtől vezérelve, hirtelen ott találtam magam egy lépcsőház sötét zugában. Egy kisablakon át láttam, mi történik odakint a szűk utcában.
Éjfél után egykor még mindig tartott az akció. Éjfél körül láttam, hogy az utca másik oldalán lévő udvarban, az Ostrashun utca 39-ben egy nőt hajánál fogva rángat két katona. A nő valamit tartott a karjában. Az egyik katona belevilágított az arcába, a másik a hajánál fogva lerántotta a földre.
Ekkor egy kisgyerek esett ki a karjából. Az egyik katona, azt hiszem, a lámpás, megfogta a gyereket, felemelte a levegőbe, lábánál megmarkolta. A nő a földön kúszva a lábába kapaszkodott, és kegyelemért könyörgött. De a katona megfogta a gyereket, és fejével a falhoz vágta, egyszer, kétszer, szétverte a falon.8

Eztán az Einsatzgruppe az áldozatokat árkokhoz vitte, és ott mindenkit lemészároltak. Azok, akik a gettóban maradtak, nem is tudhatták, mi történt. Néhányan a legrosszabbtól tartottak, a legtöbben azonban bizakodtak. Mindazonáltal angol kémeknek sikerült megtudniuk az igazat.
1941 augusztusában Winston Churchill megosztotta a birtokában lévő információt az angol néppel. Egy rádióbeszédben arról számolt be, hogy „egész lakókerületeket irtanak ki. Ezer és ezer - szó szerint ezrek - hidegvérrel elkövetett kivégzést hajtanak végre a német rendőrségi alakulatok orosz hazafiakon, akik a szülőföldjüket védik." Churchill nem kifejezetten a zsidók lemészárlásáról beszélt, amikor azt mondta: „Olyan bűnténnyel állunk szemben, amelyre szavunk sincs."

Kérdezd meg bármelyik túlélőt, azt fogja mondani, hogy az, aki nem élte át az eseményeket, soha nem fogja megérteni. És az, aki átélte, nem bírja megmutatni vagy legalábbis nem teljes mértékben. Az emlékezés és elmondás között fal van - és ezt a falat nem lehet áttörni.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Lawrence Langer professzor arra biztatja az olvasót, hogy tegyen különbséget a túlélők memoárjai - amelyek lehetővé teszik nekik, hogy megbirkózzanak a holocausttal - és azok között az írások között, melyek bátorítják a konfrontációt a holocausttal. Vajon segítenek-e az ebben az olvasmányban olvasottak az olvasónak megbirkózni a holocausttal? Vagy a konfrontációt erősítik? Te hogyan érzed? Indokold meg a válaszodat.
Hogyan fogalmaznád meg a különbséget a megbirkózni egy élménnyel és a szembekerülni egy élménnyel kifejezések között?
Langer szerint a holocaustról szóló irodalom nem a túlélés, hanem a tömeges emberirtás történelme, amely lehetetlenné teszi annak megértését. Elie Wiesel egyetért. „Kérdezd meg bármelyik túlélőt, azt fogja mondani, hogy az, aki nem élte át az eseményeket, soha nem fogja megérteni. És az, aki átélte, nem bírja megmutatni vagy legalábbis nem teljes mértékben. Az emlékezés és elmondás között fal van - és ezt a falat nem lehet áttörni."9 Milyen falra utal Wiesel? Miért nem lehet áttörni?
Ebben a könyvben eddig a hangsúlyt a választásra és döntéshozatalra tettük. De most az áldozatok olyan valamivel szembesülnek, amit Lawrence Langer úgy hív: „Választás, választási lehetőségek nélkül." Ezek olyan döntések, melyeket „emberi jelentéssel bíró alternatívák nélkül hoznak - vagyis olyan alternatívák nélkül, melyek egy embernek lehetővé teszik, hogy döntsön, döntése alapján cselekedjen, fogadja el annak következményeit, mindezt olyan keretek között, melyek lehetővé teszik az ember integritásának és önbecsülésének megőrzését". Mi különbözteti meg a „választási lehetőségek nélküli választást" az egyéb döntésektől? Miért hiszi Langer, hogy az ítéletalkotás normál szempontjai nem vonatkoznak az áldozatok „választásaira"?

3. OLVASMÁNY

A 101-es tartalék rendőrzászlóalj

Kik hajtották végre a tömeggyilkosságokat? Milyen ember az, aki civileket mészárol le? Öreg embereket öl meg? Csecsemőket gyilkol? Hogy választ találjon ezekre a kérdésekre, Christopher Browning történész azokat a vallomásokat tanulmányozta, melyeket az 1960-as években és az 1970-es évek elején tett a 101-es tartalék rendőrzászlóalj 210 tagja. A zászlóalj eredetileg a városi rendőrség és a csendőrség tagjaiból alakult. 1939 után ez és más rendőrzászlóaljak a meghódított területeken rendészeti feladatokat is elláttak. A 101-es zászlóalj a lengyelországi Lublin körzetében teljesített szolgálatot.
A zászlóaljak területi alapon szerveződtek. A 101-es zászlóalj legtöbb katonája Hamburg környéki munkás- és alsó középosztálybeli családból származott. Idősebbek voltak, mint a frontvonalban harcoló katonák. Átlagéletkoruk harminckilenc év volt; a katonák több mint fele harminchét és negyvenkettő év közötti volt. Többségük nem művelt ember; sokan csak tizenöt éves korukig jártak iskolába. Nagyon kevesen voltak közülük nácik, és egyáltalán senki sem vallott közülük nyíltan antiszemita nézeteket. Az 53 éves Wilhelm Trapp őrnagy egyre magasabb fokozatokon keresztül lett a zászlóalj vezetője. Bár 1932-ben lett náci, nem volt az SS tagja annak ellenére, hogy két kapitánya az volt.
Az egység 1942. július 13-án kapott először utasítást tömeges gyilkosságra. Browning több vallomásból rakta össze annak a napnak az eseményeit.

Ahogy kivilágosodott, a férfiak megérkeztek a faluba [Józefówba], és félkör alakban gyülekeztek Trapp őrnagy köré, aki rövid beszédet mondott. Elcsukló hangon, könnyes szemmel és láthatóan önfegyelmet parancsolva magára, tájékoztatta embereit, hogy egy kellemetlen feladat végrehajtására kaptak parancsot. Talán egyszerűbb lesz a végrehajtás, mondta, ha arra gondolnak, hogy Németországban bombák hullanak a nőkre és gyerekekre. Két tanú arról is beszámolt, hogy Trapp megemlítette, hogy az ebben a faluban lakó zsidók partizánokat rejtegettek. Egy másik tanú arra emlékezett, hogy Trapp megjegyzése szerint a zsidók Németország bojkottálására buzdítottak. Trapp elmagyarázta embereinek, hogy a józefówi zsidókat össze kell terelni, utána a fiatal férfiakat kiválogatni munkaszolgálatra, a többieket pedig agyon kell lőni.
Ezek után Trapp egy rendkívüli ajánlatot tett a zászlóaljnak: ha bárki az idősebbek közül nem érzi magát képesnek a feladat végrehajtására, kiléphet. Trapp szünetet tartott, és néhány pillanat elteltével egy ember kilépett. Az egyik kapitány, felbőszülve azon, hogy egyik embere megtörte az egységet, elkezdte őt szidalmazni. Az őrnagy utasította, hogy fogja be a száját. Ezek után további tíz-tizenkét ember lépett ki. Átadták pisztolyaikat, és azt az utasítást kapták, hogy várjanak az őrnagy további parancsaira.
Trapp összehívta a századparancsnokokat, és kiosztotta feladataikat. A 3. század két osztagának a falut kellett bekerítenie; minden ember határozott parancsot kapott arra, hogy lőjön le mindenkit, aki menekülni próbál. A többi embernek össze kellett terelni és a piactérre vezetni a zsidókat.
Azokat, akik túl betegek vagy gyengék voltak ahhoz, hogy a piactérre menjenek, csakúgy, mint a kisgyerekeket vagy bárkit, aki ellenállást tanúsított, vagy megpróbált elbújni, a helyszínen agyon kellett lőni. Az 1. század néhány embere a munkára kiválasztott zsidókat kísérte, a többiek az erdőbe vonultak, hogy a felállítsák a kivégzőosztagot. A zsidókat a 2. század felügyeletével teherautókra rakták, majd a piactérről az erdőbe szállították.
Miután kiadta parancsnokainak az utasításokat, Trapp a nap további részét a városban töltötte, főként abban az osztályteremben, melyet parancsnoksággá alakítottak át, de járt a lengyel polgármesternél és a helyi papnál is. A tanúk, akik látták őt a nap különböző szakában, arról beszéltek, hogy keserűen panaszkodott a parancsokra, melyeket kapott, és hogy „sírt, mint egy gyerek". Mindazonáltal az ő álláspontja is az volt, hogy a „parancs az parancs", és azt teljesíteni kell. Egyetlen tanú sem beszél arról, hogy látta volna a kivégzés helyén. Ezt a katonák észre is vették, és haragudtak érte. Trapp sofőrje emlékszik, ahogy később főnöke megjegyezte: „Ha ez a zsidóügy egyszer meg lesz bosszulva ezen a földön, akkor jaj nekünk, németeknek."10

A mészárlás leírásakor Browning a következőt jegyzi meg: „Míg a 101-es tartalék zászlóalj emberei látszólag hajlandóak voltak agyonlőni a túl gyenge vagy öreg zsidókat, attól minden parancs ellenére visszarettentek, hogy a gyerekekkel tegyék ugyanezt. Egyetlen tiszt sem lépett közbe, bár az egyik tiszt később arra figyelmeztette embereit, hogy a jövőben sokkal erélyesebbnek kell lenniük."
Ahogy folytatódott a mészárlás, egyre több katona kérte felmentését feladata alól. Néhány tiszt elengedett mindenkit, aki kérte, mások kényszerítették katonáikat, hogy minden fenntartás ellenére folytassák dolgukat. Délig a katonák több üveg vodkát kaptak, hogy „felfrissítsék" magukat. A nap előrehaladtával mind több és több katona dőlt ki a sorból. Mégis, a többség végigcsinálta. A mészárlás után a zászlóaljat a kerület északi felébe, szakaszait más-más városba csoportosították át. Minden szakasz legalább még egy kivégzési akcióban vett részt. A legtöbb katona úgy nyilatkozott, hogy minden következő akciót egyre könnyebb volt végrehajtani. Ezért Browning az első mészárlást fontos választóvonalnak tartja.

Még huszonöt évvel később sem tudták elleplezni a borzadályt, amit éreztek, mikor közvetlen lőtávolból kellett kivégezniük a zsidókat. Saját magukkal szembeállítva említették a lengyel önkénteseket, akik a zsidókat majdnem teljes közönnyel, az együttérzés legkisebb jele nélkül, brutálisan hajtották fel a halálvonatokra. Az ilyen akciókat rutinosan azzal intézték el, hogy: „Én csak a rendőrségi kordonban voltam". A józefówi sokkoló események hatékony és elérzéstelenített gettótisztogató csapatot hoztak létre, és ha az alkalom megkívánta, könyörtelen gyilkosok voltak. Józefów után már semmi sem tűnt szörnyűnek.11

Az interjúkból levonható következtetések tekintetében Browning a megkérdezettek választási lehetőségeire összpontosított. A következőket írja:

Legtöbben egyszerűen tagadták, hogy bármilyen választási lehetőségük : lett volna. Miután szembesítették őket a többiek vallomásaival, nem vitatták, hogy Trapp tehetett ajánlatot, de újra és újra kijelentették, hogy beszédének ezt a részét nem hallották, vagy nem emlékeznek rá. Az a néhány ember, aki bevallotta, hogy volt választási lehetősége, és mégis elmulasztotta, hogy válasszon, meglehetősen ostobának látszott. Egyikük azt mondta, hogy nem akart a többiek előtt gyávának látszani. Egy másik - inkább tudatában lévén annak, mi az, amihez bátornak kellett volna lenni - egyszerűen azt mondta: „Gyáva voltam". Néhányan még megkísérelték, hogy szembesüljenek a választási lehetőség kérdésével, de nem találtak megfelelő szavakat. Az idő és a hely annyira más volt akkor, mintha más bolygón lettek volna, és az 1960-as évek politikai szókincse és értékrendje nem tette lehetővé, hogy elmagyarázzák azt a helyzetet, melyben 1942-ben találták magukat. Ahogy azt az egyik férfi elismerte, csak évekkel az események után kezdett el gondolkodni azon, hogy amit tett, helytelen volt. Abban az időben ezzel a gondolattal nem foglalkozott.12

Azok a férfiak, akik nem vettek részt az eseményekben, sokkal pontosabban meg tudták magyarázni motivációjukat. Néhányan korukra való tekintettel nem vettek részt, mások azzal érveltek, hogy nem voltak „karrieristák". Csupán egy említette a zsidókhoz való kötődését mint az akcióból való kimaradásának okát. Browning ezért meg is jegyzi:

Az, amit a kikérdezettek gyakorlatilag nem vizsgáltak, és a rendőrök sem említettek, az antiszemitizmus szerepe volt. Vajon azért nem említették az antiszemitizmust, mert az nem volt motiváló tényező? Vagy talán azért, mert nem voltak hajlandók vagy képesek szembesülni ezzel a kérdéssel még huszonöt év elmúltával sem, mert túl fontos, túl súlyos? Az embert elfogja a kísértés, hogy vajon a hallgatás nem hangosabb-e a szavaknál, de végül is - a hallgatás hallgatás, és a kérdésekre nincs válasz.
Vajon jellemző volt a józefówi incidens? Bizonyára nem. Egyetlenegy olyan esetről sem tudok, amelyben a parancsnok ennyire nyíltan provokálta és szankcionálta volna embereinek kimaradását egy emberirtó akcióból. De végül is nem az a fontos, hogy a 101-es zászlóalj története nem tipikus, hanem inkább az, hogy Trapp rendkívüli ajánlata nem számított. Akárcsak bármelyik másik egység, a 101-es tartalék rendőrzászlóalj is megölte azokat a zsidókat, akiknek megölésére utasítást kapott.13

Az a néhány ember, aki bevallotta, hogy volt választási lehetősége, és mégis elmulasztotta, hogy válasszon, meglehetősen ostobának látszott. Egyikük azt mondta, hogy nem akart a többiek előtt gyávának látszani. Egy másik – inkább tudatában lévén annak, mi az, amihez bátornak kellett volna lenni – egyszerűen azt mondta: „Gyáva voltam”.

Az egyik férfi elismert, csak évekkel az események után kezdett el gondolkodni azon, hogy amit tett, helytelen volt. Abban az időben ezzel a gondolattal nem foglalkozott.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Milyen szerepet játszott a látszólagos kényszer a mészárlásban? Milyen szerepet játszott a megalkuvás? Az antiszemitizmus? Milyen egyéb tényezők befolyásolhatták a részvételt? Hasonlítsd össze ezt a mészárlást azokkal, amelyekről másutt olvastál! Melyek a legszembetűnőbb különbségek, melyeket felfedeztél?
Az olvasmányban leírt tisztek törődtek a maguk és embereik lélektani szempontjaival. Mégsem mutattak semmilyen aggodalmat áldozataikkal kapcsolatban. Mit sugall ez a tény erkölcsi érzékükről, arról, ahogy jóról és rosszról gondolkodtak?
Mire utal Browning azzal, amikor azt írja: „Józefów után már semmi sem tűnt szörnyűnek"?
Mennyiben segíti Stanley Milgram kutatása (Negyedik fejezet, 1. olvasmány) a józefówi mészárlás megértését? Idéztük Philip Zimbardot, aki azt mondta: „Milgram kutatásai kapcsán nem az a kérdés, hogy az átlagos, normális alanyok miért viselkednek ördögi módon gonoszul, hanem az, mit tesz az engedetlen kisebbség azután, hogy megtagadta, hogy folytassa a nyilvánvalóan nagyon szenvedő alanyok további sokkolását." Mennyiben vonatkozik ez a megközelítés azokra a katonákra, akik megtagadták részvételüket a kivégzésekben? Mennyiben vonatkoznak Trapp őrnagyra?
Browning a következőket írja azokról, akik részt vettek a gyilkosságokban: „Az a néhány ember, aki bevallotta, hogy volt választási lehetősége, és mégis elmulasztotta, hogy válasszon, elég ostoba volt. Egyikük azt mondta, hogy nem akart a többiek előtt gyávának látszani. Másikuk - inkább tudatában lévén annak, mi az, amihez bátornak kellett volna lenni - egyszerűen azt mondta: »Gyáva voltam*." írj egy használható meghatározást magadnak a gyáva szóról!

4. OLVASMÁNY

Gépesített halál

1941. december 7-én - ugyanazon a napon, amikor a japánok bombatámadást intéztek Pearl Harbor ellen - a nácik hétszáz zsidót deportáltak Kołóból, egy lengyelországi faluból a közeli Chełmno városba. Ott egyszerre nyolcvan embert tereltek teherautókba, amelyeket a nácik előzőleg az „eutanáziaprogramhoz" használtak. Mire a nap véget ért, mind a hétszáz ember halott volt.
Hat héttel később, 1942 januárjában a nácik Izbica Kujawska lengyel városka 1600 zsidó lakosát arra utasították, hogy a város főterén gyülekezzen. A közösség Judenratja (Zsidó Tanács) gyanúsnak találta a parancsot, ezért az embereket figyelmeztették, hogy gyorsan meneküljenek a közeli erdőkbe. Százak fogadták meg a tanácsot. Bosszúból a nácik a judenrat tagjait lőtték agyon. Minden zsidót, akit el tudtak fogni, Chełmnóba szállítottak. Egyikük, Yakov Grojanowski, így emlékszik:

Nem kellett soká várnunk, míg a következő teherautónyi rakomány friss áldozat megérkezett. Az autók speciálisan átalakított gépek voltak. Normál, nagy szürke teherautónak látszottak, két hermetikusan záródó hátsó ajtóval. A belső falak acélból voltak. Ülések nem voltak. A padlót farácsok borították, mint a nyilvános fürdőkben, rajtuk gyékény lábtörlők. A sofőrfülke és a hátsó rész között két kémlelőnyílás volt. Egy zseblámpával a kabinból ezeken keresztül meg lehetett nézni, vajon halottak-e már az áldozatok.
A farácsok alatt két, kb. 15 cm átmérőjű cső vezetett a fülkéből. A csöveken kis nyílások voltak, melyekből a gáz ömlött. A gázgenerátor a fülkében volt, ahol egész idő alatt ugyanaz a kb. negyvenéves sofőr ült. Az SS-halálfejesek egyenruháját viselte. Két ilyen teherkocsi volt.
Amikor a teherautók közeledtek, öt méterre kellett állnunk a gödörtől. Az őrség vezetője egy magas rangú SS-tiszt volt, gátlástalan szadista és gyilkos.
Parancsa szerint nyolc embernek ki kellett nyitnia a teherautó ajtaját. Az autóból erős gázszag áradt. Az áldozatok łódzi cigányok voltak. Az autóban szerteszórva mindenféle holmijuk: harmonikák, hegedűk, ágyneműk, karórák és egyéb értéktárgyak.
Még csak öt perce voltak nyitva az ajtók, amikor ránk ordítva parancsolták: „Gyerünk, zsidók! Befelé, és rakjatok mindent ki!" A zsidók sietve szálltak be a kocsiba, és elvonszolták a hullákat.
A munka nem ment elég gyorsan. Az SS-tiszt kezébe vette a korbácsot, és ordította: „Az ördögbe is, mindjárt agyonverlek titeket!" És verte az embereket mindenütt, a fejüket, mindent, amit ért, amíg össze nem estek. Azt a hármat a nyolc közül, aki már nem bírt felállni, a helyszínen lőtték agyon.
A többiek ezt látván, lábra álltak, és utolsó erejükből folytatták a munkát. A hullákat egymásra dobálták, mint a hulladékot. A hajuknál és lábuknál fogtuk meg őket. A gödör szélén két másik ember állt, és rakták a hullákat fejtől lábtól, arccal lefelé.14

Amikor Grojanowski megtudta, hogy az egész családját kiirtották, fontos elhatározásra jutott: Január 19-én, hétfőn reggel ismét buszra szállítottak minket. Hagytam, hogy a többiek előttem szálljanak fel, én szálltam fel utolsónak. A csendőr ; elöl ült. Azon a napon egyetlen SS-katona sem kísért minket. Jobbra tőlem egy ablak volt, amely nagyon könnyen nyílt. Mialatt a busz ment, kinyitottam. Amint a friss levegő befelé áramlott, megijedtem, és gyorsan becsuktam az ablakot. Társaim, legfőképpen Monik Halter, bátorítottak.
Mikor döntésre jutottam, halkan megkértem társaimat, hogy álljanak fel, hogy a friss levegő szele ne érje a csendőröket. Gyorsan elhúztam az ablaküveget, kidugtam a lábamat és megfordultam. Kezemet az ajtón tartva, lábamat a sarokvasra nyomtam. A többieket megkértem, hogy amint kiugrottam, húzzák az ablaküveget azonnal vissza. És azonnal ugrottam.
Amikor földet értem, egy kicsit gurultam, a bőrt lehorzsoltam a kezemről. Az egyetlen dolog, ami fontos volt, hogy ne törjem el a lábam. Egyáltalán nem érdekelt volna, ha eltöröm a karomat. A legfontosabb az volt, hogy tudjak menni, és elérjem a legközelebbi zsidó települést. Körülnéztem, hogy nem vették-e észre szökésemet, de a busz folytatta útját. Nem vesztegettem az időt, futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, erdőn, mezőn át. Egy órával később ott álltam egy lengyel paraszt gazdasága előtt. Bementem, és lengyel szokás szerint üdvözöltem: „Dicsértessék a Jézus Krisztus". Mialatt melegedtem, óvatosan kérdezősködtem, milyen messze van Chełmno. Csak három kilométerre volt. Kaptam egy darab kenyeret is, azt zsebre tettem. Amikor távozóban voltam, a paraszt megkérdezte tőlem, vajon zsidó vagyok-e, de én letagadtam. Megkérdeztem tőle, miért gyanakszik. Ő annyit mondott, hogy gázzal mérgezik a zsidókat és cigányokat Chełmnónál. Lengyel üdvözlettel elköszöntem, és továbbmentem.15

Varsóba vezető útja során Grojanowski megállt Grabowban, ahol történetét elmondta a rabbinak. A rabbi viszont írt łódzi barátainak. De a hírek túl későn érkeztek ahhoz, hogy a grabowi zsidókat megmentsék. Nem sokkal a levél megírása után gázzal ölték meg őket Chełmno mellett. Az első, Chełmnónál felépített gépesített haláltábor után a nácik további hármat létesítettek a volt német-lengyel határvonal közelében elhelyezkedő vasútvonalak mentén: Belzecben, Treblinkában és Sobiborban. Ezekben a táborokban az ott dolgozók csak a hullák elrendezésével foglalkoztak. Sokan közülük előzőleg az eutanázia-központokban dolgoztak. Erről a négy haláltáborról kevés írásos beszámoló maradt. Csak két ember élte túl Belzecet, hárman Chełmnót. Kevesebb mint negyvenen élték túl Treblinkát, hatvannégyen Sobibort.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Jacob Schulmann grabowi rabbi łódzi barátainak szóló levelében a következőket írja: „Ne higgyétek, hogy ezt a levelet egy őrült írja. Fájdalom, de ez a tragikus, szörnyű igazság." Vajon miért utasítják el oly gyakran azokat, akik rossz hírt hoznak, azzal, hogy „őrültek"?

5. OLVASMÁNY

A „végső megoldás" kidolgozása

1942 januárjában az SS, az SS Faji és Letelepedési Hivatala, az SD, az Einsatzgruppok, a Pártközpont, a Belügyminisztérium, a Négyéves Terv Hivatala, az Igazságügyminisztérium, a Lengyel Kormányzói Hivatal, a Külügyi Hivatal és a Birodalmi Kancellária képviselői találkoztak Berlin külvárosában, Wannseeben. Azért jöttek össze, hogy megbeszéljék a „zsidókérdés végső megoldását". Az értekezlet hivatalos jellegű volt. Ezért feljegyzések készültek azok számára, akik nem tudtak részt venni rajta.

Az értekezlet elején a Biztonsági Rendőrség főparancsnoka, Reinhard Heydrich, SD- és SS-Obergruppenführer bejelentette, hogy a birodalmi marsall - Hermann Göring - őt nevezte ki az európai zsidókérdés megoldását előkészítő meghatalmazott miniszterré, továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy az értekezlet célja az alapvető kérdések tisztázása. A birodalmi marsall kérése, hogy szervezeti, működési és anyagi szempontokat figyelembe vevő tervezetet kapjon az európai zsidókérdés végső megoldására, szükségessé tette, hogy annak kidolgozását megelőzően minden, ezzel a kérdéssel foglalkozó hivatal közösen fontolja meg a teendőket, különös tekintettel a párhuzamos feladatokra...
A végső megoldás gyakorlati végrehajtásának tekintetében Európát nyugatról észak felé kell átfésülni. A feladatot legelőször a birodalom területén - beleértve a Cseh-Morva Protektorátust - kell megoldani, ha másért nem, a lakásprobléma és szociálpolitikai okok miatt.
Az evakuált zsidók csoportonként az úgynevezett tranzitgettókba lesznek elszállítva, onnan pedig tovább Keletre.16

Heydrich szerint, ha nagyon szigorúan veszik a faji meghatározásokat, Európában több mint 11 millió zsidó él. A résztvevők ezek után kidolgoztak egy sor szabályt, melyek szerint meg lehetett állapítani, ki zsidó, és ki nem tekintendő annak.
A konferencia nem a holocaust kezdetét jelentette. A zsidókat már az értekezletet megelőzően hosszú ideje irtották. Az értekezlet jelentősége főleg abban rejlett, hogy a „végső megoldást" a közigazgatásra hárította. A zsidók elpusztítása ezentúl már szisztematikusan, „előírások és szabályok" szerint történt.

A konferencia nem a holocaust kezdetét jelentette. A zsidókat már az értekezletet megelőzően hosszú ideje irtották. Az értekezlet jelentősége főleg abban rejlett, hogy a „végső megoldást" a közigazgatásra hárította.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Figyeld meg a nyelvezetet, mellyel a wannsee-i konferencia jegyzőkönyve íródott! Mit gondolsz, illetve hogyan értelmezed azt a formát, ahogyan a feladatot megfogalmazták?

6. OLVASMÁNY

A parancsok teljesítése

A wannsee-i konferencia a „végső megoldást" közigazgatási üggyé változtatta: a hivatalnokok és adminisztrátorok dolga lett azt végrehajtani. A háború után Bernt Engelmann újságírónak egyik barátja írta le, milyen volt az egyik ilyen adminisztrátor, az ő saját unokaöccse, Klaus-Günter. Engelmann barátja szerint Klaus-Günter később a következőket állította: „ Én senkinek még a haja szálát sem görbítettem meg, és különben is, egyikünk sem hitt abban a faji képtelenségben. Olyanok voltunk, mint a fogaskerekek egy nagy gépezetben - fontos fogaskerekek, az igaz, de ha az egészet nézed, nem tettünk semmi mást, mint bármelyik másik hivatalnok."
Engelmann barátja így folytatta: „Képzeld, mutatott nekem egy régimódi arany cigarettatartót, mielőtt a sofőrje megérkezett érte. »A nőnek, akié volt, kivándorlási vízumot szereztem - majdnem az életembe került.« Látod, nem is vagyunk mi szörnyetegek. Ránéztem a doboz tetejére, és a következő szavak voltak belevésve: »Helmut Lilienfeld hadnagy emlékére«, vagy valami ilyen, meg a születési ideje, ezredszáma és az a nap, amikor »elesett szeretett hazájáért.«..." Amikor Engelmann elcsodálkozott azon, hogy Klaus-Günter megtartotta a tárcát, a barátja így válaszolt:

Nos, én meg vagyok győződve róla, hogy Klaus-Günter önmagát nemcsak a munkájára alkalmas és szorgalmas tisztviselőnek, hanem rokonszenves és jószívű embernek is tartotta.
Szerintem ezért hordta mindig magával a cigarettatárcát - mintegy bizonyítékát annak, amit önmagáról tartott. Végül is nem a cigarettatárca miatt mentette meg azt a nőt. Meg is tarthatta volna, és a nőt mégis elküldhette volna Auschwitzba. Nem, volt más oka is: legelőször is az, hogy ez nem egy ismeretlen áldozat volt, hanem egy előtte álló élő emberi lény. A nőnek valahogy sikerült elé kerülnie. És akkor megmutatta neki a cigarettatárcát, amely halott férjéé volt, bizonyítván ezzel, hogy ő maga hadiözvegy. És ő segített a nőnek, és megtartotta a tárcát, saját tisztességességének mementójaként...
Az olyanok, mint az unokaöcsém, hidegvérrel ölhetnek meg tízezreket csupán azzal, hogy íróasztaluknál hivatalos papírokon vagy nyomtatványokon parancsokat osztogatnak; és nagyon büszkék saját hatékonyságukra. De egy percig se hidd azt, hogy Klaus-Günter képes lett volna eszméletlenre verni egy öregembert, aztán a villamosvágányra dobni, vagy asszonyokat és gyerekeket támadni meg és az utcára hajtani... Mégis, ezek közül egyik sem történt volna meg, ha nem jött volna „fentről" a parancs; ha nem lettek volna szakértők, legtöbbjük egyetemet végzett ember, akik mindent úgy megszerveztek, hogy percnyi pontossággal végre lehessen hajtani... Ültek az irodáikban, és a „politikai szükségességgel" foglalkoztak. Táviratokat diktáltak, névsorokat és különleges parancsokat írtak alá - mint Klaus-Günter. Engelmann egyetértett és hozzátette: „És a szolid középosztálybeli családokból származó lányok, mint az unokahúgom, Gudrun is, asszisztáltak nekik. Ültek a maguk sikkes kis frizurájával, csinos fehér blúzaikban, és gépelték a helyes kis névsorokat az áldozatok neveivel - fontos szolgálatot téve ezzel a Führernek, a népnek és a hazának."17

Egyik sem történt volna meg, ha nem jött volna „fentről" a parancs; ha nem lettek volna szakértők, legtöbbjük egyetemet végzett ember, akik mindent úgy megszerveztek, hogy percnyi pontossággal végre lehessen hajtani... Ültek az irodáikban, és a „politikai szükségességgel" foglalkoztak. Táviratokat diktáltak, névsorokat és különleges parancsokat írtak alá.

Egyik sem történt volna meg, ha nem jött volna „fentről” a parancs, ha nem lettek volna szakértők, legtöbbjük egyetemet végzett ember, akik mindent úgy megszerveztek, hogy percnyi pontossággal végre lehessen hajtani… Ültek az irodáikban és a „politikai szükségességgel foglalkoztak. Táviratokat diktáltak, névsorokat és különleges parancsot írtak alá.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Készíts személyiségábrát Klaus-Günterről! Mit értett ezen: „Senkinek még a haja szálát sem görbítettem meg"? Hazudott? Vagy tényleg azt hitte, hogy ártatlan? Hogyan küldhette ő és munkatársai a zsidókat a halálba, ha mégis azzal érvelt, hogy „egyébként egyikünk sem hitt abban a faji képtelenségben"? Mit gondolsz, miért volt szüksége „saját tisztességességének mementójára"?
Van-e különbség „tízezrek íróasztal melletti megölése" és a „zsidók közvetlen lőtávolból való lelövése" között, ahogy azt a 101-es tartalék rendőrzászlóalj tette? Hasonlítsd össze Klaus-Güntert a 4. olvasmányban leírt férfiakkal. Miben hasonlítanak? Mik a legmegkapóbb eltérések? Tekintsd át Milgram kísérletét (Hatodik fejezet, 1. olvasmány). Mennyiben befolyásolja az áldozathoz való közelség a részvételt? Mennyiben a parancs eredete? Például inkább teljesítik-e az emberek azt a parancsot, amelyet olyan valaki adott ki, akinek hatalma van?
A németek az elérhető legjobb adatfeldolgozási berendezéseket használták a zsidók és a többi áldozat azonosítására és a deportálás lebonyolítására. A német gyártmányú, de amerikai tervezésű gép a mai számítógép előfutára volt. Hermán Hollerith, a feltaláló a berendezést az 1890. évi népszámlálás megkönnyítésére fejlesztette ki az amerikai kormány számára. Megalapította saját vállalatát, melyet ma International Business Machines, vagyis IBM néven ismerünk. Egy csaknem teljes mértékben német tulajdonú leányvállalat gyártotta a deportálás! listák, koncentrációs tábori feljegyzések összeállításához és a besorozott munkaszolgálatosok azonosításához használt gépeket.
Hogyan segítettek ezek a gépek az olyan embereknek, mint Klaus-Günter megőrizni azt az illúziót, hogy semmi közük a gyilkosságokhoz? Vajon a hazugság magában a technológiában vagy annak a felhasználási módjában keresendő?
Hasonlítsd össze Gudrun szerepét főnökei szerepével! Mennyiben hasonlítanak? Melyek a legszembetűnőbb különbségek? Vajon ugyanolyan mértékben felelős-e ő is, mint a főnökei?

7. OLVASMÁNY

A „végső megoldás" felgyorsul

Amikor az első haláltáborok működni kezdtek, a legtöbb lengyel zsidó már gettókban élt. Kétségbeesetten harcoltak a túlélésért és kultúrájuk megtartásáért. Mégis, 1942 tavaszára a nácik által halálra szánt zsidók egynegyede már nem volt életben. Tizenegy hónappal később - 1943 februárjára - már a háromnegyedük volt halott. 1961-ben egy túlélő, Rivka Yosselevska erről a tizenegy hónapos időszakról tesz tanúvallomást. Fájdalommal beszél a Zagordski lengyel városkában - a város közel ötszáz zsidó család otthona volt - egy 1942-es augusztusi szombaton történtekről.

A zalaegerszegi gettó 1944 júniusában

Nagyon jól emlékszem arra a napra. A zsidóknak nem volt szabad imádkozni menni, mégis életüket kockáztatva a gettóban lévő pincébe mentek - nagyon korán, pirkadat előtt. Azon az éjszakán túl nagy volt a gettóban a mozgás. A gettóban mindig zaj volt, a németek az éjszaka bármelyik órájában jöhettek vagy távozhattak. De a zaj és mozgolódás azon az éjszakán nem a szokásos volt; valamit éreztünk a levegőben.
...Láttuk, hogy a tér tele van németekkel. Körbevették a gettót. Lementünk és kérdezősködtünk - volt ott néhány rendőr, akit ismertünk -, megkérdeztük, mi történik. Miért van ennyi német a gettóban?...
A rendőrök azt mondták, hogy egy partizán nő próbált bejutni a gettóba, és elvegyülni közöttünk. Egy csoport partizánról beszéltek, akik közöttünk próbáltak elkeveredni, hogy megmeneküljenek.

Zaidó munkaszolgálatos igazolvány

Ez nem volt igaz. Apánk, miután befejezte az imádkozást, feljött a pincéből. Nem beszélhetett velünk. Csak „jó hónapot" kívánt. A hónap első napja volt. Nagyon jól emlékszem, ez volt Ellul - a zsidó újévet megelőző hónap, az imádságok hónapjának első napja. Azt az utasítást kaptuk, hogy hagyjuk el házainkat - a gyerekekkel együtt. Már megszoktuk, hogy hirtelenutasításra el kellett hagynunk a lakásunkat, gyakran vittek minket névsorolvasásra. Akkor mindnyájan ott kellett hogy legyünk. De most éreztük és láttuk, hogy ez nem egy szokásos névsorolvasás, hanem valami egészen különleges. Mintha a halál angyala Zsidó munkaszolgálatos igazolványjelent volna meg köztünk. Mindenhol németek nyüzsögtek. Négy-öt német jutott egy zsidóra.18

Endre László távirati jelentése a belügyminiszternek. "Lakosság inkább azzal volt
elégedetlen, mert a zsidók még gettóban létük alatt is túl sok szabadságot élvezetk."

A németek, folytatta Yosselevska, „azt mondták, hogy aki meg akarja menteni életét, megteheti pénzzel, ékszerekkel vagy értékes tárgyakkal. Ez lenne a váltságdíj, amivel megmenthetik önmagukat. Ezzel etettek minket egész délután. Nem volt semmink, amit odaadhattunk volna. Már mindenünket elvették. Napkelte felé a gyerekek felsírtak. Enni, inni akartak. Nem ez volt az első ilyen eset. De semmit nem vittünk magunkkal. Nem volt ételünk, sem víz, és nem tudtuk az okát, miért vagyunk ott. A gyerekek éhesek és szomjasak voltak, így tartottak minket 24 órán át, mialatt a házakat kutatták át - értékeket kerestek." Míg a nácik kutattak, egy nagy teherautó érkezett, hogy elszállítsa a zsidókat. Mielőtt a felszállást megkezdték, a németek megbizonyosodtak arról, vajon mindenki megvan-e. Yosselevska beszámol arról, hogy neki és a többieknek, akik nem fértek fel az autóra, futniuk kellett a kocsi után.

A lányomat tartottam a karomban, úgy futottam az autó után. Voltak körülöttem anyák, akiknek két vagy három gyerek is volt a karjában - mindenki az autó után futott. Egész nap futottunk.
Voltak, akik elestek - nem segíthettünk nekik felállni. Ott lőtték őket agyon, ahol elestek. Csaknem az egész rokonságom közöttük volt. Amikor mindnyájan odaértünk, az emberek már leszálltak az autóról, ott álltak felsorakozva, meztelenül. A családom is ott volt - felsorakozva, meztelenül. Mindenki, akik előttünk érkeztek az autón.
Kérdés: Hol volt ez?
Válasz: Körülbelül három kilométerre a falunktól. Volt ott egy dombocska. Ennek a lábánál volt egy lövészárok. A domb : csúcsán kellett megállnunk, és a négy sátán lőtt le minket - mindenkit egyenként.
K: Azok négyen melyik német alakulattól voltak?
V: SS-ek voltak. Alig felfegyverkezve. Az ördögnek és a halál angyalának a megbízottai.
K: Kérem, folytassa - mit látott?
V: Amikor felmentünk arra a helyre, felsorakozott meztelen embereket láttunk. De még mindig abban reménykedtünk, hogy ez csak kínzás. Talán még van remény - remény a túlélésre. Nem léphettünk ki a sorból, de én szerettem volna látni, mi történik a dombon, vagy hogy van-e lenn valaki? Arrafelé fordítottam a fejemet, és megláttam, hogy három vagy négy sort már megöltek. Még el akarom mondani, hogy amikor a gettóban sorakoztunk, a gyermekem azt kérdezte: - Anya, miért öltöztetsz a szombati ruhámba, lelőni visznek minket -, és amikor ott álltunk a sír mellett, azt mondta: Anya, miért várunk, fussunk el! - Néhányan a fiatalabbak közül megpróbálták, de azonnal elfogták, és a helyszínen agyonlőtték őket. Nehéz volt tartani a gyerekeket. Vittünk minden gyereket, nemcsak a mieinket; szerettünk volna túlesni már az egészen - a gyerekek szenvedése szörnyű volt; mindnyájan vánszorogtunk a felé a hely felé, a gyerekek szenvedésének vége felé. A gyerekek búcsúzkodtak a szüleiktől, a szülők az idősebbektől...
Hajtottak minket; már ruhátlanok voltunk; ruháinkat leszedték és elvitték; apánk nem akart levetkőzni; alsóruhájában maradt. A sírhoz hajtottak minket, ahhoz a sekély...

Svéd menekült igazolvány

Államügyész: A ruhákat letépték, jól tudom?
V: Amikor ránk került a sor, apánkat megverték. Imádkoztunk, könyörögtünk neki, hogy vetkőzzön le, de ő nem akart, meg akarta tartani az alsóruháját. Nem akart meztelenül állni.
K: És ezután úgy tépték le róla?
V: Letépték a ruhákat egy öregemberről, és agyonlőtték őt. Saját szememmel láttam. Aztán megfogták anyámat, aki előre akart minket küldeni, de őt is agyonlőtték; és ott volt a nagyanyám, apám anyja; ott állt, nyolcvanévesen, karjában két gyereket tartott. És ott volt apám húga. Az ő karjában is gyerekek voltak; őt is agyonlőtték, kisgyerekekkel a karjában.
K: És végül ön következteti.
V: És végül én kerültem sorra. Ott volt a húgom, el akart menekülni, könyörgött a németeknek, meztelenül; kérte, hogy elfuthasson, egyik barátnőjével odament a németekhez; egymást ölelték; kérte, kíméljék meg. A német belenézett a szemébe, és mindkettői agyonlőtte. Egymást átölelve estek el, két fiatal lány, a húgom és a barátnője. Aztán a másik húgomat lőtték le, és jöttem én.
K: Kérdeztek öntől valamit?
V: A sír felé fordultunk, ő megkérdezte, kit lőjön le elsőnek. Arccal a sír felé álltunk már. A német megkérdezte: - Kit lőjek le elsőnek, mit akarnak? Nem válaszoltam. Kivette a gyermeket a karomból, a gyerek felsírt Azonnal agyonlőtte. Aztán rám fogta a fegyvert Megfogta a hajamat, és elfordította a fejemet; állva maradtam; lövést hallottam, de továbbra is álltam, aztán újra elfordította a fejemet, revolverével rám célzott, és megparancsolta, hogy figyeljek, ismét megfordította a fejemet, és rám lőtt. A földre estem, be a gödörbe, a többi test közé; de nem éreztem semmit. Egy pillanatig valami nehezet éreztem, azt hittem, már nem is élek, csak valami halál utánit érzek. Aztán fulladni kezdtem; az emberek rám zuhantak. Megpróbáltam mozdulni, éreztem, hogy élek, és fel tudok állni. Valami fojtogatott. Hallottam a lövéseket, és egy golyóért könyörögtem, amely véget vetne szenvedéseimnek; de továbbra is mozogtam. Éreztem, hogy fuldoklóm, próbáltam menteni magamat, levegőhöz jutni, és egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy mászom a testeken át a sír tetejére. Ahogy felemelkedtem, éreztem, hogy a testek húzzák a kezemet, harapják a lábamat, húznak le, le. És mégis, minden maradék erőmből kimásztam a sír tetejére, és amikor ott voltam, nem ismertem meg a helyet, annyi test feküdt ott, halott emberek; kerestem a halottakkal borított terület végét, de nem láttam. Gyerekek sírtak: Apa, anya! Nem bírtam megállni a lábamon.
Bíróság elnöke: A németek még mindig ott voltak?
V: Nem, már elmentek. Senki sem volt már ott.
Államügyész: És ön ruhátlanul és véresen állt ott?
V: Meztelenül, véresen, mocskosán a többi testtől, a többiek ürülékétől.
K: És mi volt a fejével?
V: Amikor meglőttek, a fejemen sebesültem.
K: A tarkóján?
V: A mai napig ott van a fejemen a lövés helye; mégis, a sírból ki tudtam mászni. Ez olyan dolog volt, amiről azt hittem, soha nem fogom tudni elmondani. A halottak között kerestem a kislányomat, kiabáltam neki -Merkele volt a neve - Merkele! Gyerekeket hallottam kiabálni: „Anya, apa!", de olyan maszatosak voltak a vértől, hogy fel sem lehetett őket ismerni. Tovább kiabáltam a lányom nevét. Messziről megláttam két álló nőt. Felmásztam hozzájuk. Ők nem ismertek engem, én nem ismertem őket, aztán én megmondtam, ki vagyok, és ők azt mondták: Tehát te túlélted. Egy másik nő kiabált: Húzzatok ki a hullák közül, élek, segítség! Azon gondolkodtunk, hogyan menekülhetnénk el erről a helyről. A nő kiabált: Segítség, húzzatok ki! Húztuk. Mikla Rosenberg volt a neve. Eltávolítottuk a fölötte fekvő hullákat és haldoklókat. Kérte, hogy vegyük ki, szabadítsuk ki, de nem volt elég erőnk.
Államügyész: Tudom, hogy nagyon nehéz elmondani, még hallgatni is nehéz, de folytatnunk kell. Kérem, mondja el: azután elbújtak?
V: Így voltunk ott egész éjszaka, az életünkért harcoltunk, hallgattuk a kiabálást, üvöltést, és hirtelen németeket láttunk, lovas németeket. A sírás és az üvöltések miatt nem vettük észre, amikor jöttek.
K: És ők bekerítették a gyerekeket és a többieket, akik kijöttek a gödörből, és ismét lelőtték őket?
V: A németek megparancsolták, hogy minden holttestet egy nagy halomra kell rakni. Lapátokkal rakták össze a hullákat, köztük még sokan éltek, a gyerekek közben ott futkároztak. Láttam a gyerekeket. Utánam futottak, rám kapaszkodtak. Akkor leültem a földre, és ülve maradtam, gyerekekkel magam körül. Azokkal a gyerekekkel, akik felálltak a hullák közül.
K: Aztán a németek megint jöttek, és összeterelték a gyerekeket?
V; A németek jöttek és körbejárták a helyet. Megparancsolták, hogy szedjük össze a gyerekeket, de nem jöttek oda hozzám. Én csak ültem és néztem, hogyan szedik össze őket. Pár lövés, és a gyerekek halottak voltak.
Nem kellett nekik sok. Az a Rosenberg asszony is odament hozzájuk, könyörgött nekik, hogy kíméljék meg, de őt is agyonlőtték.
Államügyész: Yosselevska asszony, miután ők elmentek, ön visszament a sírhoz?
V: Mind elmentek - a németek és a többiek is, a nem zsidók. Elvitték a gépfegyvereket és a teherautókat. Láttam, ahogy elmentek, és mi négyen rámásztunk a sírra, imádkoztunk, hogy mi is essünk bele, akár élve is, és irigykedtünk azokra, akik már halottak voltak. Azon gondolkodtunk, most mit csináljunk. Meg akartam halni. Imádkoztam, hogy a sír nyíljon ki és nyeljen el. Vér bugyborékolt a sírból sok helyen, mint a vízforrás. Azóta minden tavasszal az jut eszembe, milyen volt, amikor vér csöpögött a földből, a sírból. A körmömmel kapartam a földet, de a sír nem nyílt ki. Nem volt elég erőm. Anyámat, apámat hívtam: Miért nem öltek meg engem is? Mit vétettem? Nem volt kihez mennem. Láttam, ahogy mindnyájukat megölték. Miért maradtam meg? Miért nem öltek meg?
És ottmaradtam, elnyúlva a síron, három nap és három éjszakán át.19

A nácik célja az áldozat elpusztítása volt, és nem csupán büntetése vagy legyőzése – a cél az áldozat lelkének megsemmisítése, csontjainak eltaposása, hamujának szétszórása volt, amíg csak szó szerint el nem tűnik a föld felszínéről.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Lawrence Langer szerint megszokott szókincsünk csődöt mond, ha a holocaustról beszélünk:

Minden túlélő tanúvallomása, minden túlélőkről és élményeikről szóló elbeszélés elkerülhetetlen tilalmak korlátai közé szorul... Olyan szavakat kell használniuk, melyeknek alig van összefüggésük a haláltáborok világával: a „megfulladás a gázkamrában" nyersen csikorog a sokkal vigasztalóbb „üdvösség a szenvedésen keresztül" vagy „tragikus bepillantással" szemben. De néhány, a holocaustról író szerző szerint oly bonyolult ezt a durva ellentmondást eltüntetni, hogy ahelyett, hogy megváltoztatnák erkölcsi realitásérzéküket, megpróbálják a pusztítás tényét a szenvedés és hősiesség eszméjévé átformálni.20

Langer megfigyelése szerint:

Sok diák az eseményeket tanulmányozva megrémül attól a felismeréstől, hogy milyen könnyen ásta alá a holocaust emberek fizikai és szellemi értékeit. A nácik célja az áldozat elpusztítása volt, és nem csupán büntetése vagy legyőzése - a cél az áldozat lelkének megsemmisítése, csontjainak eltaposása, hamujának szétszórása volt, amíg csak szó szerint el nem tűnik a föld felszínéről. Bár a cél teljes megvalósítása kudarcot vallott, végrehajtásának kísérlete még mindig nagyon él az emberi emlékezetben, melynek most újra kell építenie az érték tudatát egy olyan világban, amely hajlandó volt annyi felesleges pusztulást végignézni. De legyünk csak őszinték a folyamat tartalmát illetően. A szavak egyaránt felhasználhatók arra, hogy lerántsák a megtévesztő leplet az aljasságokról, és arra is, hogy az emberi megaláztatásokat méltósággal palástolják.21

8. OLVASMÁNY

A zsidó tanácsok - a magyar zsidó tanács
(Magyar kiegészítéssel. Berkes Tímea. Első közlés)

A zsidó tanács tagjai minden gettóban meg voltak győződve arról, hogy van lehetőség a túlélésre, csak meg kell találni a módját. Értekezleteikről készült feljegyzéseik a helyes megoldás megtalálására tett kétségbeesett erőfeszítésekről tanúskodnak. Az itt következő feljegyzés Białystokban 1942. augusztus 15-én készült:

[Ephraim] Barash mérnök szólal fel.
A gettóban az utóbbi idők legfőbb eseményei a vállalatainknál és általában a gettóban lezajlott látogatások voltak. Sorsunk szempontjából ezek a látogatások fontosak; létünk, illetve pusztulásunk függ ezektől a látogatásoktól - mondja Barash mérnök...
A vélemények, melyeket tőlük és kísérőiktől hallottunk, azt bizonyítják, hogy módszerünk - vagyis a gettó hasznossá tétele a hatóságok részére - helyes.
Vállalataink tevékenységi köre elképesztően széles. 1700 ember dolgozik bennük. Kötöttárugyárunkban a nők száma megduplázódott. Az új gyárak, melyeket üzembe terveztünk helyezni -hordógyár és patkógyár -, már rég üzemelnek...
Mi lesz a sorsunk? Mindenki szeretné hallani véleményünket. A gettóban az emberek között gyakran terjednek rémhírek. Ezek kétségkívül az embereket nyomasztó félelemből adódnak, néha viszont előre megfontolt rosszindulatból fakadnak; még az is meglehet, hogy valaki pánikot akar kelteni a zsidók között. Barash mérnök kijelenti, hogy ezek a (feltehetően a közelgő deportálásról szóló) rémhírek teljes és tökéletes hazugságok.
És mi a helyzet Białystokban? Meg vagyok győződve arról, hogy a mi utunk az egyetlen helyes út. Az igaz, hogy előzőleg voltak jelzések, melyek szerint a białystoki gettó túl nagy, túl sok zsidó él benne. Ezt a véleményt leginkább az újonnan érkezettek hangoztatják, a régen itt tartózkodó németek támogatják a gettó létét, a helyi hatóságok megbecsülnek minket. Amíg fentről nincs általános utasítás, addig nem kell semmilyen veszélytől tartanunk.22

Egy másik értekezleten, október 11-én, Barash azzal érvelt, hogy az emberek biztonságban érezhetik magukat, ha hasznosak a nácik számára. Az értekezletet Rosenman rabbi a következő szavakkal zárta:

Beszámolókat hallottak helyzetünkről, legfőképpen Barash mérnöktől. Végül a következőket szeretném hozzátenni: Mindig azért könyörögtünk és imádkoztunk, hogy fogjátok be ellenségeink és becsmérlőink száját. De mi saját magunk, viselkedésünkkel nyitjuk tágra szájukat. Helyesen kell viselkednünk, hogy ne mondhassák ránk, hazugok, paraziták, lehűlök serege vagyunk; be kell bizonyítanunk, hogy tudunk dolgozni, és tisztességes emberek vagyunk. Ezzel megmentjük önmagunkat.23

A munka nem mentette meg a białystoki zsidókat, ahogy nem mentette meg a többi gettóban élő ember életét sem. Miért hitték az emberek továbbra is, hogy van kiút az őrületből? Ádam Czerniakow, a varsói gettó zsidó tanácsa vezetőjének története ad némi magyarázatot. 1942 júliusában ő is hallott híreszteléseket arról, hogy a deportálások hamarosan megkezdődnek, de a náci hivatalnokok meggyőzték, hogy a deportálások csak a munkanélkülieket érintik. Amikor a szóbeszéd folytatódott, ismét rákérdezett, de ismét azt a választ kapta, hogy a munkások biztonságban vannak. Két nappal később a nácik bejelentették, hogy a gettóból naponta hatezer zsidót kell deportálni.
Czerniakow írja naplójába: „Amikor azt kérdeztem, hogy a hét hány napján zajlik ez az akció, azt a választ kaptam, hogy hét napon át." írását azzal zárja: „Számomra nincs más kiút, csak a halál." Még aznap öngyilkos lett.
Czerniakow halála után nem sokkal Jan Karski, a lengyel ellenállás nem zsidó tagja meglátogatta a varsói gettót. Karski nem sokkal azután, hogy becsempészték a gettóba, elhagyta az országot, így el tudta mondani a világnak, mi történik a zsidókkal Lengyelországban. A gettóról ezeket mondta:

Ez nem élet volt. Nem volt emberi. Az utcák tele, tele. Szemmel láthatóan mindnyájan az utcán laktak, cserélgetve egymás között a legfontosabbakat, mindenki kínált valamit eladásra - három hagymát, két hagymát, pár süteményt. Árulva. Koldulva egymástól. Sírva és éhesen. Azok a borzasztó gyerekek - láttam őket egyedül futkározni vagy ülni anyjukkal. Ez nem volt emberi. Ez... maga a pokol volt. És a gettónak ebben a részében, a központi gettóban, voltak a német tisztek. Ha a Gestapo elengedett valakit, a Gestapo tisztjeinek kellett végigkísérni, amíg ki nem léptek. Voltak németek, is német forgalom. És ha az egyenruhás németek sétáltak... csend lett! Mindenki szinte megfagyott, míg el nem mentek.
Semmi mozgás, semmi koldulás, semmi. Németek... megvetés. Nyilvánvaló, hogy ők emberalatti lények. Nem emberek.
Csak arról számolok be, amit láttam. Nem élet volt az. Nem volt része az emberiségnek. Nem voltam része. Nem tartoztam oda. Soha nem láttam ilyen dolgokat... senki nem írt erről a fajta valóságról. Nem láttam egyetlen színházat, egyetlen mozit... ez nem élet volt. Azt mondták nekem, hogy emberi lények élnek ott - de nem hasonlítottak emberi lényekre. Aztán távoztunk. A férfi, aki a gettóba bevitt, átölelt: Sok szerencsét, sok szerencsét. Soha nem láttam többé.24

Magyarország német megszállása, 1944. március 19-e után itt is rögtön megszüntették a zsidó közösség hagyományos önkormányzatát, és kineveztek egy zsidó tanácsot, mint mindenütt a német uralom idejében. A Budapesti Zsidó Tanács helyzetét az teszi különlegessé, hogy ez volt az egyetlen, amelynek a tagjai kezdettől pontosan tudták, mit jelent a „kitelepítés" a nácik szótárában. Pontos információik voltak a haláltáborokról, amit 1944 tavaszán két szlovák zsidó beszámolója is megerősített, akiknek sikerült megszökniük Auschwitzból. Ennek ellenére vállalták azt, hogy részt vesznek a tanács munkájában. E döntés okait Stern Samu, a tanács elnöke így írta le:

Gyáva, férfiatlan és felelőtlen magatartásnak, önző menekülésnek és megfutamodásnak véltem, ha most, éppen most hagyom cserben hittestvéreimet, amikor a legnagyobb szükség van vezetésre, amikor tapasztalt és összeköttetésekkel is rendelkező férfiak áldozatos munkája talán valamit segíthet mégis.... Gondoltam arra is, hogy esetleg a Kormányzót is igénybe kell majd vennem a magyar zsidóság megmentése érdekében, azt a Kormányzót, akit húsz éve ismertem, és mindig, ha szükség volt, kérésekkel ostromoltam zsidóügyben. [...] Viharos időben a nyáj látja kárát annak, ha tapasztalt pásztort tapasztalatlan és véletlenül odaszegődött pásztor cserél fel. Ezért kellett a tanácsi tagságot vállalnunk, és ez nem könnyű előnyt jelentett nekünk, hanem nehéz, áldozatos, veszedelmes munkát.

A zsidó tanács megítélését Magyarországon az is nehezíti, hogy a zsidó közösség már a háború előtt is igen megosztott volt: három vallási irányzatra oszlott (neológ, ortodox és „status quo"), politikailag pedig a két ellentétes véleményt a cionisták és az asszimiláció hívei jelentették. Ezek a szembenállások a zsidó tanács munkájában személyes viszályok formájában jelentkeztek.
A háború után a zsidóságon belül új ellentét keletkezett. A túlélő vidéki zsidók közül sokan azzal vádolták a szerencsésebb budapesti zsidóságot, hogy nem tett meg semmit a vidékiek megmentéséért.
A háború után a tanács szerepét vizsgálva a Cionista Szövetség néptörvényszéket rendezett. A következő részlet a tárgyalás jegyzőkönyvéből való:

Vádló: [...] Véleményem szerint a Stern-rezsim - enyhén szólva - nem bírta vezetettjeinek bizalmát. [...] hogyan vállalhatta ezek után a Stern-rezsim... a német megszállás után a zsidó tanács szerepét akkor, amikor teljes tudatában kellett annak lennie, hogy a zsidó tömegek bizalmát a legcsekélyebb mértékben sem élvezi. [...]
Védő: [...] A megbízás ellen tiltakozni nem lehetett, de nem is lett volna opportunus, hiszen a túszok összefogása már március 19-én megkezdődött, és a kijelölteket az a remény táplálta, hogy ha a németek neveztek volna ki tanácsot, az még sokkal rosszabb lett volna. [...] az idők nem voltak alkalmasak arra, hogy a régi rendszer hibáival foglalkozzunk és azokat bíráljuk, mindnyájunk előtt csak egyetlen szempont lebegett: mentül több életet megmenteni. [...]
Vádló: [...] Most azonban szeretnék, ha a védelem arra tudna válaszolni, miért hagyta a tanács magára a vidéki zsidóságot. Miért bíztak a felülről jött ámításokban, vagy ha nem bíztak, miért nem közölték ezt a vidékiekkel. [...] Nagyarányú gyermekmentési akciót kellett volna kezdeményezni, szervezni a vidéki gettókkal rendszeres hírszolgálatot, amely pontos felvilágosításokkal szolgált volna. [...]
Védő: [...] megtörtént az első fogadás Takácsnál (Endre László titkára), mert hangsúlyoznom kell, soha Baky vagy Endre elé nem kerültünk. Ekkor már Erdély és Északkelet-Magyarország deportálása befejeződött, s mi azt kértük, szüntessék be a további deportálásokat, s felvilágosítást kértünk, mi történt az eddig elvitt zsidókkal. Takács kijelentette, hogy a zsidókat nem vitték ki az országból, csak a hadtápterületről koncentráltak az ország belsejébe 325 000 zsidót német kívánságra. Több zsidó nem kerül koncentrálásra, csak gettókat állítanak fel. Tudtuk, hogy hazudik, de mit tehettünk volna. Kértünk vidékre utazási engedélyt, nem adták meg. Mi a vidéki zsidóságot sohasem biztattuk. Nem tudom, mit mondtak a tanács többi tagjai, de én a magam részéről csak egyet ajánlottam mindenkinek unos-untalan: a bujkálást. [...] hogy a vidékiek érdekében semminő eredményt el nem érhettünk, annak szerintem az volt az oka, hogy olyan fantasztikus gyorsasággal vitték véghez a dolgokat, hogy mire mi, a követségek, a cionisták és a különböző ellenállási mozgalmak akciói a Kormányzót jobb belátásra kezdték bírni, addigra Pest környéke is be volt vagonírozva. [... ]
Szavazóbíró: Van-e tudomása a védelemnek arról, hogy a zsidó tanács állandóan azt íratta hivatalos lapjában, hogy a zsidók engedelmeskedjenek mindenben, mert a tanács élete forog kockán...
Védő: A lapban nem állt ilyesmi, de különben is, a lap azt írta, amit parancsoltak. [...] Akinek esze volt, megszökött. (Közbeszólás a hallgatóság részéről: Pozsonyban adtak szökési tanácsot! Sőt megüzenték az illetőnek, bújjon el, mert néhány nap múlva behívják!) Mi hivatalosan ilyent nem mondhattunk, már csak az összesség érdekében sem.25

Kasztner Rezső a zsidó tanács tagja volt. Tárgyalásokat folytatott a németekkel, felajánlotta, hogy teherautókat szerez a náciknak meghatározott számú magyar zsidó elengedése fejében. Izraelben bíróság elé állították.

A zsidó tanács tagjai minden gettóban meg voltak győződve arról, hogy van lehetőség a túlélésre, csak meg kell találni a módját. Értekezleteikről készült feljegyzéseik a helyes megoldás megtalálására tett kétségbeesett erőfeszítésekről tanúskodnak

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Tanulmányozd a białystoki értekezletekről készült feljegyzéseket! Vajon logikusak Barash érvelései? Ha nem értesz egyet, vajon te mit hittél volna? Elie Wiesel Éjszaka című emlékiratában azt írja, hogy a gettót nem irányították sem a németek, sem a zsidók. Mire utalt ezzel? Milyen bizonyítékot fedezel fel ebben az olvasmányban, mely alátámasztja ezt az állítást? A többi olvasmányban?
Y. Rudashevski a vilniusi gettóból írja 1942. december 13-án: „Ma ünnepli a gettó a 100000. könyv megfordulását a gettó könyvtárában... Százak olvasnak a gettóban. A gettóban a könyvek jelentik számomra a legnagyobb örömöt. A könyvek egyesítenek minket a jövővel, a világgal." Samuel Bak, ma nemzetközileg ismert művész, első kiállítását kilencévesen rendezte a vilnai gettóban. Hogyan magyarázod azt a fajta erőfeszítést, amely nemcsak megtartani, hanem gazdagítani is akarta a zsidó kultúrát a halál és romlás közepette a gettó életében?
Mit gondolsz a magyarországi zsidó tanács tagjainak felelősségéről? Az, hogy tudtak a deportálásokról és a haláltáborokról, növeli vagy csökkenti a felelősségüket?
Segíthetett volna a budapesti zsidóság a vidékinek? Segíthetett 1944-ben egy zsidó máson, mint saját magán? Mit gondoltak erről a cionisták?
Mit gondolsz Kasztner Rezső próbálkozásáról? Hasznos mentési kísérlet volt vagy árulás, hogy szóba állt a németekkel, és teherautókat szállított nekik - ezzel szándéka ellenére segítve őket?
Milyennek írja le Jan Karski a varsói gettó lakóit? Hogyan ad számot a látottakról? Magyarországon is rendelkezésre áll Claude Lanzmann filmje: 350 órányi munkával, tizenegy éven át, tizennégy nemzet bevonásával készült interjúk sorozata. Bár a film túl hosszú tanórai anyagnak, bizonyos részeit érdemes felhasználni az iskolai foglalkozások alkalmával.

9. OLVASMÁNY

A gettók kiürítése

Azt, hogy közösségükből kiket „telepítsenek át Keletre", a zsidó tanács tagjainak kellett eldönteni. Ez volt a legfájdalmasabb döntés, melyet valaha is meg kellett hozniuk. Mielőtt teljesítették volna a deportálási parancsot, Chaim Rumkowski, a łódzi zsidó tanács vezetője azt mondta embereinek: „Tegnap utasítást kaptam, hogy több mint 20 000 zsidót el kell küldenem a gettóból. Ha te nem teszed meg, majd mi megtesszük - mondták. A kérdés az: Megtegyük-e mi, vagy hagyjuk a döntést másokra? Még ennél is fontosabb az a kérdés, hogy mennyit veszítünk és mennyit tudunk megmenteni?" És javasolta, hogy áldozzák fel a betegeket, hogy megmentsék az egészségeseket. De senki nem volt hajlandó meghozni ezt a döntést. Miután a zsidó tanács nem jelölt ki elég zsidót a deportáláshoz, a válogatást az SS és a német rendőrség végezte el. Ugyanez történt a többi gettóban is.
Az egyik legemlékezetesebb deportálásba az egyik legtekintélyesebb lengyel ember, Henryk Goldsmit varsói orvos is beleesett. A mindenki által Janusz Korczakként ismert Goldsmitnak a háború előtt a szüléssel kapcsolatos tanácsadó műsora volt a rádióban, és egy árvaházat vezetett abban a városrészben, ahol később a varsói gettó működött. Amikor a háború elkezdődött, elszántan védte gondozottjait. Csak naplójából lehet megtudni, milyen súlyos volt kétségbeesettsége. 1942-ben írja: „A nap a gyerekek súlyának mérésével kezdődött. A május hónap csökkenést mutat. Az előző hónapok nem voltak túl rosszak, még a május sem riasztó. De még mindig van két hónapunk az aratásig... A gyerekek olyanok, mintha félálomban lennének. Csak ránézésre látszanak normálisnak. A mélyben fáradtság, kedvetlenség, harag, lázadás, bizalmatlanság, neheztelés, vágyakozás bujkál. Naplóik komolysága fáj."
Amikor a nácik elrendelték Goldsmit és gyerekei deportálását, sok nem zsidó felajánlotta, hogy elbújtatja az orvost. Ő ezt visszautasította, és a gyerekekkel maradt. Egy megfigyelő írta:

Elviselhetetlenül meleg volt. A gyerekeket az otthonból a tér távolabbi végéhez, a fal mellé állítottam. Gondoltam, hogy így legalább délutánig meg tudom őket menteni, talán másnapig is. Korczaknak javasoltam, hogy jöjjön velem a gettó tisztjeihez, és kérje meg őket, hogy lépjenek közbe. Ő ezt visszautasította, egy pillanatig sem akarta a gyerekeket magukra hagyni. Megkezdődött a vonat feltöltése. Ott álltam a gettórendőrség soraiban, akik az embereket a vagonokba rakták, a szívem a torkomban dobogott, és reménykedtem, hogy a cselem sikerül. De ők továbbra is rakták az embereket, és még mindig volt hely. Hirtelen Schmerling - a gettó szadista rendőrtisztje, aki a berakodás helyszínét felügyelte - megparancsolta, hogy a gyerekeket is fel kell rakni. Korczak vezette őket. Életem végéig nem felejtem el azt a tekintetet. Nemcsak vonulás volt ez a vagon felé - csendes, de szervezett tiltakozás volt a gyilkosok ellen, olyan menetelés, amilyet emberi szem még nem látott. A gyerekek négyes sorban mentek. Korczak ment elöl, magasra emelt fejjel, mindkét kezével fogta egy-egy gyerek kezét. A másik csoportot Stefa Wilczynska (Korczak asszisztense) vezette. Gyilkosaik megvetésével a tekintetükben mentek a halálba. Amikor a gettórendőrök meglátták Korczakot, tisztelegtek. Ki ez a férfi? - kérdezték a németek. Nem tudtam tovább uralkodni magamon, az arcomon lecsurgó könnyeimet kezemmel eltakartam. Sírtam, és azért sírtam, mert tehetetlen voltam egy ilyen gyilkossággal szemben.26

Életem végéig nem felejtem el azt a tekintetet. Nemcsak vonulás volt ez a vagon felé – csendes, de szervezett tiltakozás volt a gyilkosok ellen, olyan menetelés, amilyet emberi szem még nem látott.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Milyen választási lehetőségük volt a zsidó tanácsoknak saját megítélésük szerint? Például, vajon mire utal Rumkowski, amikor azt mondja: „Le kell vágnom a végtagokat, hogy megmentsem a testet?" Mik voltak a végtagok? És mi a test?
Mi lett volna a valószínű eredménye annak, ha Rumkowski és a többiek visszautasították volna a nácikkal való együttműködést? Mi lett volna az eredmény, ha velük tartottak volna? Miért hatódtak meg a megfigyelők annyira Goldsmit és az árvák deportálásának láttán? Miért úgy írja le a megfigyelő az esetet, mint „csendes, de szervezett tiltakozást a gyilkosok ellen, olyan menetelést, amilyet emberi szem még nem látott"? Milyen értelemben volt ez tiltakozás? írd le a naplódba, amit erről gondolsz!

10. OLVASMÁNY

Csalódás, terror és ellenállás

Az ellenállást sok tényező nehezítette. Sok áldozat nem volt képes elhinni, mi is vár rá. Hagyták magukat becsapni a nácik apró ígéretei által: néha egy, csak zsidók által vezetett gettóról, néha a Keletre telepítésről volt szó. Az emberek gyakran olyan apróság alapján is hajlandóak voltak bízni, mint az, hogy vonatjegyet kell venni. Persze, hiszen a halálba szállított embereknek csak nem kellett volna jegyet venniük!
A nácik a félelmet és a megfélemlítést is felhasználták az ellenállás megelőzésére. Mindenki, aki ilyesmivel próbálkozott, azonnali megtorlásra számíthatott. 1942-ben két cseh ellenálló egy angol repülőről ejtőernyővel leugrott Csehszlovákiába, és merényletet követett el Reinhard Heydrich ellen. A nácik nemcsak a két elkövetőt végezték ki, hanem a cseh ellenállás további öt tagját. Aztán kijelentették, hogy a két merénylőnek Lidice szolgált bázisként, ezért a városban minden férfit megöltek, és minden házat felgyújtottak. Amikor a tüzek kialudtak, a romokat felrobbantották, és a települést a földdel tették egyenlővé. Nem csak a csehek bűnhődtek. Azon a napon, amikor Heydrich meghalt, a németek 158 zsidót végeztek ki Berlinben, és háromezret szállítottak Theresienstadtból, azaz Terezínből, a csehszlovákiai koncentrációs mintatáborból a keleti haláltáborokba.
Az ellenállást az is nehezítette, ahogy sok nem zsidó tekintett a zsidókra. 1944-ben Isabella Leitner tizenéves volt. Kisvárdán, egy 20000 lelket számláló magyarországi városban élt. Utolsó napjára így emlékszik:

1944. május 29-én, hétfőn reggel a gettót kiürítették. Zsidók, ezrek és ezrek - kicsik és nagyok, vékonyak és kövérek, mindenféle korú, mindenféle betegséggel, azok, akiknek vére nem volt eléggé árja, azok is, akik már réges-rég megváltoztatták vallásukat - mindnyájan a főutcán vánszorogtak az állomás felé, azért, hogy - a németek kifejezésével - „deportálják" őket. Hátukon batyuk a kötelező „50 kiló a legjobb ruhával és élelemmel" (amit a németek egyetlen akció folyamán később egyszerűen elkoboztak).
És a magyar városok lakói, a nem zsidók is ott voltak. Álltak az utak szélén, sokan mosolyogtak, mások elrejtették mosolyukat. Egy könny sem hullott. Egyetlen viszontlátásra! sem hangzott el. Ők voltak a jó emberek, ők voltak a boldog emberek. Ők voltak az árják.
Megszabadultunk tőlük, a büdös zsidóktól - ezt lehetett leolvasni az arcukról. A város a miénk!
Főutca, Magyarország.27

Leitner később azon tűnődik: „Legalább egy morzsányi szomorúságot dobhattatok volna felénk, de nem tettétek. Miért?"
Hasonló jelenetek játszódtak le Európa-szerte. Mégis, a zsidók egész Európában harcoltak. Még olyan helyeken is, ahol az ellenállás lehetetlennek tűnt. A vilniusi gettóban, ahol a nácik a zsidókat 1941 ősze óta pusztították, Abba Kovner a következő kiáltványt adta ki 1942 januárjában:

Ne hagyjuk magunkat a vágóhídra vezetni, mint a birkák!
Zsidó ifjúság!
Nemzeti szerencsétlenségünk idején hozzátok fordulunk!
Nincsenek szavaink, hogy kifejezzük azt a tragikus harcot, amely szemünk láttára zajlik. Nyelvünkben nincsenek szavak annak a mélységnek a kifejezésére, amelybe életünk süllyedt...
Védjük magunkat a deportálások alatt!
Már hónapok óta, nappal és éjszaka, ezreket és tízezreket ragadtak ki közülünk, férfiakat, öregeket, nőket és gyerekeket, és tereltek mint a barmokat - és mi, akik maradtunk, mi megdermedtünk.
Az illúzió, hogy még életben vannak valahol, egy ismeretlen koncentrációs táborban, egy gettóban, még mindig él bennünk.
Hiszed és reméled, hogy még találkozol anyáddal, apáddal, testvéreddel, akit elvittek és eltűnt.
Másnap, amikor ismét a deportálás és gyilkosságok szörnyűségével kell szembenézned, ütött az illúziók elűzésének órája: a gettóból nincs más kiút, csak a halál!
Nincs annál nagyobb illúzió, mint az, hogy a számunkra drágák még életben vannak.
Nincs ennél ártalmasabb illúzió. Tompítja érzelmeinket, összetöri nemzeti egységünket a halál előtti pillanatokban.
Szemünk láttára vitték el anyánkat, apánkat, testvéreinket - elég volt!
Minket nem visznek el!
Bajtársak! Támogassátok ezt a gondolkodásmódot, és erősítsétek meg családjaitokban, Litvánia Jeruzsálemének maradványaiban is.
- Ne szolgáltassátok ki magatokat az emberrablóknak!
- Ne adjatok át egyetlen további zsidót sem!
- Ha elfognak benneteket, nincs semmi veszítenivalótok!
- Védjük meg magunkat, ne menjünk!
Jobb becsülettel meghalni a gettóban, mint hagyni magunkat elhajtani, mint a birkákat a vágóhídra!28

Ahhoz, hogy sikerrel járjanak, a vilniusi zsidóknak fegyverek kellettek. A fegyverek megszerzésére irányuló erőfeszítéseik mégis folyamatosan kudarcot vallottak. Sok nem zsidó ellenálló csoport megtagadta tőlük a segítséget arra hivatkozva, hogy a zsidóknak más a céljuk. Az ellenállás szervezettséget igényelt, és azt, hogy az embereknek azonos legyen a meggyőződésük, az, hogy nincs más lehetőség. A zsidók sok mindenben nem tudtak megegyezni. Politikailag, gazdaságilag, vallási szempontból is megosztottak voltak. Mindazonáltal a vilniusi zsidók végül képesek voltak félretenni a nézeteltéréseiket, és együttműködésre lépni, így tettek a varsói, kovnói, białystoki, bedzin-sosnowięci, krakkói zsidók és további tizenegy város zsidói is.

Nem az a kérdés, miért nem harcolt minden zsidó, hanem az, hogy hogyan tették meg olyan sokan. Megkínozva, megverve, éhezve, honnan vették az erőt - lelkit és fizikait -, hogy ellenálljanak?

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Elie Wiesel megjegyzi: „Nem az a kérdés, miért nem harcolt minden zsidó, hanem az, hogy hogyan tették meg olyan sokan. Megkínozva, megverve, éhezve, honnan vették az erőt - lelkit és fizikait -, hogy ellenálljanak?" Hogyan válaszolná meg Kovner Wiesel kérdését? Te hogyan válaszolnád meg?
A 9. olvasmányban egy szemtanú az árvák vonulását az emberi szellem tanúságtételeként írja le. Kovner egy hasonló menetelést a „vágóhídra terelt birkákéhoz" hasonlít. Melyik nézet áll közelebb hozzád?
A nácik megtorlásai miatt mindenki, aki megpróbált ellenállni, másokra is veszélyt hozott. Vajon van-e egy embernek joga ahhoz, hogy mások életét ily módon veszélybe sodorja?
Franciaországban és a többi nyugati államban sok zsidó csatlakozott a nem zsidó ellenálláshoz a nácik elleni felszabadító harcban. Keleten az ellenálló csoportok gyakran vonakodtak a zsidók bevonásától. Hogyan magyarázod ezt a különbséget? Mit gondolsz, vajon hogyan használták ki a németek az ebből a nézeteltérésből származó előnyt?

11. OLVASMÁNY

Felkelés a varsói gettóban

Amikor a nácik elkezdték a zsidók deportálását a varsói gettóból 1942 nyarán, sok zsidó kiáltott nyílt ellenállásért. Azon az őszön néhányuk megszervezte a ZOB-ot [a Zsidó Harci Szervezet jiddis nyelvű rövidítése]. Amikor a nácik 1943 januárjában a deportálások újabb sorozatát kezdték el, a ZOB lecsapott. Az eljárástól meglepett nácik egy időre leállították a deportálásokat, de a zsidóknak nem volt túl sok okuk megnyugodni. Csupán idő kérdése volt, mikor kezdik újra a deportálásokat.
1943. április 19-én, a zsidó húsvét első napján, Jürgen Stroop tábornok megérkezett Varsóba. Azzal érkezett, hogy másnapra - Hitler születésnapjára - kisöpri az összes ellenzéket. Stroopnak 2100 katonája, 13 nehézgépfegyvere, 69 kézi gépfegyvere, 135 géppisztolya, sok mozsárágyúja és 1358 pisztolya volt. Az 1200 zsidó ellenálló két darab géppisztollyal és 17 pisztollyal rendelkezett. Egy héttel később Stroop így számol be feletteseinek:

A zsidók és banditák által tanúsított ellenállást csak minden erőnk és energiánk könyörtelen, éjjel-nappal tartó bevetésével lehet megtörni. 1943. április 23-án a birodalmi SS-vezető a krakkói legfelsőbb SS- és a keleti rendőri vezetőn keresztül azt a parancsot adta ki, hogy a varsói gettó átfésülését a legnagyobb szigorral és könyörtelen kitartással kell végrehajtani. Ezért úgy döntöttem, hogy meg kell semmisíteni ez egész zsidó lakóterületet úgy, hogy minden lakóházat felgyújtunk, beleértve a fegyvergyár közelében lévő házakat is. Egyiket a másik után szisztematikusan ürítettük ki, és ezt követően felgyújtottuk őket. A zsidók csaknem minden esetben kimenekültek rejtekhelyeikből és fedezékeikből. Nemritkán a zsidók bent maradtak az égő házakban, amíg csak a hőség miatt és az élve elégés félelmében ki nem ugrottak a magasabb emeletekről, előzőleg kidobálva a matracokat és párnákat az utcára. Törött csontokkal kúsztak az utcákon át azokba a házakba, melyekben még nem volt tűz, vagy csak részben égtek. Gyakran váltogatták rejtekhelyüket az éjszakák folyamán, átmászva a már leégett épületek romjai közé, amíg járőreink rájuk nem találtak. Vagy a csatornákba menekültek, ami már az első hét után sem volt kellemes. Néha az utcáról hangokat hallottunk, melyek a csatorna aknáiból jöttek.29

Az egyik túlélő, Simha Rottem mondta később a következőket Laude Lanzmann filmesnek.

A harcok első három napján mi voltunk fölényben. A németek azonnal visszavonultak a gettó bejáratához, tucatnyi sebesültet cipelve magukkal. Attól kezdve teljes egészében kintről támadtak, repülőgépről és tüzérséggel. Nem tudtunk semmit tenni a bombázások és a gettó felgyújtása ellen. Az egész gettó lángokban állt. Az utcákról és a házakból mindenfajta élet eltűnt. A pincékbe és a bunkerekbe bújtunk el. Onnan folytattuk kitöréseinket. Éjjel jártunk ki. A németek leginkább nappal voltak a gettóban, éjszaka elmentek. Féltek éjszaka bejönni a gettóba...
Nem hiszem, hogy emberi szó ecsetelni tudja azt a szörnyűséget, amelyet a gettóban átéltünk. Az utcákon, ha egyáltalán utcáknak lehet nevezni őket, mivel semmi nem maradt belőlük, holttestek halmain kellett átlépkednünk. Egyszerűen nem volt hely, hogy kikerüljük őket. A németek elleni harc mellett meg kellett harcolnunk az éhínséggel és szomjúsággal is. Semmi kapcsolatunk nem volt a külvilággal, teljesen elszigetelve, a világtól elvágva éltünk. Olyan állapotban voltunk, hogy lassan már nem is értettük, miért harcolunk. Azon gondolkodtunk, hogy megkíséreljük a kitörést Varsó árják lakta, gettón kívüli részébe.
Éppen a május 1-jét megelőző napon Sigmundot és engem elküldték, hogy kíséreljünk meg kapcsolatot teremteni Antekkel [valódi nevén Itzhak Zuckermann, a Zsidó Harci Szervezet helyettes parancsnoka] az árják lakta Varsóban. Egy alagutat találtunk a Bonifraternska utca alatt, mely az árják lakta Varsóba vezetett. Kora reggel hirtelen egy napfényes utcán találtuk magunkat. Képzeljenek el minket azon a napsütéses május 1-jén, elkábulva attól, hogy normális utcán, normális emberek között vagyunk. Mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. Az emberek azonnal ránk támadtak, hiszen nagyon kimerültek, soványak, rongyosak voltunk. A gettó körül mindig voltak gyanús lengyelek, akik elkapták a zsidókat. Mi, valami csoda folytán, megmenekültünk előlük. Az árják lakta Varsóban az élet olyan természetesen és normálisan zajlott, mint azelőtt. A kávéházak, éttermek működtek, buszok, autók jártak, a mozik nyitva voltak. A gettó elszigetelt világ volt a normális élet közepette.30

A varsói gettó lázadói csaknem egy hónapig tartottak ki. Amikor a nácik május 16-án végleg leverték a felkelést, megsemmisítették a gettót, és sok lázadót megöltek. Mások maguk vetettek véget életüknek, még mielőtt a nácik elfoghatták volna őket. Csak kevesen tudtak elmenekülni a gettó alatt futó csatornákon keresztül, hogy odakint csatlakozzanak a többi lengyel ellenállóhoz.

A zsidók ellenállását sokan inkább a hogyan meghalni, mint a hogyan élni választásának tekintették. Mások azzal érveltek, hogy az ellenállás inkább az élethez való hajlandóság és a remény erejének kifejezése volt, mint a halálé.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A zsidók ellenállását sokan inkább a hogyan meghalni, mint a hogyan élni választásának tekintették. Mások azzal érveltek, hogy az ellenállás inkább az élethez való hajlandóság és a remény erejének kifejezése volt, mint a halálé. Melyik nézet áll közelebb a tiédhez?
Hasonlítsd össze Rotem és Stroop leírását a varsói gettóban történt felkelésről! Mik a legszembetűnőbb különbségek?
„Nagyon éretlen és gondtalan kislány voltam. És amikor kitört a világháború, egy éjszaka alatt felnőttem. Igazi felnőtt lettem", emlékszik vissza Helen K., a varsói gettó felkelés és Maidanek túlélője. Vajon mire utalt szerinted, amikor azt mondta, hogy egy éjszaka alatt felnőtt?

12. OLVASMÁNY

Bujkálás

Deborah Dwork történész szerint az olyan felkelések, mint a varsói, „látványosak, tiszteletre méltóak és fenségesen bátrak" voltak. Mégis az a véleménye, hogy a gettókban még volt másféle, de ugyanolyan figyelemre méltó bátorság és ellenállás is. Vajon melyek voltak azok?

Például Czerniakow célkitűzése Varsóban vagy Gensé Vilniusban, hogy a gyermekeket a gettóbeli lehetőségekhez képest etessék és védelmezzék, egy másik módja volt annak, ahogy a zsidók ellenálltak a nácik nyomásának, és szilárdan ragaszkodtak elveikhez és felelősségükhöz. A zsidók Európa-szerte kifejtett tevékenysége, hogy megmentsék a gyerekeket, gyakran szintén feledésbe merül. És ami a legszívszaggatóbb, a szülők lányaik vagy fiaik érdekében hozott döntései is, melyek nyomasztóan fájdalmas megnyilvánulásai voltak a bátorságnak és az ellenállásnak. Nem lehet elég nyomatékkal hangsúlyozni, hogy épp a szülők voltak azok, akik az első és legszörnyűbb lépést tették gyermekeik megmentésének érdekében, ők voltak azok, akiknek el kellett dönteniük, hogy vajon elbújtatják-e, megpróbálják kicsempészni az országból, vagy maguk mellett tartják őket.31

Azok között, akik a bujkálást válaszolták, ott volt a Frank család is Hollandiában. Otto és Edith Frank két lányukkal az „eltűnést" választották azután, hogy legidősebb gyermekük, Margot megkapta a deportálás! parancsot. 1942 nyarán Otto Frank üzletében bújtatta el a családját.
Legkisebb lánya, a tizenhárom éves Anna, ezt a helyet „titkos épületszárnynak" nevezi naplójában. Frankékhoz később a van Pels család, majd dr. Pfeffer fogorvos is csatlakozott. [A naplóban a van Pels család van Daans néven, Pfeffer pedig Dusselként szerepel.] A nyolc ember huszonöt hónapig rejtőzött itt. Anna a naplójában képzelt barátnőjének, Kittynek mondja el érzéseit:

Ne csodálkozz hát, ha elkeseredésünkben nemegyszer így méltatlankodtunk: Voltaképpen mire való ez a háború? Miért nem élhetnek az emberek békésen? Miért pusztítanak el mindent?
Azt hiszem, érthető, hogy felvetik ezeket a kérdéseket, eddig azonban rmég senki nem találta meg rájuk a választ. Miért gyártanak Angliában egyre nagyobb repülőgépeket, miért szerkesztenek egyre nehezebb bombákat, s miért terveznek ugyanakkor típusházakat az újjáépítés céljára? Miért áldoznak nap mint nap milliókat a háború érdekében, s miért nem jut egy cent sem egészségügyre, a művészet támogatására és a szegények megsegítésére? Miért kell éhen halni nagy tömegeknek, amikor a világ másik felén megromlik a felesleges ennivaló? Ó, miért olyan őrültek az emberek?
Nem hiszem, hogy a háború csak az uralkodók, a nagyfejűek és kapitalisták bűne. Nem bizony. A kisember is hajlandó harcolni. Ha nem így volna, már régen fellázadtak volna ellene! Úgy látszik, az emberben benne él a pusztítás és öldöklés ösztöne, a gyilkolás és tombolás vágya. Amíg az emberek, és pedig kivétel nélkül, alaposan meg nem változnak, egyre dühöngeni fog a háború, s megrongál és elpusztít mindent, amit valaha létrehoztak és gondoztak, s mindig újból kell felépíteni a világot.32

Anna és a többiek Otto Frank négy régebbi dolgozójának: Miep Giesnek [szül. Hermine Santrouschitz], Viktor Kuglernek, Johannes Kleimannak és Elli Voskuijlnek köszönhetően maradtak életben.

Sikerült bennünket mindeddig kihúzniuk a csávából, s remélhetőleg ép bőrrel menekülünk meg, mert ha nem, ők is osztoznak az elhurcoltak sorsában. Soha, egyetlen szóval sem utalnak arra, hogy terhükre vagyunk, pedig jól tudjuk, hogy így van: egyikük sem panaszkodott még a sok fáradság miatt, amit nekik okozunk.
Naponta mind feljönnek hozzánk. A férfiakkal politizálnak, az asszonyokkal az élelmezési nehézségekről és a háború terheiről beszélgetnek, a gyermekekkel pedig könyvekről és újságokról vitatkoznak. Amennyire lehet, derűs képet vágnak, a születés- és névnapok alkalmából virágot és ajándékot hoznak; mindig és mindenben rendelkezésünkre állnak. Nem szabad soha elfelejtenünk: míg mások a németek ellen vívnak hősies harcot, a mi gyámolítóink hősies vidámságot mutatnak és elhalmoznak bennünket szeretetükkel.33

A biztos rejtekhely megtalálása csupán egy része volt a problémának. Az élelmiszert jegyre adták a háború egész tartama alatt. Azoknak tehát, akik zsidók bújtatására vállalkoztak, több jegytömböt kellett szerezniük, vagy a feketepiacon venni a jegyeket. A betegség különleges kockázatot jelentett. Miep Gies később azt írta, hogy 1943 teléig „minden zsidó távozott Amszterdamból. Zsidót csak arccal lefelé lehetett látni valamelyik amszterdami csatornában lebegve. Ezeket az embereket bújtatóik dobták a csatornába, ha mégis előfordult az a legrosszabb dolog, hogy valaki, akit elrejtettünk, a rejtekhelyen meghalt. Vajon mi történjék a holttesttel? Szörnyű dilemma volt, hogy a zsidókat nem lehetett megfelelő módon eltemetni."34
Anna követte mindkét háború menetét: az egyiket a nácik és a szövetséges hadseregek között, a másikat a zsidók ellen. Néhány esemény rettegéssel töltötte el. Mások reményt hoztak. 1944. július 15-én a következőket írja:

Ezért olyan nehéz a mi életünk a mai időkben: még alig ismertük meg ideáljainkat, álmainkat, vágyainkat, s máris letöri, sőt gyökerében sorvasztja el őket a szörnyű valóság. Csoda, hogy még nem adtam fel a reményt, hiszen minden oly valószínűtlennek és megvalósíthatatlannak tűnik. És mégis, mindezek ellenére ragaszkodom ideáljaimhoz, mert még mindig hiszek az emberi jóságban. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik. Látom, amint a pusztulásból lassanként újra felépül a világ, hallom a közeledő égszakadást, amely végül is elpusztít bennünket, együtt szenvedek sok-sok millió emberrel. És mégis, ha felnézek az égre, úgy érzem, hogy jóra fordul minden, elmúlik a szörnyűség, s megint béke és nyugalom lesz ezen a világon.
De addig féltve őrzöm az álmaimat, s remélem, talán megvalósulnak egyszer.35

Három héttel később, 1944. augusztus 4-én a németek behatoltak a „titkos épületszárnyba", és mindenkit elfogtak. Csak a bécsi születésű Miep Giest nem tartóztatták le - talán mert az ügyeletes tiszt is bécsi volt. Mind a nyolc embert haláltáborba küldték. A háborút csak Otto Frank élte túl. Amikor visszatért, Miep Gies átadott neki néhány, a rejtekhelyen talált papírt. Anna naplója is közöttük volt.
Frankék nem az egyetlenek voltak, akik elrejtőztek. Csak Hollandiában huszonötezer ember próbált biztonságos helyet találni magának. A legtöbbjük egyedül bujdosott, és csak kevesen maradtak egy helyen néhány hétnél hosszabb ideig. Max Gosschalk így emlékszik vissza:

Biztonságos otthonból jöttem. Oly sok olyan dolgot kellett megértenem, amit nem érthettem meg. Az embernek el kell hagynia a biztonságot, védettséget. Egy hét alatt kellett felnőnie; ez lehetetlen. Az ember bizonytalanná válik. Az egyetlen dolog, ami az emberrel mindig együtt maradt, az a félelem volt; félelem, hogy elfogják, hogy megkínozzák, hogy elárul másokat. Ez a három legrosszabb. Nem kap az ember szeretetet senkitől. Fiatal voltam, és csodálatos emberek házában fordultam meg. De soha nem hihettem nekik, mert ma még ott voltam - de meddig? Egy hét, két hét, senki soha semmit nem mondott. Aztán hirtelen valami új. Soha semmi esélyed arra, hogy valakihez tartozz.36

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan határozza meg Deborah Dwork történész a bátorságot? Az ellenállást ? Hogyan bővíti mindkét szó értelmezését?
Mit gondolsz, miért vált Anna Frank a holocaustban meghalt férfiak, nők, gyermekek millióinak szimbólumává?
Mire utal Anna, amikor megkülönbözteti a „nagy embereket" és „kis embereket"? Egyetértesz vele?
Egy férfi, akinek kisfiúként kellett rejtőznie, ezt az élményt mint „hirtelen élet nélkülivé vált életet" írja le. Mit mond erről az életről? Vajon Anna Frank egyetértene? És Max Gosschalk?

13. OLVASMÁNY

A „mintaszerű” koncentrációs tábor

A wannsee-i konferencián 1942 januárjában Reinhard Heydrich, az SS Biztonsági Szolgálatának parancsnoka egy „kiváltságos tábor" ötletét vetette fel, amely majd a propaganda eszközeként működhet. Célja a zsidók félrevezetése a deportálás veszélyeivel kapcsolatban és a világ becsapása afelől, mi is történik valójában a zsidókkal. A nácik Csehszlovákiában, a Prágától negyven mérföldre fekvő Theresienstadtot, Terezínt választották. Úgy reklámozták, mint mintaszerű tábort, ahol az öregedő zsidók, az első világháború kitüntetett veteránjai, neves személyiségek, akiknek a meggyilkolása kínos kérdéseket vethetett volna fel, „kényelmes körülmények" között élhettek és dolgozhattak. A rabok között voltak híres költők, festők, zenészek, zeneszerzők és tudósok.
A náci hivatalnokok a tábort gyakran Theresienbadként emlegették [a Bad szó németül fürdőt jelent, és nagyon gyakran fordul elő üdülőhelyül szolgáló városok nevében]. Azt állították, hogy ez egy „paradicsomi gettó", és a tábor lakóit is arra kényszerítették, hogy ezt a látszatot erősítsék. A valóságban Terezín egyáltalán nem volt paradicsom. Peter Fischel tizenöt éves fiú, aki Auschwitzban halt meg, ezt írta a táborról:

Megszoktuk, hogy minden reggel 7-kor keltünk, hosszú sorban álltunk délben és este 7-kor, kezünkben tányérral, amelybe némi sós ízű vagy kávéra emlékeztető meleg vizet öntöttek, vagy egy kis adag krumplit kaptunk. Megszoktuk, hogy nem ágyban alszunk, hogy minden egyenruhásnak köszönjünk, a járdát elkerüljük. Megszoktuk, hogy minden ok nélkül pofon vágnak, megütnek vagy megölnek minket. Megszoktuk a saját ürülékükben fetrengő emberek, a halottakkal tele koporsók, a mocsokban és bűzben fekvő betegek és a tehetetlen orvosok látványát.37

1943 nyarán a nácik megengedték egy német Vöröskereszt-bizottságnak, hogy első ízben meglátogassa a tábort. Az, hogy a csoport megtagadott mindennemű nyilatkozatot a táborban látottakról, egyáltalán nem szolgálta a nácik céljait, így 1944-ben meghívták a Dán Vöröskeresztet, a dán külügyminisztert és a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy tegyenek egy ellenőrző látogatást a táborban. Erre már felkészültek a nácik. A látogatók érkezése előtt a rabokkal kiköveztették az utcákat, megjavíttatták a házakat, játszóteret építtettek, sőt még ezerkétszáz rózsabokrot is telepítettek. Hétezer-ötszáz fiatal férfit és nőt átszállítottak Auschwitzba, hogy a tábor ne látsszék annyira zsúfoltnak, és hogy alátámasszák azt az állításukat, mely szerint a tábor az idős embereké. A látogatókra a látottak a megfelelő hatást gyakorolták.
Sikerességükön felbuzdulva a nácik úgy döntöttek, hogy 1944 nyarán „dokumentumfilmet" forgatnak Terezínről. Kurt Gerron, a tábor lakója, ismert színész és rendező készítette A Führer várost ad a zsidóknak című filmet. De a filmet nem vághatta már meg, sőt még az előhívott felvételeket sem láthatta. Két héttel a film befejezése után a film többi szereplőjével Auschwitzba került, és megérkezése után nem sokkal gázkamrában végezte életét.
A második világháború alatt 140 000 zsidó fordult meg Terezínben. Kb. 34 000 halt itt meg alultápláltság, betegség vagy túldolgoztatás következtében. A többi a haláltáborokba került. A történteket csak 5%-uk élte túl. A háború után néhány német azzal érvelt, hogy a koncentrációs táborokról csak annyit tudtak, amennyit Theresienstadtról hallottak.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Vajon miért hozták létre a nácik a „mintaszerű" koncentrációs tábort? Vajon mit akartak láttatni a kintiekkel? Mennyire volt fontos a Vöröskereszt félrevezetése? Miért?

14. OLVASMÁNY

Szenvedés
(Magyar kiegészítés)

Ember Mária Hajtűkanyar című könyvében a táborokkal, a vonaton a tábor felé utazással, a vidéki zsidóság összegyűjtésének történetével egy gyereklány szemén keresztül ismerkedünk meg. A könyv első lapján az írónő kézírásával ez olvasható: „Ennek a könyvnek a tárgya nem »a« zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem."

- Ezt a mesteri rendezést, ezt a művészi fokozni tudást - mondta a bőröndjén ülve Ottó bácsi -: először elvenni a pénzt, az ékszert, de száz pengőt és a karikagyűrűt meghagyni, abban a nyugodt tudatban, hogy lesz még idő elszedni azt is; kizárni az embert a kamarából, az ipartestületből, kirúgni az állásából, de egyelőre meghagyni a lakásában, elvégre ott sem maradhat már sokáig; bezáratni a zsidó üzleteket, de elrendelni, hogy a kereskedők még két héten át félig leeresztett redőny mellett kötelesek a keresztény vevőközönség rendelkezésére állni: félhomályban állni a saját boltjukban; takaréklángon tartani a reményt; elkobozni a kerékpárt, a rádiót, de előírni, hogy csakis kifogástalan állapotban veszik át, tehát még izguljunk is, beszolgáltathatjuk-e egyáltalán: megfosztani minket az élelmiszerjegyeinktől, azzal az ígérettel, hogy másikat nyomatnak, és...

Ödön bácsi monológja még az út elején, a szolnoki cukorgyárban hangzik el, útban az ausztriai tábor felé. Léteztek „jó" táborok, ahol a megsemmisítés nem a tábor elsődleges feladata volt. Ember Mária könyvének hőse egy ilyen táborba kerül:

Aztán Ági leesett a daruról, és a zárka megint nem maradt lakatlan. Egész úton támogatták Ágit hazafelé, aznap is másodszor tették meg ezt az utat, a déli riadó rendszeressé vált, de nem bombáztak mindig, csak froclizzák az embert - mondta Str. bácsi. Ági sántított, az anyja, hiába volt egy fejjel magasabb, nem bírta el egyedül, a másik oldalról is karon kellett fogni. E. doktor éppen a fájós lábát vizsgálta, marokra fogta a lába fejét, köröket csinált vele. Ági arcán pergett a könny, ne... - szipogta, amikor az ajtóban előrevetült Weber árnyéka. - Törés? - kérdezte. Nem, csak ficam - állt fel E. doktor. Weber intett Áginak.
Ági mamája összehúzódzkodva ült az ágy peremén, két kezét a combjai közé dugta, a hátát begörbítette, és hangtalanul sírt. Nem lesz semmi baj, nem lehet semmi baj - magyarázták többen is, de Ági villanyoltásra sem került elő. A reggeli sorakozónál Theodor elcammogott a zárkáig, mars a többiekhez, kiáltotta, a nők boldogan ölelgették a fésületlen, hunyorgó szemű lányt. [...]
- Azt mondta Weber, néhány éjszakát a zárkában kell töltenem - mesélte útközben Ági. - Nem mondta meg, hogy hányat. És azt is mondta, hogy nappal dolgoznom kell, elege van abból, hogy a bunkerben üdüljünk. Mert ahogy ő látja, előbb-utóbb sorsot fogunk húzni, ki vonulhat el egy kis elzárásra a munka elől.
Most is ketten karoltak belé, a sántítása nem szűnt. - Megint lezuhanok, ha egész nap állnom kell a darun - nézett az anyjára, mintha az segíthetne rajta.38

Ennek a könyvnek a tárgya nem „a" zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

„Ennek a könyvnek a tárgya nem »a« zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem." Miért érezte Ember Mária szükségesnek ezt a különbségtételt? Egyetértesz vele?
Mennyiben változtat az emberek magatartásán, ha a zsidóüldözésre, a holocaustra nem „a" zsidó sorsként gondolnak? Megkönnyíti a szembenézést? Vagy megnehezíti? Milyen különbséget érzel „a zsidó sors" és a „magyar történelem" között?
Ödön bácsi mesteri fokozásról beszél. Mennyiben könnyítette meg ez a módszer a nácik és a nyilasok dolgát? Mennyiben nehezítette az ellenállást? Könnyű elhinni, hogy az embert mások meg akarják ölni, mert egy adott népcsoporthoz tartozik? Ma könnyebb vagy nehezebb? Te elhinnéd?
Mit jelent szerinted túlélni egy „jó" tábort? Mit érez az, akinek ilyen szerencséje volt?

15. OLVASMÁNY

Auschwitz

A Szovjetunió lerohanásának hónapjai alatt Heinrich Himmler, aki a „végső" megoldást" felügyelte, átszervezte a lengyel politikai foglyok majdaneki börtönét egy nagyobb táborrá. Auschwitzra [lengyelül Oświęcim] esett a választás, mert bár egy fő vasútvonalon feküdt, messze esett a harcterektől, és így a bombázások veszélye is kicsi volt. Rudolf Höss, Auschwitz parancsnoka később leírta a tábornak a „végső megoldásban" játszott szerepét.

A kiirtás eljárása Auschwitzban a következők szerint zajlott: A gázhalálra kiválasztott zsidókat a lehető legcsendesebben a fürdőépületekbe szállították, külön a férfiakat, külön a nőket. A vetkőzőtermekben az erre a feladatra kiválasztott rabok, a speciális alakulat tagjai saját nyelvükön megmagyarázták nekik, hogy fürdeni és tetvetleníteni mennek, és hogy ruhájukat rendesen rakják le, és jegyezzék meg a helyet, hogy a tetvetlenítés után hamar megtalálják. A speciális alakulatnak volt leginkább érdeke, hogy ez a művelet simán és gyorsan történjék meg. Miután levetkőztek, a zsidók a gázkamrákba mentek, melyek zuhanyokkal és vízcsövekkel voltak felszerelve, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak egy fürdőre.
Elsőnek a nők mentek a gyerekekkel, utánuk a férfiak, akik mindig kevesebben voltak. A műveletnek ez a része szinte mindig zökkenőmentesen zajlott; a speciális alakulat emberei megnyugtatták azokat, akik bármilyen aggodalmat árultak is el, vagy valami sejtelmük volt sorsuk felől. További elővigyázatosságból a speciális alakulat és egy SS-tag az utolsó pillanatig bent maradt a kamrában.
Ezután az ajtót gyorsan rögzítették, és a várakozó fertőtlenítő emberek azonnal megindították a gázt a mennyezeten elhelyezett szelepekből egy aknán keresztül lefelé a padlóba. Ez meggyorsította a gáz terjedését. Az ajtón lévő szemlélőablakokon keresztül jól lehetett látni, hogy azok, akik a legközelebb voltak a bevezető szelepekhez, azonnal meghaltak. Azt lehet mondani, hogy egyharmaduk szinte azonnal meghalt. A többiek tántorogva kiabáltak, és levegőért kapkodtak. Az üvöltések azonban hamarosan halálhörgésbe csaptak át, és néhány percen belül ezek az emberek is csendben feküdtek. Húsz perc után már semmi mozgást nem lehetett érzékelni. A gázhalálhoz szükséges idő az időjárástól függően volt hosszabb vagy rövidebb, függött attól, hogy kint nyirkos vagy száraz, hideg vagy meleg volt. Meghatározó volt továbbá a gáz minősége is, ami soha nem volt azonos, és a szállítmány összetételétől is, mely állhatott nagyobbrészt egészséges zsidókból, vagy öregekből és betegekből, vagy gyerekekből. Az áldozatok perceken belül eszméletüket vesztették, a gáz forrásától való távolságtól függően. Azok, akik kiabáltak, és azok, akik öregek és betegek voltak, vagy a gyerekek hamarabb haltak meg, mint az egészségesek és a fiatalok.
Az ajtók fél órával a gáz beeresztése után kinyíltak, és a szellőzés bekapcsolt. A holttestek eltávolítása azonnal megkezdődött. A testeken semmi elváltozás, vonaglás vagy elszíneződés nyomai nem voltak láthatók. Csak miután a testek némi ideig - úgy értem több órán át - feküdtek, jelentek meg a szokásos hullafoltok azokon a helyeken, melyeken feküdtek...
A speciális alakulat megkezdte az aranyfogak eltávolítását, és a nők hajának levágását. Ezek után a testeket emelőgépek emelték fel, és a kemencék elé rakták, melyeket időközben felhevítettek. A testek nagyságától függően maximum három hulla fért el egyszerre egy kemencében. A hamvasztás ideje is ettől függött, de átlagosan húsz percig tartott.
Abban az időben, amikor a kemencék folyamatosan működtek, szünet nélkül, a hamvak a rácsokon keresztül lehullottak, és azt folyamatosan távolították el, és zúzták porrá. A hamut teherautókon szállították a Visztulába, belezúdították a vízbe, ahol azonnal feloldódott.39

Himmler később elrendelte a tábor bővítését, hogy harmincezer ember befogadására legyen képes (Auschwitz I). Egy másik tábort is létesített Birkenau mellett, mely százezer hadifogoly befogadását tette lehetővé (Auschwitz II). Létrehozott egy munkatábort, mely munkaerőt biztosított az I. G. Farben, az egyik legnagyobb cég gyára számára (Auschwitz III). 1942 nyarára Auschwitz túlnőtte Himmler eredeti terveit. Rita Kesselman így emlékszik megérkezésére a táborba:

Három napon és három éjszakán át vittek minket. A cél ismeretlen volt. A vonatok megálltak a falvaknál és a városokban az állomásokon. Az ablakokon keresztül kiabáltunk: „Vizet, vizet..." Éhesek voltunk. A vödör a sarokban nagyon hamar megtelt. És utána az emberek a padlóra végezték dolgukat. A bűz a marhavagonban szörnyű volt. Az emberek próbálták változtatni helyzetüket. Az egyik felállt, a másik leült. Én egyedül voltam. Nem voltak ott a szüleim, hogy odabújhassak hozzájuk. Egyedül ültem ott. Három nap és három éjszaka után megérkeztünk egy nagy, nyílt mezőre. Ez volt Auschwitz. Auschwitz volt a belváros, Birkenau a külváros. Birkenauban ölték meg, mérgezték meg gázzal és égették el az embereket. Amikor engem Auschwitzba hoztak, a vonatok nem mentek el Birkenauig Auschwitzba mentek. És minket azok az emberek, akiket erre kiválasztottak... leszállítottak a vonatról. Előttünk SS-katonák puskákkal, kutyákkal. És a teherautókon még több SS-katona felügyelt ránk puskákkal.
Csíkos ruhás rabokat láttunk, akik lesegítették az embereket a vonatról. Akkor még nem tudtuk, kik ők. Mintha némák lettek volna. Nem beszéltek. Nem volt szabad beszélniük. Többségük zsidó volt. Rabok voltak, akiknek segíteniük kellett a németeknek.

Minden rabotmegszámoltak, megjelöltek, a jel helyetesítette az azonosságot, egyben
azonos lett az embereel. A képen látható, ruhákra varrt jeleket a wshingtoni Holocaust Múzeum őrzi

A nőknek és a férfiaknak külön kellett válniuk. Oldalt üres teherautók várakoztak. A nőknek és gyerekeknek fel kellett szállniuk. És az öregeknek. Ezek után a fiatalabbak közül kiválogatták azokat, akiknek jobbra, majd balra kellett állniuk. Akkor még nem tudtuk, hogy azok, akik jobboldalt álltak, tovább élhetnek, a többiek meghalnak. Körülbelül száz nőt válogattak ki munkára. És mi a többiekre irigykedtünk, mert azt hittük, hogy ők a teherautókkal jöhetnek. És három kimerítő éjszaka után, kiéhezve, gyalogolnunk kellett.
A levegő füstös volt, és esett az eső. Mérföldeket gyalogoltunk, amíg egy táborfélét láttunk meg, szögesdróttal körülvéve. A bejáratnál egy zenekar játszott. Az SS-ek őrtornyokból őrizték a tábort. Női zenekar játszott a kapuban. Bevittek minket. Bent barakkok voltak - huszonöt barakk. Egy üres barakkba raktak be minket, le a padlóra. És egész éjszaka vártunk, és nem tudtuk, mi fog történni.
Reggel jöttek az SS-ek, férfiak és nők, és egy másik barakkba vittek minket. Ez volt a fürdő. Le kellett vetkőznünk, ruháinkat oldalra rakni, minket a másik oldalra vittek. Mindenki tetoválást kapott. Az én számom harmincezer-hétszázhetvenöt...
A hajunkat leborotválták, csíkos rabruhát és facipőt kaptunk. És ez volt az egyenruhánk két éven át Auschwitzban. Egyszer sem fürödtem. Egyszer sem láttam vizet. Soha nem volt víz, amit ihattunk volna.40

Primo Levi olasz zsidót, aki egy ellenállási egységben harcolt Olaszországban, 1944-ben szintén Auschwitzba deportálták. Első napjára így emlékszik:

Rögtön az elején rádöbbentünk, hogy nyelvünkben nincsenek szavak erre a gyalázatra, egy ember teljes lerombolására. Egy pillanat alatt, szinte profetikus erővel, feltárult előttünk a valóság: ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk. Ennél nyomorúságosabb emberi körülmények már nem léteznek, és el sem képzelhetők. Többé semmi sem volt a miénk; elvették a ruhánkat, cipőnket, még a hajunkat is; ha szóltunk, nem hallgattak meg minket, és ha meghallgattak, nem értettek. Még a nevünket is elvették; és ha meg akartuk tartani, össze kellett szednünk minden erőnket, hogy képesek legyünk megtartani azt a valamit, ami a nevünk mögött volt, vagy ami belőlünk még megmaradt.
Tudtuk, hogy nehéz lesz majd megértetnünk magunkat, de ennek így is kell lennie. De talán érthetőbbé válik, ha valaki belegondol, hogy milyen értékes, jelentős lehet még a legmindennapibb szokásunk is, és hogy még a legnyomorultabb koldusnak is van valamilyen vagyona: egy zsebkendő, egy régi levél, egy szeretett személy dédelgetett fényképe. Ezek a tárgyak a mi részeink, szinte olyanok, mint a végtagjaink; szinte elképzelhetetlen, hogy megfosztanak tőlük minket az életünkben, mert azonnal találunk másokat, amelyekkel ezeket pótoljuk, találunk más tárgyakat, amelyek ezeket majd megtestesítik, és előidézik azok emlékét.
És akkor képzeljenek el egy embert, akit megfosztottak mindentől, amit szeretett, és ugyanakkor a házától, szokásaitól, ruháitól, röviden mindentől, amit birtokolt: ez az ember kiürül, csak a szükségleteit és szenvedéseit érzékeli, elfelejti a méltóságát és józanságát, mert az, aki mindent elveszített, könnyen elveszíti önmagát is. Olyan emberré válik, akinek az élete vagy halála emberi érzelmek nélkül eldönthető; a legszerencsésebb esetben egyszerűen a hasznosság alapján. Ezt végiggondolva értheti meg valaki a „megsemmisítő tábor" kifejezésnek a kétértelműségét, és világossá válik, mit akarunk kifejezni, mikor azt mondjuk: „legmélyebbre kerülni".
Häftling: megtanultam, hogy Häftling vagyok. A számom 174517; megkeresztelkedtünk, tetoválást fogunk viselni a bal karunkon halálunkig.
Az eljárás alig volt fájdalmas, és rendkívül gyorsan ment. Sorba állítottak minket, és egyenként, nevünk szerinti ábécésorrendben vonultunk egy gyakorlott tiszt elé, akinél egyfajta rövid tűvel ellátott pontozószerszám volt. Azt hiszem, ez az igazi beavatás; csak fel kellett mutatni a számot, és az ember kenyeret és levest kapott. Néhány nap eltelt, és nem kevés pofon és ütés csattant el, mielőtt megszoktuk, hogy elég gyorsan mutassuk a számunkat, hogy ne zavarjuk az élelemosztás napi műveletét; hetek és hónapok kellettek ahhoz, hogy megtanuljuk mindezt így, „németül". És sok-sok napig tartott, míg a szabad életemből hozott szokásaim szerint még mindig megnéztem az időt a karórámon, melynek helyén ironikus módon a nevem, vagyis a bőröm alá kékes betűkkel tetovált számok jelentek meg.41

Egy napon Levi letört egy jégcsapot, ami az ablakon kívül lógott. Az őr azonnal elvette tőle. Levi eleget tudott németül ahhoz, hogy megkérdezze, vajon miért. Az őr csak annyit mondott: „Itt nincs miért."

Itt nincs miért.

És sok-sok napig tartott, míg a szabad életemből hozott szokásaim szerint még mindig megnéztem az időt a karórámon, melynek helyén ironikus módon a nevem, vagyis a bőröm alá kékes betűkkel tetovált számok jelentek meg.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A táborban történt „fejlesztéseket" leírva Höss megjegyzi, hogy az első hamvasztások nyílt területen történtek, és megmagyarázza, miért volt szükség ennek megváltoztatására.

Rossz idő esetén, vagy amikor erős szél fújt, az égő tüzek bűzét mérföldekre vitte, és az egész szomszédság a zsidók égetéséről beszélt a hivatalos ellenpropaganda ellenére. Az igaz, hogy a megsemmisítő eljárásba bevont minden egyes SS-katona a legszigorúbb titoktartásra volt kötelezve, de ahogy később az SS elleni bírósági eljárások során kiderült, ezt nem mindig tartották be. Még a legszigorúbb büntetés sem volt képes meggátolni a fecsegést.42

Vajon mi hiányzik ebből az elemzésből? Hol van az erkölcsi megfontolás?
Mire gondolt Levi, amikor arról beszélt, hogy „nyelvünkben nincsenek szavak erre a gyalázatra"? Mire utalt az őr, mikor azt mondta Levinek, hogy „itt nincs miért"? Milyen kapcsolatban van ez a két állítás?
Levi a tábor életének leírására használt nyelvről a következőket mondja:

Ahogy az éhség a mi számunkra nem a hiányzó élelem érzését fejezi ki, ugyanúgy nyelvünknek új szóra volt szüksége a fázás kifejezésére. Azt mondjuk: éhség, fáradtság, félelem, fájdalom, tél - és ezek mind más dolgot jelentenek. Ezek a szabadság szavai - azok a szabad emberek használják, akik kényelemben élnek, és otthonaikban szenvednek ezektől. Ha a táborok tovább tartottak volna, egy új, kemény nyelv született volna; és csak ez tudta volna kifejezni, mit jelentett egész nap gürcölni szélben, fagypont alatti hőmérsékleten, ingben, alsónadrágban, vékony anyagból készült zakóban és nadrágban úgy, hogy a testedben csak a közeledő vég gyengeségét, éhséget és tudatát érzed.43

Richard Rubinstein Auschwitzot a „náci zsenialitás fő művének" nevezi. Ezt írja: „A haláltáborok rendszere akkor vált a totális uralkodás társadalmává, amikor az egészséges bentlakókat inkább életben tartották és rabszolgákká változtatták, mintsem nyíltan megölték volna őket." William Styron író így ír erről:

Itt nemcsak az eddig soha nem tapasztalt méretű tömeges gyilkolás volt tökéletesen szisztematikus, hanem a bestiálisan kegyetlen tömeges rabszolgatartás is. A rabság rendszere az volt, hogy az áldozatokat gondosan kiszámított ideig dolgoztatták (általában három hónapnál nem tovább), és ezt követően a nélkülözés hasonlóképpen gondosan kitervelt módszereivel engedték meghalni. Ahogy Rubinstein megjegyzi, az ilyenfajta rabszolgatartás csak abban a helyzetben hatékony, amelyben az emberek vég nélkül pótolhatók, de a náciknak, akik arra törekedtek, hogy hatékonyságban a század legnagyobbjai legyenek, nem kellett azért aggódniuk, mivel az összes európai zsidó, a sok ezer lengyel, orosz hadifogoly és a többiek állandó utánpótlást jelentettek. Ezek az emberek a rabszolgatartás bürokratikus modernizálásának lettek áldozatai. És bár ez a koncepció nem teljesen egyedülálló a zsarnokság hosszú történelmében (a briteknek nyugat-indiai uralmuk ideje alatt, a munkaerő bősége mellett nem volt lelkiismeret-furdalásuk a rabszolgák halálra dolgoztatása miatt), bizonyára egyetlen rabszolgatartó sem használta ki ilyen kegyetlenül az emberi életet csupán annak feláldozhatósága miatt.44

A térkép a nácik által meggyilkolt zsidók hozzávetőleges számát mutatja. Hol a legmagasabbak ezek a számok?

16. OLVASMÁNY

„A pokolnak nincs feneke"

Charlotte Delbo katolikus asszony, aki a francia ellenállásban harcolt, mielőtt Auschwitzba hurcolták, így emlékezik:

A fényszórók két fehérre festett pózna közé kifeszített szögesdrótot világítottak meg. A fénnyel körülzárt tábor a sötétségben feküdt, és ebben a sötét szakadékban semmi sem volt megkülönböztethető, semmi, a még sötétebb, a jégen imbolygó kísértetekre emlékeztető alakokon kívül.
A névsorolvasásra hívó sziréna hangjára a barakkok kiürültek. Imbolygó ; rajokban és egymásba kapaszkodva, hogy ne essenek el, kibotladoztak az asszonyok.
Ha valaki elesett, az egész raj megtántorodott és elesett, hátrafelé indult, majd megint elesett és felállt, és mindezek ellenére az egész valahogy haladt előre.
Szó nélkül.
Csak azoknak a dühöngő fúriáknak a hangja hallatszott, akik minél hamarabb ki akarták üríttetni a barakkot, akik azt akarták, hogy a vonagló sor minél hamarabb odaérjen, ahol a névsorolvasás zajlik.
A fényszórók elhelyezése olyan volt, hogy a barakkok közötti tér sötétben maradt. Csak a kapu és a szögesdrót van megvilágítva, hogy az őrök észrevegyék és lelőhessék azokat, akik meg akarnak szökni,
ha valaki egyáltalán megszökhetne,
ha valaki élve át tudna törni a magasfeszültség alatt lévő szögesdróton,
ha..., ha...45

Alexander Donat, aki Majdanekben raboskodott, a mindennapi szokásokról így beszél:

A verést önmagát, és hogy vertek minket, természetesnek tartottuk Majdanekben; a rendszer szerves része volt. Mindenki verhette a rabokat, és a tapasztaltabb soha nem kérdezte, miért. Tudta, hogy csupán azért verik meg, mert véletlenül beleszaladt valakibe, aki meg akarta verni őket. A legtöbb esetben a verés még csak nem is személyes harag vagy gyűlölet kifejezése volt; a hatalmat birtoklók áldozataikat mint csoportot gyűlölték; ha ugyanis igazságtalanul bánsz valakivel, előbb vagy utóbb meg kell őt gyűlölnöd. Nehéz dolog egy embernek elviselni azt a tudatot, hogy ő egy vadállat, és minden ok nélkül más emberi lényeket gyötör; ezért talál magának mentséget a viselkedésére, és saját hibáját ráfogja áldozatára. Tehát a verés része volt a rendszernek, így az áldozattól is elvárták, hogy vigyázállásban viselje el a verést. A pofonok kivédésére, az arc vagy fej eltakarására tett kísérletek további véteknek számítottak. Néhányan elkövették azt a hibát, hogy bután mosolyogtak, mintha értették volna a velük való „viccelődést", mintha méltányolták volna a hatalom képviselőinek humorérzékét. Viszont ez is csak tovább ingerelte a verőket. A legrosszabbak viszont a csupán szórakozásból történő verések voltak, itt a végrehajtók morbid képzelőereje nem ismert határokat. Némelyek a rafinált kínzást élvezték legjobban, és sütkéreztek kollégáik szakmai elismerésében. Másokat szadista kíváncsiság ösztönzött: látni akarták, hogyan szenved és hal meg egy ember.46

Donát, a varsói gettó túlélője csaknem megúszta, hogy Majdanekbe vigyék. Akkor úgy gondolta, hogy ennél mélyebbre nem kerülhet. A táborban eltöltött néhány nap után már úgy látta, hogy „a pokolnak nincs feneke".

Ha ugyanis igazságtalanul bánsz valakivel, előbb vagy utóbb meg kell őt gyűlölnöd.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Zezette Larsen, aki Auschwitzba hurcolásának idején tizenéves volt, saját magáról a következőket mondja: „Mint az őrült, úgy törekedtem arra, hogy a lehető legészrevehetetlenebb maradjak... Azt hiszem, ez egyfajta túlélési próbálkozás volt... Elszakítottak a szüleimtől, és biztos vagyok benne, hogy lelkileg sérült voltam... Talán egészen sérült voltam."
Az eddig olvasottak alapján mire emlékszel, milyen más módokon birkóztak meg az áldozatok a helyzettel?

17. OLVASMÁNY

Választás - választási lehetőségek nélkül

Addigi életükben semmi nem készítette elő az embereket a táborokra. S bár némelyek szerencsésebbek voltak másoknál, a táborok egyetlen lakójának sem volt semmilyen befolyása saját élete alakulására. Primo Levi sokat foglalkozott azokkal a kényszerítő körülményekkel, melyekkel az egyénnek szembe kellett néznie a táborokban. Eltöprengett azokon, akik kápók, vagyis a többi rabra felügyelő rabok lettek. És eltűnődött a rabok egy másik csoportján is:

A kellően homályos „speciális szakasz" névvel illették az SS-ek azt a rabokból álló csoportot, amelyik a krematóriumok üzemeltetésével volt megbízva. Az ő feladatuk volt rendet tartani az újonnan érkezők között (akik gyakran egyáltalán nem voltak tudatában várható sorsuknak), azok közt, akik a gázkamrákba mentek, onnan ki kellett szedni holttesteiket, kihúzni az aranyfogakat, levágni a nők haját, elszállítani a hullákat a krematóriumokba, felügyelni a kazánok működését, eltávolítani és megsemmisíteni a hamut. Az auschwitzi speciális szakasz létszáma különböző időpontokban hétszáz és ezer aktív tag között mozgott.
A speciális szakaszok sem kerülték el a többiek sorsát. Sőt az SS-ek a legnagyobb szorgalommal fáradoztak azon, hogy azok közül, akik a szakasz tagjai voltak, senki ne beszélhessen és ne maradhasson életben. Tizenkét szakasz követte egymást Auschwitzban, mindegyik néhány hónapig működött, aztán felszámolták, minden esetben valamilyen más trükköt alkalmazva egy lehetséges ellenállás megelőzésére. Mintegy felavatásként, a következő szakasz elsőnek elődei hulláit égette el.47

Levi szerint a speciális szakaszok emberei nem kollaboránsok, hanem áldozatok voltak. Nem volt választásuk, nem olyan világban éltek, ahol az egyének több lehetőség közt választhatnak. Lawrence Langer is így gondolja. Azzal érvel, hogy a viselkedést a táborokban „nem lehet ugyanazon a szemüvegen keresztül nézni, mint ahogy a normál emberi viselkedést figyeljük, mivel a törvény és az erkölcs szabályai és az emberi döntésekhez szükséges választási lehetőségek a megsemmisítő táborokban nem voltak adottak. Éppily fontos, hogy rámutassunk arra, hogy mi történt a méltósággal és az erkölccsel, a normális emberi magatartás támaszaival; és talán a legfontosabb, hogy megpróbáljuk közvetíteni az »elképzelhetetlent«, azt, hogy extrém körülmények között a túlélés olyan létezésmódot igényel, amelyiknek nincs semmi összefüggése a térnek és időnek azzal a rendszerével, amelyikben mi élünk, olyant, ahol a fizikai túléléshez választásokat kell végrehajtani, olyan körülmények között, ahol nem voltak választási lehetőségek."48

Éppily fontos, hogy rámutassunk arra, hogy mi történt a méltósággal és az erkölccsel, a normális emberi magatartás támaszaival; és talán a legfontosabb, hogy megpróbáljuk közvetíteni az »elképzelhetetlent«, azt, hogy extrém körülmények között a túlélés olyan létezésmódot igényel, amelyiknek nincs semmi összefüggése a térnek és időnek azzal a rendszerével, amelyikben mi élünk, olyant, ahol a fizikai túléléshez választásokat kell végrehajtani, olyan körülmények között, ahol nem voltak választási lehetőségek.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Mit jelent „választani választási lehetőségek nélkül"? Vajon tényleg választásról van szó?
Voltál már ilyen helyzetben?

18. OLVASMÁNY

A parancsnok véleménye

Franz Stangl, a sobibori, később a treblinkai haláltábor parancsnoka, miután Brazíliában 1971-ben börtönbe került, majd bíróság elé állították, a következőket válaszolta az újságírónak a feltett kérdésekre.

Kérdés: Ön a mindennapi foglalatosságokról beszélt nekem. De hogy érezte magát? Volt valami, amit szívesen csinált, amiben őrömét lelte?
Válasz: Számomra az volt az érdekes, hogy rájöjjek, ki akar rászedni. Ahogy azt önnek már elmondtam, nem az volt a fontos, ki volt a tettes; a szakmai becsületem kívánta meg, hogy ha valami rosszul működik, azt észrevegyem. Ez volt a szakmám; élveztem. Kielégített. És igaz, hogy nagyravágyó voltam ezen a területen, nem is tagadom.
K: Helyes úgy fogalmazni, hogy ön hozzászokott a likvidálásokhoz?
V: (Egy pillanatig habozott.) Az igazat megvallva - mondta lassan és megfontoltan - az ember hozzászokik.
K: Napok, hetek, hónapok alatt?
V: Hónapok alatt. Egy hónap is eltelt, mire egynek is a szemébe tudtam nézni. Azzal próbáltam elnyomni a gondolataimat, hogy új kerteket, barakkokat, konyhákat, mindenféle újat létesítettem: borbély-, szabó-, cipész-, ácsműhelyeket. Száz és száz módja volt, hogy kiverjem a gondolatokat a fejemből; mindegyiket megragadtam.
K: Még akkor is, ha így intézte a dolgokat, bizonyára voltak időszakok, mondjuk, éjszaka, sötétben, amikor nem kerülhette el, hogy gondoljon ezekre a dolgokra?
V: Végül az egyetlen mód, ahogy meg lehetett ezzel birkózni, az ivás volt. Minden este egy nagy pohár konyakot vittem magammal az ágyba, és ittam.
K: Szerintem ön megpróbálja kikerülni a kérdéseimet.
V: Nem, nem szándékozom, természetesen kellett a történtekre gondolnom. De elzárkóztam a gondolatok elől. Rákényszerítettem magamat, hogy a munkára, a munkára és megint a munkára koncentráljak.
K: Helyes, ha azt mondom, hogy ön a végén nem is érezte, hogy emberi lényekkel van dolga?
V: Amikor egyszer, évekkel később Brazíliában voltam kiránduláson -mondta, arcán mély koncentrálás látszott, és nyilvánvalóan újra átélte az eseményeket -, a vonatunk megállt egy vágóhíd mellett. A marhák, hallva a vonat hangját, kitódultak a karambol a kerítéshez, és bámulták a vonatot. Nagyon közel voltak az ablakomhoz, egymást lökdösve, a kerítésen át engem néztek. És az jutott eszembe: „Nézd csak, ez Lengyelországra emlékeztet, ez ugyanolyan, mint ahogy azok az emberek néztek, bizakodva, mielőtt bevonultak a konzervdobozba..."
K: Azt mondta, konzervdoboz - szakítottam félbe. -Mire gondol? - De ő mondta tovább, nem is hallott, nem is válaszolt utóbbi kérdésemre.
V: Ezek után nem bírtam megenni a konzervhúst. Azok a nagy szemek... ahogy néztek rám... nem tudván, hogy rögtön halottak lesznek. - Elhallgatott. Az arca megnyúlt. Abban a pillanatban öregnek, kimerültnek és hitelesnek látszott.
K: Tehát nem emberi lényekként gondolt rájuk?
V: Szállítmány - mondta színtelen hangon. - Csak egy szállítmány voltak. - Felemelte, majd leengedte kezét elkeseredése jeléül. Mindkettőnk hangja elcsuklott. Ez egyike volt azon kevés pillanatoknak heteken át tartó beszélgetéseink során, amikor nem próbálta leplezni kétségbeesettségét, és ez a reményvesztett szomorúság egy percre rokonszenvessé tette.
K: Mit gondol, mikor kezdődött az, hogy szállítmánynak tekintette őket? Ahogy ön korábban arról a napról beszélt, amikor először megérkezett Treblinkába, a szörnyűség, amit érzett, amikor halottakat látott mindenhol - akkor még nem nézte őket szállítmánynak, ugye?
V: Azt hiszem, azon a napon kezdődött, amikor először láttam a Totenlageit [tetemlerakó helyet] Treblinkában. Emlékszem Wirthre [keresztény férfi, aki felépítette a haláltáborokat], ahogy ott állt, a kékesfekete holttestekkel tele gödör mellett. Az egésznek semmi köze nem volt az emberi nemhez - nem is lehetett; egy tömeg volt, rothadó hústömeg. Wirth megkérdezte: „Mit csináljak ezzel a szeméttel?" Azt hiszem, hogy öntudatlanul ekkor kezdtem rájuk szállítmányként gondolni.
K: Oly sok gyerek volt közöttük, őket látván gondolt-e valaha a saját gyerekeire, vagy hogy hogyan érezne szüleik helyében?
V: Nem - mondta lassan -, nem mondhatnám, hogy valaha is így gondolkodtam volna. - Szünetet tartott. - Tudja - folytatta azzal a rendkívüli komolysággal, nyilvánvalóan saját magában új igazságot keresve -, ritkán tekintettem rájuk mint egyénekre. Mindig csak egy nagy tömeget láttam. Néha fenn álltam a fal tetején, és látcsövön keresztül néztem őket. De - hogyan is magyarázhatnám meg - meztelenek voltak, összetömörülve, futva, korbáccsal irányítva, mint a... - a mondat elhalkult.
K: Nem tudta volna megváltoztatni ezeket a dolgokat? - kérdeztem. -Az ön pozíciójában nem tudta volna meggátolni a meztelenre vetkőztetést, a korbácsokat, a marhakarám szörnyűségét?
V: Nem, nem, nem. Ez volt a rendszer. Wirth feltalálta, és működött. És mivel működött, nem lehetett visszafordítani.49

Szállítmány – mondta színtelen hangon. – Csak egy szállítmány voltak.

A rendszer működött. És mivel működött, nem lehetett visszafordítani.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Hogyan látta Stangl saját szerepét a haláltáborokban? Vajon saját maga szerint mekkora hatalma volt?
Elie Wiesel egy olyan folyamatot ír le, melyben a nácik egy személyt rabbá fokoztak le, a rabot számmá, a számot hamuvá, amit aztán szétszórtak. Milyen mélységig magyarázza Stangl számadása ezt a folyamatot? Ha azon gondolkodunk, hogyan lehetne megakadályozni egy másik holocaustot, vajon milyen következtetést lehet levonni a Stangl-féle hóhérok szavaiból?

19. OLVASMÁNY

A népirtás racionalizálása

A nácik elhatározták, hogy Európát judenfreijé, vagyis zsidómentessé teszik. A munkát nem gépek, hanem valódi emberek végezték – a maguk gyengeségével, előítéletével, értékével és hitével. Heinrich Himmler 1943 őszén egy SS-tisztekhez intézett beszédében maga is beismerte a nácik ebből származó „problémáit”.

Szeretnék most itt önök előtt teljes őszinteséggel egy igazán súlyos dologról beszélni. Egymás közt, most az egyszer, elmondom egészen őszintén; de nyilvánosan soha nem fogunk beszélni róla. Ahogy 1934. június 30-án sem haboztunk, hogy megtegyük kötelességünket, és falhoz állítsuk azokat a bajtársakat, akik megszegték a szabályt, és lelőttük őket, ugyanúgy erről sem beszéltem soha, és nem is fogok soha többé. Számunkra – örömmel mondom – természetes dolog volt, hogy soha nem tárgyaltuk meg egymás közt, és soha nem beszéltünk róla. Mindnyájan megborzongtunk, és mégis mindnyájan tudtuk, hogy ha parancsot kapnak rá, vagy szükséges lenne, ismét megtennénk.
A zsidók evakuálásáról, megsemmisítéséről beszélek. Ez olyasmi, amit könnyű kimondani. „A zsidók ki lesznek irtva”, mondja minden párttag. Persze hiszen ez a programunk, a zsidók felszámolása, megsemmisítése – és végrehajtjuk. És akkor jönnek, az a derék 80 millió német, és mindegyiknek megvan a maga jóravaló zsidaja. Persze, a többi zsidó az mind disznó, csak ez az egy, ez első osztályú zsidó. És azok közül akik így beszélnek, egyik sem látta megtörténni, egyik sem élte át, amit önök közül sokan tudnak.
Önök bizonyára tudják, mit jelent száz, ötszáz, ezer hullát látni egymás mellett feküdni. Hogy ezt kibírtuk - néhány emberi gyengeség esetét kivéve -, és hogy megőriztük becsületünket, ez tett minket erőssé. Történelmünknek ez egy íratlan és soha meg nem írandó dicsőséges oldala lesz, mivel mi tudjuk, milyen nehéz lenne számunkra, ha ma - a bombatámadások, a háború nehézségei és nélkülözései közepette - még minden városban itt lennének a zsidók, mint titkos szabotőrök, agitátorok és demagógok. Ha a zsidók még mindig részei lennének a német nemzettestnek, mára valószínűleg elértük volna az 1916-17. évek mélypontját.
A vagyont, amijük volt, elvettük tőlük. Kiadtam egy szigorú rendeletet, melyet Pohl SS-Obergruppenführer hajtott végre, mely szerint a vagyont teljes egészében a birodalomnak kell átadni, ahogy az természetes is. Semmit nem vettünk el magunknak. Azok, akik megszegték a szabályt, meg lesznek büntetve egy általam még a kezdetekkor kiadott rendelet szerint, mely halállal fenyeget bárkit, aki akár egyetlen márkát is elvesz. Néhány SS-tag - nem sokan - vétett ez ellen, és ezek meg fognak halni, nincs kegyelem. Erkölcsi jogunk és erkölcsi kötelességünk népünkkel szemben, hogy megöljük azokat, akik minket akartak megölni. De nincs jogunk meggazdagodni még egy bundával, egy karórával, egyetlen márkával, cigarettával vagy bármi mással sem. Kipusztítjuk a csírát, mert nem akarjuk, hogy végül megfertőződjünk, és meghaljunk tőle. Nem fogom tétlenül nézni, és nem hagyom kifejlődni vagy terjeszkedni a legkisebb romlott pontot sem. Akárhol is jelenne meg, együtt fogjuk kiégetni. Mindent összevetve, azt mondhatjuk, hogy ezt a legnehezebb feladatunkat a népünk iránt érzett szeretet szellemében hajtottuk végre. És saját lényünk, lelkünk, jellemünk nem sérült meg tőle.50

Egymás közt, most az egyszer, elmondom egészen őszintén; de nyilvánosan soha nem fogunk beszélni róla

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

Milyen eseményekre utalt Himmler, amikor azt mondta az SS-tiszteknek: „Egymás közt, most az egyszer, elmondom egészen őszintén; de nyilvánosan soha nem fogunk beszélni róla"? Miért kellett a dolgot titkosan kezelni?
Milyen 1934-es eseményre hivatkozott Himmler? Hogyan kötötte ezt össze a zsidók megsemmisítésével?
Mit jelent, hogy „minden németnek megvan a maga zsidaja"?
Mire gondolt Himmler, amikor azt mondja: „Erkölcsi jogunk és erkölcsi kötelességünk népünkkel szemben, hogy megöljük azokat, akik minket akartak megölni"? Milyen módon indokolja ezzel rendeleteit? Azok racionalizálását? Miért volt szüksége az igazolásra? És a racionalizálásra?
Fontold meg, milyen választási lehetőségük volt a hatalmon lévőknek a következő esetekben:

Berlin legelső emberei vettek részt az első krematórium felavatásán 1943 márciusában. A „program" 8000 krakkói zsidó elgázosítása és elégetése volt. A vendégek, tisztek és civilek egyaránt rendkívül elégedettek voltak az eredményekkel, és a speciális kémlelőablak az ajtón állandóan használatban volt. Bőkezűen osztogatták dicséreteiket az újonnan felépített létesítményről.51

Ne felejtsük el azt sem, hogy a német vállalatok és mérnökök versengtek, hogy a kormánytól ők kapják a gázkamrák és krematóriumok tervezésének jogát!

20. OLVASMÁNY

Ellenállás a haláltáborokban

A haláltáborokban az ellenállás sokkal nehezebb volt, mint a gettókban. Mégis akadtak emberek, akik ellenálltak, és egy maréknyinak sikerült is megmenekülni. Olyan nőknek és férfiaknak halált megvető próbálkozásai voltak ezek, akiknek nem volt mit veszíteniük. A treblinkai lázadás 1943 augusztusában kezdődött a tábor javítóműhelyében, ahol a bentlakók lemásolták a fegyverraktár kulcsait. A terv szerint fegyvereket kellett szerezni a raktárból, megölni a lehető legtöbb őrt, és ezután elmenekülni az erdőbe. Mind a hétszáz, a táborban lévő zsidó részt vett az akcióban. Stanislaw Kon így írja le, mi is történt, miután a lázadás kezdetét jelző pisztolylövés elhangzott.

Pontosan délután négykor indultak a megbízottak a csoportokhoz azzal a paranccsal, hogy azonnal jöjjenek a garázshoz átvenni a fegyvereket. A fegyverek elosztásáért a plocki Rodak volt felelős. Mindenki, aki fegyvert jött átvenni, köteles volt bemondani a Halál! jelszót. A válasz rá Élet! volt. A halál-élet, halál-élet szenvedélyes szavak gyors egymásutánban követik egymást, amint a kezek kinyúlnak, hogy megragadják a rég vágyott puskát, pisztolyt, kézigránátot. Ugyanebben az időben a tábor fő gyilkosai ellen is támadás indult. A telefon-összeköttetést azonnal elvágták. Az őrtornyokat benzinnel gyújtották fel. Zelomir kapitány fejszével támadta meg az SS-őröket, és áttört hozzánk. Átveszi a parancsnokságot. A garázs mellett álló páncélkocsi motorját Rodak időben hatástalanította. Most a kocsi fedezékül szolgál neki, amely mögül a németeket lövi. Lövései eltalálták Kurt Meidlar Sturmbannführert és néhányat Hitler vadászkopói közül. A fegyverraktárt Sodovitz csapata foglalta el. A fegyvereket kiosztották a bajtársaknak. Kétszáz felfegyverzett emberünk volt. A többiek fejszékkel, ásókkal, csákányokkal támadtak a németekre. A krematóriumok lángban álltak. A Bialystok-Volskowisk, Jegypénztár, Pénztáros, Váróterem feliratokkal felszerelt hamis állomás is égett. A Max Buli-barakkok is égtek. A lángok és a lövések visszhangjára a németek mindenhonnan összegyűltek. Megérkeztek az SS-egységek és csendőrök Kosovból, a katonák a közeli repülőtérről, sőt még a speciális SS-egységek is Varsóból. Parancsba adják a harc folytatását és a kitörést a legközelebbi erdőbe. Harcosaink többsége elesett, de a németek is hullottak. Kevesen maradtunk meg.52

Közel 150 rab menekült meg. A többit megölték, de előtte még tizenhat őrt sikerült megölni. Szeptember végére Treblinkát bezárták. Sobiborban két héttel később került sor fegyveres felkelésre. A tábor őrsége a következő jelentést küldte Berlinbe:

1943. október 14-én kb. 5 órakor délután zsidólázadás a sobibori SS-táborban, huszonöt mérföldre Cholmtól. Az őröket lefegyverezték, a fegyverraktárt elfoglalták, a helyőrséggel való lövésváltás után ismeretlen irányba menekültek. Kilenc SS-t megöltek, egy eltűnt, két idegen őr halálosan megsebesült.
Körülbelül 300 zsidó menekült el. A többit vagy lelőtték, vagy most is a táborban tartózkodik. A tábori csendőrséget és a fegyveres erőket azonnal riasztották, körülbelül éjjel 1 órakor vették át a tábor biztonságának felügyeletét. A Sobibortól délre és délnyugatra fekvő területeket jelenleg kutatja át a rendőrség és a véderő.53

Az SS-egységek elfogták a rabok nagy részét. Másokat a helyi lakosok adtak át a náciknak. Csak kevesen értek el ellenálló csoportokhoz. Néhányukat elkergették, mert zsidók voltak. Mindössze néhány tucat embernek sikerült olyan csoportot találni, amelyik hajlandó volt őket befogadni. Treblinkához hasonlóan a nácik a lázadás után ezt a tábort is bezárták.
A lázadás Auschwitz-Birkenauban is felütötte fejét 1944 októberében. Ott a speciális szakasz emberei szerveztek kitörést, együttműködve azokkal a zsidó nőkkel, akik az auschwitzi lőszergyárban dolgoztak. A nők robbanószereket csempésztek be a haláltáborba, így a rabok fel tudtak robbantani egy krematóriumot, és meg tudták ölni az őröket. Az esélyek már a felkelés elején nagyon kicsik voltak. Azon keveseket, akiknek sikerült megszökni, azonnal elfogták és kivégezték.

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

A felkelések esélytelenek voltak. Mégis, mit gondolsz, mi volt a jelentőségük? Sonia Schreiber Weitz kamaszkorát koncentrációs táborokban töltötte. Csak ő és húga maradtak életben az egész nagy családból, így emlékszik:

Egy... nap átosontam apám barakkjához a szögesdrót kerítés másik oldalára. Mialatt ott voltam, megismerkedtem egy fiúval, aki korombeli volt, 14-15 éves. Harmonikázott, ami halállal büntetendő kihágásnak számított. Apámmal hallgattuk a zenét, és ekkor apa így szólt hozzám: - Neked és nekem még soha nem volt alkalmunk együtt táncolni... - és táncoltunk. Ez számomra egy drága emlék, bizarr és gyönyörű ajándék.54

Miért kockáztatta Sonia Weitz, apja és a fiatal harmonikás életét pár pillanat öröméért? Miért hívja Weitz ezeket a pillanatokat „bizarr és gyönyörű ajándéknak"? Vajon ezek is az ellenállás megnyilvánulásai voltak? Sonia Weitz Megfogadtam, hogy elmesélem című könyve a visszaemlékezés és költészet keveréke.
Max Bork kényszermunkát végzett Dora-Nordhausenben. Ő arra emlékszik, ahogy a többi rabot arra buzdította, hogy vizeljenek az elektromos vezetékekre, mert akkor a gépek nem működnek. A megtorlás kemény volt. Bork kivételével minden résztvevőt megöltek. Mi hasznuk volt a raboknak az ilyen ellenállásból?

21. OLVASMÁNY

Halljad, Izrael…

Kertész Imre Sorstalanság című könyve 1975-ben jelent meg, és mélyen megrázta még azokat is, akik ismerték vagy ismerni vélték a holocaust kínjait, és addig is megrendült érdeklődéssel olvasták az üldözöttek emlékeit. Kertész Imre egészen szokatlan nézőpontot kínált azoknak, akik végigkövették őt a könyv lapjain, a gyerek sorstalanná válásának történetében, mivel nem fogadja el az üldöztetésre a „zsidó sors" beletörődő felmentését. A megmenekült gyerek immár Budapesten gondolja:

Minden eszembe jutott, és mindenkit sorra vettem, azokat is, akik nem érdekeltek, és azokat is, akiknek minden igazolásuk csakis ez a számbavétel, az én ittlétem lehet: Citrom Bandit, Pjetykát, Bohúst, az orvost és mind a többieket. S most először gondoltam rájuk egy csöppnyi szemrehányással, valami szerető nehezteléssel.
De hát ne túlozzunk, hisz épp ez a bökkenő: itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet. Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet.
Mások tapasztalata nem, vagy csak igen nehezen élhető át a mi számunkra. Csak törekedhetünk rá, hogy elképzeljük azt, ami valójában elképzelhetetlen: a lágeréletet.
Kimondhatom: nincs annyi tapasztalat, oly tökéletes nyugalom, sem belátásnak akkora ereje, úgy látszik, hogy még egy utolsó esélyt ne adnánk szerencsénknek - föltéve, ha találunk rá módot, természetesen, így amikor mindazokkal együtt, akiknek itteni munkába állításához túl sok remény immár szemlátomást nem fűzhető, engem is vissza, mintegy a feladónak: Buchenwaldba küldtek, minden maradék képességemmel osztoztam, természetesen, a többiek örömében, mivelhogy az ottani jó napok, no meg kiváltképp a reggeli levesek jutottak tüstént az eszembe. Nem gondoltam viszont, elismerem, arra, hogy még előbb meg is kell majd érkeznem, mégpedig vasúton s már az ily utazások föltételei mellett, mindenesetre elmondhatom, vannak dolgok, amiket addig sosem értettem, s bajosan is hihettem volna egyáltalán el. Egy oly, valaha gyakran hallott kifejezés például, mint: „földi maradványai", az én addigi tudatommal kizárólag valaki megboldogultra vonatkozhatott csak. Márpedig magam részéről, nem kétkedhettem, éltem, ha pislákolva, mintegy tövig lecsavartan is, de égett még bennem valami, az élet lángja, ahogyan mondani szokták - vagyis hát itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik, a kocsi zötyögő padlatának hideg s mindenféle gyanús nedvektől nyirkos szalmáján, hogy a papiroskötés már rég lemállott, szétfoszlott, leszakadozott, ingem, rabnadrágom - amibe az útra öltöztettek - puszta sebeimhez tapadt - de mindez nem érintett közelről, nem érdekelt, nem befolyásolt többé, sőt állíthatom, rég éreztem már ily könnyen, békésen, elandalodva szinte, kereken kijelenthetem: ennyire kellemesen magam. Annyi idő után végre először szabadultam meg az ingerültség gyötrelmétől is: az enyémhez szoruló testek nem zavartak többé, még valahogy inkább örvendtem is annak, hogy itt, hogy velem vannak.55

ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

„.. .pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne." Bele tudod élni magad abba a helyzetbe, amit ez a mondat leír? Volt már hasonló érzésed? Mitől kerülhet az ember ilyen messze önmagától?
Amikor a buchenwaldi jó napokról ír - szerinted hogyan kell ezt érteni?
A beteg emberrel kicsit mások rendelkeznek, a nagyon beteg ember válhat esetleg annyira akarat nélküli csomaggá, mint a Buchenwaldba „feladott" fiatal fiú. Átéltél már valami hasonlót? Voltál már annyira beteg, hogy teljesen mások rendelkezhettek veled? Talán van a környezetedben nagyon beteg vagy nagyon idős ember. Próbálj meg vele beszélgetni, ismeri-e ezt az érzést.
Primo Levi arról is ír, milyen nehéz volt menekülni és fellázadni. Beszél arról is, hogyan bukott meg az a próbálkozása, hogy ezeket a nehézségeket megmagyarázza a fiataloknak, akik azt kérdezgették: - Miért nem szöktek meg? Miért nem lázadtak fel? Válaszul ezt írja:

Minden más, a nácik világából kitaszított ember számára (idetartoznak a cigányok, szovjet hadifoglyok és civilek, akik faji megítélés szempontjából nem sokkal álltak a zsidók felett) a helyzet más volt. Számukra a szökés egészen más és rendkívül veszélyes volt; a demoralizálás mellett legyengítette őket az éhezés és alultápláltság, és tudták, hogy nem tartják őket többre igavonó állatoknál...
Sajátos (de számszakilag jelentős) és a legtragikusabb a zsidók esete volt. Még ha át is jutottak a szögesdróton, kisiklottak a járőrök között, a gépfegyveres őrszemek elől az őrtornyokban, az embervadászatra beidomított kutyák között: vajon merre menekültek volna? Kihez fordulhattak menedékért? A világon kívül léteztek, ők maguk levegőből álló férfiak és nők voltak. Többé már nem volt országuk.56

Hogyan válaszolnád meg a „Miért nem szöktek meg? Miért nem lázadtak föl? "kérdéseit? Mennyiben segít Levi számadása megérteni a tábor realitását és a külvilággal való viszonyát? Vajon több esélyük lett volna a raboknak a menekülésre, ha a külvilág befogadóbb lett volna?

1. Bookbinder, Paul: An Histarical Inquiry In to the Background Causes of the Holocaust. (Történelmi vizsgálódás a holocaust háttérbeli okairól.) Előadás, elhangzott a Facing History Alapítvány tanfolyamán, Chicago, 1991. július 25.
2. Levi, Primo: Survival in Auschwitz. (Túlélés Auschwitzban.) Collier Books, 1993. 26-27.
3. Fleischner, Éva (szerk.): Auschwitz. Beginning of a New Éra? (Auschwitz. Egy új kor kezdete?) KTAV Publishing House, 1977. 288-289.
4. Faludy György: Végtisztesség a cigányoknak. Phralipe, 1990/1. 6-7. Eredeti kiadás: Haladás, 1946. jún. 27.
5. Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919-1945. Út a cigány holocausthoz. Budapest, Scientia Hungariae, Cserépfalvi, 1992. 12.
6. Idézi Lucy Dawidowitz in: The War Against the Jews. 170.
7. Gilbert, Martin: The Holocaust. 187-188. Holt-Rinehart-Winston, 1985. Engedéllyel közölve.
8. Idézet in: A Holocaust Reader. (Holocaust olvasókönyv.) Szerk.: L. Dawidowitz. 334.
9. Wiesel, Elie: Art and Culture After the Holocaust. (Művészet és kultúra a holocaust után.) In: Auschwitz: Beginning of a New Era? 405.
10. Browning, Christopher R.: One Day in Jozefow. Initiation to Mass Murder. In: The Path to Genocide. (Egy nap Józefówban. Bevezetés a tömeggyilkosságba. In: Út a népirtáshoz.) Cambridge University Press, 1992. 174-175. Engedéllyel közölve.
11. I. m. 179.
12. I. m. 181-182.
13. I. m. 183.
14. Gilbert: i. m. 227-229.
15. I. m.
16. A wannsee-i konferencia jegyzőkönyve, 1942. január 20. Washington D. C. 1952. 210.
17. Engelmann, Bernt: In Hitler's Germany. 127-128.
18. Tanúságtételek, 1961. május 8. In: Hilberg, Raul: Documents of Destruction. (A pusztulás dokumentumai.) Quadrangle Books, 1971. 59-62.
19. I.m.
20. Langer, Lawrence: Versions of Survival. (A túlélés változatai.) 8.
21. I. m. 10.
22. Idézet in A Holocaust Reader. 280.
23. I. m. 287.
24. Lanzmann, Claude: Shoah: An Óral History of the Holocaust. (A holocaust szóbeli története.) Pantheon Books, 1985. 172-175. Engedéllyel közölve.
25. Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Budapest, Minerva, 1990. 60-61., 424., 430-432., 437.
26. Idézet in: The Holocaust Years. 272-273.
27. Leitner, Isabella: Fragments of Isabella. A Memoir of Auschwitz. (Isabella töredékei. Auschwitzi emlékiratok.) Szerk.: Irving A. Leitner. Anchor Books, 1978. 3-4. Isabella Leitner és Irving A. Leitner, 1978. Engedéllyel közölve.
28. Idézet in: A Holocaust Reader. 334-335.
29. Idézet in: The Holocaust Years. 259-260.
30. Lanzmann: i. m. 197-198.
31. Dwork, Deborah: Children with a Star. (Gyerekek csillaggal.) Yale University Press, 1991. 255.
32. Anna Frank naplója. Fordította F. Solti Erzsébet és Sebők Éva. Budapest, Európa Kiadó, 1962. 215.
33. I. m. 145.
34. Gies, Miep: Anne Frank Remembered. 166-167.
35. Anna Frank naplója. 251.
36. Dwork, i. m. 79-80.
37. Idézet in: „I Never Saw Another Butterfly ". Children's Drawings and Poems from Terezín Concentration Camp. („Soha többé nem láttam pillangót". Gyermekek rajzai és versei a terezíni koncentrációs táborból.) Shocken, 1978. 14.
38. Ember Mária: Hajtűkanyar. Budapest, Szépirodalmi, 1974.
39. Rudolf Höss, Commandant of Auschwitz. (Auschwitz parancsnoka.) World Publishers, 1959. 222-223.
40. Rita Kesselmann bostoni középiskolás. Video a Facing History Alapítvány tulajdonában.
41. Levi, Primo: Survival in Auschwitz. 123.
42. Rudolf Höss, Commandant of Auschwitz. 217.
43. Levi: i. m. 123.
44. Styron, William: Introduction to The Cunning of History. (Bevezetés. A történelem fortélyossága.) X-XI.
45. Delbo, Charlotte: Days and Memory. (Napok és emlékek.) The Marlboro Press, 1990. 9.
46. Langer: i. m.
47. Levi, Primo: Akik odavesztek és akik megmenekültek. Fordította Betlen János. Budapest, Európa,1990.
48. Langer: i. m.
49. Serény Gitta: Into That Darkness. (Az a sötétség.) Pan Books, 1977. 200-202. Engedéllyel közölve.
50. Idézet in: A Holocaust Reader. 132-133.
51. I. m. 119.
52. Yahil, Leni: The Holocaust. Oxford University Press, 1990. 484.
53. Hilberg, Raul: Documents of Destruction. 223.
54. Weitz, Sonia: l Promised I would Tell. (Megfogadtam, hogy elmesélem.) Facing History and Ourselves, 1993. 34.
55. Kertész Imre: Sorstalanság. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1975. 291-292.
56. Levi, Primo: i. m.

Kiadványok